Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Elkészültem!

írta: Holly Marlow
Today at 12:52 pm

Holly Marlow

írta: Holly Marlow
Today at 12:50 pm

Bárpult

Today at 12:45 am

Bejárat

Yesterday at 11:30 pm

Vendégszoba

Yesterday at 11:30 pm

Chelsea szobája

Yesterday at 11:30 pm

Nappali

Yesterday at 11:30 pm

Konyha

Yesterday at 11:29 pm

Fürdőszoba

Yesterday at 11:29 pm

Társalgó

Yesterday at 11:11 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 10 6
Vérfarkasok 3 3
Hibridek 2 4
Eredetiek 0 2
Eretnekek 2 1
Vadászok 3 1
Emberek 9 5
Összesen 36 31
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Francesco Di Pasqua


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Fell Templomának romjai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Csüt. Okt. 05, 2017 1:01 am




Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

Felnevettem Theo válaszát hallva. Igen, persze sejtettem, hogy erről volt szó, hisz elég volt csak egyetlen pillantást vetni rá. Pontosan olyan srácnak tűnt, mint aki minden tekintetben értette a dolgát, és minden bizonnyal csak úgy buktak rá a csajok. Nem mintha hibáztattam volna őket érte, ha más helyzetben lettem volna, lehet én is bepróbálkoztam volna, ha másért nem is, akkor egy kis kaland kedvéért, de jelenleg minden, csak a szex nem járt a fejemben. Ötven, vagy ki tudja, hány év eltelt már azóta, hogy az Augustine társaság börtönében sínylődtem, és most, hogy kaptam egy pár nap szabadságot, nem ez volt az első, amit tenni akartam. A saját elemi vágyaimnál sokkalta fontosabb volt az, hogy tudjam, Kirk életben volt-e még egyáltalán, és ha igen, hol volt. Fontolgattam a szökést is, de ezt gyorsan el is vetettem inkább. Nem voltam biztos abban, hogy Kirk egyedül ki tudott volna szabadítani, azt pedig semmiképp nem szerettem volna, hogy ő is kísérleti nyúllá váljon azon a helyen. Inkább szenvedek én, csak neki ne kelljen.
A dicsérete azonban nagyon meglepett, már csak azért is, mert úgy mondta, mintha ez tény lett volna. Nem volt semmilyen érzelmi töltete a szavainak, ami miatt flörtölésnek tekinthettem volna, de nem is bántam jelen pillanatban, mert tényleg nem hiányzott, hogy még egy nyomulós srác is folyamatosan a nyakamban lihegjen, és az idióta csajozós dumáját nyomassa nekem. Nem mintha ne tudtam volna megvédeni magamat, de szerettem volna az idegeimet normális állapotban tartani, és nem felidegesíteni magam még egy ilyenen is.
- Hát, köszönöm – villantottam rá egy széles mosolyt, ami aztán gyengédebbé vált, ahogy én is tovább beszéltem még. – Ami azt illeti, te is jóképű vagy, de gondolom, tisztában vagy vele – biccentettem egy aprót. Persze az én szavaim is az övéhez hasonlóan csengtek, én sem álltam le vele flörtölni most, bár… egy pillanatra azért elszórakoztam ezzel a gondolattal. De mivel csak egy futó ábránd volt, nem foglalkoztam vele túlzottan.
Amikor azt kezdte el magyarázni Theo, hogy nem biztos, hogy ismeri a helyet, ahol a bátyám lehet, csak egyetértően biccentettem egy aprót, hisz ez nagyon is lehetséges volt. Mégis biztos voltam abban, hogy ő azért többet tudott nálam, aki az utóbbi öt évtizedet egy dohos cellában töltötte, még ahhoz is gyengén, hogy egy összefüggő, értelmes gondolatmenete legyen. Viszont amikor szóba hozta az internetet, vagy micsodát, akkor öntudatlanul is összeráncolt szemöldökkel, értetlenül pillantottam rá. Nem akartam lebuktatni magam előtte, ezért gyorsan ki is simítottam a vonásaimat, és elnyomtam magamban a késztetést arra, hogy megkérdezzem, mi az az internet.
