Silhouette in the Darkness
Whoever enters here

give up all hope
Karakter neve ℘
Jelszó ℘
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
We're broken souls
in the darkness
Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 27 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (133 fő) Pént. Feb. 02, 2024 5:51 pm-kor volt itt.
It always seems impossible
until it’s done
Hesperus
Csüt. Márc. 16, 2023 1:09 am


Always and Forever
Vas. Dec. 12, 2021 10:34 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:53 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:52 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:52 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:48 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:40 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:40 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:39 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:37 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:37 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:36 pm



Megosztás
ÜzenetSzerző
TémanyitásNevan EmptyHétf. Jan. 14, 2019 7:56 pm

Nevan
soft feathers cannot make a cruel bird kind.
i'm not a pure creature. to pretend otherwise is a lie.
are you scared now?


Becenév:
Nevan?
Titulus:
Bajkeverő
Születési hely, dátum:
Los Angeles, 1996. október 5.
Faj:
Démon
Beállítottság:
Heteroszexuális
Play by:
Evan Peters

Átváltozás:
Ha valaki azt gondolja, hogy eladni a lelkét egy démonnak megéri, akkor hatalmasat téved. Egyenes út a Pokolba. Örökké tartó szenvedés és kín. Vérvörös égbolt a semmi közepén, és keresztre feszített démonok. Magány és üresség. Mindaz, amit ismertél, aki voltál, eltűnik. Magadra maradsz a fejedben egyre hangosabbá váló sikolyokkal, melyek a saját torkodból szakadnak fel. Azt hiszed, a megbánás megváltás is, de sosem kapsz  feloldozást, amiért alkut kötöttél a gonoszság megtestesítőjével. Az idő kínzó lassúsággal vánszorog előre, s minden pillanatban azt várod, hogy lejárjon, amit rád szabtak, de ez sosem fog eljönni. Az egyetlen kiút, ha megadod magad, és olyasmivé válasz, amitől gyerekként féltél, ha lekapcsoltad a villanyt. Azt hinnéd, a démonok az ágyad alatt mind csak a képzeleted szüleményei, azonban minden egyes alkalommal, mikor úgy érzed, valaki figyel a sötétből, és csontig hatoló, hideg tekintettel fürkészve várják, hogy elaludj, vagy akár egy pillanatra is elfordulj, valóban ott vannak. Beleestem a saját csapdámba, mikor azt hittem, meg lehet bízni az emberekben. És aztán újra, mikor hittem egy démon hazug szavának. Az örök fiatalság, az egészség, a luxus és a hatalom mind csak szemfényvesztés. Miután végez veled, már az sem marad meg neked, amiről azt hitted, egy életre szól. Eladtam a lelkem. Megpecsételtem a sorsomat. Belülről kezdtem rohadni. A romlottság pedig az őrülethez és a paranoiához vezetett. Úrrá lett a káosz körülöttem, és szép lassan az előttem heverő kábítószerek sem hozták el azt a pár órányi megváltást, amitől azt hihettem, az életem sínen van. Egyre több és több kellett, végül elragadott a sötétség. Erős szorítás, éles karmok, húsomba mélyedő láncok. A legrosszabb rémálmaim pedig mind valósággá váltak. Azóta saját magamban sem bízok meg.
Család:
