Egy álomban élünk
pillanatkockák


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Erdõ

Híd EmptySeraphim Scamander
Today at 2:25 pm



Nappali

Híd EmptyNathaniel Storm
Today at 1:50 pm



Theo & Evy - Ghost hunting?!

Híd EmptyNathaniel Storm
Today at 12:45 pm



Park

Híd EmptyAstrid Fray
Today at 12:23 pm



Zaltarish menedéke

Híd EmptyLiliana DeFleur
Today at 12:20 am



Oltár

Híd EmptyElisabeth Saltzman
Yesterday at 11:36 pm



Christian Caine

Híd EmptyStephanie Stafford
Yesterday at 10:18 pm



megmentésre váró megmentőm

Híd EmptyChelsea Jenson
Yesterday at 9:34 pm



Liliana Defleur

Híd EmptyKai Parker
Yesterday at 8:44 pm



Lafayette Temetõ

Híd EmptySeraphim Scamander
Yesterday at 5:55 pm

Share
 

 Híd

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Híd   Híd EmptyHétf. Aug. 12, 2019 11:02 pm


To: my best friend (?)

I need you...




Féltem, hogy milyen lesz találkozni vele. Rettegtem tőle, hogy elzavar a fenébe, hiszen… szó nélkül tűntem el, mindenféle magyarázat nélkül. Féltem, hogy rossz dolgokat feltételez rólam. Bár… talán a nővéremtől hallhatta, hogy eltűntem. Nem tudtam, felkereste-e Victor a családomat, vagy sem, de… pont emiatt aggódtam. Mi van, ha utál? Mi van, ha látni sem akar már, amiért… elmentem? Victor mindig is fontos volt nekem, túlságosan is, de a dolgaink nem úgy alakultak, ahogyan… én azt szerettem volna. Szóval bizonyos téren elengedtem őt, de mindig is közel maradt hozzám. Aztán… a vámpírrá válásom kapcsán eltűntem.
Akkor váltam a legmagányosabb figurává; mint még soha senki. Magamra maradtam és egymagam akartam túlélni, de… ez lehetetlen volt. Egyedül az ember egyszerűen bekattan.
Ahogy megláttam Victort, lepörgött mindenféle végkimenetele a találkozónknak. A legrosszabbaktól kezdve a… még rosszabbakig. Valahogy nem számítottam arra, hogy örömmel fog fogadni engem. Féltem. Bár alapvetően már túlságosan negatívvá váltam az évek alatt, szóval… miért is reménykedtem volna bármiben is?
- Igen, én vagyok… - Nyelnem kellett egy nagyot. Még a suttogását is kristálytisztán értettem, ezért is reagáltam azonnal. – Én… visszajöttem. – Nem tudtam, hogyan magyarázzam. Máris azzal kellett volna kezdenem, mi vagyok? Nem, az túl… …ahhoz még idő kell. Először tudni akartam, hogy hogyan is áll hozzám. – Pedig elhiheted, Victor… nézd, én… - Kezdtem volna bele valamiféle magyarázkodásba végül, de ahogy elkezdtek folyni a könnyei, mintha a szívembe martak volna. Szorosan viszonoztam az ölelését, ami egészen ösztönös volt a részemről és annyira… annyira jó volt! Úgy éreztem tőle magam, az ölelésétől, mintha… mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig sírt. Az én könnyeim is elkezdtek folyni, de igyekeztem abbahagyni a sírást, mert nem akartam még inkább rossz hangulatot kelteni.
- Nekem is hiányoztál, Victor… sajnálom, hogy eltűntem, megmagyarázom… - Suttogtam, a hátán végigsimítva néhányszor, majd ha lehet, még szorosabban öleltem magamhoz. Az illata egyből az orromba mászott és kezdtem attól tartani, túlságosan elveszi az eszem. A fenébe is. Talán nem csak a vámpírrá válásom volt az oka annak, hogy eltávolodtam tőle, hanem az is, hogyha a közelében voltam, megőrjített a létezésével is? Vámpírként… a bennem lakozó érzések felerősödtek. Talán az iránta elnyomott érzéseim… akartak volna a felszínre törni? Gyengén megráztam a fejemet, amennyire ebben a helyzetben tudtam. Ki akartam zárni ezeket az érzéseket, gondolatokat, hiszen tudtam, hogy ennek már úgyis mindegy, meg hát… Hazel… bár vele sem jöhet ez össze. A szerelem nem nekem való, pusztán nyűg.
Hosszú perceken keresztül öleltem, próbáltam megnyugtatni, ahogyan magamat is, de aztán a karjaira simítva elszakadtam tőle annyira, hogy a tekintetébe fúrhassam a magamét.
- Meg kell hallgatnod, jó? – Kérdeztem halkan, egyik kezemmel az arcára simítva, letörölve néhány kósza könnycseppet. A szívem megszakadt érte és fel akartam szárítani a könnyeit, de nem tudtam, képes vagyok-e rá. – Az, hogy eltűntem… életem egyik legnagyobb hibája volt. Helyre akarom hozni, de nem tudom, lehetséges-e… - Folytattam szinte motyogva, a szavakat keresve.