- Majd meglátjuk, ha már tudjuk, hol van – zártam le végül a témát, mert bölcsebb döntésnek tartottam ejteni a beszélgetésnek ezt a részét, még mielőtt valami oltári nagy baromságot sikerült volna mondanom. Nem attól féltem persze, hogy Theo majd mit fog gondolni rólam, egyszerűen csak nem akartam, hogy az álcám egy ilyen figyelmetlenség miatt menjen tönkre. Már persze nem gyanakodtam Theora, nem igazán néztem volna ki belőle, hogy ártani akarjon nekem, de jobb félni, mint megijedni, nem igaz? Amióta menekültem Elizabeth és a leszármazottjai elől, azóta jól megtanultam, hogy soha nem lehet elég elővigyázatosnak lenni.
A következő kérdését hallva nem akartam hazudni neki azt illetően, hogy a boszorkányok gyorsan gyógyultak-e, ugyanakkor az igazságot sem mertem még megkockáztatni. Egy pillanatig gondolkoztam azon, hogy mit feleljek neki, míg végül egy szabadkozó mosoly kíséretében rá nem néztem.
- Nos, ez is kissé bonyolult – feleltem végül, kikerülve a válaszadást, ugyanakkor arra is utalva, hogy még nem igazán érzem úgy, hogy el kellene neki mondanom mindezt. Reméltem, hogy megérti, és nem erőlteti tovább ezt a témát, mert hiába értettem meg, hogy miért érdekelte annyira az, hogy ki voltam, mi voltam, és honnan a fenéből szalajtottak a furcsa, paranoiás viselkedésemmel együtt, de lehet, nem lett volna a legjobb ötlet, ha tudott volna ilyenekről. A saját érdekében. Persze, ha nagyon erőltette volna a dolgot, akkor tudtam, hogy úgyis megtörök majd, és elmesélem neki röviden és tömören a cirka 170 évemet, de ha egy mód volt rá, akkor ezt szerettem volna elkerülni. Amiket azonban ezt követően kérdezett tőlem…
El kellett fogadnom, hogy nem titkolózhattam tovább Theo előtt, mert már ő is kezdte kapizsgálni, hogy mennyire nem volt rendben valami velem kapcsolatban, de hiába biztosított afelől ő is, hogy nem akar bántani, nem igazán tudtam csak úgy egyik pillanatról a másikra rávenni magam arra, hogy mindent elmondjak neki. Épp ezért csak idegesen rágcsáltam az ajkamat, miközben a jobbnál jobb kérdéseit feltette, amikre én természetesen nem válaszoltam semmit. Végül aztán, mielőtt újból nekiláttam volna a lokátor bűbájnak, beadtam a derekamat. Egy lemondó sóhaj hagyta el ajkaimat, majd Theo arcára néztem tényleg nagyon komoly arccal.
- Megválaszolhatom minden kérdésedet, és elmesélhetem, pontosan ki vagyok, és hogyan kerültem ide, de ezzel lehet, te is veszélybe fogsz kerülni. Nem éppen szerencsés ismerni engem úgy igazán. Ha te vállalod ezt a kockázatot, akkor beszélek, de fontos, hogy tudd, bármi is történjék veled miattam, nem foglak tudni megvédeni az ellenségeim elől – magyaráztam Theonak, majd ahogy a mondandóm végére értem, várakozóan néztem rá. Mind a hangomból, mind az arckifejezésemből jól kivehető volt, hogy nem vicceltem és nem túloztam egy kicsit sem mindezzel. Szerettem volna, ha ő is tudja, mivel járhat az, ha valaki tudja, kicsoda az a Daphne Wood úgy igazán.