A tragikus történetek egyvelege kísérte végig életem minden pontját a felnőtté válásom során. Sosem tervezett gyerekként jöttem a világra. Egy nincstelen, drogfüggő közösség. A szüleim nemtörődömségéből ítélve akár meg is halhattam volna. Az a kurva, aki megszült még csak azt sem tudta, ki az apám. Talán tizenkét éves lehettem, mikor elszöktem abból  az otthonnak nevezett koszfészekből.
A tragikus történetek egyvelege kísérte végig életem minden pontját a felnőtté válásom során. A szüleim imádták egymást. Igazi szerelem gyerek voltam. Minden tökéletes volt. Legalábbis addig, míg apámat ki nem rúgták a munkahelyéről, anyám pedig terhes nem lett a második gyermekével, akit még szülés előtt elvesztett. Apám az italhoz menekült, aminek hamar a rabjává vált, anyám pedig képtelen volt a tragédia után mindent kézben tartani. Apám elvesztette az önkontrollt, a dühét és a keserűségét pedig rendszerint rajtam vezette le. Később pedig már a feleségén is. Hónapokig kérleltem anyámat, hogy hagyja el, és lépjen le velem együtt otthonról, de ő képtelen volt elhagyni azt a seggfejt. Én pedig nem hagyhattam őt magára egy elmebeteggel. Vagy mégis. Anyám haláláról évekkel később már csak a hírekben hallottam.
A tragikus történetek egyvelege kísérte végig életem minden pontját a felnőtté válásom során. Anyám kamaszkora óta depresszióval küzdött. Apám egész kapcsolatuk során azon volt, hogy megmentse őt önmagától. Mindent megtett, hogy a felesége boldog legyen végre, de semmi sem segített. Sem ő, sem a szeretete, sem az orvosok, vagy a gyógyszerek. Szinte sosem láttam anyámat. Mindig csak a sötét hálószobában feküdt, és sírt. Gyakran éreztem azt, hogy valójában csak engem nem akar. A sötétség végül eluralkodott rajta, és a saját könnyeibe fulladt bele. Soha többé nem láttam apámat mosolyogni.
A tragikus történetek egyvelege kísérte végig életem minden pontját a felnőtté válásom során. Az árvaház hideg falai köszöntek vissza rám minden reggel, mikor kinyitottam a szemeim. Sosem ismertem a szüleimet. Azt sem tudom, mit jelent a család fogalma. Sosem kellettem senkinek. Egészen tizenöt éves koromig egy átkozott, barátságtalan házban voltam, ahol a gyerekek sorra cserélődtek. Mindig jöttek újak, és mentek el azok, akiket a barátaimnak nevezhettem. Haragudtam a világra, haragudtam a szüleimre. Az évek múlásával egyre barátságtalanabb, agresszívabb és elutasítóbb lettem. Folyton jelenetet rendeztem, és bántottam a kisebbeket. Végül elszöktem, és egyre sebesebben siklottam lefelé a lejtőn.
De ez mind csak töredéke azoknak a történeteknek, amiket különböző embereknek mesélek a múltamról. Az igazság az, hogy felhőtlen gyerekkorom volt. Megvolt mindenem, amire csak vágytam. A szüleim szerettek, tökéletes neveltetést kaptam, rengeteg barátom volt. Sikeres voltam. Úgy éltem az életem, ahogy szerettem volna, és egyre közelebb kerültem a céljaim eléréséhez. Talán pont ez vezetett ahhoz a mérhetetlen unalomhoz, amit kompenzálni akartam egy kis kalanddal és rossz társasággal fűszerezve. Az árulás pedig egy olyan fogalom volt, amit az addigi húsz évem alatt nem sikerült kitapasztalnom, végül ahhoz vezetett, hogy két évvel később egy olyan helyre kerüljek, ahonnan hatalmas, égbenyúló rácsok választanak el a földi életemtől, és a Mennyország tökéletesre festett képétől.

