"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Aki ismeri Caroline-t, már megszokhatta, hogy időnként furcsa, nem épp odaillő, vagy kínos dolgok csúsznak ki a száján. De ez ugyanúgy hozzá tartozott, mint a szőke hajkoronája, vagy az irányításmániája. Ettől lett ő Caroline Forbes. Ezek a dolgok miatt csak mindenki jobban szerette őt, mert nem ismertem olyan épeszű embert, aki ne kedvelte volna ezt a lányt. A kis megjegyzése csak újabb mosolyt csalt az arcomra, amit egy szolid vállvonás követett, majd megpróbáltam nem észrevenni, hogy amint megkaptuk az italt, ő azonnal kiürítette a poharát. Már majdnem elgondolkoztam rajta, hogy vajon ennyire borzalmas társaság vagyok-e, de még időben megállítottam magam, mielőtt elindulok a lejtőn, és magamra öltöm a komor arcom, amivel nem csak a saját estém, de Caroline-ét is tönkretenném. Csak semmi agyalás, figyelmeztettem magam. - Remélem többet nem követek el ekkora hibát. Szóval talán ez volt az utolsó lehetőséged rá. - Azt nem ígérhetem meg neki, hogy sosem hibázok, mert bizonyára fogok, túlságosan emberi vagyok ahhoz, hogy ne így legyen. Annyit viszont szerettem volna a tudtára hozni, hogy hatalmas, hatalmas hiba volt elmenni, s mindent magam mögött hagyni, már beláttam. Mindezt pedig félig humorosan próbáltam közölni vele, kerülve a komoly témákat, mint a kapcsolatunk, vagy az a pár hónap, amit máshol töltöttem. Nem tudtam volna megmondani, melyik lenne kínosabb beszélgető téma, mindenesetre egyiket sem akartam látni a ma esti terítéken. Én még mindig az első italom kortyolgattam, nem akartam túlzottan felönteni a garatra, legalábbis nem rögtön az elején. Azt tudtam, hogy innom kell, különben szétrobban a fejem és beterítem Caroline csinos ruháját, amit nyilván sosem bocsájtana meg nekem, de egy kicsit húzni akartam az időt. Visszafogni magam, nem lerészegedni, mikor végre újra visszafogadott a kegyeibe. - Hm, azt megnézném, hogyan maradnál te nyugton, ha meglátnál egy üvegcipellőt, vagy egy csillogó sörényű paripát. Viszont ha ezt előbb tudom... - vontam fel a szemöldököm sejtelmesen, és igyekeztem nem nevetni. Egyszerűbb lett volna kivívnom a bocsánatát, ha a felhajtást választom segítségemül, de egész biztos vagyok benne, hogy bármit tettem volna, képes lett volna belekötni. Nem elég fehér a ló, vagy a cipő túl fényes. Szinte hallottam is a hangját a fejemben, és ettől elöntött egy nosztalgikus érzés, mert rég láttam már szervezés, vagy kötekedés közben. Ki gondolta volna, hogy hiányozhat ez bárkinek is? A könnyed, kellemes csevegésből egy egészen komoly témára váltottunk, bár ő talán fel sem fogta, mekkora ugrás volt ez számomra. Nem akartam a jövőről beszélni, vagy hogy mi lesz ezután. Addig eljutottam, hogy visszatérek, megpróbálom rendezni a dolgokat vele, de aztán... homály és sűrű köd. - Az a harmadik lépés, és azt hiszem még nem tartok ott. Talán hajléktalan leszek, szakállt növesztek, és én leszek Mystic Falls különös figurája. - vontam vállat, elterelve a témát, viccel elütni a dolgot, amiről rögtön Damon jutott eszembe, szóval kiittam a pohár alján lévő utolsó kortyokat, és én is rendeltem egy újabb adagot. Épp csak belekortyoltam az italba, mikor jött a vallomás, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan reagáljak rá. Kis híján félrenyeltem, így miután lenyeltem a kortyot, heves torokköszörülésbe kezdtem, ami egyáltalán nem segített a helyzeten. Nem tudtam leplezni a zavarom, így hát fejest ugrottam a témába, ahelyett, hogy eltereltem volna a szót. - Azt hiszem, nem gondoltam erre, mikor leléptem. Tudod... nem gondoltam senkire és semmire. Persze ez nem mentség rá,de nem az volt a célom, hogy bárkit bántsak. Hogy téged bántsalak. - őszinteség, pipa. Vallomások, pipa. Jó kezdetként gondoltam erre a találkozóra, és a szavaink után már jólesően kortyoltam a poharamból, s nem csak azért, hogy enyhüljön a feszültség bennem.
Meg sem lep, hogy nekiáll húzni az agyam. Jaj, olyan érzésem van, mintha el sem ment volna. Lehet, hogy nemsokára eljutok arra a pontra, hogy azt tettessem, az elmúlt pár hónap meg sem történt, csak Doctor Who-szerű időzavarba kerültünk, egy kvázi másik dimenziós világba, és valójában Stefan végig itt volt. Igen, a hangulat egyre jobb, szóval valóban úgy sejtem, teljesen el fogom tudni engedni a múltat. Ahogy heccelni kezd, vigyorogva oldalba bököm. - Így van, fogsz te még előttem térdelni...izé...khm... - Na jó, pedig annyira jó úton haladunk, hogy ne legyen kínos, de akkor is jobban oda kell figyelnem, mit mondok ki hangosan. Most például szerintem az sem enyhíti a helyzetet, hogy másodpercek óta kínomban köszörülöm a torkomat. Még jó, hogy kézhez kapjuk a whiskyt, amit gyorsan le is húzok. Mit is mondtam azzal kapcsolatban, hogy ma mennyit fogok inni? Végül is vehetjük tárgytalannak a dolgot. Tényleg furcsállom, hogy még senki nem mászott rá Stefanra. Pedig nem én vagyok itt az egyedüli lány. Sőt alig pár méterre ücsörög hat egyetemista csaj, akikre a könnyűvérű enyhe kifejezés. Megbolondultam vagy a kelleténél csúnyábban pillantok feléjük? Szerintem az egyik kiszúrta az ijesztő nézésemet, és mintha hátrébb tolta volna a székét is. Talán azt sugallom, hogy "féltékeny barátnő" vagyok? Pedig nem ez a szándékom. Azt hiszem. Stefan felhívja a figyelmem a sarokban ülő srácra. A vállam fölött elpillantok arrafelé, aztán közönyösen szólalok meg. - Most még az sem tudna kizökkenteni, ha egy herceg kuporogna ott, várva, hogy ráhúzza az üvegcipellőt a lábamra. Pedig gyerekként sokat ábrándoztam hasonlóról. - Elmosolyodom, és azt már ki sem mondom hangosan, hogy jelenleg az a fontos, hogy vele vagyok és rendbe hozzuk a...barátságunkat. Egyrészt nem szeretném megint előidézni a kínos légkört, másrészt úgy érzem, ő is pontosan tudja, hogy erre gondolok. - És most, hogy visszajöttél, konkrétan mihez akarsz kezdeni? - Érlelődött már bennem ez a kérdés egy ideje, és most már nem bírom tovább magamban tartani. Bár a választól kicsit tartok, de azt már jelezte, hogy nem szívódik fel ismét, ami azért megnyugtató. Gyorsan intek a pultosnak, hogy kérjek még egy pohár whiskyt. Már úgyis mindegy, mit terveztem eredetileg. Stefan szerintem amúgy sem lepődik meg ezen, ismer annyira, hogy tudja, általában nem tartom meg az alkoholmegvonásos ígéreteimet. Értelme sem lenne, hiszen vámpírként szükségünk van az italra. Jobban, mint egy alkoholistának. - Azt hiszem, most tűnik fel igazán, mennyire hiányoztál, míg nem voltál itt. - Őszinteségi rohamom lett vagy mi van? Viszont furcsamód most nem zavar, hogy esetleg cikivé válik a szituáció. Sőt a legnagyobb lelki nyugalommal böktem ki a szavakat az imént. Igen, nyugodt vagyok. Mert ő ismét itt van. Velem.
A kocsiban még éreztem a feszültséget, mintha apró szikrák pattogtak volna köztünk, azzal fenyegetve minket, hogy lángra lobbantják a kocsit. Amint kiszálltunk, mélyen belélegeztem a friss levegőt, és Caroline közelében hamar fel tudtam engedni. Csak kizártam a gondolataimat, megpróbáltam nem arra összpontosítani, ami a fejemben kavargott újabban, vagy az érzésekre, amiket nem tudtam hová tenni. Tényleg kikapcsolódni szerettem volna, kiengesztelni a lányt, amiért önző módon magára hagytam a gyászban, és azt sem hagytam, hogy ő segítsen rajtam. Emiatt még mindig borzalmasan éreztem magam, de nem hagyhattam, hogy fulladozzak a bűntudatban, ma este nem. A ma este nem rólam szólt. A nevetése engem is mosolygásra késztetett, amíg távol voltam, fel sem tűnt, hogy hiányzik a kellemes, csilingelő hang, a mosolya, az apró kis piros foltok az arca két oldalán.... Nem számítottam arra, hogy elutasít, hiszen akkor el sem jött volna velem idáig, de azért megkönnyebbültem, amikor elfogadja az italt. Tényleg nagy kő esett le a szívemről, a levegő is szabadabban áramolhatott a tüdőmbe. - Nagy kár. Pedig tényleg megtettem volna, de erről lecsúsztál. Legközelebb talán bölcsebben döntesz! - cukkoltam kicsit mélyebb hangon, mintha tényleg komolyan gondolnám, amit mondok, de a szemem csillogott, aztán a mosoly is visszaköltözött az arcomra, ebből tudhatta, hogy húzom az agyát. Intettem a pult mögött álló srácnak, rendeltem két whisky-t, bár szívem szerint rögtön egy üveggel rendeltem volna, de nem akartam ennyire átlátszó lenni. Hiszen azt mondta, nem fog inni, józan fog maradni, bár már akkor egyértelmű volt, hogy nem így lesz. Az ital ellazított minket, s nem csak furcsa szituációt teremtettünk magunknak, amióta csak újra találkoztunk, de vámpírok is voltunk. Vérszomjjal, meg mindennel, az alkohol elengedhetetlen volt számunkra. Az embereknél ezt alkoholistának hívják, nálunk viszont hétköznapinak, elkerülhetetlennek. Ahogy kikaptuk az italunkat, belekortyoltam az enyémbe, de a kijelentése hallatán csaknem félrenyeltem a nevetéstől. - Látod, én megmondtam! Nem vagyok csajmágnes, téged viszont már kiszúrt magának az a pasi a sarokban. - mutattam egy szőke, kék szemű pasasra, aki már másodjára pillantott ide. -Gondolom, nem engem szúrt ki magának. - mosolyodtam el, és megint kortyoltam a pohárból. Egyre oldottabb lett a hangulat, tényleg sikerült kizárnom a feszültséget, ami a kocsiban még apróra húzta a gyomromat, és amitől még a tenyereim is izzadtak. Ő volt a legjobb barátom, régóta közel állt hozzám, tényleg bántott, hogy nélküle próbáltam túljutni Damon halálán. Most, hogy újra vele voltam, elképzelni sem tudtam, hogy itt hagyjam, és nélküle éljek. Fontos volt nekem, de abba egyelőre nem akartam belegondolni, hogy mennyire is, vagy milyen értelemben. Még nem álltam készen rá.
Bár eldöntöttem, hogy néha csúnyán fogok ránézni, de azt hiszem, ez nem lesz egyszerű. Már megint ellágyulnak a vonásaim, ahogy kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Na igen, azt már a legelső beszélgetésünk alkalmával leszűrtem, hogy ő egy úriember. Felszínes dög voltam akkoriban, de ezt észrevettem. Viszont most az autóban már cseppet sem érzem úgy, hogy minden oké lenne. Sőt ha lenne katapultáló gomb, valószínűleg már megnyomtam volna. A csevegés sem megy valamiért, de még részemről sem. Ami azért valljuk be, elég furcsa. Az is baromi kínosan jött le, amikor mellékesen megjegyezte, hogy jól fogok szórakozni és bizony innom is kell. Normál esetben nagyban ecsetelném, miért nem igaz ez az állítás, és hogy úgyis kitartok amellett, hogy színjózanon fogok bulizni, ehelyett én mit csinálok? Mosolygok és hümmögök. Na meg azon elmélkedem, hogy miért ilyen kicsi ez az autó, illetve ezerrel kell ügyelnem arra, nehogy pár centit odébb csússzon a kezem, mert akkor hozzáérek az övéhez, és azt...nem szeretném, ugye? Ugye? Ilyenkor miért nem szólal meg a kis hang a fejemben, hogy "igen, Caroline, ahogy mindig, most is igazad van". Istenem, akárhova is megyünk, érjünk már oda, mert ezt nem bírom tovább. Kicsit le is tekerem az ablakot és veszek egy-két mély levegőt, hogy legalább az ájulás ne kerülgessen tovább. Stefan közelsége az oka ennek vagy szimplán csak oxigénhiány lépett fel a kocsi belterében? Inkább az utóbbinál maradok, mielőtt még jobban összekuszálódnak a gondolataim és érzéseim. A hangja zökkent ki a mélázásból, aztán a Royal Pubra emelem a tekintetem. Jé, ez a hely tök közel van a kollégiumhoz is, vagyis hamar ágyba kerülhetek...természetesen egyedül! Ez nem kérdés. És egyelőre nem gondolok a hazamenetelre, hiszen kár lenne tagadnom, örülök, hogy Stefannal tölthetem az estét. De ha majd elfáradok vagy ilyesmi, gyorsan eljuthatok a szobámig. Továbbra is igazi gentleman. Mosolyogva karolok belé, és ahogy belépünk a helyiségbe, boldogan konstatálom, hogy nincs dugig emberekkel, de azért nem is kong az ürességtől. Sőt igazán kellemes. A bárpultnál felém intézett kérdését hallva szélesre húzom a mosolyomat. - Bár bevallom, megnézném, ahogy térden állva könyörögsz, de megkíméllek a nyilvános megaláztatástól, és...köszönöm, elfogadom az italt. - El sem hiszem, de automatikusan elnevetem magam. Azt hiszem, végre kezdek felengedni, pedig még egy kortyot sem ittam. Az autó volt az oka, most már biztos. - Whiskys lány vagyok, de ma...legyen inkább...nem, maradok a whiskynél. - Vigyorgok rá továbbra is. Amikor ma a főtéren találkoztunk, hiába örültem neki, azt hittem, nehezebb lesz újra mosolyognom mellette, erre tessék. Itt vagyunk egy pubban, én pedig megállás nélkül jelzem felé, mennyire boldog vagyok. És egy kicsit sem érdekel, ha ezzel elárulom neki, hogy félig-meddig vagy talán teljesen, de megbocsátottam. Na jó, még mindig fáj az elmúlt pár hónap, de visszajött. És most csak ez számít. - Nahát...már legalább két perce megérkeztünk, és még egy lány sem repült rád. Teljes sokkban vagyok. - Jegyzem meg kissé szarkasztikusan...és talán némileg féltékenyen is.
" When I first met you, I honestly didn't know you were gonna be this important to me. "
Miután Caroline-t a főtérhez közeli parkolóba vezettem, kinyitottam neki az utasülés ajtaját, s beültem a kormány mögé. A rádiót bekapcsoltam, és egész úton nem igazán beszéltem hozzá. Egyszer megjegyeztem, hogy készüljön fel, jót fog ma szórakozni, s hogy nem ússza meg az ivászatot, de utána egyetlen szót sem szóltam hozzá. A légkör elég feszült volt a kicsi, piros autóban, feszélyezve is éreztem magam. Amióta visszajöttem, mintha valami megváltozott volna, holott ő már hónapok óta próbált elérni, megtalálni, megoldást keresett Alaric-kal együtt Damon-Bonnie "problémára", miközben én már rég nem törődtem senkivel, és semmivel. Most pedig zavaros volt minden, én visszatértem, ő érdekes módon nem gyűlölt meg, hiszen egy autóba is ült velem, kettesbe, amitől valahogy még furcsább lett minden. Zavarban voltam a közelében, valami furcsa bizsergést éreztem, meg szikrákat, és az egész annyira abszurd volt... úgy viselkedtem, mint a mellettem ülő szőkeség. Túlreagáltam a dolgot, elbagatellizáltam, s túl gyorsan követték egymást a gondolataim, követni sem tudtam őket. Részben ezért is nem szólaltam meg, hogy ne hordjak össze megannyi ostobaságot, pedig az ő közelében minden olyan egyszerű volt, átlátható, kellemes, most pedig egy hatalmas masszává avanzsált, bár talán nem is ez a jó szó rá, hiszen rosszabb a helyzet, mint volt, vagy nem? Aprót ráztam a fejemen, és ahogy végre elgurultam a város határánál lévő üdvözlő tábla mellett, mocorogni kezdtem az ülésben. Alig vártam, hogy végre kiszállhassak, csak szabaduljak ebből a szűk térből, mert esküszöm megint úrrá lett rajtam a klausztrofóbia, mintha megint abban a francos dobozban lennék, a bányató alján. Ahogy a belváros felé haladtunk, egyre több plakátot láthattunk az oszlopokra, és épületek oldalára ragasztva, mind egy bulit hirdetett a Royal Pub nevezetű helyen, a kampusztól nem is olyan messze. Felvont szemöldökkel fordultam oldalra Caroline felé, egy zavart mosollyal arcomon. - Azt hiszem meg is van a helyünk. - kacsintottam rá, végre kezdtem újra az a Stefan lenni, akit ismertem, aki valójában vagyok. Néhány utcán keresztülgurultunk az autóval, mire elértünk a bárhoz, ahol egyelőre még nem sok autó parkolt, csak a késő délutáni órákban jártunk. Leállítottam a motort, kiszálltam a járgányból, kinyitottam neki az ajtót, csak úgy, mint induláskor, és még karomat is nyújtottam neki, hogy karoljon belém. Igazi úriemberként viselkedtem vele, mert újra el akartam nyerni a bizalmát, a barátja lenni, vagy... valami olyasmi. A bejárathoz vezettem, ha hagyta, ahol átléptük a küszöböt, a bárpultnál pedig megálltam. - Ugye nem kell könyörögnöm neked, hogy igyál velem valamit? Szeretnélek meghívni egy italra. - pillantottam rá hatalmas kiskutya szemekkel, remélve, hogy sikerül rávennem, és nem kell térden csúszva könyörögnöm neki. Ám ha az kellett... még arra is képes lettem volna. Én szúrtam el, nekem is kellett helyrehozni a kapcsolatunkat, s nagyon reméltem, hogy még nem késő.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
:<3: 
️