 ◆ credit



avatar
Eretnek vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Hétf. Okt. 02, 2017 11:08 pm


To: Daphne

Warning! You might fall in love with me!

- Öhm, épp ellenkezőleg. Túl jól sikerült, de nem szabad túlzásokba esni. Habár meg kell hagyni, jól nézel ki. – Biccentettem meg felé a fejem egy sunyi mosollyal, de ezúttal tényleg nem szándékoztam újból meztelenre vetkőzni és nekiesni valakinek puszta élvezet hajkurászás céljából. Azt hiszem, a hangulatom nem volt meg hozzá. Egyelőre olyan semmilyen kedvem volt, nem tudtam ilyenekre gondolni. A kérdésemre nem igazán felelt, de látszott rajta, hogy nem is akar, így más vizekre eveztem.
- Hm, értem. – Döntöttem oldalra a fejem. Kár, hogy Jeff nem varázsolt, tőle is „tanulhattam” volna egy-két dolgot, mégha alkalmazni nem is tudtam volna egyiket sem. Érdekesnek véltem, hogy a világ, amibe beleszülettem, mennyire érdekes, különleges lényekkel van tele. Én is egy voltam az ilyen lények közül, bár ez néha átok volt. Mondjuk minden egyes átkozott teliholdkor. Gyűlöltem átváltozni és átélni a kínokat. Szusszantam egy aprót, majd újból a szőkeségre kezdtem figyelni.
- Feltéve, ha ismerem azt a helyet… de rá tudsz keresni bármire az interneten. – Vontam vállat, bár nem akartam bunkónak tűnni, csak… hé, olyan fura volt ez a lány. Mintha nem is a mi „időnkből” való lett volna. Még a telefonomra is furán nézett, ha jól emlékszem. Elgondolkodtam.
- Gyorsan gyógyulsz…? Ez furcsa. Egy boszorkánynak ilyenööö… képessége is van? – Jeff sérülései nem gyógyultak be, tehát ez a lány nem csak és kizárólag boszorkány volt. Vagy csak én gondoltam túl a dolgot, magam sem tudom, de… jó lett volna tisztában lenni azzal, mivel állok szemben.
- Na és… mit akarsz tenni, ha rájössz, hol van? Odamész? Mondd csak, miért nem hívod fel? – Ha a bátyját keresi, csak tudja a számát, nem? Még én is tudom az én bátyámnak a telefonszámát, pedig utálom őt. Figyeltem közben, hogy újabb térképet vett elő és sóhajtottam egy nagyobbat.
- Te nem csak egy sima, mezei boszorkány vagy, ugye? – Felkeltem a földről mellőle és a barlang bejáratához léptem, hogy kipillantsak. Az eső még mindig zuhogott és nem úgy tűnt, mintha el akarna állni. Aztán vissza is fordultam a lány felé, lepillantva rá. – Nem mintha ártani akarnék neked, nem azért kérdezősködök. Csak kíváncsi vagyok. – Vontam vállat és megejtettem felé egy barátságos mosolyt is. – Másrészt az imént mondtad, hogy nem ismersz úgymond semmit a világon… mégis miért? Itt élsz, nem? Történt valami veled? – Érdeklődtem, miközben a mosolyom lassan eltűnt az arcomról. Lehet, nem kellett volna beleütnöm az orrom mások dolgába, de csendben sem akartam ácsorogni, vagy épp ücsörögni, amíg eláll az eső, miközben itt van tőlem néhány méterre egy személy, akivel beszélgethetek.