Ez az én történetem
It's only been a lifetime

❝  A bibliai csapások sűrítménye vagyok. Az ördöggel a sarkamban döbbenek rá, hogy én magam vagyok a megtestesült gonoszság. A könnyem maró sav, és a szeretteim tartják sáros glóriámat, miközben én szíven döföm őket. Jobb lenne, ha egyszerűen nem léteznék.  ❞

Szóval tényleg van élet a halál után is - futott át elmémen a gondolat, mikor a hirtelen rám szakadt üresség után újból felnyitottam szemeim. Először azt hittem, a Mennybe kerültem. Szinte elvakított a fehérség, és a tisztaság, ami körbevett. De egyedül voltam.
Mégis mi ez a hely?
A végtelenség tárult elém, azonban semmi ismerőset nem nyújtott. Mintha ráfestettek volna egy üres papírlapra, ami csak arra vár, hogy megtöltsék színekkel. Végül egy ismerős alak rajzolódott ki előttem szép lassan. A semmiből bukkant elő. Sötét tekintetét az enyémbe fúrta, és szótlanul bámult, miközben egy sejtelmes, hátborzongató mosolyt villantott rám. Beletelt pár percbe, míg rájöttem, hogy a saját képmásom lépett elém.
Valami mégsem volt rendben.
Egy torz képet festett rólam minden gúnyosan rám nevető vonása. Fénysebességgel emeltem fel magam elé kezeim, hogy alaposan szemügyre vegyem mindkét kézfejem, és tenyerem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy én még mindig én vagyok.
- Csak nem valaki mást vártál? - Éles, gúnnyal maró hangja hasított a levegőbe, megtörve a csendet, s ahogy kérdése elért hozzám, egy mélyről jövő félelem kíséretében futott végig gerincem mentén a hideg.
- Hol vagyunk? - Hangom reszketett. Nem voltam biztos saját magamban, ahogy a többesszámban sem, amiben megfogalmaztam neki szánt kérdésemet. Ő csak eszelősen felnevetett, majd éhes tekintettel vicsorított rám, mintha egy átkozott préda lennék a farkas számára. Nem tudom, mi történt a köztes időben, de ahogy mozdítani szerettem volna a kezem egy következő pillanatban, hideg fém szorítását éreztem meg a csuklómon, melyet lánc csörgése kísért. Akkor eszméltem rá, hogy egy székhez kötözve ülök. Kezeim a hátam mögött. Mindkét bokámon hasonlóan lánc.
Mégis mikor történt mindez?
- Azt hitted, mindazok után, amit tettél velünk, a halál megváltás lesz? Hogy majd békére lelhetünk? Megszűnik minden fájdalom, a bűneidet lemoshatod, és meg nem történté teheted az alkudat? - Valamiféle sötétség áradt belőle, ahogy közelebb sétált hozzám. A hangja, s minden egyes szava éles pengeként vágott bőrömbe, mire automatikusan összeszorítottam fogaim. A rettegés átjárta minden porcikám. Azonnal tudtam miről beszél. - A Pokol nem olyan hely, amilyennek az élők lefestik. Persze mégis hogyan alkothatna valamiről tökéletes képet bárki, aki még csak a közelében sem járt soha az adott helynek?
- Szóval ez lenne a Pokol? - Kérdeztem értetlenül, de amint megformáltam a szavaim, azonnal késztetést éreztem, hogy elmosolyodjak saját, ostobának tűnő gondolatomon. Azonban szemei villanásából ítélve, talán mégsem őrültem meg teljesen. A mosoly lefagyott arcomról, s csak ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy is szólt az alku egy része. A lelkem a démoné, a halálom után pedig mérhetetlen, s emberi ésszel fel nem fogható örökkön át tartó gyötrelem vár rám.
Most kezdődik csak igazán az életem.
Az előttem álló alak erősen a hajamba markolva rántotta hátra a fejem, ezzel kényszerítve, hogy ismét a szemeibe nézzek. Íriszeiben a világ összes szörnyűsége kavargott, amitől olyasféle nyomasztó érzés fogott el, amit még sosem tapasztaltam.
- Azt hiszed, ez vicces? - Szólt rám felemelt hanggal, amitől egy pillanatra összerezzentem. Szóra nyitottam a számat, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkomon, kaptam egy kis ízelítőt abból, ami ezentúl várni fog rám.
Először nem éreztem semmit.
A fájdalom hulláma kínzó lassúsággal terjedt, ahogy éreztem, hogy jobb kézfejem leválik a csuklómról. Mélyről felszakadt üvöltés visszhangzott az ürességbe, amihez aztán társult egy eszelős nevetés. Próbáltam kizárni a fajdalmat, de lehetetlen volt. Elkezdtem rángatni a kezeim, toporzékoltam, de a láncok nem hagyták, hogy bármit is csináljak. A fémek fájdalmasan húsomba martak, sebesre dörzsölve bőrömet. Ez viszont nem állított meg.
Mégis mikor került hozzá vágó eszköz?
Aztán magamra maradtam.
Hangos zilálásom volt az egyetlen zajforrás, a szívem pedig úgy kalapált mellkasomban, hogy attól féltem átszakítja a bordáimat. Hosszú, keserves percek teltek el így. Elmémben szinte hallottam az óra mutatójának kattogását.