472 words ❖ Attention ❖ note: ne sírj, mert én is sírok Sad



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
✘ With my... best friend. Maybe... in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
51
Népszerûség :
0

Híd Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Híd   Híd EmptyHétf. Aug. 12, 2019 8:53 pm





To: Damien Blanchard


It's time to lose myself..

Még most is tisztán emlékszem arra a momentumra, hogy, miként is hullott apró darabkákra az életem, mintsem egy megtört üveg szilánkjai, melyek egymást követve landolnak a padlón. Érzékelem a hangot, látom magam előtt a képet, s azt, ahogy mindenki... de mindenki eltűnik az életemből, aki egykoron fontosnak minősült. Az első perctől kezdve, ahogy megláttam a napvilágot; elvesztettem valakit.. A testvéremet, akinek az anyaméhben elvettem az erejét, később az anyámat, aki magamra hagyott a kegyetlen apámmal, aztán... őt.... Damien-t, aki többet jelentett anno, mint bárki is valaha az életem során, s most utoljára... az a lány. Mégis mit ártottam nekik? Mit vettem el tőlük, hogy... hogy egyszer csak eltávolodtak tőlem? Tudom, miszerint sosem voltam egy jó ember, s azzal is tisztában vagyok, miként vétkek ezrei szerepelnek a listámon, de nekik... számukra, akik... fontosak voltak.. a fenébe is.. én... én nem ártottam semmit és most... még sincs mellettem senki. Csupán egyedül állok itt; pontosan azon a helyen, ahol annyiszor voltam velük, avagy mondhatni Vele. Magányosan bámulom magam előtt azt a rengeteg vizet, miközben könnyek áztatják az arcom szegleteit, mert az apám szavai újra és újra felderengenek bennem. S bár tudom azt, miszerint ennek nem így kellene lennie, ám mégsem tudok nemet parancsolni az érzelmeimnek. Gyenge vagyok, szánalmas és... egy... kis senki. Mindig is igaza volt az apámnak, hisz' ezért sincsenek körülöttem emberek, mert... inkább elhagytak, mintsem, hogy mellettem maradjanak. Leléptek, mert... mert egy nyomorult alak vagyok, aki... aki nem érdemel szeretetet. Hisz' miről árulkodik az, ha a tulajdon anyád eldob önmagától, sőt sokkal kényelmesebb jövőt biztosít az ikrednek, míg például neked nem? Mennyivel... mennyivel érdemeltem meg jobban a szenvedést, mintsem Ő...? Mitől volt különlegesebb, vagy miben volt jobb nálam? Miért...? Egyáltalán miért is kellett tönkretenni engem?!
Egy pillanatig újfent lecsukom a szemhéjaimat, egészen mélyen szívva a tüdőmbe az oxigént. Próbálom kizárni az elmémből a felesleges gondolatokat, igyekszem felfogni, hogy a múlt... nem megváltoztatható. S mint olyan; a realitás értékeit kellene kutatnom. A görcsös korlát szorongatást, amelytől pirossá váltak az ujjaim; abbahagyom. Lazán a víztükörre pillantok, amelyen megcsillannak a tündöklő csillagok, s helyet foglal nem is olyan messze a Hold is, mint egyféle képzet látszata. Álomszerűen csodálom panorámát, s szinte fel sem tűnik az, miként még mindig könnyeket ejtek. Mindez cseppekben hullik alá a korlát peremre, ahogy finoman megtámaszkodom az alkarjaimon. Oly' annyira belefeledkezem eme összképbe, hogy fel sem eszmélek a személy érkezésére. Sőt... a halk suttogását sem hallom meg, s még az sem jut el ezáltal a tudatomig, hogy a szellő a szőke fürtjeimmel játszik. Végül egy mélyebb sóhaj szakad fel belőlem, ekként hajtva le a fejemet, s már épp' mozdulnék, amikor...
- "Victor… hé…" - A hangforrás irányába kapom rögvest a tekintetemet, s ahogy feltűnik ő... Nem... Ez... ez egyszerűen lehetetlen! Hisz' elment.. Itt hagyott... Nagyobbat nyelve, törlöm le az arcomról a könnycseppek maradékát, aztán megdörzsölve a szemeimet, ismételten rápillantok.
- Damien?! - Döntöm oldalra a fejemet, végigmérve a fiút, vagyis azt a férfit, akit már egy jó pár éve nem láttam, s lám azóta mit sem változott. - Tényleg Te vagy az..?! - Suttogom elkerekedett szemekkel, s reszketeg hanggal. - Ez.. ez hogy lehet? - Rázom meg értetlenül a kobakomat, miközben hitetlenkedve bámulok rá. - Én... én... el sem hiszem... - S ahogy megérinti a karomat, nos nyomban össze is rezzenek. - Damien... - Ezúttal sírásban török ki, amit magam sem értek, hogy miért teszek, de most szükségem van erre... rá... az érzésre és... Szorosan húzom magamhoz, így ölelve át őt a derekánál. - Annyira hiányoztál... - A nyakához bújva zokogok, s fel sem fogom, hogy ez a valóság, hisz'... biztosan csak álmodom, vagy... az is megeshet, miszerint végérvényesen megőrültem, ami persze, nem lenne kizárt tény, ugyanis a történtek eleve önmagukért beszélnek...


609 ✘ All I Neednote: All I need is you...  ✘  kredit


❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Victor Sutton
Boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Are you kidding me, right? ✗
Play by :
Mr. Dominic Sherwood ✗
Keresem :
My little' Victims
- or I'm waiting for you
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Híd Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Híd   Híd EmptySzomb. Aug. 03, 2019 4:09 pm


To: my best friend (?)

I need you...




Azt tartottam a legjobb ötletnek, miszerint folyamatosan mozgásban vagyok. Így talán kevesebb esély volt rá, hogy Hazel kedvenc démonja rám akadjon; bár nem féltem a halált, még volt némi elintéznivalóm az életben. Amióta Rubyval találkoztam, még erősebb késztetést éreztem aziránt, hogy felkeressem Victort. Nem tudtam, miként reagál majd rám, de látnom kellett őt és elmondani, hogy nem azért tűntem el, mert… esetleg bajom lett volna vele, hanem sokkal másabb oka volt ennek. Bár, azt sem tudhattam biztosan, zavarta-e, hogy egyik pillanatról a másikra felszívódtam. De tisztázni akartam és… másfelől, szörnyen hiányzott.
Úgy tudtam, még mindig New Orleansban él, így nem volt más dolgom, csak a városba jönni. Eleinte nem tudtam, merre keressem, bár az lett volna a legcélszerűbb, ha a lakásához megyek, vagyis a legutolsó ismert címére, de… féltem. Szóval elkezdtem róni az utcákat, gondolkodva. Próbáltam kitalálni, miket is mondok majd Victornak. Hogyan fogalmazom meg az igazságot. Vajon hinni fog nekem? Visszafogad majd, mint a barátját? Vagy elküld, miszerint soha többé nem akar engem látni, ha már ennyi idő úgyis eltűntem? Nem akartam, hogy elutasítson. Szükségem volt rá.
Észre sem vettem, de ahogy sétáltam, egyre kevesebb lett körülöttem az épület, s végül… kiértem a hídhoz. Egy üvöltésre kaptam fel a fejemet és torpantam meg. Ismerős volt a hang, de… nem hittem a fülemnek. Értetlenül bámultam a tőlem jó pár méterre álló alakot. Ledermedtem, mikor felismertem a szőke tincseket, a fiú alakját, a… …ez Ő. Victor Sutton. Nagyot nyeltem, mire lassan elindultam felé.
- Victor… pont itt…? Lehetetlen… - Suttogtam magam elé, majd feszülten ökölbe szorult az egyik kezem. Sőt, az adrenalin azonnal dolgozni kezdett bennem, idegeskedni kezdtem. Ahogy a közelébe értem, nos, néhány lépésre tőle megálltam.
- Victor… hé… - Még közelebb léptem, megtörve a távot köztünk. – Mi a baj? – Ez volt az első kérdésem hozzá, hiszen láttam, hogy nincs jól. Mi a fene történt, amíg nem voltam itt? Segíteni akartam neki, bármiről is volt szó.
Annyira jó volt látni őt, mint még soha senkit. Olyan volt, mintha az idő visszapörgött volna és minden normális lett volna; csak ő meg én, a barátságunk, vagy annál több, de mégis kevesebb… Oh igen, még mindig baromira vonzónak találtam őt, de ezeket a gondolatokat el kellett hessegetnem. Aggódó szempárral fürkésztem tovább, majd lassan a karja felé nyúltam, hogy megérinthessem.

376 words ❖ Attention ❖ note: remélem, nem utálsz...



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



Feelings are just visitors.
Let them come and go.


Damien Blanchard
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
✘ With my... best friend. Maybe... in the future
Play by :
✘ Mr. Perfect Matthew Daddario
Keresem :
Léptek száma :
51
Népszerûség :
0

Híd Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Híd   Híd EmptyVas. Júl. 28, 2019 9:06 pm





To: Damien Blanchard


It's time to lose myself..

Számtalan dolgot feladunk az életünk során, amiért egykoron küzdeni óhajtottunk, hogy szinte már észre sem vesszük azt, miként e pillanat kapcsán mindent elvesztettünk. Az értékeinket, a magatartásunkat, milliónyi darabot önmagunkból, s egy-egy olyan lehetőséget, mely' talán a végcélunk is lehetett volna. S bár a körülmények ugyan sosem lesznek eléggé adottak, de mégis ezerféle utat választhatunk nap, mint nap, amelyet akarhatunk, megtehetünk, elérhetünk... S mégis, amikor ott állunk szemtől szembe a kihívással, akkor... pontosan akkor hátrálunk meg, mert kevésnek tartjuk a személyünk. Azt mondogatván; 'nem vagyunk elég jók', 'ez számunkra úgy sem jöhet össze', 'mások sokkal jobban csinálják nálunk', avagy 'bárkinek hamarabb elérhető lesz ez, mintsem nekünk'. Ilyenkor pedig mindig előjönnek a jól ismert érzelmek; marcangolás, kínlódás, gyötrelem.. De most komolyan... Ha nem lenne értelme a létezésünknek, akkor egyáltalán minek születtünk meg? Egy dísznek a nagyvilágba? A szüleink terhének? Netán lógni egész nap a neten? Lézengeni a semmiben? Látod; ez az... mindannyiunknak valami célja van, s ezt igenis meg kell találnunk az előttünk álló időben.
Egészen lassan közelítem meg a híd alatt rejlő zugot, s annak teljes látvány világát, amelyet régen mindig is áhítattal csodáltam. Lenyűgöztek az éjjeli fények, amik gyönyörűvé varázsolták e titkos kis helyet. S látni lehetett a vízen túl felsejlő várost, amely szemet kápráztató pompával vett le minket a lábainkról. Itt voltak azok a padok, amelyekre annyiszor lehuppantunk, miközben egész éjszakán át tartóan csak fecsegtünk. Ott volt az a sötétkék égbolt, amelyre feltekintve ezernyi csillagot számolhattunk. Aztán rápillanthattunk a Holdra, sőt egymásra, s végül nevethettünk.. Kacagtunk önmagunkon, a hülyeségeinken, a feldobott őrültségeken.. Erősen rázom meg a fejem, ahogy remegve érintem meg a korlátot. Emlékszem, miként dőltünk neki, hajoltunk ki a víz felé és vetettük fel ama ötletet, hogy ki is eléggé bátor ahhoz, miszerint beleugorjon. De egyikünk sem csinálta meg. Senkivel sem tettem meg.. Itt voltam Damien-el, itt álltam Stephanie-val, s itt akartam lenni a fivéremmel is, de... de az élet közbeszólt, hisz' külön utakra kerültünk, s míg az anyám... anyám?! Ő nem az... Sosem lesz az! Idegesen túrok a szabad kezemmel a fürtjeimbe, miközben igazából tépni kívánnám őket, ám ezt mégsem teszem. Ehelyett visszaejtem a derekam mellé a karom, s lazán még beljebb sétálok a korlát menténél maradva. Néhány másodperc múlva megállok; a temérdek víz felé fordulva. Bámulom a kékségét, figyelem a hullámok sodrását, s eközben igyekszem elnyomni a mélyen meglévő haragom. Finoman szívom a tüdőmbe a levegőt, s majdan lassan fújom ki azt, mintha csak attól félnék, miszerint árthatnék ezzel önmagamnak.
Emlékek ezrei idéződnek fel bennem, ahogy fájdalmasan hunyom le a szemeimet. S ekként színtisztán látom magam előtt őket... őket, akik egytől-egyig elhagytak. Az anyámat, a fivéremet, Damien-t és Stephanie-t.. Egy hatalmasabbat nyelek, miként az ujjaimmal a peremre szorítok. Itt voltak... és többé nincsenek. Itt és...
- Gyenge vagy, Dorian, mindig is az voltál és mindig is az leszel... - Hangzanak fel apám szavai a fejemben. - ...érezned sem kellene és Te mégis szánalmasan ezt teszed! - Mintha épp végig mutatna rajtam. - Nézz csak magadra... egy senki vagy és ráadásként... ki maradt így melletted?! - S még a röhögését is érzékelem...
- Nem... - Suttogom magam elé elhalón, ahogy lassan a víztükörre tekintek, ezáltal találva újra önmagamat a valóságban. - Nem, nem és nem! - Üvöltöm a messzeségbe, így ejtve egyetlen egy könnycseppet, amely ékes bizonyossággal folyik le az arcomon, tehát lám-lám; mégiscsak gyenge vagyok.


546 ✘ Try To Fight Itnote: I need you.. Híd 3007160773  ✘  kredit


❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Victor Sutton
Boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Are you kidding me, right? ✗
Play by :
Mr. Dominic Sherwood ✗
Keresem :
My little' Victims
- or I'm waiting for you
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Híd Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Híd   Híd EmptySzomb. Júl. 27, 2019 8:09 pm

***

Always and Forever
Értetek
vagyunk
Szintlépési fázis :
Az oldal szíve
Ez az én történetem :
Híd Tumblr_ou84bwSpS91r9xerro3_250
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Híd Tumblr_ou84bwSpS91r9xerro4_250
Keresem :
Léptek száma :
484
Népszerûség :
0

Híd Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Híd   Híd Empty

Ajánlott tartalom


Híd Empty
Vissza az elejére Go down
 

Híd

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette in the Darkness :: Színterünk, amit bejárhatsz :: New Orleans-
^
ˇ