Egy álomban élünk
pillanatkockák


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Kinek az oldalán állsz?

Park EmptyVictor Sutton
Yesterday at 2:16 pm



Victor Sutton

Park EmptyDamien Blanchard
Yesterday at 9:45 am



Damien & Hazel - Let me go

Park EmptyDamien Blanchard
Csüt. Júl. 18, 2019 5:51 pm



Celian Darveaux

Park EmptyCelian Darveaux
Szer. Júl. 17, 2019 11:38 pm



Let's go Party || Theodore & Domino

Park EmptyDominic Arback
Szer. Júl. 17, 2019 11:02 pm



Sikátorok

Park EmptyPatrick Joseph Reynolds
Szer. Júl. 17, 2019 1:12 am



Hátsó gyakorlótér

Park EmptyReagan Blair
Kedd Júl. 16, 2019 11:51 pm



Asztalok

Park EmptyStefan Salvatore
Kedd Júl. 16, 2019 1:06 am



Az oldal videói

Park EmptyLarissa Blackwell
Hétf. Júl. 15, 2019 11:59 pm



Wickery Híd

Park EmptyDrezath
Hétf. Júl. 15, 2019 9:50 pm
A tavasz díjazottjai
Isaac & Larissa
őrangyal
Hope Mikaelson
női karakter
Klaus & Theo
férfi karakter
Katherine & Kai
szerelmes pár
Hope & Klaus
játék
Alec Verona
előtörténet

Share
 

 Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyCsüt. Júl. 11, 2019 11:27 pm


To: Ruby Hale





Érzelmek nélkül nem fájna semmi. Nem éreznék bűntudatot, sem pedig fájdalmat. Nem érdekelne semmi és senki. Nem fájna az, ami történt; nem szakadna meg a szívem azért, amiért Hazelnek sem kellek… úgy, ahogyan eddig senkinek sem. Sokkal könnyebb lenne megnyomni azt a kapcsolót a fejemben, vagy a szívemben – igazából nem tudom, fizikailag ez a „pont” hol lehet. De tudtam, miként kell úgymond aktiválni. Csak egy döntés kérdése az egész, s az érzések elillannának belőlem. Tombolhatnék, mint néhány vámpír társam. Talán bele is őrülnék. Aztán egy vadász végezne velem. Talán maga Hazel, hiszen pontosan ezt kértem tőle egyszer. Ha eljön az a nap, mikor elvesztem magam felett az irányítást, s olyanokat teszek, amiket nem kellett volna soha; végezzen velem. Felhatalmaztam rá, s most beválthatná az ígéretét, hiszen… úgysincs szüksége rám. Soha nem is volt. Főként, ha arra gondolok, hogy hogyan indult a kapcsolatunk. Kínzott. Információkat akart kiszedni belőlem. De nem mondtam neki semmit; nem árultam el az akkori főnökömet. Oh, tényleg, akkoriban kikapcsoltam az érzéseimet is. S furcsa mód Hazel hozta vissza őket azzal, hogy mesélt magáról. Akkor értettem meg, miért lett olyan, amilyen. Egy törött lélek volt, aki kemény páncélt varázsolt magának az évek során. Olyat, amit… én soha nem fogok tudni áttörni.
Ahogy Ruby megérintett, kissé kizökkentem a gondolataimból; a múlt rabságából. A kezére néztem, majd a tekintetébe fúrtam a magamét.
- Bizonyos értelemben megoldás. Megszabadulnék a fájdalomtól, ami gyötör. Te magad is tudod, hogy vámpírként minden érzelmet sokkal intenzívebben érzünk. S félre ne értsd, nem miattad fordult meg a fejemben az érzelemmentes lét… hanem egy újabb reménytelen szerelem kapcsán. – Keserűen felnevettem, majd tovább hallgattam őt. Nem tudtam, mire gondol pontosan azzal, hogy évek óta tapasztalja ezt a dolgot. Kíváncsian utána pillantottam, követve a mozdulatait, s azt, hogy leült a padra. Apró sóhaj szakadt fel a tüdőmből a szavakra.
- Ne gyere nekem azzal, hogy én voltam túl jó. Ez a legröhejesebb lekoptatós duma, amit valaha kitaláltak. – Nevettem a dolgon, ugyanakkor fájt is az egész. Ezzel takarózni, hogy én „túl jó” voltam…? Ugyan már! Aztán csendesen hallgattam őt. Bólintottam a kérdésre is, hiszen emlékeztem a balesetére, s arra is, mennyire megrémültem. Féltem, hogy elveszítem őt… Végül a félelmem beigazolódott, bár nem pont úgy, ahogyan akkoriban gondoltam. Nagyot nyeltem, mikor elmesélte, pontosan mi történt vele.
- Miért…? Miért gondoltad azt, hogy nem tudnék veled így együtt lenni? Segítettem volna. Kiálltam volna melletted. Sosem hagytalak volna magadra, mert… szerettelek, Ruby. S akit szeretünk, azt nem hagyjuk el, ugye? – Csillogó szemekkel fürkésztem, majd közelebb léptem hozzá, pontosan elé és leguggoltam, így néztem fel rá.
Akartam mondani valamit, de ő folytatta a történetét. Nagyot nyeltem. Egyre inkább sajnáltam őt és azt, ami történt vele.
- Ruby… - A térdére csúsztattam a kezemet, majd finoman megszorítottam. – Nem ezt érdemelted. Ha hagytad volna, hogy veled maradjak… mindenben segítettem volna. – Igen, még mindig itt tartottam, mert tényleg úgy gondoltam, hogy képes lettem volna kitartani mellette. A földre ültem le végül, a térdeimet felhúzva, s végül azokon támasztottam meg az alkarjaimat, a kezeimet pedig összekulcsoltam magam előtt.
- Tudod, Ruby, én voltam már egyszer kikapcsolva. De nem igazán volt lehetőségem arra, hogy őrült mód mészárlást rendezzek, ugyanis… fogságban voltam. Kínoztak, a lehető legtöbb módon, s nem bírtam elviselni a fájdalmat. Érzelmek nélkül könnyebb volt. Tudom, milyen úgy élni… és azt is, hogy sosem lesz megoldás semmire igazán az érzelmek eltüntetése. De néha a könnyebb út hívogató tud lenni, még akkor is, ha csak ideiglenesen könnyít rajtad, nem? – Magam elé pillantottam. – Nem tudom, hogyan tudsz együtt élni a másik feleddel, de biztos vagyok benne, hogy nehéz. Vagy talán lehetetlen, igaz? Sajnálom. Ha visszamehetnék az időben… nem hagynám, hogy ellökj magadtól. – Ekkor néztem fel rá újra. – Ugyanakkor, a jelenlegi helyzetre való tekintettel… megígérem, hogy nem kapcsolok ki, oké? Nem kell aggódnod miattam. Könnyebb lenne, s hamar véget is érhetne az én történetem, de… talán még nem jött el az én időm. – Félrepillantottam végül.



644 words || Treat you better || note: hmhm || kredit




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
✘ With hunter lady || in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
49
Népszerûség :
0

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyKedd Júl. 09, 2019 2:16 pm


Damien & Ruby




Néhány nappal ezelőtt még én is megpróbáltam volna lerázni Damient. Mindig mindenkit ellöktem magamtól, Jackie miatt, most pedig végre úgy cselekedhettem, ahogy normális esetben. Lehettem az a kdves lány, aki régen voltam, még minden bonyodalom előtt. Az a lány, aki sosem hagyta volna ott szó nélkül Damient. Kicsit megnyugtatott, mikor a kezem után nyúlt, ám ez kicsit sem volt elég ahhoz, hogy tényleg megnyugodjak. Hiszen nem elég, hogy fény derült a titkomra, emellett arra is fény derült, hogy ő is ugyanezt a titkot őrzi. Mondhatni. - Hát... nem könnyítetted meg a dolgom. - mosolyogtam rá én is. Ha beszélt volna rögtön, nem folyamodok ilyen trükkökhoz. Ettől persze még nem normális, hogy mások elméjébe turkáljunk, megsértve ezzel a személyes terét, a magánéletét, de... kivételes helyzetekben talán megengedett.
A továbbiakban figyelmesen hallgattam őt, szinte ittam a szavait, igazán jó érzéssel töltött el, hogy magyarázatot kapok valamire. A kellemes érzés viszont hamar elröppent, helyére fullasztó, nyomasztó szomorúság költözött. Egyrészt nagyon sajnáltam őt, s a szavaiból arra következtettem, újabb szerelmi csalódás érte. Aztán jött a bűntudat. Hiszen én is magára hagytam, én is csalódást, fájdalmat okoztam neki. Ráadásul... a vámpírrá válásomról is én tehetek. Ő csak egy áldozat volt, én pedig elég ostoba ahhoz, hogy elhiggyem, a vámpírlét jobb, mint halandó embernek lenni. Hatalmasat tévedtem, semiatt egy kicsit szégyelltem is magam. Lehajtottam a fejem, a kezem pedig szinte sajgott, miután elengedte. Nem azért, mert érzéseim lettek volna még iránta, de tudtam, hogy kínosan érzi magát, kellemetlenül, mert az érzéseiről kell beszélnie, pont nekem. Én ettől csak még inkább elszégyelltem magam, a bűntudat hullámként csapott fel bennem újra, ezúttal erőteljesebben. Mikorfelállt, felemeltem a tekintetemet rá, bár nagyon nehezemre esett. Követtem a mozdulatait, végül szemeim az arcán állapodtak meg. Ahogy összefonta maga előtt a karjait, attól annyira... távolságtartónak tűnt. Mintha karjaival megóvhatná magát, s kizárhatná a külvilágot, engem is beleértve. Kérdéseire nem válaszoltam, pusztán költői kérdések voltak, ráadásul rögtön meg is válaszolta őket, így csak hallgattam csöndben, levegőt is alig mertem venni, félve, esetleg megszakítja a szóáradatot. De a szavai nem szakadtak meg, csak úgy ömlöttek belőle, a szemeim pedig eközben megteltek könnyekkel. Aztán a volt barátnőjéről mesélt, én pedig a szám elé kaptama kezem, nehogy kiadjak akár egy hangot is magamból. Ha elengedem magom, valószínűleg zokogásban török ki, így inkábbminden reakciómat visszafogtam, csak az áruló könnyek maradtak a szempilláimon, miután nagyokat pislogtam. Már épp meg akartam szólalni, mikor azzal a jelentőségteljes pillantással nézett rám, s rögtön tudtam, mi jár a fejében. Felpattantam, s odaléptem hozzá, ha még mindig maga előtt tartotta a karjait, az egyikre rátettem a kezem. - Kérlek, Damien! - kérleltem suttogva, majd egy kicsit hangosabban folytattam. - Ne akarj megszabadulni az érzéseidtől. A kikapcsolás... nem megoldás. - kezdtem bele, s elgondolkodtam egy kicsit. Tulajdonképpen én sosem kapcsoltam ki, nem igazán volt rá esélyem, nekem ott volt Jackie, a kegyetlen, érzelemmentes énem, a kikapcsolásra nem volt szükségem, elég volt belőle egy. Ugyanakkor ez nagyon hasonló helyzet. - Hidd el, nem jó ötlet. Hasonlót már tapasztaltam. Sőt. Tulajdonképpen évek óta tapasztalom. - nevettem fel keserűen, s ezúttal rajtam volt a sor, hogy reményvesztetten letelepedjek a padra, így eleresztve őt. - Damien, nem azért hagytalak el, mert nem vagy elég jó. Épp ellenkezőleg. Túl jó voltál ahhoz, hogy rám fecséreld az idődet. Emlékszel a balesetemre? Nemsokkal azután szakítottam veled. Komolyabb volt, mint amit meséltem. Az agyam egy része megsérült, és... többé nem olyan voltam, mint előtte. Paranoiás, tévképzetekkel, nem tudtam mi a valóság, s mi a képzelgés. Hangulatingadozásokkal küzdöttem. Nem... nem akartalak belerángatni ebbe. - nagyot nyeltem, s megnyaltam az alsó ajkamat. Nem igazán tudtam, hogyan kellene folytatnom, de kész voltam rá, hogy mindent elmeséljek neki, mert nem élhet abban a tudatban, hogy ő tehet mindenről. A másik barátnőjéről nem tudtam nyilatkozni, de igencsak kételkedtem benne, miszerint Damien hibája lett volna. Hiszen a lány csalta meg őt, Damien pedig nem változhatott olyan sokat, mióta velem volt együtt. Egy figyelmes, kedves, szeretnivaló srác, ráadásul még a kinézetére sem panaszkodhatott soha. Nagyot sóhajtva szedtem össze a gondolataimat, s időközben megkerestem a tekintetét is, amennyiben figyelt rám. - A vámpírrá válásom után ez csak rosszabb lett. Én már jól vagyok, hála egy boszorkány segítségének, de... Erről rajta kívül nem meséltem még senkinek, s neki is azért mondtam el, hogy segíteni tudjon. - újabb sóhaj, ujjaimmal a dzsekim alját kezdtem babrálni. - Kialakult egy második személyiségem. És kegyetlen dolgokat tett, mikor nem voltam magamnál. - újra azok a könnycseppek gyötörtek, de ezúttal lefolytak az arcomon, vállam enyhén megrázkódott. - Damien, azóta is kísértenek azok a képek. Nem akarom, hogy te is hasonlóképp járj. Ha egy vámpír kikapcsol, szörnyű dolgokat tehet, amivel később szembe kell néznie, mert örökké nem maradhatsz abban az álapotban. - A végén már nem általánosságban, hanem kifejezetten róla beszéltem, remélve, hogy sikerül meggyőznöm. Nem sokat tudtam erről, ám néhány dolgot az átváltoztatóm elmondott, mielőtt megtett ezzé a szörnyeteggé. Részben a kikapcsolás miatt döntöttem az átváltozás mellett, csak épp egészen mást kaptam, mint amit szerettem volna.



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

two souls in one
two hearts into one heart

Ruby Jacqueline Hale
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
cedric ~ in the future
Play by :
katherine mcnamara
Keresem :
Cedric Sutton
Park Tumblr_inline_o2wdcegu7R1rifr4k_500
...and my sanity
Léptek száma :
39
Népszerûség :
2

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyVas. Júl. 07, 2019 11:53 pm


To: Ruby Hale





Értetlenül húztam össze pár pillanatra a szemöldököm. Nincs jól? Mármint nem boldog? Ugye ezt nem gondolja komolyan? Fel akartam tenni a kérdéseket, de nem tudtam, mivel ő próbált faggatni engem. Én viszont ellenálltam.
Aztán lesokkolt, hogy meg akart igézni. Először nem tudtam, jól gondolom-e azt, amit, de minden kétséget kizáróan vámpír volt. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ő is azzá vált, amivé én. S egyben meg is ijedtem ettől a ténytől. Ki tette vele és miért? Nagyot nyeltem, s aggódva kezdtem fürkészni őt, majd figyeltem, ahogyan leül mellém. A kezem automatikusan nyúlt az övéhez, hogy megfogjam, s végül gyengéden meg is szorítottam.
- Ruby, ne aggódj… - Elmosolyodtam. Már réges-rég túl voltam azon, hogy egy szörnyeteggé váltam. Komolyan. Gyengén megráztam a fejemet a továbbiakra.
- Nem gond, valószínűleg én is ezt tettem volna fordított esetben, ha ki akarok szedni belőled valami fontos dolgot. – Felnevettem. Valamiért kezdtem feloldódni a közelében. Aztán sóhajtottam egy nagyot, de a kezét nem engedtem el, sőt, csak jobban megszorítottam a továbbiakat hallva. Lepillantottam a térdünkre is, ami összeért. Zavarban voltam tőle valamiért. Felpillantottam rá sietősen, de a tekintetem ígyis zavart volt.
- Néhány éve történt, de igen, miután Te eltűntél. Utána még… pár évig ember voltam. Csak aztán újabb csalódás ért, leittam magam, aztán pont egy vámpírral hozott össze a Sors, aki jó heccnek gondolta, miszerint átváltoztat. Esélyt akart adni, de ez… ez nem esély volt, hanem valami egészen más. – Kezdtem magyarázni, majd elengedtem a kezét és kissé idegesen túrtam a fekete tincseim közé. Magam elé kezdtem bámulni, némileg odébb húzódva, mígnem végül felálltam. Szembefordultam vele, majd összefontam magam előtt a karjaimat, így néztem újra a lányra.
- Tényleg tudni akarod, mit érzek Veled kapcsolatban, Ruby? Miért? Ennyi év után… miért számít, hogy hogy érzek? Azt akarod tudni, fáj-e még a múlt? Igen. Túl vagyok rajtad? Igen. Én csak… hogy mondjam? Sosem értettem, miért hagytál el. Sosem tudtam, hogy mi volt az az ok, amiért ezt érdemeltem… összetörted a szívem, ha lehet így fogalmazni. Sokáig nem tudtam utána mihez kezdeni magammal. Azt gondoltam, talán… talán sosem lesz senkim. Azt hittem, bennem van a hiba. S tudod, mit? – Felnevettem kínosan. – Valójában tényleg így van. Nem Te vagy az első, aki elhagyott. Utánad volt egy barátnőm, Clarissa. Hülyére vett, s kiderült, hogy megcsalt… aztán most… - Zavarttá vált a hangom, ahogy végül félrenéztem. - …nekem nem való ez a szerelem dolog. Jobb lenne egyszerűen csak… érzések nélkül. – Ez a gondolat kissé szöget is ütött a fejemben. Elkomolyodtam, majd Rubyra emeltem a tekintetemet. Talán ezért kellett vele találkoznom. Talán pontosan azért, hogy… eszembe jusson, miszerint érzések nélkül mennyivel könnyebb volna. Felkavart a jelenléte, s az, ami Hazel és köztem történt. Ez a kettő együtt… túlságosan fájt.
Talán nem a reményt akarta elhozni nekem ez a találkozó. Hanem valaminek a végét…



461 words || Treat you better || note: ki kellene kapcsolni... || kredit




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
✘ With hunter lady || in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
49
Népszerûség :
0

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyCsüt. Júl. 04, 2019 12:56 am


Damien & Ruby




Nagyon ostoba voltam akkoriban, s erre csak most ébredtem rá. Igazam volt abban, hogy nem láncolhatom magamhoz, na de... egy magyarázatot legalább adhattam volna neki. A szívem sajdult bele, ahogy a szemeibe néztem... szavakhoz is alig jutottam. Próbálta leplezni, de láttam a szomorúságot rajta. Ha az arcán nem is - tényleg nagyon igyekezett elrejteni -, a szemeiben igen. Az ember sokszor bele sem gondol, mit okoz másoknak, mit hagy maga után. Pedig attól, mert elsétálsz, mások fejéből nem tűnsz el, az emlékeddel kell megküzdeniük, vagy épp fájdalommal. Ha becsukod a szemed, attól még nem szűnik meg létezni mindaz, amit nem látsz. Egyre kíváncsibb voltam, vajon milyen élete volt utánam, rátalált-e a boldogsára, vagy sem. Az első benyomásom az volt, miszerint nem, épp olyan magányosnak tűnt, mint én magam, s ez elszomorított. Reméltem, nem én okoztam olyan törést neki azzal a szakítással, hogy többé nem is kereste a szerelmet, s más oka volt. Féltem, ez talán ki is ült az arcomra. Nem tőle féltem, inkább attól, amit mondani fog, vagy épp ellenkezőleg, nem mond semmit. Én nekem pedig muszáj volt tudnom mindent róla, kicsit furcsa is volt ez a kényszer, de... ennyivel tartoztam neki. És magamnak is.
- Tulajdonképpen... nem. - mosolyodtam el zavartan, de rögtön legyintettem is. - Erre majd visszatérünk. - nyugtáztam, bár nagyon szerettem volna, ha nem beszélünk róla. Ha később, miután megbeszéltük a fontosabb dolgokat, rákérdez, nem fogom tagadni,mi történt, sőt. Szerettem volna mindent elmesélni, de tudnom kellett. Tudnom kellett, mit gondol, mit érez, mi az, ami ott jára fejében, csak nem meri, vagy nem akarja elmondani. A mély lélegzete után, ami igencsak hangosra sikeredett - bár nagyon csöndes volt a park ezekben a kései órákban -, majdnem meggondoltam magam. A szavai is erről győztek meg. Már vissza akartam táncolni, békén hagyom, mert látszott rajta, mennyire zavarja a faggatózásom. Aztán mégsem vonultam vissza fülemet-farkamat behúzva. Szükségem volt ezekre a válaszokra, biztos akartam lenni benne, hogy ezúttal nem magyarázat nélkül távozok. Épp ellenkezőleg. Mindenre válaszolni akartam, arra is, amit nem kérdezett. Végül nem válaszoltam, csupán a fejemet ingattam, s akkor jöttem rá, mit kell tennem. Igézés. Sosem találtam még ennél hasznosabbnak a képességet, pedig olykor útbaigazítás, vagy segítségkérés miatt vetettem be. Sose arra használtam, amire J.
Rohadtul nem erre számítottam. Vártam az őszinte válaszát, de helyette... Furcsa tekintetet, és egy kérdést kaptam, amitől annyira lefagytam, hogy hosszú másodpercekig csak álltam előtte, a vállára tett kézzel, amit ő időközben mgragadott, s úgy meredtem rá, mint egy idióta. A számat is eltátottam egy pillanatra, azután odaléptem a padhoz, leülve rá. A lábaim felmondták a szolgálatot, így csak lehuppantam oda, mint egy zsák, amit eldöntöttek. A keze így lecsúszott az enyémről, s egészen közel sikerült leülnöm hozzá, ám egyáltalán nem zavart. Olyan... otthonos érzés volt. Ismerős. - Uram isten. - először csak ennyi csúszott ki a számon, én is előredőltem, s egyik kezemmel a vörös hajzuhatagba túrtam. Képtelen voltam felfogni, amint az imént mondott. - Mármint... sajnálom! Hogy igézetet akartam bevetni. Így viszont akkor... mikor történt? Miután eltűntem? - kérdeztem rá némi vonakodás után, majd hozzátettem. - Remélem nem veszed tolakodásnak a kérdést. Emellett, tényleg szeretném tudni, mit gondolsz, mit érzel a múlttal kapcsolatban. - elmosolyodtam, s felé fordultam, így az egyik térdünk összeért. Egyáltalán nem volt furcsa, inkább... egy régi barátot láttam benne, mint volt pasit.


546 szó ||follow your fire || remélem így megfelel Park 3739568389 Park 3808243726 || kredit || inspirate by

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

two souls in one
two hearts into one heart

Ruby Jacqueline Hale
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
cedric ~ in the future
Play by :
katherine mcnamara
Keresem :
Cedric Sutton
Park Tumblr_inline_o2wdcegu7R1rifr4k_500
...and my sanity
Léptek száma :
39
Népszerûség :
2

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptySzer. Júl. 03, 2019 2:47 am


To: Ruby Hale





Kínos volt ez az egész. Sosem gondoltam volna, hogy újfent szemben állok majd Vele. Nem voltam erre felkészülve, s nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Egy hatalmas nagy idióta voltam annak idején, hogy hagytam elmenni… de talán annak sem lett volna értelme, ha megállítom. Szakított velem. Ennél egyértelműbben nem fejezhette volna ki, miként nem vagyok jó neki, nem igaz? Hülyét csinálni meg magamból… nos, nem volt az ínyemre. Elengedtem. S soha nem mentem utána. Elfogadtam… beletörődtem, mint mindenbe ebben a rohadt életben. Ahogyan abba is készültem belenyugodni, miszerint Hazel eltolt magától. Az elutasítása, én… nem tudom, hogyan kell az ilyet kezelni. Sosem tartottam magam semmire, mert sosem tartottak… semmire. Mindig mindenkinek kevés voltam. Victornak, Rubynak, Clarissának, most pedig… Neki. Elegem volt az egészből. Fájt. Iszonyatosan fájt, mert nem tudtam, mi a hibám. Nagyot nyeltem, próbáltam magamat összeszedni és továbbra is nyugodtságot, mosolyt erőltetni magamra.
- Én megértem, oké? A lényeg, hogy jól vagy. – Fürkésztem a szemeit. Meg akartam nyugtatni őt, s azt akartam, ne feszegesse tovább a témát, de ő csak azért is folytatta. Mélyen szívtam magamba a levegőt, aztán így hallgattam végig őt.
- Ne mentegetőzz. Mármint… Ruby, kérlek! – Egyszerűen nem akartam hallani ezt az egészet. Magát kezdte hibáztatni, de ez baromság volt. Miért ne… köthetett volna magához? Ha egyszer szerettük egymást, ha… …nem kellett felmentenie magát semmi alól. Meghozott egy döntést. Nem történt semmi extra.
Ő nem ült le mellém, de annyira nem is bántam. Így volt köztünk egyfajta távolság legalább. A földet figyeltem magam előtt, mígnem végül kinyögtem, hogy valójában tényleg zavar az, ami történt, mivel mindig is úgy éreztem, én nem voltam elég jó neki. Ezúttal választ vártam, de nem éppen azt a reakciót kaptam, amit óhajtottam. Érdeklődve néztem rá, ahogy a vállamra tette a kezét. Aztán az a mély tekintet… s a szavai. A beszéde felénél felvontam a szemöldökömet és azon kezdtem gondolkozni, mit csinál. Mármint… basszus! Kizárt. Ő nem… vagy mégis?
- Te most… mármint te… - A szemeit fürkésztem, majd elkaptam a lány kezét hirtelen. – Vámpír vagy? – Suttogva tettem fel a kérdést, mert magam sem hittem el, hogy ő is… de az előbbi jelenet kapcsán csakis az lehetett. – Sajnálom, nem tudsz megigézni, ugyanis… - Nem tudtam, valljak-e rögtön vagy sem, miközben nem voltam ezer százalékig biztos abban, hogy ő az, aminek gondolom. De végül befejeztem a mondatot, vállalva a kockázatot. - …én is az vagyok. Nem mintha büszke lennék rá. – Engedtem el a kezét, s zavartan pillantottam félre. A jó hír az volt, hogy a megkísérelt igézése kapcsán nem kellett megnyílnom neki. A rossz pedig az, hogy sejtéseim szerint tovább fog próbálkozni ígyis. Nem értettem, miért lényeges neki, hogyan érzek vele kapcsolatban ennyi év után.



441 words || Treat you better || note: alapítsunk vámpír klubbot xD || kredit




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
✘ With hunter lady || in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
49
Népszerûség :
0

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptySzer. Júl. 03, 2019 12:30 am


Damien & Ruby




Tényleg nehéz volt elhinni, hogy épp Ővele találkozom össze. Hihetetlennek tartottam, a világot pedig borzasztóan kicsinek. Nem igazán tudtam, mit kellene mondanom neki, mi az, amihez egyáltalán jogom van, vagy ő mit akartőlem hallani. Kissé zavarosak voltak az emlékeim, nehezen idéztem fel mindazt, ami a múltban történt, a pontos szavaimra nem is emlékeztem. Nyilván nem mondtam sokat, használhatótmeg végképp nem. Nem adtam magyarázatot, ez pedig... szörnyen éreztem magam.
A szavai hallatán felvontam a szemöldököm, de nem kérdeztem rá, hogyan is értette. Semmi jogom nem volt faggatózni, ráadásul én sem örültem volna, ha rákérdez, miért bonyolult. Túlzottan az volt, hogy megmagyarázzam, s szégyelltem is magam. Habár Jackie felbukkanása, és tettei nem engem terheltek, kínos volt erről beszélni. Bizonyára neki is megvolt a maga problémája, ami egy ekkorka városba sodorta, nem az én dolgom volt, így elnyomtam magamban a kíváncsiságot. Meghökkenve meredtem rá, én... egyáltalán nem erre számítottam. Kételkedtem az őszinteségében, de egyelőre nem nyaggattam, csak röviden biccentettem. - Igaz, hogy régi sztori, fiatalok voltunk, meg minden, de... nekem ez fontos. Magyarázat nélkül szakítottam veled, majd leléptem szó nélkül. - sóhajtottam, nehezen találtam a szavakat, s fogalmam sem volt róla, hogyan kérhetnék bocsánatot. Követett a padhoz, de nem ült le, csak odalépett. Aggódtam, hogy esetleg faképnél hagy, ezért én sem ültem le. Egymásba fontam a karjaim, és dacosan megvetettem a lábam a földön. Márpedig innen el nem megy, amíg nem tisztázunk mindent! Nagy elhatározással néztem a szemeibe, újra végighallgattam a szavait, ám most sem győzött meg. Túl makacs voltam még mindig, viszont már kevésbé naiv, nem tudott ilyen könnyen meggyőzni és lerázni. - Damien! - ejtettem ki a nevét meglepődve, mert... nem gondolhatja ezt! Egyáltalán nem ez történt. Felsóhajtottam, és tettem felé egy lépést. - Ez nem rólad szólt. Problémáim voltak, és nem akartalak belerángatni semmibe. Nem köthettelek magamhoz, nem lett volna fair veled szemben. - kezdtem bele, s menet közben támadt egy ötletem. Egyelőre nem tettem semmit, de amint alkalmamnyílt rá, cselekedni akartam. Ő helyet foglalt, én azonban nagyon feszült voltam, így állva maradtam. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne kezdjek el fel-alá járkálni a pad előtt. Damien is ideges volt, maga elé meredt, ujjait tördelve, talán még a kezei is remegteg, nehéz volt megállapítani, hiszen én egész testemben reszkettem az idegeségtől. Alig láthatóan, de azért észrevehető volt. Szavai tompán jutottak el hozzám, mintha bedugult volna a fülem. Nagyot nyeltem, nehéz volt erre felelnem. Ez még mindig nem volt elég válasz nekem. Tudni akartam, hogyan érez velem kapcsolatban, haragszik, vagy tényleg csak kíváncsi, esetleg gyűlöl, s nincs is értelme magyarázkodnom neki? Ráadásul, meg is kellett nyugodnia kicsit, s ebben is segíthettem neki. Be kellett vetnem az ötletemet. Odaléptem hozzá, egyik kezemet a vállára tettem, mélyen a szemeibe néztem, pupilláim összeszűkültek, ahogy beszélni kezdtem. Hipnotizálni. - Most szeretném, ha megnyugodnál. Vegyél egy mély lélegzetet, aztán mondd el az igazat! Hogyan érzel velem kapcsolatban? - kérdeztem, tekintetem még mélyebbre fúrva az övében. Reméltem, hogy nem tud a vámpírokról, visel verbénát, vagy fogyaszt. Nagyon meglepődtem volna, de semmit sem zártam ki ebben az őrült világban. Kész voltam én is válaszolni a kérdéseire, az összesre, előtte azonban tudnom kellett, mit gondol rólam, s hogyan érez velem kapcsolatban. Fontos volt tudnom ezeket.


526 szó ||follow your fire || remélem így megfelel Park 3739568389 Park 3808243726 || kredit || inspirate by

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

two souls in one
two hearts into one heart

Ruby Jacqueline Hale
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
cedric ~ in the future
Play by :
katherine mcnamara
Keresem :
Cedric Sutton
Park Tumblr_inline_o2wdcegu7R1rifr4k_500
...and my sanity
Léptek száma :
39
Népszerûség :
2

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyVas. Jún. 30, 2019 9:51 pm


To: Ruby Hale





Legszívesebben elsüllyedtem volna. Úgy voltam vele, hogy annak idején nem véletlenül dobott ki. Bizonyára megutált valamiért, vagy legalábbis kiábrándult belőlem, szóval… elég kellemetlen volt így itt állni előtte. Bár a vámpírgyorsaságomat simán kihasználhattam volna, hogy eltűnjek, de nem buktathattam le magam. Sóhajtottam egy nagyot, majd nyeltem egy aprót.
- Oh, értem. Én is csak átutazóban vagyok… vagy talán szökésben – Tettem hozzá szórakozottan, halkan felnevetve, majd a hajamba túrtam, hogy a tincseimet kezdjem babrálni zavaromban. Azt kívántam, bárcsak sietnie kellene, így hamar végetért volna a kínos találkozónk.
- Ühm – Ennyit bírtam kinyögni a visszakérdezésére, de ahogy kényesebb téma fel evezett, egyből magam elé húztam mindkét kezemet, mintegy védekezőn.
- Ugyan, Ruby! Teljesen felesleges a múltat felhozni. Semmi jelentősége, már egy régi sztori az egész – Mosolyogtam. Belül fájt minden egyes pillanata a múltnak, s tele voltam kérdésekkel, de már elengedtem az egészet. Semmin sem változtatott volna egy beszélgetés… semmit sem hozott volna helyre, vagy úgy egyébként is.
Ruby nem úgy tűnt, mint aki annyiban akarja hagyni, így kelletlenül, de leengedtem magam mellé a kezeimet és lassan utána léptem a padhoz.
- Nézd, tényleg… felesleges rágódnod rajta. Már vége van. S ha most boldog vagy, illetve azóta az vagy, hogy nem vagy velem, akkor nyilván okkal történt az, ami – Ezzel a végszóval ültem le, amennyiben ő is leült.
Aztán a térdeimen támaszkodtam meg és magam elé kezdtem bámulni. Ideges voltam, s ez a mozdulataimon is látszott, vagy épp azon, hogy tördelni kezdtem az ujjaimat alig láthatóan. Azon gondolkodtam, miért pont ebbe a városba jöttem és ő is… mi volt ezzel a célja a felsőbb hatalomnak? Talán… okkal sodorta elém Rubyt, hogy lezárjam vele a múltat, s tudjak nyitni a jövő felé? Avagy… küzdeni tudjak Hazelért? Hiszen Rubyt elengedtem. Nem értettem, miért szakított velem, de soha nem mentem utána, hogy erről kifaggassam. Megtehettem volna, de gyáva voltam.
Nagyot nyeltem, majd a szemem sarkából a lányra pillantottam.
- Oké, valójában… nagyon is érdekel, miért szakítottál velem. Miben nem voltam elég jó neked? Mi változott meg? Én… azt hittem, minden szuper köztünk. Szerettelek… és úgy éreztem, te is engem. Bár tény, hogy megtanultam már, miszerint iszonyú naiv tudok lenni, ha rólatok, nőkről van szó… sőt… - Gondolatban hozzátettem, hogy akkor is, ha pasikról. De ezt a titkomat Rubyval sosem osztottam meg.



375 words || Treat you better || note: hát szia, ex-vöri Very Happy || kredit




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
✘ With hunter lady || in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
49
Népszerûség :
0

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyHétf. Jún. 24, 2019 6:19 pm


Damien & Ruby




Nem hittem a szememnek. Tényleg ő volt. Damien. Nem is tudtam hirtelen, miként reagáljak rá, örültem, hogy látom, ugyanakkor... cserben hagytam. Olyannyira meg voltam rémülve a baleset után, az egyre romló állapotommal... véget kellett vetnem a dolognak. Nem akartam fájdalmat okozni neki, nekem is nagyon fájt akkor, hiszen szerettem. Ha nem is azzal a hatalmas, égő vággyal és szerelemmel, de szerettem. Aztán eltűntem, átváltoztam, soha nem néztem többet hátra, nem is gondoltam rá túl sokáig, hiszen átváltozásom után megjelent Jackie... mindennek vége volt, Damiennel való szakításom már nem is volt olyan szörnyű, nem fájt többé. Nagyobb gondom akadt, mint egy ostoba, fiatalkori szakítás.
Nem nagyon figyelt, ő nem vett észre engem, el is sétált volna mellettem, ha nem torpanok meg, s ragadom meg a karját. Zsebre tett kézzel vonult, mint akit semmi nem érdekel, talán így is volt. Nem tudtam róla már semmit, talán nem is ismertem, de a szemei... a vonásai... fájdalmasan ismerősek voltak. Összeszorult a gyomrom, s oda is enyhe fájdalom költözött, mintha lenyeltem volna egy nagyobb követ. Nyeltem egyet, ám a torkom is elszorult egy kissé, mély levegőt vettem, így próbáltam kicsit lehiggadni. Elhúzódott tőlem, a nevemet pedig... talán csak én képzeltem, de mintha kissé elítélően, sértődötten formálta volna a szavakat. Nem igazán tudtam, tényleg így érez, vagy csak én képzelem mindezt, mert hát, mégis ki akarna kedvesen szólni hozzám, főleg egy olyan ember, akit magára hagytam, magyarázat nélkül? Azt hittem, ezzel jót teszek vele, talán nem így volt. - Nem. - mosolyodtam el zavartan. - Jelenleg itt élek, de nem véglegesen. Átutazóban vagyok, mondjuk így. - Kissé bonyolult lett volna elmagyaráznom neki, hogy állandóan mozgásban vagyok, s már rég nem lennék itt, ha J nem lenne. Uganakkor... már szabad voltam. Mégsem mentem el, pontoan tudtam is az okát, hangosan azonban nem akartam kimondani. Egy srác miatt. Nem voltam normális, de nagyon is szükségem volt arra, hogy átlagos lányként gondolkodjak, fiúkra koncentráljak, szerelemre, nem pedig egy másik lányra, aki bennem lakik. Rossz volt belegondolni, hogy J még mindig ott van, csak épp szunnyad. - Tényleg? - kérdeztem kissé kétkedve, s tettem hátra egy lépést, hogy rendesen szemügyre vehessem őt. Jól nézett ki, csak egy kicsit elgyötörtnek tűnt. - Téged is. Azt hiszem... van egy lezáratlan ügyünk. Szeretnél beszélni róla? - kérdeztem kissé reszkető hangon, felpillantva a fiúra, aki egy fél fejjel biztosan magasabb volt nálam, ha nem többel. Rögtön belevágtam a közepébe, s a hátam mögé mutattam hüvelykujjammal az egyik pad felé, hátha ott akarja folytatni. - Üljünk le? Talán jobb lenne... - kezdtem a pad irányába hátrálni, lassan, közben szemmel tartottam Damient. Egy kicsit féltem, hogy valójában nincs itt, s újra tévképzetek gyötörnek, ám nagyon is valóságosnak tűnt. Ilyesmit nem képzelnék el, eszembe sem jutott volna hasonló. Mégis... hogy lehet ez? Hogy kerülhetett épp ő, pont az én utamba? Nem kaptam szikrát, tényleg nem értettem semmit, de legalább ő is ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint én. - Nagyon sajnálom, ami a múltban történt. - feleltem, továbbra is a pad felé közelítve, immáron oldalazva, reméltem, ő is követ engem, s nem dermedt le a park kellős közepén. Elég valószínűtlen volt, hogy pont egymásba botlunk ebben a kicsi városban, ráadásul késő este, vagy talán éjszaka. Azt sem tudtam, hány óra, a telefonomat pedig nem akartam előrángatni a zsebemből, ahol a szalvéta is lapult. Furcsa volt épp most találkozni Damiennel, az egykori fiúmmal, mikor... épp Cedric felbukkanása után.


558 szó ||follow your fire || remélem így megfelel Park 3739568389 Park 3808243726 || kredit || inspirate by

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

two souls in one
two hearts into one heart

Ruby Jacqueline Hale
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
cedric ~ in the future
Play by :
katherine mcnamara
Keresem :
Cedric Sutton
Park Tumblr_inline_o2wdcegu7R1rifr4k_500
...and my sanity
Léptek száma :
39
Népszerûség :
2

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyHétf. Jún. 24, 2019 5:30 pm


To: Ruby Hale





Egy menthetetlen, szerencsétlen idiótának éreztem magam. Soha, semmi sem jött össze, az élet nem nekem, hanem mindig másnak kedvezett. A szerelmi csalódásaim, a vámpírrá válásom, Rebekah és az az átkozott sarjkötődés, amit olyan nehezen sikerült megtörnünk… minden ellenem játszott. Rájöttem, hogy beleszerettem Hazelbe. Ez hiba volt, hatalmas nagy hiba, hiszen tudtam, hogy sosem lenne velem. Másrészt… az a csók sem úgy sült el, ahogyan kellett volna. Pedig azt hittem, hogy elindult köztünk valami. Azt hittem, naivan, hogy hasonlóan érezhet, mint én. De tévedtem. Hiába aggódott. Az aggódás nem jelenti azt, hogy szerelmes lenne. S még ha az is lenne… az, ami vagyok. A ténye annak, hogy vámpír vagyok, mindig is közénk fog állni. Ráadásként jön erre az is, hogy az egyik vezető társa legszívesebben felnyársalt volna annak ellenére, hogy semmit sem tudott rólam.
Muszáj volt magam mögött hagynom ezt az egészet. Ha nem is örökre, de egy időre mindenképp. Talán ezért is hagytam, hogy Lucas közelebb kerüljön hozzám a kelleténél. Nem érdekelt, hogy újabb és újabb hibát halmozok fel. Úgy voltam vele, hogy minden mindegy; ráadásul szabad „ember” vagyok, nem?
Aztán… rájöttem, hogy az, amit Lucasnak és magamnak megengedtem… nos, bűntudatom volt. Mintha megcsaltam volna Hazelt, holott semmi sem volt köztünk. Fel akartam hívni, beszélni akartam vele minderről, de végül nem tettem.
Hanem egészen egyszerűen eljöttem Denverből. Könnyebb volt felvenni a távolságot tőle, mintsem ott legyeskedni körülötte, problémát, aggodalmat okozva neki, s közben feszengni a közelében. Hiszen fáj, ha egy olyasvalakinek vagy a közelében, akit szeretsz, de soha nem lehet a tiéd, nem igaz? Minden reménytelen szerelmes ismeri ezt az érzést. Én túl jól ismerem. Annak idején… hosszú évekkel ezelőtt, még gyerekkoromban beleszerettem az egyik barátomba. Cedricbe. Legalábbis azt hittem, szerelem, mígnem megismertem az ikertestvérét, Victort. Egyik este, mikor közelebb kerültünk egymáshoz, igencsak közel, akkor döbbentem rá, hogy már nem Cedric az, akit akarok… akit szeretek. De Victor nem viszonozta az érzéseimet, vagy csak félreértettük egymást, avagy ő engem… de nem lett kettőnkből semmi. Évekig szerelmes voltam belé, még ezek után is. Aztán megismertem Rubyt. Vele néhány évig voltam együtt, s végre azt hittem, hogy valaki… valaki igazán szeret. Felhőtlennek, gondtalannak éreztem a kapcsolatunkat, s épp ezért ért baromira váratlanul az, mikor váratlanul kimondta a szakítást. Fájt. Azóta nem láttam. S ezután találkoztam Clarissával. Újra hinni kezdtem… s ismét csalódás volt a vége. Átvágott, megcsalt, s tönkretett. Azt hittem, többé nem leszek képes szerelembe esni.
Aznap éjjel változtam vámpírrá.
S most itt vagyok… itt, mindentől távol, menekülve gyáván. Talán nem is volt hiba a csók. Talán nem is hiba az, amit érzek. Talán egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy félek, ha összejönnénk Hazellel, annak is ez lenne a vége. Soha többé nem akarom átélni ezeket a szerelmi csalódásokat… fáj. A szívem már annyi sebbel van tele és ragtapasszal (persze csak képletesen), hogy nem is fér rá több.
A földet figyeltem, zsebredugott kezekkel. Meredtem magam elé, s a gondolataimba voltam mélyedve. Azt sem tudtam, meddig jutottam el, mióta elindultam. Buszoztam, vonatoztam is egyszer, néha átsétáltam egy várost…
Most pedig már az éj leple alatt szedtem a lábaimat. Hallottam a lépteket, melyek egyenesen felém haladtak, de nem néztem fel. Nem érdekelt, ki az, aki szembejön velem. Álmaimban sem hittem volna ugyanis, hogy egy ismerős arcba futhatok bele. Nagyot nyeltem, majd rámarkoltam a telefonomra a zsebemben. Írni akartam Neki.
De ekkor kapta el hirtelen a karomat az, aki majdnem elhaladt mellettem. Összerezzenve kaptam fel a fejemet, s a következő pillanatban a tekintetem összeakadt egy ismerős szempárral. Ledöbbentem. Értetlenül bámultam a lányra, majd lassan végigmértem őt, a vörös hajzuhatagot, a ruhát… a stílust.
- Ruby…? – Mély levegőt véve húztam el tőle lassan a karomat. Még mindig haragudtam rá, amiért magyarázat nélkül szakított velem. Sosem tudtam, mit rontottam el. Sosem tudtam, hogyan hozhattam volna helyre…
- Mit keresel itt? Vagyis… itt élsz? – Néztem körbe, majd vissza rá. Zavart voltam. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. – Jó újra látni… - Nyögtem végül ki, kissé erőtlen hangon. Miért ver a Sors? Mi oka volt elém sodorni az exemet? De komolyan!



664 words || Treat you better || note: hát szia, ex-vöri Very Happy || kredit




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
✘ With hunter lady || in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
49
Népszerûség :
0

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyHétf. Jún. 24, 2019 4:36 pm


Damien & Ruby




Hálás voltam Liezelnek a segítségéért, s valahogy éreztem, hogy a mi kapcsolatunk akár több is lehet ennél. Valódi szövetségest láttam benne most már, hogy az elmém tiszta volt. El sem hittem, hogy nem kell osztoznom J-vel.  Hihetetlen volt, soha ennyire még nem voltam magamnál, talán hat évvel ezelőtt, még a baleset előtt. Azokra az időkre már régen gondoltam, nagyon rég, Jackie egyáltalán nem is ismerte azokat az emlékeimet. Fölösleges volt a múltra koncentrálnom, állandóan azon ügyködtem, hogy elviselhetővé tegyem az életem, illetve eltüntessem a parazitát magamból. Nem is tudtam, mit kezdjek az életemmel most, hogy újra normális lettem. Egyedül a vámpírlétem tett mássá, különlegessé, ám ezt nem volt egy rossz dolog. Nem, mert nem volt a fejemben egy ámokfutó, aki tönkretette volna a diétámat. Kizárólag tasakos vért fogyasztottam, abból sem sokat, ráadásul Mystic Fallson kívül szereztem be mindent, hogy ne keltsek feltűnést. Emberből még soha nem táplálkoztam, csak és kizárólag J rondított bele ebbe, ő előszeretettel fogyasztott vért élő, lélegző emberekből, miután megkínozta őket, vagy még előtte. A zavaró képeket megpróbáltam kiszorítani az elmémből, épp úgy, ahogy Jackie-vel is tettem az elmúlt napokban, még mielőtt megkaptam volna a gyógyírt. Nagyon hálás voltam Liezelnek, s tudtam, a nyakláncot, amit rám bízott, az életem árán is megőrzöm, ahogy kérte. Jelenleg is a nyakamban lógott, hiszen így már nem kellett rejtegetnem. Talán akkor, ha elfogy az ital, elrejtem, de nagyon reméltem, hogy arra nem kerül sor, mert időben pótoljuk.
Sóhajtva zártam be a motelszoba ajtaját, most már kellett attól félnem, hogy holnap talán más ember leszek. Önmagam voltam, hosszú idő óta először, s végre nem rettegtem semmitől. Összébb húztam magamon a bőrdzsekit, mosolyogva sétáltam ki a nyílt utcára, friss levegőre volt szükségem. Fel akartam fogni, hogy tényleg megtörtént, ez nem egy álom, s nem is J egyik csapdája. El akartam felejteni még a nevét is annak a kígyónak, aki az elmúlt években kiszorította belőlem az életet is. A korábbi fáradtságom még egy kicsit ott lappangott bennem, de már határozottan jobb színben voltam. Enyhén rózsaszín volt az arcom, s volt erőm hozzá, miképp egy kicsit kicsinosítsam magam. A szokásos farmer-dzseki kombináció volt rajtam, s nagyon is jól éreztem magam a bőrömben. Felrémlett előttem Cedric arca, s megfogadtam, hogy fel fogom keresni, hiszen a telefonszáma azóta is a dzsekim zsebébe süllyesztve pihent. Egy kissé rongyos szalvéta, amit elég sokat bámultam a napokban, nem mertem azonban semmit lépni, de... immáron három napja nem hallottam semmit a másik énem felől. Le se tudtam volna írni, mennyire csodálatos érzés volt. Úgy sétáltam végig a néma utcákon, ahogy utoljára talán tinédzser koromban, mikor izgalmas volt esténként kilógni a szülői házból, akkor éreztem talán utoljára ennyire szabadnak magam. Mosolyogva sétáltam be a parkba, bár arra egyáltalán nem számítottam, hogy bárkibe is belebotlok majd. Mikor léptek zaja ütötte meg a fülem, csak mentem tovább, nem törődve vele, nem féltem, vámpír voltam, aki teljesen ura volt önmagának. Kicsit furcsa volt a vért hidegen fogyasztani, a szervezetem hozzászokott a meleg nedűhöz, a hideg, hűtőben tárolt vér azonban segített elfogadni, ez tényleg a valóság, nem holmi vágyálom. Ahogy közelebb értem az illetőhöz, aki szembe sétált velem, egy pillanatra elállt a lélegzetem, a szíverrésem pedig sokkal gyorsabb tempót vett fel. Nem... nem lehet ő. Évek óta nem láttam, biztosan csak hasonlít rá, vagy a megkopott emlékeim vezenek félre. Nem figyeltem, ő észrevett-e engem, próbáltam nem úgy bámulni, mint egy kísértetet, de... az volt. A múltam egy kísértete. Talán most, hogy elnyomtam J-t... lehetséges volna, hogy visszatért a zavaros elmém? A fejemet ráztam, de ahogy egymás mellé értünk, megtorpantam, s megragadtam a karját, mintegy gondolkodás nélkül, azt sem tudtam, mit csinálok, a testem önállóan cselekedett, nem tudtam irányítani. Viszont ez most más érzés volt. - Damien... - nyögtem elgyengülve, erőtlenül, szinte suttogtam a nevet, amit nagyjából öt-hat éve ejtettem ki utoljára a számon, mikor szakítottam vele.


624 szó ||follow your fire || remélem így megfelel Park 3739568389 Park 3808243726 || kredit || inspirate by

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

two souls in one
two hearts into one heart

Ruby Jacqueline Hale
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
cedric ~ in the future
Play by :
katherine mcnamara
Keresem :
Cedric Sutton
Park Tumblr_inline_o2wdcegu7R1rifr4k_500
...and my sanity
Léptek száma :
39
Népszerûség :
2

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyVas. Jan. 06, 2019 10:49 pm

Szabad játéktér.

Always and Forever
Értetek
vagyunk
Szintlépési fázis :
Az oldal szíve
Keresem :
Léptek száma :
469
Népszerûség :
0

Park Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park EmptyKedd Dec. 11, 2018 8:06 pm

To: Amarilla
az űzött vad és a démon

Menet közben nyújtózkodom lustán, és nem tévesztem az utam, folytatom. Még ha amúgy nincs is célja, egyelőre, a nagy hal most várat magára, kereshetek valami kisebbet. Jellemző ez, de mit is mondhatnék, az időt valamivel ki kell tölteni, különben lassan vánszorog, nem mintha nem lenne belőle amúgy végtelen szinte. Mégis, mint a legtöbb magamfajta, nem épp a semmibe akarja ölni az idejét. Lehetnék könyékig véres is, azonban nem állat vagyok én, nem kifejezetten, ezek itt a parkban leginkább csak kósza lelkek, és persze, ezt kell kihasználni. Már-már fütyörészni támad kedvem, mégis, némán folytatom lépteimet előre, kényelmes távot hagyva és mégsem lemaradva. Az a tipikus, forgatókönyv szerinti táv ez, szinte már ki is lehetne mérni egy centivel, ha valakinek lenne hozzá kedve és felfogná, mit is művelek. Amúgy tényleg, mi is ez? Játék? A sok komoly és nagy téttel bíró dolog mellett képes vagyok ilyesmire is, szinte már belehajtom magam ostoba játékokba, feloldani a mocskos hangulatot.
Vélhetőleg már érzékelt, igencsak hamar, még egy kósza nyávogás is eljut hozzám, úgy néz ki, nincs egyedül, de mivel nem egér vagyok, így a szőrös kísérő nincs rám veszéllyel, bár igencsak mocsok érzés bír lenni az, ahogy a karmait bőrömbe eresztik. Kényelmesség továbbra is, vállaimat átmozgatva figyelem, ahogy az ő léptei szaporábbak, és szinte hallom, ahogy a szívverés felgyorsul és a levegőt apránként kezdi el kapkodni. Ajkaimon lassanként szélesedik a vigyor, mert hát, ha nem is valódi, azért én még élvezem. Közben bújnak elő a pánik első jelei, hisz vagy nagyon óvatos, vagy épp üldözött. Mert hát, kit zavarna épp az, ahogy valaki mögötte sétál? Eleget hallani mocskokról az utcákon, tény, de hogy ennyire rettegnének tőlük? A média csodás ereje, mikoron már semmi sem biztonságos, mindenről van valami hír, amely borzolja a kedélyeket. Csodás.
Már csak az lenne az, ha futni kezdene, vagy akármi. Néma kis menekülőtáncunkat megszakítva áll meg, és matat. Eddig mezítelen talpai érték a hűs földet, most viszont már kényelmetlen. No igen, a menekülést nemigen arra tervezték, hogy kényelmes legyen, ugyebár, bár kinek mi számít annak. Az üldözőknek inkább, mint a másikaknak. Lassítok, pár lépésnyire csökken a táv, majd szép lassan semennyire. Hogy lassú volt-e, vagy szándékos, arra hamar fény derül, amint „támadásba” lendül. A láb, amit nemrég még csak a cipőbe igyekezett visszarejteni, most előrelendül és megpróbál kigáncsolni. Egy apró ugrással korrigálom ezt, így nem pofára eset, hanem talpra, mint a kis szőrös macs tenné, ha leesne a fáról. Én is fordulok, nem haladok előre, immáron a csinos arcocskába bámulva, aki nagyon keresi az én személyemben a válaszokat egyetlen tekintettel. Pedig sokat nem mond az, talán épp kevesebbet, jobbat is, mint kellene, mert a sötét pillantásomat sem veszem épp elő, csak bámulok rá, kíváncsian és mégis vigyorogva. Nem, nem hatott meg, hogy mivel próbálkozott, ez inkább volt aranyos, mint támadó.
- Settenkedtem? Ugyan, csak sétáltam, épp pont mögötted, puszta véletlenből. Nem vagyok én semmivel sem több, mint egy unatkozó alak, aki ilyenkor sétál a parkban. Vagy talán másra számítottál? - billentem kissé a fejem oldalra, mintha így nyerném ki a válaszokat a fejéből, puszta tekintettel. - Bocs, ha mást vártál. A titkos randikat a másik oldalon szokták folytatni – egyenesedek ki, és közelebb lépve, figyelem meg őt, majd körbetekintek, mintha én is keresnék valakit, de egyelőre, csak mi ketten vagyunk.

537 words ❖  rotting in vain
Vendég

avatar
Vendég

Park Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Park   Park Empty

Ajánlott tartalom


Park Empty
Vissza az elejére Go down
 

Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette in the Darkness :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls-
^
ˇ