- Ez még csak a kezdet - hallottam ismét saját hangomat a hátam mögül, miközben erős szorítást éreztem a vállaimon. - Már nem vagy ember. Nem létezel. Annyiszor csinálhatom meg ezt ugyanazzal a kezeddel, ahányszor csak akarom. De unalmas lenne mindig ugyanazt csinálni. Mit szólnál, ha kipróbálnánk valami mást is? - Visszatért az őrült kuncogás, de most egyenesen a fülembe.
Igaza volt.
Próbáltam mozgatni először a bal kezem, majd a jobbat az ujjaimmal együtt, s valamiféle csoda folytán sikerült is. A fájdalom azonban nem múlt el teljesen, kisebesedett bőrömet pedig továbbra is sértették a láncok.
Ez így ment órákon, napokon, heteken, vagy talán hónapokon keresztül is.
A fájdalom nem akart enyhülni. Időröl-időre egyre rosszabb lett. A sebeim pedig az helyett, hogy gyógyultak volna, egyre inkabb csak mélyedtek. Ordítottam, sírtam. Könyörögtem, hogy legyen vége. Nem bírtam a kínzást. Meg akartam állítani, de képtelen voltam. Egész testemben remegtem, s már csak egyetlen dolog tudta elvonni a figyelmem. Az emlékeim.
Fejben teljesen máshol jártam minden egyes alkalommal, mikor újra megjelent előttem. Eszembe jutott a családom, a barátaim. Felvillantak a képek a gyerekkoromból. Néha hallottam apám szavait.
- Miért... - hagyta el számat egy halk kérdés rekedtes hangomon. - Miért tettem... ezt... magammal...
Előregörnyedve bámultam a földet magam előtt, képmásom pedig kuncogva guggolt le velem szembe, hogy valamennyire képes legyen fürkészni az arcomat.
- Mindenki utólag jön rá, milyen ostoba volt. De nézz csak körbe - erőszakosan megragadta államat, hogy felemelje a fejem és körbenézhessek. Homályos tekintetem előtt azonban már nem a teljesen fehér látkép jelent meg, hanem bepiszkította a tisztaságot egy élenk vörös szín is, ami egyre inkább terjedt. - Haladunk.
Értetlenül néztem rá, de nem várhattam egyértelmű választ.
- Gyenge vagy. Egyedül az elméd erős. Miért nem adod meg magad? Miért hagyod, hogy ezt csinálják veled? Nem szeretnéd visszaadni nekem mindazt, amit hetek óta művelek? Nem érzel késztetést arra, hogy elvágd a torkomat, vagy helyet cseréljünk? Miért nem próbálsz tenni érte? Miért akarsz menekülni? Érezd a fájdalmat, és hagyd, hogy feleméssze a lelked megmaradt kis darabját!
- Én nem vagyok olyan, mint te! - Üvöltöttem rá. - Én képtelen lennék ilyesmit tenni! Én... nem...
- Hát nem veszed észre? - Értetlenül széttárta karjait. - Egyek vagyunk, te ostoba. De rendben. Akkor próbáljuk meg máshogy. Mit szólnál, ha a gyengeséged valakinek az életébe kerülne? Választhatsz, kit öljek meg. Talán az apádat? Vagy a nőt, aki életet adott neked? A szerelmed? A legjobb barátod, aki elárult? Ki legyen az, Nevan? Vagy egyszerűen csak öljek meg mindenkit, akit valaha ismertél? Ha a fizikai fájdalom nem használ, megpróbálkozhatunk a lelkivel is, és mindketten tudjuk, az ezerszer rosszabb.
Hirtelen ismét egyedül maradtam.
Lehunytam a szemeim, s mire legközelebb felnyitottam, egy másik helyen voltam. Végre ismerőssé vált minden, a láncaim pedig eltűntek. Mintha egy rossz álomból léptem volna ki. A reményem viszont hamar szerte is foszlott. Magam elé emeltem remegő kezeim, melyek tele voltak fehéren csillogó hegekkel, vágásokkal, néhol pedig kék és zöld foltokkal. Csuklóimról körbe levált a bőröm nagy része, valahol kilátszott a húsom. Néhol pedig megszáradt vér koszolta be. Nem akartam elhinni, hogy ez mind tényleg megtörténik. A sírás kezdett folytogatni megint, de nem volt időm az önsajnálatra. Hangos sikolyok és rengeteg mennyiségű, élénk piros vér látványa késztetett rá, hogy visszatérjek a valóságba. A családi házunk most megtöltötte a halál fagyos jelenléte, a kezeimet pedig immár friss vér borította. Ez alkalommal nem a sajátom.
- Érzed már?
Én tettem volna mindezt? De mikor?
- Érzed már, milyen visszaadni azt, amit tőlem kaptál? Sikerült kiengedned magadból a dühödet?
A szüleim. Mindketten halottak voltak.
- Nem kell szenvedned. Csak engedd, hogy a fejedbe férkőzhessek!
Tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé sokkos állapotban, és azt kívántam mindennél jobban, bárcsak visszamehetnék az időbe, hogy helyrehozhassak mindent.
- Nem kell gyengének lenned! Szabadítsd rá a fájdalmad a világra.
Összeszorítottam a szemeim, miközben erőtlenül a földre rogytam. Könnyektől homályos tekintettel néztem fel újra, mire ismét a semmi közepén találtam magam. Azonban a fehérség teljesen átalakult. Akkorra már mindent vér borított be.
- Pusztíts el! Válj azzá, amivé válnod kell! Bosszulj meg mindent, amit veled tettem!
Szavai egyre hangosabban visszhangoztak fejemben, mintha egy soha véget nem érő lemezt hallgatnék. Az agyam kikapcsolt.
Csend.

