Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan



 
The devils on your shoulder...
silhouette frpg

A veszteséget feldolgozni nagyon nehéz. A gyász, a fájdalom felemészti az embert, de még egy vámpírt is. Hogyan bírkózik meg valaki a testvére halálának gondolatával? És ha az elválás örökre szól? Ha vámpír az illető, akkor az "örökké" nagyon hosszú.
A történetünk a hatodik évad elejétől indul, bár vannak változások. Azonban egy valami biztos: Damon és Bonnie meghaltak (minden jel erre mutat, de a lány nagyija elhintette, hogy mindent előre elrendezett), így a szeretteiknek meg kell birkózniuk az elvesztésükkel. A kérdés csak az, ki hogyan éli meg, hogy a szeretett személy nincs többé. Stefan elég rosszul, hisz még a városból is képes lelépni. Elena pedig gyógyfüvekhez fordul és elhiteti magával, hogy minden rendben - egészen addig, amíg ki nem találja az igazi megoldást.
Mystic Falls már nem mágiamentes övezet, így minden visszatérhetne a rendes kerékvágásba, azonban kérdés, hogy ez mikor és hogyan fog sikerülni.
New Orleans világában a fogaskerekek működésbe léptek. Míg a vámpírok és a boszorkányok, illetve Klaus és Marcel hatalmi harcukat vívják a Francia negyed uralmáért, Hayley pedig gőzerővel harcol a mocsárba kirekesztett, átokkal sújtott vérfarkasok felemelkedéséért, addig a külső erők egyre nagyobb seregekben gyülekeznek a határoknál: az Ötök Testvérisége visszatért, és egyetlen céljuk az Ősi vámpírok kiirtásával megtisztítani a Földet a vámpíroktól. Még szerencse, hogy az egyetlen fegyver, a misztikus fehértölgy karó, Klausnál van, igaz? Mi van azonban, ha az Ötök testén kirajzolódó tetoválások olyan helyre vezetnek, ahol százával, ezrével nő a fehértölgy? Az összes vadász, aki csak él és mozog, tucatjával rendelkezne a veszedelmes fegyverrel, s összefogva talán elhozhatják a vámpírok korszakának végét... Hacsak New Orleans vámpírjai és mindenki, akinek kedves a leszármazottak élete, össze nem fognak, hogy megállítsák a Testvériséget - ha kell, bármi áron.

Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
silhouette frpg




Nyomatékosan megkérünk minden játékost, hogy helyszínt önmaguktól ne hozzanak létre! Használjátok bátran a Helyszínkérő topicot!
Köszönettel; a Staff

SFamily
silhouette frpg

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
silhouette frpg
Partnerkereső

Today at 4:54 am


Damien & Heather - az átváltozás előtt

Hétf. Szept. 18, 2017 8:13 pm


Kirk Wood

Hétf. Szept. 18, 2017 6:59 am


Freddrick M. Lowell

Vas. Szept. 17, 2017 1:10 pm


Nappali

Szomb. Szept. 16, 2017 11:45 pm


Damon && Elena || Már nem vagy itt

Szomb. Szept. 16, 2017 8:04 pm


Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Information
silhouette frpg

Téma: The Vampire Diaries & The Originals FRPG
Főadmin: Elena Gilbert
Társadminok: Hayley Marshall, Stefan Salvatore & Damon Salvatore
Megnyitott: 2017. április 14.
Elérhetőség: e-mail (ha írsz, jelezd a chatben!)


Share | 
 

 Könyvtár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   Hétf. Jún. 19, 2017 12:51 pm



Jeff & Nate
don't judge my path if you haven't
walked my journey

Sosem voltam híve az ítélkezésnek, elítélni másokat úgy, hogy semmit sem tudunk arról, az illetőnek min kellett végigmennie, vagy esetleg csak egyetlen nézőpontból látjuk a dolgokat és megvetjük az illetőt úgy, hogy az ő oldalát meg sem hallgatjuk. Pont ezért nem tetszett Jeff viselkedése, hogy berombol a könyvtárba és úgy viselkedik, mint aki mindent sokkal jobban tud nálam - kioszt, ahelyett, hogy mondjuk megkérdezte volna előbb, én hogyan látom a kapcsolatomat az öcsémmel. Tény, én is elítéltem őt, de én nem a hallottak alapján, hanem a tettei alapján. Ugyanúgy ítélkeztem felette anélkül, hogy ismerném, de azok után, hogy mibe rángatta bele Theot - és konkrétan azt bizonygatja, hogy tényleg az ő hibája az egész -, mégis mi mást tehetnék, mint hogy ítélkezek?
Mégis igyekszem megértően viselkedni vele, mert látom, hogy szüksége van rá. Félre akarom tenni a kölcsönös ellenszenvünket, és mint ember az emberhez fordulni, mint felnőtt a fiatalabbhoz, mint férfi a férfihoz, mert mindegy, mit gondolunk a másikról, ha valaki bajban van, segítő kezet kell nyújtani. Én pedig nyújtom, és mily' meglepő, hogy Jeffnek sincsen rá szüksége. Ennyit erről.
Másrészt igazán érdekelne, mi baja a mai huszonéveseknek a testi kontaktussal. Theo is ugyanolyan hiszti rohamot kap, ha hozzá merek érni, mint Jeff - titulálhatnak bármilyen szívtelennek, leprás azért nem vagyok! A kérését viszont tiszteletben tartottam, elhúzódtam tőle és magam elé emeltem mindkét kezem, jelezve, nem fogok többet kéretlenül hozzáérni.
- Azt mondod, elítéllek, de nem teszed te is ugyanezt velem? Mennyit tudsz kettőnk kapcsolatáról az öcsémmel? Annyit, amennyit Theo elmesélt. Kérdem én: mi van az én felemmel? - széttártam a karjaimat. - Idejössz és kiosztasz úgy, hogy még csak eszedbe sem jut mélyebben a kapcsolatunk mögé látni. Meghallgatni az én oldalamat is. Megpróbálni felderíteni a problémát és megoldani azt... Te egyáltalán nem ezt akarod. Elhiszed Theo minden egyes szavát és elvárod, hogy a parancsod szerint járjak el. Meglehet, hogy szerinted jogtalanul ítéllek el, de pontosan ugyanezt csinálod te is.
Nem húztam fel magam, egyszerűen csak rávilágítottam tényszerűen a szavaiban rejlő ellentmondásra. A képmutatást soha nem szerettem, márpedig a szentbeszéd, amit levágott nekem arról, miféle szörnyű ember vagyok, az ő szájából pontosan annak hangzott. Nem vagyunk barátok, sem rokonok, ahogy ő mondta, és nem hajlandó elfogadni a segítségemet, így aztán nekem sincs bármi okom finomkodni vagy gyengéden bánni vele. Ha bántani akar, megvédem magam. Hitetlenkedve csóválom a fejem.
- Ne legyél büszke rá, hogy mások veszteségét képtelen vagy magadévá tenni... Ez nem jó dolog, és főként nem erény. Nincs benne semmi tiszteletre méltó. Mindenkit érnek csapások, Jeff. Nem csak egyedül a te életed szar. Évek óta emberekkel foglalkozom, fiatalokkal - azt hiszed, csak téged vágott földhöz a karma? Nem tudok rólad semmit, ezért nem ítélkezem, elhiszem, hogy nehéz életed lehetett, de nem vagy ezzel egyedül, csak míg mások megőrizték mellette az emberségüket, te és Theo elbújtok az "engem ugyan nem érdekel, nem az én bajom" maszk mögé, mert túl gyávák vagytok szembenézni a lelkiismeretetekkel, és mégis megértést és együttérzést vártok. Én ezt látom. Javíts ki, ha tévedek.
Nem mintha számítana. Szájalhatok vele napestig, akkor sem hiszem, hogy hatással lennének rá a szavaim. Éveken át próbáltam meggyőzni Theót, és ezt az egy dolgot megtanultam mellette: a szavak, jöjjenek bármennyire mélyről is, a világon semmit sem érnek. Jeff további szavait hallva a magasba szaladt a szemöldököm.
- Ebből látszik, hogy te csak Theo oldalát ismered... Szerinted az elmúlt 9 évben nem próbáltam meg egyszer sem leülni vele beszélgetni? Az istenit, Jeff, mégis kinek képzelsz te engem?! Megpróbáltam! Nem egyszer, nem kétszer. Amikor közli velem, hogy nem kér belőlem, sem a pátyolgatásomból, sem a szentbeszédeimből, akkor mégis mit kéne tennem? A képembe vágta, hogy utál. Mindig ott voltam teliholdkor, mindig, de sosem kért belőlem, inkább téged választott és hozzád ment át. Soha nem tekintettem rá szörnyetegként!
A hangom itt megugrik, düh járja át. Az eddigi vádakat képes voltam türelemmel elviselni, de hogy ilyesmit gondoljon rólam, az egyszerűen már több a soknál. Igyekeztem moderálni a hangomat, mégis csak az iskolában voltunk.
- Soha! Az öcsém, és bármilyen hülyeséget is követ el, az öcsém marad. Szeretem őt, és ha bárki is szörnyetegnek titulálná, megölném az illetőt. Tudom, hogy a lelke mélyén Theo jó gyerek. Úgyhogy nem tudom, mivel tömte a fejed, de legközelebb, mielőtt idejössz kioktatni valakit, tájékozódj az érme mindkét oldaláról, mert nekem már kezd elegem lenni abból, hogy Theodore lökött el magától újra és újra, és mégis én vagyok szemétnek beállítva. - felkeltem a székemből. Mindent elmondtam, amit akartam, úgyhogy nem akartam tovább itt maradni. Nem éreztem jól magam, a térdeimből elszállt az erő, hideg verítéktől reszkettem, a mellkasom tompán sajgott. Meg kellett nyugodnom, és Jeff erre egyáltalán nem teremtett megfelelő környezetet. Végül mégsem megyek el, inkább viszek neki egy pohár vizet, mert úgy látom, szüksége van rá. Természetesen nem fogadja el tőlem. Fáradtan felsóhajtok.
- Érdekel, kölyök... Érdekel.
De ezt úgysem fogja elhinni, ahogy Theo sem. Elkönyvelték, hogy szörnyetegnek látom őket és nem törődöm velük, holott valójában ők kezelnek úgy engem, és pontosan ők azok, akik újra és újra elutasítják a közeledésemet. Egyszerűen belefáradtam ebbe az egészbe. Figyelem, hogyan lép a zongorához, majd az asztal lapját megveregetve felegyenesedem mellőle. Csípőmet nekitámasztva, összefont karral hallgatom a játékát egy darabig, majd a helyére teszem a széket és kifelé indulok. Nincs értelme maradnom.
Az ajtóig sodor csak a megfáradt beletörődés, vállam a félfának támasztva hallgatom, mintha a szívem billentyűin játszana. Úgy döntök, megvárom a végét, és amint az utolsó dallamok is elhalnak, hátrapillantok a vállam felett. Féloldalasan fordulok, hátamat döntve a félfának.
- Gyönyörűen játszol. Szeretnél néha bejönni ide és használni a zongorát?
Valószínűleg nem, hiszen miért is tenné. Ha eddig elutasított, miért fogadná el pont ezt tőlem. A zsigereimben érzem, hogy akárcsak Theoval, vele is teljesen feleslegesen próbálkozom, de úgy tűnik, minden fáradtságom ellenére sem vagyok képes feladni másokat. A remény, hogy a törekvéseimmel eredményt érhetek el, egyszerűen képtelen kihalni belőlem. Ez lesz egyszer, ami a sírba visz...

notes || music || words


***

 
Don't be fancy, just get dancy - why so serious?

avatar
Ember vagyok
Keresem :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   Vas. Jún. 18, 2017 5:05 pm



To: Nathaniel Storm

Van az a pillanat az életünkben, amikor szó szerint mindent feláldoznánk csak azért, hogy más boldog lehessen. Konkrétan talán még a létezésünket is odadobnánk érte. Jelen esetben például én mindent megadnék Theodore épségéért, és lelki békéjéért. Ezért sem értem azt, hogy a feszült hangulatát miért nem képes legyűrni, és szembe menve a gátlásaival, nos, elásni a csatabárdot a bátyjával. Néha meglepő maga a kirohanása, a tanúsított viselkedési morálja, és van az a perc, amikor úgy... úgy Isten igazából felvilágosítanám őt, miszerint az életét saját magának alakítja. Ha tényleg akarná, akkor már rég megoldódtak volna a gondok, és nem lenne ennyi.. ennyi felesleges húza-vona közte, és a tesója között. Mégis akárhányszor felmerül a téma, nos a vége úgy is mindig ugyanaz: kiakadás. Persze, persze, miért is ne, megértem én! De.. ha nekem egy ilyen eshetőség hullna a kezeim közé, akkor nem hagynám veszni hagyni. Láthatja... vagyis tudhatja, miszerint mi történt velem, hogy a szüleim mennyire gyűlöltek engem, sőt mindennapos bántalmazásban részesítettek. Ennek ellenére ők... ők csak könnyed sziluettet ejtenek egymás körül. Egyszer mindenki tévedhet, hibázhat, vétkezhet.. de valahogy még ezt képtelen belátni. Lehet a kor, a fiatalos adottság, vagy a temperamentum teszi. Nem tudom. Mindenesetre igyekszem számára megvilágítani a kijelölt életutat, hogy helyesen cselekedhessen. Persze csak finoman, nem erőszakoskodva. Tudom róla, miszerint mennyire heves vérmérsékletű, akárcsak én, sőt még néha rosszabb vagyok, mintsem egy vérfarkas. Vicces! Egészen az... tekintve, hogy nem is kellene ennyire dühösnek lennem. Mégis mire fel teszem?
Néha sikerül egy-egy pillanatra, belefeledkeznem a nyomoromba, és elméláznom más különös dolgokon. De igazából nem törölhetem ki az élénk emlékeket. Magam előtt látom újra és újra, ahogy előkerül a kés, ahogy megvágja a bőröm és felserken a vér. Érzem, ahogy a fájdalom átfut a testemen, és... és szinte megfagyaszt bennem mindent. Ilyenkor fejvesztve rohanni tudnék, egyenesen előre, avagy csak úgy bármerre, hogy ne keljen találkoznom a múltam részleteivel. Ám, sajnálatos módon, nos mindenhol megtalál, utolér, és bedarál. S mint most is -, az italhoz nyúlok. Semmibe se kerül nekem, rengeteg pénzt össze tudok szedni a pillanatok tört része alatt. Meló akad bőven, vevők is vannak, szóval a biznisz.. az igazából ugyebár jól megy. Nem panaszkodhatok. Csak egyedül... a gyötrelem az, ami elviselhetetlen. Az a kínzón kaparó érzés a mellkasodban, ami ezernyi részre szaggat szét, miközben majd belefulladsz az érzelmeidbe. Mindennél rosszabb.
- Nekem nem így tűnik, Mr. Storm. - Szólalok meg a szavait követően, miután sikerült elhalásznia tőlem az üveget, amire igazából még oly' nagy szükségem lett volna. Nem tudok ital nélkül jól lenni, valahogy nekem ez nem megy. Az a rengetegnyi szenvedés, mely felőröl legbelül.. Szemeimet egy pillanatra lezárom, és talán éppen ezért is tud kapni az alkalmon, hogy a kezét felém nyújtva megfoghassa a tarkóm, majd magához vonhasson. A közelség, az érintés... A mozdulatával egyaránt kívánja elérni, hogy induljunk meg a szomszédos terem felé. Ám, hirtelen kinyitom az íriszeimet, s kéretlenül visszakozom tőle. Akármennyire is bunkó dolog, nos nem kívánom egyetlen percét sem annak, hogy bármiféle módon megöleljen, vagy hozzám érjen. Utálom még a gondolatát is, ha valaki megteszi.. Persze Theodore-ral, vagy a többi haverommal másabb. Sok időt töltöttem velük, de így... egy ismeretlentől? A világ legszörnyűbb érzése, ugyanis felhozza bennem az emlékeket. Így hát magamtól sétálok át, mindenféle segítség nélkül.
Végül kikötünk a teremben, az első pillantásom az asztal-szék párosításra esik, és csak ezt követőn futattom végig a tekintetemet a helyiségben. Feltűnően sokáig szemezek a zongorával, míg nem kénytelenül ránézek. Azt kell mondanom, amiért idejöttem, nem de bár? Így hát belekezdek, elmondom, amit akarok, és aztán készen állok távozni. Nincs szükségem a szavaira, a szidására, a rosszalló pillantására. A magam ura vagyok! De, amint elindulok utánam jön, elkapja a karomat, és visszahúz a szék felé. Tényleg kell ez? Kirántom a fogásából magam, és villanó íriszekkel illetem. Mégis mit gondol magáról? Enyhén megrázva a fejem, végül engedelmesen helyet foglalok.
- Ha az előbbiekben nem volt netán egyértelmű önnek, akkor most szóvá teszem. - Dőlök az asztal felé, ahogy megtámaszkodom a lapfelületén a karjaimmal. - Utálom, ha hozzám érnek, tehát... felejtse el, rendben? Nem a bátyám, nem az apám, de még a nevelőm sem volt ahhoz, hogy ilyet tegyen! - Szavaim szigorúan csengnek. - Szóval, ha ezt megérti, megleszünk, ha nem, akkor hagyjon menni. - Pillantottam el hirtelen bármerre, csak ne keljen ránéznem. Ő közben hozzá kezd a kis beszédéhez, nyilván regényt vázol majd fel nekem az iméntiekről, nos nem zavar.
- Igen, ő vezetett, és igen, pontosan ott ültem mellette, sőt meghalt valaki merő véletlenből. Akkoriban lehet kölyök voltam, de mostanra nem! - Szegezem le fájdalmas éllel. - Tudja, vicces... - Mosolyodom el keserűen. - ...lehet ő volt a fő, de egy kis boszorkányos varázslattal bármi elérhető, nem? - Vonom fel a szemöldökömet. - Aztán meg.. hihet, amit csak akar. Én nem mártírkodom, ahogy nem ítélek el első körben sem senkit, mint Ön, drága Mr. Storm. - Szúrós szemekkel figyelem. - S lehet bele kéne gondolnom, de nem fogok. Veszteség! Valakik szenvednek egy kisfiú halálától, nos az élet velejárója. Engem sem sajnált senki, és nekem sem kell azokat, akiket veszteség ért. Szóval... ne keltsen bennem olyan érzelmet, ami már rég kiveszett belőlem, hála... - Elharapom a végét, és felsóhajtva lezárom inkább. Túlzásba estem.. talán túlságosan is, de, ha egyszer nem kedvel, akkor nem fogok neki pitiáner módon bólogatni. Meg amúgy sem szoktam, hevesebb vagyok.
- Talán csak rosszul közelíti meg az egészet. - Töprengek. - Nézze az ő szemszögéből. Sértett, haragos, mert elhagyta a bátyja. Netán nem leszidni kellene, avagy apáskodni felette. Szabadjára engedhetné, anélkül, hogy ügyelne rá. Erre én is itt vagyok! Aztán meg.. ha komolyabb beszédbe kezdene. Leülne vele, és bocsánatot kérne... oh, apropó. - Sóhajtok. - Az a baj, hogy annyi időt töltött az apai szerepkörrel, hogy semmit sem tud róla. Egyszer sem segített neki a teliholdas dologban sem, amióta csak kiváltotta az átkát, minden egyes alkalommal ügyelek rá. Senkit sem bántott, mert nem akar, mert megtudom fékezni. De fél... szörnynek tartja magát, erre meg ön is fokozza benne ezt az érzést. Akkor ön szerint? Ennek így lesz vajon béke a jele? - Fejezem be, a fejemet rázva. Aztán csak tovább gondolkozom, míg ő feláll, vizet hoz nekem, majdan leguggol mellettem. Valami nem stimmel. S már épp mondana valamit, amikor két kis csaj elmegy mellettünk. Ügyet sem vetek rájuk, engem nem hatnak meg. S ezt követően szegez nekem egy kérdést, amikor már távoztak. Automatikusan hajtom a fejemet a karjaimba, míg a nyakamon megmutatkozik egy igencsak régi mély vágású sebhely, számomra nem feltűnő, de neki az lehet.
- Ne tegyen úgy, mintha érdekelné. - Suttogom megtörten, ahogy felugrom a székről, és már indulok is a zongorához. Egy szót sem szólva leülök, felnyitom a tetejét, majd az ujjaimat kissé megtördelem. Végül megérintem az egyik billentyűt, amit követ utána a többi. Ideje előadni valamit.. ez általában megnyugtat.



† || music: requiem for a dream - előadott zene || words: 1110 || - || ©


avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   Szer. Jún. 14, 2017 2:22 am



Jeff & Nate
don't make me regret trusting you

Nem hasraütésszerűen lettem tanár. Jó, de, igazából a hasamra ütöttem, amikor eldöntöttem, hogy az életemet mások tanításának szentelem, viszont hamar megmutatkozott, hogy istenadta tehetségem van hozzá. A kommunikáció, mások lelkének feltárása a véremben van, olyan természetesen jön, mint ahogy a levegőt szívja be az ember. Megtalálni a közös hangot másokkal nem nagy feladat - néha kihívást jelent, de sosem lehetetlen, és én élveztem, hogy mások bizalmat fektetnek belém, rám hagyják a legféltettebb titkaikat, megosztják velem a legnagyobb terheiket. Az emberek javarészt kedveltek, és ennek örültem, mert általuk én is képes voltam kedvelni magam, elnyomni azt a fájdalomtól üvöltő lelkiismeretemet, mely a legnagyobb bűnömet hangsúlyozta és nem engedte, hogy akár egy percre is megfeledkezzek a saját titkomról, melyet senkire sem bízhattam és a saját gondjaimról, melyeket senki sem oldhatott meg: az öcsémről, az egyetlen emberről talán a világon, aki gyűlölt. Nem értettem, hol rontottam el, hogyan csúsztak félre köztünk ennyire a dolgok, ezért jó kifogás volt őt és a barátait okolni - de az igazságérzetemet nem csaphattam be, az pontosan tudta, hogy ebben az egészben nekem is részem van, sőt, magára vállalta az egész világ súlyát, és rossz napjaimon elhitette velem, hogy tulajdonképpen minden az én hibám. Ha nem hajtottak volna gyengéd és hasonlóan mocskos érzelmek Carmen felé, és nem rettegtem volna, hogy Theo még jobban elszúrja az életét, ha nem felügyelek, akkor biztosan nem bántam volna, hogy földi pályafutásom idejekorán véget ér. Egy szív, mely képtelen tovább dobogni...
Na, de ott tartottam, hogy jól értek az emberekhez, és legyen szó bárkiről, könnyedén olvasok belőlük. Egyből megenyhültek a vonásaim Jeff tarkóját fürkészve, pláne, ahogy szembe fordulva velem nekem szegezte a vádjait. Látszott rajta, hogy nincs rendben. Nem sikerült megállapítanom, mennyit ivott, és az alkohol sodorta-e szétcsúszás közeli állapotba, vagy csak ilyen az alaptermészete, mégis elfeledkeztem egy percre arról, ki ő, és csak a fiút láttam, a srácot a szakadék szélén, akinek utána kell nyúlnom.
- Hohó, hé, nem fogok senkit sértegetni, kölyök - felemelem a kezem, ahogy ideges lovat szokás nyugtatni, majd nyitott tenyerem felé nyújtom, bátorítón és ígéretekkel telve. Előbb az üveget veszem el tőle, úgy ítélem, az a felelős mindenért, aztán kezem újra felé nyúl, hogy a tarkójába kapaszkodva közelebb vonjam magamhoz, pontosabban a szomszédos terem felé. Baráti a mozdulat, mellyel tovább tolom, atyáskodó, még ha kelletlen is kissé, mert nem tudok elvonatkoztatni, ki ő - ahogyan attól sem, hogy fiatal még.
Vele szemben foglalok helyet, némán fürkészem, érdeklődve. Próbálom megállapítani, továbbra is a szakadék szélén táncol-e még. Ahogy belekezd a monológjába, kérdőn összeszalad a szemöldököm, homlokomra baljós ráncok gyűlnek. Ha ilyen egyszerű lenne "nem távolságot tartani"... Ha csupán rajtam múlna, és azon, hogy én ki akarjak vele békülni! Ha nem pont ő lenne az, akinek a jelenléte napról napra messzebbre sodorja őt tőlem... Mégsem szólok semmit, megérzem a robbanás előszelét, és nem is kell rá sokat várnom. Nem hittem volna, hogy az egyszerű gesztusok, melyek mindennapossá váltak már számomra, és amelyekkel általában megnevettetek másokat, ennyire kiborítják. Mégis ki ez a srác és miféle élete volt? Vajon mióta gyűlnek benne ezek a szavak, és én vagyok az első, aki hallja őket?
Nyikorog a szék, ahogy hátralökve felpattanok a helyemről és a karja után kapok. A tekintetem borús, mozdulatom parancsoló, de nincs benne semmi erőszakos, fogásom a karján határozott, de nem akarok fájdalmat okozni vele. Nem szólok semmit, csak visszahúzom és a szék felé vonom, állammal biccentve.
- Ülj le!
Nagyot sóhajtok, miközben próbálom maradásra bírni. Nem szólok semmit, csak ha sikerült rávennem, hogy leüljön, vagy legalább ne akarjon kirobogni. Akkor viszont elhúzom tőle a kezem és magam is helyet foglalok, vagy a helyzetétől függően csak az asztalnak döntöm a csípőmet, karjaimat összefonva magam előtt.
- Figyelj, köly... Jeff. Mindez nagyon szép és jó, de Theo átka nem magától aktiválódott. Örülök, hogy ennyire védeni próbálod őt, de hazugságokkal és önvádaskodással semmit sem érsz el. Talán te vetted rá minderre, tudom is én... De Theo vezette az autót, te pedig ott voltál vele. Balesetet követtetek el. Meggondolatlanok voltatok, sőt, felelőtlenek és idióták. Nekem talán nem ártottál egy szóval sem, de abba is gondolj bele, hogy a lázadozásotok hány másik embernek ártott. Úgyhogy mielőtt előadod a mártírt, próbálj reálisabban gondolkodni.
Nem ismerek kegyelmet. Én vigasztaltam hónapokon át a gyászban fuldokló lányt, az egyik legfontosabbat az életemben. Nem érdekel az emberi tényező, vagy hogy kinek a hibája volt és kinek nem. Mindketten felelősek, és ezt holmi önmarcangolás vagy vádaskodás nem írja felül. Ebben az egy dologban pedig én sem engedhetek, nem nyugtathatom meg egyikük lelkiismeretét sem, mert nem csokit loptak vagy kocsit kötöttek el. Elvették egy kisfiú jövőjét és megrokkantottak legalább két másik lelket. Ezek a törések nem gyógyulnak az idővel, az ő töréseiket miért kéne hát begyógyítanom? Mit mondjak, hogy semmi baj, minden rendben van? Nem gyűlölöm az öcsémet, örökké szeretni fogom, de nem oldozhatom fel csak úgy a vétke alól. Azzal azt kockáztatnám, hogy újra megtörténik.
- Az is nagyon rendes tőled, hogy próbálsz minket kibékíteni, de ha a szándékon múlna, szerinted nem tettem volna már meg mindent? Nem hajlandó beszélni velem, sem nyitni felém. Veled tölti a napjait és gyakran az éjszakákat is, mindegy, hogy én mit mondok, pont ezért kéne tudnod, hogy... Oh, hát persze - elhallgatok, hiszen az imént mondtam ki a nagy igazságot. Jeff azért hozzám jött, mert nyilván Theo szerint a kapcsolatunk zátonyra futása egyedül az én hibám, és én vagyok a bűnös az egész kérdésben. Ezért próbál engem puhítani, nem pedig őt. Lesütöm a szemem, igyekszem leplezni a felismerés okozta fájdalmat. A hajamba túrva mosolyt erőltetek magamra, mielőtt még felemelném a fejem.
- Nem kellett volna csak ezért berobognod... Ezeket már mind tudom. Theo nagyon konok, nem fog megbocsájtani attól még, hogy mindketten ezt szeretnénk. Majd kibékül velem, ha ő jónak látja, sem előbb és sem később. Meggörbülhetek, akkor sem lesz másként - tárom szét megadón a karomat, de a mosolyom hamis. Fáradt vagyok meggyőzőbben játszani. A sarokban elhelyezett automatához lépek, vizet töltök az egyik műanyag pohárba. Azzal lépek vissza Jeffhez, és elé helyezem az innivalót, célzón a keze alá tolva. A szék támlájára támaszkodom mögötte és leguggolok mellé. Szólásra nyitom a szám.
- Mi...
- Jó napot, Mr Storm! - szakít félbe két halk, csicsergő hang. Jeffnél pár évvel fiatalabb lányok surrannak el mellettünk, jókedvű mosolyukkal megajándékozva mindkettőnket. Lágyan intve viszonzom.
- Szép jó napot, hölgyek!
Türelmesen megvárom, hogy távolabb érjenek tőlünk, csak aztán fordulok vissza a fiúhoz, könyökömet az asztal lapjára támasztva mellette.
- Mi történt?
Csak ennyit kérdezek, mert pontosan ez az, amiről tudni szeretnék. Valami van vele. Az érzelmi labilitás és az egész viselkedése árulkodó. Valami történt, akár most, akár a múltban, valami a szakadék szélére sodorta őt. Valószínűleg nem fogja elmondani, de talán nem is kell. Nem tartozom semmivel ezzel a fiúnak, mégsem tudok hátat fordítani neki.

imádtam a reagod  


***

 
Don't be fancy, just get dancy - why so serious?

avatar
Ember vagyok
Keresem :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   Kedd Jún. 13, 2017 7:08 pm



To: Nathaniel Storm






Megtört lelkem darabkái oly' hosszú idő után a porba hullnak, míg kilenc évvel ezelőtt pontosan ezzel ellentétben láttam kiutat. Ott volt Theodore, aki már az első pillanattól kezdve tudhatta, hogy tolvaj vagyok, és... és valahogy mégsem ítélt el. Nem fordított hátat nekem, és ennek az egésznek -, számíthattam rá. Voltaképpen a szakadék széléről húzott vissza, az utolsó momentumban, és ő volt az egyetlen személy, aki miatt képes voltam változtatni az életmódomon. Jobb lettem, mint voltam. Meghallgattam, mellé álltam, tanácsokat mondtam.. Nem ártottam önmagamnak, hanem... képes voltam mosolyogni, boldogan élni, és szórakozni. Először láttam célt az életemben, és éreztem úgy, hogy igazán élhettek. Először mondhattam azt, hogy van egy barátom.. vagy valaki, akire igazán számíthatok. S most? Széttépnek ismételten a múltam emlékei. Nem tudom anélkül álomra hajtani a fejemet, miszerint ne a pengével álmodjak, amely végig siklik a bőrömön. Nem tudom elfelejteni a fájdalmat, melyet apám kínzásai okoztak. S nem is marad abba az üvöltésem, amely betölti az egész teret. Igazából gyötrődöm, és még ennek ellenére is képes voltam idejönni. Engesztelő zászlót lengetve, hogy béküljenek ki. Bejöttem azt remélve, hogy megmenthettem a káosztól őket, mert még nem késő. Nekem már az... a húgomat elragadták, és megölték. De nekik... kettejüknek -, nos van esélye a békülésre.
Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy megállok egy helyben. A hátam mögül szólal fel, s valahogy nem igazán kellene ezen megdöbbennem. Tudhattam volna, hogy nem fogja kihagyni a helyzetet, ugyanis valahogy nem igazán kedvelnek engem. Talán az teszi, hogy egy csőcselék vagyok, avagy apám szavaival élve: egy patkány, de megeshet, hogy a vétkeim kapcsán merül fel e kapocs. Mindenesetre, nos igyekszem nem magamra venni, akármivel is illetne e nap folyamán. Tudom, nagyon jól csesztethető vagyok, s főként most, miszerint körülöttem minden romokban hever. Ha valaki padlón fekszik, akkor rúgjunk belé még párszor, ugye?
- Én... - Nagyot nyelve törlöm le az arcomról a könnycseppet, ahogy erősen megrázom a fejemet. Végül összeszedve magamat, nos felé fordulok. - ...rendben, értem. - Bólintok rá erősen. - Majd utána nézek az iskolai szabályzatnak, ugyanis egyetlen pontját sem ismerem. - Fejemet lehajtva a padlót bámulom, miközben angol akcentussal beszélek. - Másrészt... sértegethetsz, nyugodtan. - Tekintettem ekkor rá, hagyva, hogy elvegye tőlem az üveget. - Ha neked jobban esik, s megnyugvást hoz a lelkednek, akkor csak tessék! - Vonok vállat, hátrébb lépve tőle. - Nem fogom magamat vérig sérteni, ahogy nem éred el azt sem, miszerint távozzak. Ennél több kell, Mr. Storm! - Nyomom meg a végén a nevét jelentősebb éllel, ám nem emelem meg a hangomat. Nem teszek neki szívességet azzal, hogy kidobatom magam.
Végül megadóan elindulok a könyvtárból nyíló terembe, hogy a nagyszerű kívánságainak megfelelő módon, kezdjük el a beszélgetést. Persze menet közben végig azon agyalok, amit mondott. "...magadat meg úgy egyáltalán tilos bárhova cipelned." Ennyire rossz lennék? A születésemtől kezdve..? Mégis.. mégis mit vétkeztem? Keresek egy szabad asztalt, és leülök az egyik székre. Oldalról elhúzok egy könyvet, és igyekszem elolvasni a címét. Iskolai tanításban nem lehetett részem, de sikerült behoznom a lemaradást. Más már rég tudott betűket írni, amikor is számomra tizenöt évesen tanították meg. Lehet vicces, de számomra kevésbé.
- Valami olyat akarok közölni, ami számodra is fontos információ. - Szögezem le, végül hosszas hallgatást követően. - Ugyanis... szerintem értelmetlen egymásnak feszülve Theodore-ral, nos.. ennyire nagy távolságot tartanotok. - Nézek rá fürkészően, miközben sikeresen közli, hogy gyorsan mondjam, mert dolgozik. Feladóan felsóhajtok, mire fejbe vág a kezében lévő újsággal.
- Neked meg egyáltalán mi a fene bajod van? - Tépem ki a kezéből, hevesebben is az összetekert magazint, ahogy azon nyomban eldobom. - Egyetlen szóval sem ártottam neked, oké? - Emelem meg a hangom, ahogy megremegve állok fel. - Theodore nem tehet semmiről! Nem ölt meg senkit! Én voltam... én, mert élveztem, hogy egy kis varázslattal tönkretehettem az egész életét. Ezt akartad hallani? Akkor tessék! - Rá se tekintettem, ugyanis nem akartam. - S azért jöttem, hogy mindezt bevallva kibéküljetek, hiszen nem fair, hogy tesókként nem vagytok jóban! - Néztem az ajtó felé. - Szóval... nyugi. Nem zavarom meg a kis fontos munkád, Mr. Storm. Már itt se vagyok! - Pillantok rá, ahogy nem sokkal ezután, nos hátat fordítva, elindulok vissza a könyvtári szekcióba.


music: your soul ■ words: 682 ■ note: remélem megfelel  
■■

avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   Kedd Jún. 13, 2017 12:47 am



Jeff & Nate
don't make me regret trusting you

Meguntam az órát a felénél, ezért meghagytam a srácoknak, hogy fussanak még huszonegy kört a kicsengőig, én pedig leléptem keresni egy nyugis helyet, ahol alhatok - előfordul az ilyesmi. Mi, tanárok, a belünket is kidolgozzuk nevetséges fizetésért, elviseljük az összes pszichiátriára vagy börtönbe való lurkó agymenését, és még ahhoz is marad türelmünk, hogy emellett megpróbáljuk építőleg nevelni őket, kultúrára, az életre művelni. Aha, na persze, és amikor a kedvenc sorozatomból kijön az új rész, akkor a biosz dolgozatok kijavítása vagy a saját önző vágyam győz? A kölykök anatómiai ismereteinek kiértékelése igazán várhat, de a Trónok harca egy percet sem.
Így hát a dolgozatjavításra szánt időt egy egészen fantasztikus világban töltöttem, vagyis utána ültem csak neki tanári teendőimnek, és mivel megint remekül elszórakoztattak a srácok sötét és olykor mókás megjegyzései (azt is értékelem, ha legalább próbálkoznak, és mondjuk a szegycsontot a csontváz bordájánál helyezik el... legalább a felsőtestet eltalálták, azért a főiskolán ez már valami, és úgysem szívsebésznek készülnek), valamikor hajnalban kerültem csak ágyba. Az alvás pedig fontos, növeli az élettartamot, javítja az életminőséget és megelőzi egy csomó halálos betegség kialakulását.
Na jó, igazából csak elkezdett szúrni a szívem, és nem akartam a srácok előtt rosszul lenni. A könyvtárban nyugodtan lazíthattam anélkül, hogy a tanáriban tolongó kollégák elárasztottak volna mindenféle számonkérő, kioktató vagy ami még rosszabb, sajnálkozó megjegyzéssel, ráadásul szerettem azokat a szép festményeket a könyvtár falán, amelyekről nem tudtam eldönteni, hogy a vezetőség több száz dolcsiért vásárolta-e őket egy neves festőtől, vagy a takarítónő véletlenül összekente vegyszerrel a falat.
A pihenésem azonban nem tartott sokáig, mert ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Ilyen nincs... - dörmögöm az arcomra borított autós magazin alól, és fontolgatom, megmozduljak-e egyáltalán, vagy színleljem azt, hogy nem vagyok itt. Az utóbbi végül túlzottan gyáva megoldásnak tűnt valakitől, aki képes a fogával kitépni a pöcköt egy kézigránátból.
- Nem is tudom, hol kezdjem... - élesen csendülhet a hangom a fiú mögött, pedig suttogok. Talán csak váratlanul lopóztam mögé, de hát settenkedésben mindig is jó voltam, és vele ellentétben én szeretném minél kevésbé magunkra vonni mások figyelmét. - Az egyetemen Mr Storm, és nem Nathaniel. Innivalót tilos a könyvtárba hozni, alkoholt tilos az iskola területére hozni, magadat meg úgy egyáltalán tilos bárhova cipelned.
Azzal az üvegért nyúlok, hogy kivegyem a kezéből. Fejemmel az ajtó felé bökök, jelezve, hogy ha beszélni akar velem, azt a folyosón tegyük, vagy legalább menjünk át a könyvtár szemközti termébe, ahol engedélyezik a halk társalgást. Kíváncsi vagyok, mit keres itt az öcsém haverja - az első gondolatom az volt, hogy Theo bajba került, aztán mielőtt még elvitt volna egy mini infarktus, megláttam, Jeff milyen lazán és ráérősen viselkedik, tehát nem lehet komoly baj. Akkor sem hiszem, hogy miattam van itt, és szeretne mondjuk néhány biológia leckét venni, vagy esetleg úgy döntött... De hagyjuk is a találgatásokat, nem érek rá ilyesmire.
- Mit akarsz itt?
Más esetben szégyellném magam, amiért nem vagyok valami barátságos egy kölyökkel, de Jeffről van szó. Theo nem véletlenül fordult ki magából ennyire az utóbbi években, nem egyedül ült abban az autóban sem... Nem engedte, hogy beleszóljak az életébe és megmondjam, kikkel barátkozhat és kikkel nem, de azt nem szabhatta meg senki, hogy elfogadjam és kedveljem attól még a barátait. A srác igenis a bögyömben volt, és ezt nem mulasztottam el a magam módján az orra alá dörgölni, ami főként csak abból állt, hogy mellőztem a Nate-féle humorvilágot és olyan szárazul és hidegen viselkedtem, mint a... mint a... Fagyasztott homok?
Oké, van erre bármi jó hasonlat, de most komolyan?
- Gyorsan mondd, dolgozom - teszem még hozzá sértetten, és a fiúról a kezemben szorongatott autós magazinra esik a pillantásom. Összetekerem és ha nem elég gyors, a fejére sózok vele. - Nevelek.
Amúgy nem, de nem kell tudnia.


bocsánat a megvárakoztatásért, husi  


***

 
Don't be fancy, just get dancy - why so serious?

avatar
Ember vagyok
Keresem :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   Hétf. Jún. 05, 2017 9:52 pm



To: Nathaniel Storm






Gyűlölet... Gyűlölet? Mégis mire jó eme érzelem? Tönkretenni önmagunk, s feláldozni mindazt, akik vagyunk? Vagy csak haragudni másokra, holott... mindenki érdemel egy második esélyt, nem de? Viszont, ha bántanak, ha sebekkel fednek be, akkor azt már sosem feledheted el. Nem törölheted ki az emlékeket, ahogy meg sem másíthatod magát a tényt. S én... mennyiszer is suttogtam azt, hogy gyűlölöm a saját kis személyemet, őket, avagy csak azokat, akik boldogabb családi létet kaphattak. Irigy voltam Theodore-ra, sőt mindenki másra, hogy a legnagyobb családi gondjuk az elszakadás gondolata, hogy nem kellett átélniük mindazt, amit nekem. Őket nem tarkították sebek, s nem küszködtek az elmei állapotuk épségével sem. De ez... ez nem volt megoldás. Nem tehettek arról, hogy nyomorult vagyok, vagy, mert az apám szerint patkányhoz hasonlítok. Nem vihették el helyettem a terhet, ugyanis itt én voltam a kiváltó ok. Azt mondják, miszerint mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel. De most komolyan... mivel érdemeltem ki? A születésemmel? A létezésemmel? De hisz egy gyerek voltam! Csak egy gyermek... A pincében kellett roskadnom minden áldott nap. Alig kaptam enni, sőt volt, hogy sajnálták, és nem adtak semmit. Bár apám mindig meglátogatott, míg anyámat ritkábban láttam. De a drága fater őt is kitette egy személyben. Elég volt ezerszeresnek is vele egy pillanat. A kések... a penge, ahogy a bőrömhöz ért vele, ahogy hangosan felkiáltottam a kínjaim közepette, s ahogy... éreztem a gyötrő fájdalmat. Mindent elsöprő volt. Annyira szenvedtem. Tudja-e bárki is, hogy ez milyen érzés? Bármit megadtam volna, hogy mellettem legyen valaki.. egy testvér. De nem volt -, meghalt. S én... én ordíthattam, ám senki sem hallotta meg. Nem segíthettek. De rajta... azaz rajtuk még lehet. S bármit megteszek azért, hogy kibéküljenek. Lehet, Theodore gyűlölni fog, de, ha nekem volna egy testvérem, akkor a tűzbe mennék érte, ám.. most megteszem helyette, miatta, avagy a javára. Többet jelent nekem, mint azt gondoltam volna akkoriban. Sokkal, de sokkal jobban kedvelem, mintsem egy szimpla haver. Ki nem mondott legjobb barát, vagy, mint egy... testvér. Ha akar ellökhet magától, sőt papolhat arról, hogy egyedül is megoldja a dolgait, de milyen barát lennék, ha... csak ölbe tett kézzel nézném a gondjait? Milyen ember volnék akkor? Nem kell egyedül cipelnie a terheket, hiszen.. itt vagyok -, mellette állok. Lassan kilenc éve. S azt hiszem, ez... ez többet jelent bárminél.
Nathaniel Storm.. Főiskolai tanár, Theodore bátyja, és... az a valaki, aki nagyon, de nagyon meg fog utálni engem. Persze, nos ezek után én is holtig szidnám magam, de nem tehettek róla. Óvnom kell azt az idiótát a saját vesztétől. Milyen kedves vagyok haverkám, nem de? Mindenesetre csak érte cselekszem. Mindent a legjobb barátomért! Ám, vajon mennyi az esélye annak egy tízes skálán, miszerint nem rögtön közli majd a kis szöszivel? Mi is a neve..? Oh, igen, Carmen! Akit Theo papának kerülnie kell. Hát szakadok..
Lépteim egyetlen úti cél felé vezetnek, és még hozzá a fősulihoz. Könnyedén megyek át a kis diákok között. Talán én is tanulhattam volna, és mostan itt lehetnék valami jóval több, mint egy pitiáner kis bűnöző. Áh, apropó! Tizennégy évig egy átkozott kis pincében senyvedtem, és nem tanultam semmit. Nem jártam ugyanis suliba. Mindent, amit tudok.. magamtól tanultam. Sosem koptattam a padot.. Nem volt miért.. Miután elszakadtam attól az átkozott Angliától, nos ide keveredtem. Néhány kölyök befogadott. Árva voltam, nem akartam nevelőotthonba kerülni, és ezért loptunk. Illegális fekete ügyek, pipa.
- Üdv., asszonyom! - Illedelmesen köszönök a portás hölgynek, aki egy kedves mosollyal viszonozza a modorom. - Nem tudná esetleg megmondani nekem, hogy merre találom az egyik tanárt... Nathaniel Storm-ot? - Kérdezem meg kedves hangszínnel, ahogy megtámaszkodom a portarésznél.
- Utána érdeklődöm. Egy kis türelmet, uram. - Míg ő elfordul telefonálni, addig én megigazítom az üveget a dzsekim belsőzsebében, miszerint ne boruljon ki. - A könyvtárba ment utoljára. - Ismétli hangosan, és nekem több se kell, hiszen már meg is indulok. Előszedem menet közben a bátorító italom, vagy a bú feledőm, és tádám, kortyolok is belőle. Őszintén? Talán össze kéne szedni magam, de kit érdekel... nem hat meg, hogy.. kicsikét már megint túllőttem a határon. Amúgy is azt mondta Tom, hogy estére szerez drogot. A haverokkal parti lesz, persze Theot... őt nem hívtam. Sosem sodornám ekkora bajba, meg épp eléggé ki leszek nyírva most a bátyja által, szóval..
Vállat vonva fordulok el egy adott irányba, majd lépek be a könyvtári szekcióba. - Drága könyvtár.. - Ironizálok kicsikét hangosabban, mintsem kellene. Végül a sorok között kezdek el sétálni, míg szemeim a tanárkát kutatják. - Hová bújtál..? - Suttogom elhalón, és egy szórakozott mosollyal az arcomon. - Nathaniel! - Mondom ki a nevét, miközben újabbat kortyolok a nedűből. Ha már színjáték, akkor legyen hitelesebb. Azt hiszem ezzel főként hatni fogok rá. Hiszen részeg ember nem hazudhat, mi? Meg a fenét! Én már ebbe profi vagyok barátocskám!


music: silent storm ■ words: 780 ■ note: -
■■

avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Könyvtár   Szomb. Ápr. 08, 2017 5:15 pm


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtár   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Könyvtár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Konoha könyvtára
» Egy kisebb történelmi könyvtár
» A Könyvtár
» Brooklyn Közkönyvtár

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Silhouette PRESENT :: Határon túl :: McKinley :: Campus-
^
ˇ