411 szó ||  




When it hurts to look back and you’re scared to look ahead just close your eyes and your best friend will be there.

avatar
Vérfarkas vagyok
Keresem :
☾ A boldogságom és a szabadságom



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Szer. Szept. 13, 2017 9:50 pm




Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

Széles mosoly jelent meg az arcomon öntudatlanul, amikor a srác biztosított afelől, hogy nem ez volt a legrosszabb fogadtatás, amiben ezidáig részesült, és igazából, ebben igazat adtam neki. Még én is lehettem volna vele sokkal durvább, például gondolkodás nélkül eltörhettem volna valamelyik végtagját, esetleg rögtön a nyakát, vagy eleget téve az éhségemnek feltéphettem volna a torkát, vagy kitéphettem volna a szívét, vagy… Szóval igen, mindehhez képest én még egészen gyengéd is voltam vele, de inkább nem boncolgattam tovább ezt a témát szóban, mert nem akartam minden aduászomat egyből kijátszani. Továbbra sem bíztam meg benne, ezért bölcsebb volt, ha inkább nem árultam el magamról túl sok mindent. Nem mintha egyébként bármit tudott volna tenni velem, elvégre holnapután mehettem vissza a börtönömbe, de a megszokás nagy úr volt.
Egyetértően bólintottam a sanyarú sorsú emberekre tett megjegyzésére, de ehhez sem fűztem hozzá már többet. Tagadhatatlanul nagyon sokan voltak azok, akiket nem kímélt a sors, valószínűleg mindenki más módon kapta a pofonokat, épp ezért össze sem lehetett hasonlítani a különböző eseteket. Bár az is igaz volt, hogy az örökéletem miatt rám véget nem érő szenvedés várt, de megtanultam már régen, hogy nem érdemes sajnáltatni magunkat, én pedig nem is szerettem így tenni. Nem azért, mert elfogadtam a sorsomat, vagy mert beletörődtem volna abba, hogy nekem csak ennyi járt, egyszerűen mindenkinek cipelnie kell a saját keresztjét, és megküzdeni azzal, amit kapott, és attól, hogy panaszkodunk és mások szánalmát akarjuk elnyerni, nem lesz könnyebb.
Amikor közölte, hogy nincs zavarban, tényleg érdeklődve fürkésztem az arcát. Kíváncsi voltam az okra, de amikor azt megkaptam, nem bírtam ki, muszáj volt felnevetnem.
- És az olyan rosszul sikerült, hogy inkább emlékeztetőt sem akarsz, vagy annyira jól, hogy elég csak rágondolnod, és…? – kérdeztem tőle viccelődve, még ha ő meg is lepődött volna azon, hogy ennyire, nem is tudom, közvetlen voltam? A kevés tapasztalatom alapján a nők nem igazán szerettek ilyen témákról beszélni, a többségük zavarba jött tőle, de én egy báty mellett nőttem fel, és Kirkkel mindent megosztottunk egymással. Épp ezért nekem nem esett nehezemre férfiakkal ilyenekről beszélnem.
Nem igazán számítottam arra, hogy érdekelni fogja bármi is velem kapcsolatban, így a visszakérdezésén meglepődtem, és hirtelen nem is tudtam, mit feleljek neki erre, habár ennek jelét nem mutattam az arcomon. Ugyanúgy a földön lévő kevés holmim között matattam, miközben az ajkamba harapva gondolkoztam azon, mit és hogyan mondjak neki, elvégre, azt mégsem mondhattam, hogy én egy hiper-szuper vámpírboszorkány vagyok, akit egy titkos társaság tart fogva már lehet több mint 50 éve, és mindenféle kísérleteket hajtanak végre rajtam, meg kínoznak, ami azért szívás, mert folyton meggyógyulnak a sérülések, és így kezdődhet minden elölről…
- Hát, annál kicsit bonyolultabb… - válaszoltam végül neki kissé kelletlenül, épp ezért örültem az újabb kérdésének. Sokkal több kedvem volt boszorkány dolgokról mesélni neki, minthogy azt kelljen ecsetelnem, pontosan miért is bonyolult a helyzetem. – Igen. A boszorkányok arra használják, hogy bizonyos személyeket megtaláljanak vele. Nincs is másra szükség ehhez, csak egy térképre, meg valamire, ami ahhoz a személyhez tartozik, akit megtalálni akarunk – magyaráztam neki, miközben arra vártam, hogy megfelelő mennyiségű vér gyűljön össze a térkép egyik részén. A következő kérdésére csak megvontam a vállamat. – Még nem tudom, nem ismerem ezt a helyet, meg a környéket sem, de elvagyok bárhol igazából – feleltem, majd visszahúztam a kezemet magam mellé. A sérülés pár másodpercen belül begyógyult egyetlen karcolás nélkül, de nekem ez már fel sem tűnt, annyira hozzászoktam ehhez.
- Ne aggódj, nem a varázsláshoz kell a segítséged. Mint mondtam, nem ismerem a környéket, meg úgy nagyon semmit a világon, úgyhogy megköszönném, ha kisegítenél abban, hogy mesélsz arról a helyről, ahol a bátyámat megtalálom majd – pillantottam rá némileg kérlelőn, de semmiképpen sem parancsolóan. Nem vártam el tőle, hogy teljesítse az utasításaimat, így ha nem akart, nyugodtan visszautasíthatott. Nélküle is megoldottam volna azt, hogy kitaláljam Kirk tartózkodási helyének körülményeit.
A kézfogását viszonoztam, majd a bemutatkozását hallva elmosolyodtam, és biccentettem egy aprót, hogy ezzel jelezzem, tudomásul vettem azt, majd pár másodperc múlva el is engedtük egymást, és törökülésben helyet foglaltam a kemény földön.
- Igazából külső jele nem lesz az egésznek, csak annyi, hogy a vér majd az a hely felé kezd el folyni, ahol a bátyám van – mondtam neki, majd megráztam a fejemet, ezzel adva Theo tudtára, hogy nem lesz szükség több vérre. Legalábbis, nem ehhez a térképhez. Ez ugyanis csak egy világtérkép volt, amiből a teljesen leszűkített tartózkodási helyet nem tudtam meg.
- Gyorsan gyógyulok – válaszoltam Theonak keskeny mosollyal, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem pedzegetni tovább ezt a témát ő sem, mert nem igazán akartam elárulni neki, hogy milyen csoda lény voltam. Talán neki is jobb volt, ha nm tudott a szükségesnél többet rólam.
Amikor több kérdés nem érkezett, vettem egy mély sóhajt, majd lehunytam a szemeimet. Elkezdtem a lokátor bűbájt, minden idegszálammal Kirkre koncentráltam. Teljes csend uralkodott a helyiségen, majd amint úgy éreztem, hogy célba ért a bűbáj, kinyitottam a szememet, és egyből a térképet kezdtem el tanulmányozni.
- Úgy néz ki, még mindig az USA-ban van. Ez jó hír – állapítottam meg, mert így tudtam, hogy könnyebben fogok tudni neki üzenetet küldeni, bár hogy pontosan hogyan akartam ezt kivitelezni, azt még én sem tudtam. Az elsődleges feladatom azonban még mindig más volt, ezért félretettem a most használt térképet, és egy másikat vettem elő, ami egy részletesebb volt kifejezetten csak az USA-t ábrázolva.

   ◆ credit



avatar
Eretnek vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Szer. Szept. 13, 2017 1:33 am




Daphne & Theo


Kezdtem magam kellemetlenül érezni amiatt, hogy ennyire megnémult. Valószínűleg azt fontolgatta, megöljön-e vagy sem. Legalábbis abból következtetve, ahogyan fogadott az imént. De végre megszólalt és én pezsgőt is bonthattam volna emiatt.
- Ó, nem ez volt a legrosszabb fogadtatás az életemben… szóval nyugi, megbocsátok. – Ejtettem meg felé egy vigyorfélét. – Másrészt… nem te vagy az egyetlen, akinek nem volt egyszerű az élete. – Vállat vontam hanyagul. A lista nem ért volna véget, ha elkezdtük volna összeszedni a sanyarú sorsú embereket. Legalábbis, én kapásból minden ismerősömet odasoroltam volna.
Ezután kaptam fel a földről a felsőjét és adtam át neki, hogy vegye fel. Nem tehettem róla, kissé kellemetlenül éreztem magam a hiányos öltözete miatt. Talán mert…
- Nem, nem vagyok zavarban, csupán… - Szusszantam egyet, a hajamba futtattam az ujjaimat egy félmosollyal. - …vicces, ugyanis te vagy a második szőke lány a napokban, aki hiányos öltözetben állít elém. És az előző találkozó, nos… mindegy. – Legyintettem, nem akartam közölni vele, hogy annak a találkának mi is lett a vége, pedig… először találkoztam Lexyvel. Bár ő nem úgy indított, hogy a falnak vágott valami varázslattal.
A telefonomra pillantottam, hogy megnézzem az időt, majd a szavakra vissza a szőkére. Érdeklődve hallgattam és oldalra döntöttem kissé a fejem.
- Szabadnap? Dolgozol valamerre? – Kíváncsiságomat nem igazán lepleztem. Aztán figyeltem, hogy a földön levő holmijaihoz megy.
- Lokátor bűbáj? – Felvontam a szemöldököm. Jeff bár boszorkány volt, sosem varázsolt. Vagy ha mégis, akkor azt nem előttem tette, így semmi fogalmam nem volt arról, hogyan működnek ezek a dolgok meg mi mire való egyáltalán. Néha elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha én kaptam volna boszorkány erőt… vajon mire használtam volna? – Na és várj… hova akarsz menni innen? – Tettem hozzá még egy kérdést, aztán szusszantam. Nem aggódtam a lányért, hisz nem is ismertem, de kétség sem férhetett hozzá: menekült valaki elől. Vagy csak keresett valakit… a lényeg, hogy valami baj volt és ezért kellett igyekeznie. A vérére pillantottam, majd megejtettem egy apró fintort.
- Mégis hogyan tudnék neked segíteni? – A szemeimet forgattam, majd odaléptem hozzá és leguggoltam vele szemben. A térképre néztem, majd a lány arcára, végül a kezére, amit lassan megfogtam.
- Én Theodore Storm. – El is engedtem, majd megtámaszkodtam a földön az egyik kezemmel és a térképre néztem. – Szóval, hogyan működik ez a bűbáj? Én nem értek hozzá, csak azért kérdezem. – Vontam vállat, majd leültem a földre, mert hát, úgy sokkal kényelmesebb volt. A telefonomat közben a zsebembe csúsztattam. – Azért remélem, több vér nem kell hozzá… - Tettem hozzá egy fokkal halkabban. – Bár… ahogy nézem, a sérülésed már be is gyógyult. – Kíváncsian néztem fel a lányra, valamiféle magyarázatot adva a dologra.


429 szó ❀     ❀ kredit




When it hurts to look back and you’re scared to look ahead just close your eyes and your best friend will be there.

avatar
Vérfarkas vagyok
Keresem :
☾ A boldogságom és a szabadságom



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Szer. Szept. 13, 2017 1:00 am




Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

A srác nem ijedt vagy lepődött meg különösebben, amikor csak úgy, egy láthatatlan erő a falnak taszította őt, amiből arra következtettem, hogy ő is egy természetfeletti lény volt. De hogy vámpír, vérfarkas vagy boszorkány volt-e… Azt nem tudtam volna megmondani, és őszintén szólva, nem is érdekelt kifejezetten jelen pillanatban. Még akár az is lehetséges volt, hogy ember volt, és pusztán tisztában volt a természetfeletti világ létezésével, de nekem ez sem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Igazából, azt hiszem, a paranoia és bizalmatlanság olyan mélyen belém ivódott már, hogy senkiben és semmiben nem tudtam már megbízni, főleg nem első találkozásra. Már rég nem az a naiv kislány voltam, aki minden idegen első szavát vakon elhitte, ehhez már túl sok mindent éltem át, túl sok csalódásban és fájdalomban volt részem. Egyedül Kirk volt az, akiről tudtam, hogy gondolkodás nélkül rábízhatnám akár az életemet is, mert ő biztosan nem árulna el. Épp ezért volt muszáj kiderítenem sürgősen, hogy életben volt-e még, és ha igen, akkor hol volt.
Amikor azt mondta a srác, hogy nem akar bántani, nem hittem neki. Oké, hogy eddig tényleg nem mutatta ennek a jelét, de botor lettem volna, ha egyből bedőlök neki. Elvégre, mi volt akkor, ha pontosan ezzel akart átejteni? Ha azt akarta, hogy leengedjem a védelmem, hogy elnyerhesse a bizalmam egy kis részét, és beavassam a tervembe? Vagy ha ő is Augustine társaság egyik embere volt, akit azért küldtek, hogy kövessen és minden tettemről beszámoljon Wesnek? Nem lepődtem volna meg ezen sem, belőlük már bármit kinéztem.
Összeszűkített szemekkel, bizalmatlanul méregettem a srácot, miközben azon agyaltam, hogy vajon tényleg az igazat mondja-e vagy sem, amikor azonban hirtelen a telefonját kérte, az kirántott a koncentrációmból. Nem számítottam erre a nyugodt viselkedésre, meg azt sem tudtam, mégis mi a fenéről beszélt, úgyhogy ösztönösen vetettem egy pillantást a földön heverő világító kütyüre, ami minden bizonnyal a telefon lehetett. Persze tudtam, hogy mi az a telefon, éppen csak én másféléhez voltam még szokva, az én időmben egészen máshogy néztek ki. Mindenesetre ha a srác figyelem elterelésnek szánta, akkor az sikerült neki, így könnyedén elkaphatta a kezeimet, és lökhetett most ő engem a falnak. Persze egy pillanatra sem ijedtem meg, egyetlen apró mozdulatomba került volna eltörni a nyakát, de úgy döntöttem, hogy egyelőre még nem cselekszek így, hanem inkább megvárom, hogy ő mutassa ki a foga fehérjét.
A következő kis monológját csendben hallgattam, de nem válaszoltam neki semmit, csak kemény pillantással néztem az arcát. Azon gondolkodtam, hogy megbízzak-e benne, elvégre tényleg nem úgy tűnt, mint aki az életemre kívánt volna törni, ugyanakkor bennem volt a félsz is, a „mi van, ha” féle kételyek, és nem igazán könnyítették meg a dolgomat. Az lett volna a legegyszerűbb, ha csak szimplán megigézem őt, elfeledtetem vele, hogy látott, meg az igazi szándékait is kiszedhettem volna belőle, de mivel valószínűleg természetfeletti volt, ez nem jött volna össze. Vagy ha ember volt, akkor meg tuti verbénát szedett. Jobbnak láttam, ha inkább nem fedem fel azt, hogy vámpír is vagyok, nemcsak boszorkány.
Hiába engedett el, én nem mozdultam a faltól, továbbra is azon agyaltam, mi tévő legyek, de aztán egy lemondó sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy döntésre jutottam. Nem szerettem alapjáraton kockáztatni, de most hajlandó voltam. Ha pedig később kiderül, hogy nem kellett volna megbíznom benne, akkor még mindig megölhettem. Tudtam magamra vigyázni, úgyhogy nem féltem attól, hogy sikerülne neki végeznie velem.
- Nos, ezzel nem vagy egyedül – feleltem, arra utalva, hogy én is az eső miatt tértem csak be ide. Ő eközben magához vette a telefonját, de nem igazán foglalkoztatott ez. – Mindenesetre, ne haragudj, a… durva fogadtatásért, nem volt egyszerű az életem – tettem még hozzá keserédes mosollyal az arcomon, ahogy eszembe jutott, milyen volt a tulajdon unokahúgaim elől menekülni, mert mind az életemre akart törni, vagy az Augustine börtönében a sok kínzás… Szerintem az lett volna a meglepő, ha nem lettem volna paranoiás.
Eddig nem tűnt fel igazán, hogy továbbra is csak egy melltartó volt rajtam, így meglepődtem kissé azon, amikor végigmért, de zavarba nem jöttem tőle. Az elmúlt száz évben nagyon sok mindent tanultam, nagyon sok mindent kiölt belőlem az élet, és a szemérmesség is ezek közé tartozott. Amikor felém nyújtotta a felsőmet, elvettem azt, bár azt már nem bírtam neki, hogy ne viszonozzam a pimasz mosolyt, amit felém küldött ő is.
- Csaknem zavarba jössz egy melltartót viselő lány jelenlétében? – kérdeztem tőle, de azért magamra vettem a pólómat, még ha nem is volt kellemes érzés, ahogy a nedves anyag a bőrömhöz tapadt, és igazából, majdhogynem mindegy volt, hogy rajtam volt-e vagy sem.
- Ne aggódj, megtarthatod menedékként ezt a helyet, én azt sem tudom, hol vagyok, meg egyébként is csak három szabad napot kaptam, amiből a maival letelt az első – magyaráztam neki, majd ellöktem magam a faltól, és kikerülve őt a földön heverő cuccaimhoz vettem az irányt. Nem zavartattam magam a társasága miatt, csak fogtam, és kiterítettem a térképet a padlóra. – El kell végeznem egy lokátor bűbájt, aztán ha elállt az eső, már itt sem vagyok, és valószínűleg többet nem is találkozunk – beszéltem tovább, miközben letérdeltem a földre, majd beleharaptam a csuklómba. A vér egyből folyni kezdett, én pedig a térképre csöpögtettem azt. – Ha gondolod, akár segíthetsz is nekem, vagy állhatsz is, és nézheted, hogy mit csinálok… Vagy bármi is volt a terved – feleltem, miközben elhúztam a karomat a térkép felől, és a srácra néztem. – Daphne vagyok egyébként – mutatkoztam be neki, miközben az arcát fürkésztem arra várva, hogy ő is ugyanígy tegyen, vagy hogy egyáltalán válaszoljon valamit.