Üres tekintettel haladtam előre lassú léptekkel. Az égbolt vérvörös volt, és minden sötétnek tűnt. A Pokol vöröslő tüze volt az egyetlen, mely nemi fényt hozott. Fürkésző, kíváncsi tekinteteket éreztem magamon, miközben céltudatosan sétáltam előre, mintha már ezerszer jártam volna ezen az úton, viszont nem tudtam, hová vezet. Aztán megláttam Őt. Barna haja fátyolként omlott a vállára, tekintete a világ összes rejtélyét magában hordozta, a mosolya pedig egyszerre volt csábító és veszélyes.
Úgy éreztem, még csak most kezdődik igazán az életem.

but tonight you're a stranger or some silhouette

Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Nevan Empty
TémanyitásNevan EmptyVas. Jan. 20, 2019 12:48 am

Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime

Nevan

Hát hello, Nevan! Nevan 2566525366

Milyen fura, hogy én jöttem elfogadni egy démont... tudod, vadász vagyok és az olyanokat, mint te, szeretem visszaküldeni a pokolra. De téged... talán idővel megkedvellek, már ha a történetszálunkra gondolok. Aztán ki tudja. Egy magadfajta nem túl szerethető, nem igaz? ... Főként a tény, hogy tudjuk ki mellett állsz jelenleg.
A történeted... nos... egy démonnal alkut kötni igazán nagy felelőtlenség volt. A nyugodt életedet adtad azért cserébe, hogy végül... ide juss. Mondd csak, megérte? Kíváncsi lennék az őszinte válaszodra, de tudom, hogy abban az állapotban, amiben vagy... már képtelen lennél ezt komolyan megválaszolni. Hiszen már élvezed azt, amiben élsz. Élvezed azt, aki vagy. De tudod, mit? Remélem, hogy lesz valaki, aki képes lesz megváltoztatni téged, ezt a megtört lelket. Nevan 1505513385 Vagy ne reménykedjek ebben? Hmm...
Nos, Poppy drága már biztosan vár rád - habár ő még készülget szépen, de én magam szépen utadra engedlek. Csak egy kis hangulatkeltővel látlak még el, Önmagadról:


Igazán passzol hozzád a szerep, azt kell, hogy mondjam. Na, hess, foglald le ezt a kisfiús pofit, meg amit kell és... egyelőre várj. Várj és hamarosan elkezdődnek a kalandjaid, melyben árulóvá válsz...


Isaac Lestrange
Ötök testvérisége vezetõ
mágiával rendelkezõ vadász
Isaac Lestrange



163
C szint:
Kalmithil
Nevan Tumblr_pj8jjbQOSp1qbeouto7_400
C szint:
Kalmithil

Ez az én történetem :
Nevan 4893ca8685e686eb56220ac81ad9bfbc668a3f44
where'd you wanna go?
How much you wanna risk?
Az életem ennyi titkot rejt :
167
Titulus :
• The Killer ↯
Másik felem :
Nevan 9d8fd12327b953447672f74dcbd0ce79d962c1cc
Don't wanna break your heart
Larissa Blackwell
A lelkem zárt ajtói mögött :
Ennyi éve vagyok a világon :
39
Lejátszási listám :

She never asked me once
about the wrong I did.
Akinek az arcát viselem :
• Matt Ryan ↯
Tartózkodási helyem :
• Denver ↯
℘ ℘ ℘ :
Nevan 9c5ad5e13dd714a1933a224e00c4b32267872f84
My scars remind me
that the past is real. ↯
Az álarc mögött :
• Eliffe ↯

Nevan Empty
 

Nevan

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal