"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
A vadászat mikéntje és a vér íze a számban vonzó volt. Már nem érdekelt, hogy bűnös-e az, akinek feltépem a torkát. Már nem számított, hogy hány ember vére tapad a kezemhez. Szörnyeteggé váltam Sage által és már rég nem tagadtam meg magam. Egyáltalán… mi értelme lett volna játszanom a jó fiút, vámpírként? Ugyan már. Mikor meghalok, nem azt fogja nézni az Atyaúristen (már ha létezik egyáltalán!), hogy mennyire voltam szent, hanem, hogy mi vagyok. Az árnyvilág része. És ezt a tényt semmi sem törölhetné el. Egykor jó voltam, a fényben jártam, most pedig a társam csak a sötétség. De nem bántam, kicsit sem. Már megszoktam ezt a létet, a magányt, a töménytelen mennyiségű vodkát és a mézédes nektárt, ami emberek vénáiból csöpögött a számba. A szőkeség magával ragadta a figyelmemet és miután lehúztam a vodkámat, fel is álltam és elindultam felé, miközben azon kattogott az agyam, milyen kihívó tud lenni egy-egy nő. Mintha azt hinné, én vagyok a préda, pedig ez fordítva van, szívi. Lehuppantam a mellette levő székre és először csak végigmértem, majd elmosolyodtam. - Ennek a kihívó pillantásnak ki tud ellenállni ennél tovább? – Érdeklődtem, majd felkönyököltem a pultra, így figyeltem és hallgattam, hogy ezúttal nekem is rendel. – Szóval, a barátod hol hagytad? Vagy a barátnőidet várod? – Tettem fel a kérdéseimet, hogy kiszűrjem, mennyire védtelen báránykát sikerült találnom, avagy mennyire is lehetek én veszélyben, már a lebukást illetően.
Hosszú volt az út, mire Denverbe értem, én pedig, ha hússzor nem, akkor egyszer sem gondoltam meg magamat majdnem azt illetően, hogy valóban idejöjjek-e vagy sem. Végül aztán sikerült az elhatározásomat megtartani, bár nem magamnak köszönhetően, hanem a kard miatt. Mert bizony minden alkalommal, amikor elbizonytalanodtam, és egyetlen másodpercre alvásra hunytam a szemeimet, már meg is jelent, hogy újabb álmatlan éjszakát okozzon nekem. Szóval ha másért nem, azért biztosan Denverbe kellett jönnöm, hogy megszabaduljak ezektől az idegesítő álmoktól. Rég beköszöntött már az éjszaka, mire megérkeztem, én pedig itt voltam konkrétan semmi nélkül. Nem ismertem a várost, nem volt szállásom, sem ismeretségem. Na persze, mindez nem ejtett engem kétségbe, mert voltam elég talpra esett ahhoz, hogy feltaláljam magam. És tudjátok, az eddigi tapasztalataim azt súgták, hogy ha egy bárba megyek be, na ott biztosan sikerül információkat szereznem. Pláne azt illetően, hogy ilyenkor éjfél-hajnali egy környékén még hol van biztosan szabad szállás. Illetve, egy-két pohár whiskyt is elfogadtam volna. Olyan szempontból nem csalódtam Denvert illetően, hogy az éjszakai élete unalmas lenne, mert bizony volt bőven bár, klub, kocsma és miegymás, ahol az ember elüthette az idejét és pénzét az esti órákban. Végül a Crimson Room nevezetű hely mellett tettem le a voksomat. Az épületbe belépve egyből a pult felé vettem az irányt, zsákomat letéve a szék mellé, és rendeltem is magamnak két kör tiszta whiskyt. A tömény alkohol és az emberi testek izzadságának a szaga a fülledt teremben ismerősen hatott, és már ez közrejátszott abban, hogy egy kicsit lenyugodjanak az idegeim. Soha nem voltam az az idegbajos típus, de szerintem mindenki a tűréshatárán lett volna, ha nem tudott volna napok óta rendesen aludni. Reméltem, hogy ma éjszaka ki tudom majd pihenni magamat, ha már itt voltam Denverben. Az a kard legalább ennyi nyugalmat hagyhatott volna nekem igazán. Amint megérkezett a rendelésem, gondolkodás nélkül felhajtottam mindkét pohárral, és már kértem is a harmadik kört. Éreztem, hogy kezd feloldódni a stressz, amit éreztem egy jó ideje már, így én is féloldalvást fordultam a pultnak, és elkezdtem felmérni a környezetemet, miközben fél füllel azt hallgattam, ahogy a mixerek arról beszélnek, mennyi rejtélyes halálos eset történt itt az utóbbi időben. Érdekes. Ekkor történt, hogy megakadt a tekintetem egy igen helyes palin, aki jól láthatóan szintén most fedezett fel engem. Úgy voltam vele, hogy egy kis szórakozás soha nem árt, szóval egy kihívó pillantást vetettem rá, majd visszafordultam a pult felé, mert épp most jött meg az újbóli rendelésem. Kíváncsi voltam, hogy a pasi volt-e elég tökös ahhoz, hogy megtegye az első lépést. Amikor hallottam lehuppani valakit magam mellettem, tudtam, hogy ő lesz. - Azt hittem, tovább fog tartani, amíg ide mersz jönni hozzám, szépfiú – pillantottam rá továbbra is kihívóan, majd amikor a pincér elhaladt mellettünk, leszólítottam, hogy hozzon valami töményet az újdonsült barátomnak is.
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Nevetséges, hogy már közel 60 éve eltűnt belőlem minden jóság, minden emberi érzelem, s nem maradt más bennem, csakis a sötétség. Sage. Ennek a nőnek a nevét soha nem fogom elfelejteni és nem, nem a jó emlékek végett, hanem mert ő az, aki végérvényesen tönkretett. Olyan döntést hozott helyettem, amihez nem volt joga. Olyat tett, amit nem tehetett volna. De hülye voltam. Ó, de még mennyire! Miért bíztam meg egy mihaszna vámpírocskában? Miért szavaztam neki esélyt, mikor tudtam, hogy nem több egy ostoba kis vérszívónál? Meg kellett volna ölnöm aznap, abban a raktárban. Akkor talán, sőt, teljességgel biztos, hogy másként alakul az életem. Ember maradok, avagy, sokkal inkább elszívó boszorkány, de ami lényegesebb: nem válok gyilkossá. Normális életet élhettem volna mindaddig, míg a szívem utolsót nem dobbant volna… és átléptem volna a küszöböt, mely élet és halál közt lebeg. Ehelyett… itt vagyok, s megannyi vér tapad a kezemhez. Élvezem a gyilkolást, s ez az, ami igazán rémisztő. Néha úgy érzem azonban, hogy abba kellene hagynom és megpróbálnom esélyt adni magamnak… egy boldogabb életre. Aztán, rájövök, hogy nekem nem jár ilyesmi. A testem tele van emlékeztetőkkel. Tetoválások, azaz nevek. Az összes áldozatom nevét magamra varrattam, hogy még véletlenül sem gondoljam: esélyem lehet kiszabadulni a sötétségből, ami elnyelt. Hiszen nem, számomra csak ez maradt… a vérszomj, hullák tömkelege magam mögött, s semmi más. Egyszerűen csak hagynom kell, hogy az a maradék józan eszem is elvesszen, s vele együtt én is. Egy ideje Denverben éltem, ezt választottam székhelyemül, holott hallottam hírét a vadászoknak, ám közel sem érdekelt. Játszottam a tűzzel, az életemmel, s mások életével egyaránt. Szinte minden estémet a The Crimson Room-ban töltöttem. Megvolt a maga sajátos hangulata, az emberek, avagy tinédzserek, akik annyira leisszák magukat, hogy arra sem emlékeznek végül, fiúk-e vagy lányok… nos, mondjuk úgy, pont megfelelő volt a számomra. Bárkit el tudtam csábítani, kivinni a hátsókijáraton, majd a vérét venni és megölni. Számtalan gyilkosság kötődött a nevemhez, bár senki sem tudott róla. Pont ezért jöttem ide mindig vissza örömmel. Egy sör vagy vodka mellett, együttérző arcot vágva hallgattam a pultos szomorú történetét a halálesetekről, amik rejtélyes módon történtek. Komolyan, néha még meg is sajnáltam egy röpke pillanatra, mígnem… nos, kértem még egy kört. Ahogyan most is. - Lesz még egy vodka, szívi. – Rákacsintottam a lányra, aki vagy egy tizessel fiatalabb volt nálam, ha nem többel. Egyébként, a szülei hogyan engedhetik, hogy ilyen helyen dolgozzon ennyi idősen? Fiatal, ártatlan lányka, akire megannyi veszély leselkedik egy szórakozóhelyen. Kiéhezett férfiak, vagy egy éhes vámpírocska… oh, bocs, eretnek volnék. - Parancsoljon, uram. – Rakta le elém a poharat egy csábos mosollyal, mire felvontam a szemöldökömet. Aztán eltipegett tőlem, hogy másokat is kiszolgáljon. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd körbenéztem, miközben felemeltem a poharat az asztalról. Ekkor szúrtam ki egy szőkeséget. Igen, egyből megragadta a figyelmemet és tudtam, hogy ma este lesz még dolgom vele… még az sem foglalkoztatott volna túlzottan, ha kiderül: pasija van. Mit nekem még egy halott, nem igaz? A vodkát végül lehúztam, majd felálltam és a ruhámat leporolgatva indultam a nő felé, határozott, ám mégis kimért léptekkel.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
It's only after we've lost everything that we're free to do anything.
Nevetséges, hogy már 56 éve eltűnt belőlem minden jóság, minden emberi érzelem, s nem maradt más bennem, csakis a sötétség. Sage. Ennek a nőnek a nevét soha nem fogom elfelejteni és nem, nem a jó emlékek végett, hanem mert ő az, aki végérvényesen tönkretett. Olyan döntést hozott helyettem, amihez nem volt joga. Olyat tett, amit nem tehetett volna. De hülye voltam. Ó, de még mennyire! Miért bíztam meg egy mihaszna vámpírocskában? Miért szavaztam neki esélyt, mikor tudtam, hogy nem több egy ostoba kis vérszívónál? Meg kellett volna ölnöm aznap, abban a raktárban. Akkor talán, sőt, teljességgel biztos, hogy másként alakul az életem. Ember maradok, avagy, sokkal inkább elszívó boszorkány, de ami lényegesebb: nem válok gyilkossá. Normális életet élhettem volna mindaddig, míg a szívem utolsót nem dobbant volna… és átléptem volna a küszöböt, mely élet és halál közt lebeg. Ehelyett… itt vagyok, s megannyi vér tapad a kezemhez. Élvezem a gyilkolást, s ez az, ami igazán rémisztő. Néha úgy érzem azonban, hogy abba kellene hagynom és megpróbálnom esélyt adni magamnak… egy boldogabb életre. Aztán, rájövök, hogy nekem nem jár ilyesmi. A testem tele van emlékeztetőkkel. Tetoválások, azaz nevek. Az összes áldozatom nevét magamra varrattam, hogy még véletlenül sem gondoljam: esélyem lehet kiszabadulni a sötétségből, ami elnyelt. Hiszen nem, számomra csak ez maradt… a vérszomj, hullák tömkelege magam mögött, s semmi más. Egyszerűen csak hagynom kell, hogy az a maradék józan eszem is elvesszen, s vele együtt én is. Egy ideje Denverben éltem, ezt választottam székhelyemül, holott hallottam hírét a vadászoknak, ám közel sem érdekelt. Játszottam a tűzzel, az életemmel, s mások életével egyaránt. Szinte minden estémet a The Crimson Room-ban töltöttem. Megvolt a maga sajátos hangulata, az emberek, avagy tinédzserek, akik annyira leisszák magukat, hogy arra sem emlékeznek végül, fiúk-e vagy lányok… nos, mondjuk úgy, pont megfelelő volt a számomra. Bárkit el tudtam csábítani, kivinni a hátsókijáraton, majd a vérét venni és megölni. Számtalan gyilkosság kötődött a nevemhez, bár senki sem tudott róla. Pont ezért jöttem ide mindig vissza örömmel. Egy sör vagy vodka mellett, együttérző arcot vágva hallgattam a pultos szomorú történetét a halálesetekről, amik rejtélyes módon történtek. Komolyan, néha még meg is sajnáltam egy röpke pillanatra, mígnem… nos, kértem még egy kört. Ahogyan most is. - Lesz még egy vodka, szívi. – Rákacsintottam a lányra, aki vagy egy tizessel fiatalabb volt nálam, ha nem többel. Egyébként, a szülei hogyan engedhetik, hogy ilyen helyen dolgozzon ennyi idősen? Fiatal, ártatlan lányka, akire megannyi veszély leselkedik egy szórakozóhelyen. Kiéhezett férfiak, vagy egy éhes vámpírocska… oh, bocs, eretnek volnék. - Parancsoljon, uram. – Rakta le elém a poharat egy csábos mosollyal, mire felvontam a szemöldökömet. Aztán eltipegett tőlem, hogy másokat is kiszolgáljon. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd körbenéztem, miközben felemeltem a poharat az asztalról. Ekkor szúrtam ki egy szőkeséget. Igen, egyből megragadta a figyelmemet és tudtam, hogy ma este lesz még dolgom vele… még az sem foglalkoztatott volna túlzottan, ha kiderül: pasija van. Mit nekem még egy halott, nem igaz? A vodkát végül lehúztam, majd felálltam és a ruhámat leporolgatva indultam a nő felé, határozott, ám mégis kimért léptekkel.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