   ◆ credit



avatar
Eretnek vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Kedd Szept. 12, 2017 2:51 am




Daphne & Theo


Nem mondanám, hogy a lehető legbarátságosabb fogadtatásban volt részem, sőt. A falnak repültem és eléggé fájt, ahogy nekivágódtam, majd a földre csúsztam. De azt egyből levágtam, hogy egy boszival van dolgom. Bár Jeff nem igazán varázsolt, miatta tisztában voltam a boszorkányok létezésével, na meg, ha vérfarkasok vannak, akkor igazából… már bármi lehetséges. Kisgyerekként sosem gondoltam, hogy a mesék, a legendák a farkasokról, vámpírokról és egyéb csoda lényekről… egy szép napon majd igaznak bizonyul. De így lett. A hátamat fájlaltam kissé, de aztán sietve felemeltem védekezőn a kezeimet.
- Nyugi van, oké? Nem akarlak bántani, szóval igazán leállhatnál a hókusz-pókusszal! – Mégis honnan jött ez a csaj, hogy ennyire fél? Paranoiás lenne? – És add vissza a telefonomat! – Nyúltam az említett tárgyért, de az arckifejezését látva vissza is húztam lassan a kezemet. Oké, nyerjük el szépen a bizalmát és akkor… a fenéket! Nem reagáltam a szavaira, hanem felálltam és egy hirtelen mozdulattal elkaptam a csuklóját, majd a másikat is és magamhoz rántottam, majd a falnak szorítottam. Az arcára pillantottam, végül a szemébe, bár elég sötét volt ahhoz, hogy rendesen lássam.
- Álljunk meg egy szóra, oké? Te támadtál meg engem, nem én téged. Ne fenyegess. Sosem láttalak még itt, tehát ideje lenne elregélned, ki vagy és mit akarsz. Pláne ezen a kihalt helyen. – Nos, ha visszadobta volna a labdát, teljesen jogos lehetett volna, de ugye, nekem ez egy amolyan gyerekkori „játszótér” volt. Neki viszont azt gyanítottam, semmiféle ilyen története nem volt. Azonban nem akartam az erőszakos rosszfiút játszani, lazítottam a fogáson, majd elengedtem.
- Nézd, nem akarok balhézni veled. Csak megvárni, míg az eső eláll, hogy elindulhassak haza. – Vontam vállat, majd visszavettem a telefonomat vagy tőle, vagy esetleg a földről, ha leesett. Tovább világítottam vele, majd elnéztem a barlang bejárata felé, végül vissza a szőkére. Akaratlanul is végigmértem, majd inkább felszedtem a földről a felsőjét, ami bár vizes volt, jobban örültem volna, ha rajta van. Odanyújtottam neki.
- Vedd fel, ha nem akarod, hogy folyton bámuljalak. – Vetettem oda a szavaimat, mellékelve egy nagyobb, pimaszabb mosolyt is felé. Reméltem, hogy megbékél és nem akar újra rám támadni, de ha így tett… akkor kénytelen voltam erőszakhoz folyamodni, pedig nem terveztem lányokat bántani.
- Amúgy meg, hogy mit keresek itt… csak vágytam egy kis magányra és ez a hely volt eddig a legtökéletesebb erre. Nos, amíg fel nem fedezted. – Húztam el a számat, majd aprón megvontam a vállamat, amolyan „ez van”ként.


395 szó ❀ remélem, elfogadható   ❀ kredit




When it hurts to look back and you’re scared to look ahead just close your eyes and your best friend will be there.

avatar
Vérfarkas vagyok
Keresem :
☾ A boldogságom és a szabadságom



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Vas. Szept. 03, 2017 12:23 am




Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

Teljesen a gondolataimba voltam merülve, miközben kibújtam a pólómból. Azon agyaltam, hogy pontosan hogyan is üzenjek Kirknek, vagy mit tegyek. Egyértelműen egy lokátor bűbájt akartam először használni, hogy egyáltalán tudjam, életben volt-e még, hogy Isabel eleget tett-e az alku rá eső részének, vagy végül csak szimplán átvágott. Igazán az utóbbin se lepődtem volna meg, de bíztam, reménykedtem abban, hogy ha a bátyám meghalt volna, azt én is megéreztem volna. Elvégre, ikrek voltunk, és az ikrek között mindig erősebb kapocs állt fent, mint két egyszerű testvér között. És mivel én nem tapasztaltam semmi olyat, amiből arra következtethettem volna, hogy Kirk halott, nem féltem reménykedni. Ráadásul ez volt az egyetlen gondolat, amibe kapaszkodhattam az Augustine társaság börtönében, a kínzások közepette. Ha rá gondoltam, képes voltam pár lépést távolodni a teljes mentális összeomlástól, és ha ettől is megfosztottak volna… akkor nekem végem lett volna, efelől kétségem sem volt. Kikapcsoltam volna, gondolkodás nélkül megtettem volna, hogy megszabaduljak az összes érzelmemtől, a kínoktól, vagy csak egyszerűen kitéptem volna a saját szívem. Kirk nélkül nem ért semmit a létezésem, és még egy családtagom elvesztését nem voltam hajlandó átélni. Nem kívántam semmi mást, csak hogy velük lehessek, és ezért bármit képes lettem volna megtenni. A halál sem riasztott el.
De inkább eltereltem a gondolataimat, mert nem akartam az ördögöt a falra festeni, és féltem attól, hogy ha túlságosan rástresszelek arra, hogy történt vele valami rossz, akkor az valóra is fog válni. Jobbnak láttam hát, ha inkább megpróbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, hátha akkor ilyen híreket is fogok találni. Illetve, az előttem álló feladatokra kellett még koncentrálnom. Például arra, hogy hogyan fognak a ruháim megszáradni itt. Tüzet tudtam ugyan csinálni varázslattal, de mivel nem volt mit meggyújtsak, így nem igazán tehettem semmit. Ráadásul látni se láttam annál többet, mint amit a kis ablakokon beszűrődő fény lehetővé tett, mert persze, zseblámpára nem gondoltam, holott annak a beszerzése nem lett volna már túlságosan is megterhelő.
Egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy leterítettem a padlóra a pólómat, majd már épp a nadrágomon húztam volna le a cipzárt, amikor hirtelen hangokat hallottam, és ahhoz társult valami vakító fény is. Nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem, ami lehet ugyan nem a legjobb volt a mostani helyzetben, de a reflexeim kiéleződtek a több, mint száz évnyi folyamatos menekülés után, így szerintem teljesen érthető volt a reakcióm.
- Motus! – kiáltottam fel, miközben a kezemmel löktem egy aprót előre, aminek köszönhetően az idegen srác hátrarepült. Hogy pontosan minek ment neki, vagy minek sem, azzal nem törődtem, mint ahogy azzal sem, hogy felül csak egy melltartó takart. Ha az ember életéről volt szó, akkor az ilyen apróságok soha nem számítottak.
Mielőtt az idegen bármit tenni tudott volna, én már ott is álltam mellette, az ismeretlen készülékből kiáradó fény pedig nagyjából megvilágította az arcát, valamennyire az enyémet is, így látható volt a fenyegető kifejezés, ami rajta ült.
- Ki vagy és mit keresel itt?! – támadtam le őt ugyanazokkal a kérdésekkel, figyelmen kívül hagyva azt, hogy lényegében nekem kellett volna először válaszolnom, és nem neki. – Figyelmeztetlek, egyetlen óvatlan mozdulat, és eltöröm a nyakadat – szűrtem ki a szavakat fenyegetően a fogaim közül, majd hogy készen álljak bármilyen váratlan fordulatra, készenlétben tartottam az izmaimat és a varázserőmet is. Ha valamihez, akkor ehhez értettem.

533 words ◆ hellóka Ne hari a durva fogadásért <3 ◆ credit



avatar
Eretnek vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Szomb. Szept. 02, 2017 11:16 pm




Daphne & Theo


Amióta elköltöztem a bátyámtól és megkezdtem a félig-meddig önálló életemet, sokkal jobban éreztem magam. Habár az, hogy találkoztam Lexyvel és elmondta, miszerint a bátyám beteg… az nem igazán volt ínyemre. Azóta sem találkoztam Nathaniellel, de nem is kerestem. Azt hiszem, valahol féltem szembenézni vele. Hisz ha odaállok elé, mindenképp szóba kell hoznom, nem szabad elhallgatnom, hogy tudok róla. Nem kérdőre vonni akarom, csupán… nem is tudom. Lehet, hogy utálom és a kapcsolatunk már minden szögből úgy néz ki, elromlott, de az, hogy szívrohama volt… tényleg elhallgatta? Annyira hülye. Átkoztam érte és nem akartam erről az egészről senkinek sem beszélni. Még Jeffnek sem mondtam bár, neki terveztem. Ki akartam kérni a véleményét és a tanácsára volt szükségem. Ő mit tenne? Bár… azt hiszem, ő mindig is azt akarta, hogy kibéküljek a bátyámmal. Holott tudta, végig tudta, hogy mennyire szenvedtem miatta. Bár az ő története (legalábbis, amit tudok belőle) sokkal rosszabb ennél. Talán igaza van abban, hogy mi még helyre tudnánk ezt hozni. De nem tudom, akarom-e.
Egyedül akartam lenni és ahogy a városban sétálgattam, valahogy a lábam a temető felé vette az irányt. Aztán nem sokkal később a romos templomkertnél kötöttem ki. Régen, főleg amikor fiatalabb voltam, 14-15 éves, tehát mielőtt Jeffet ismertem volna, akkor sokat jártam ide. Elhagyatott hely volt és egyedül lehettem a gondolataimmal meg a… nos, depressziómmal. Vagy mivel. Fiatalon mindenki szenved, és nem lát belőle kiutat. Én is ilyen voltam. Ez a hely túl sok emléket idézett bennem, de ettől függetlenül, vagy pont emiatt, nem mentem el. Sőt, bementem a romos templomba. Ahogy így elgondolkodtam, eszembe jutott, hogy bentebb az egyik falra rárajzoltam valamit még kölyök fejjel. Nem volt semmi értelme, de akkor poénosnak tűnt. Akkoriban még nem tudtam, hogy ez a romos templom miféle dolgokat rejt. Legalábbis, elég sok mindent tanultunk róla a suliban. Beljebb haladtam hát, aztán hallottam, hogy odakint elkezd esni az eső.
- …megvárom idebent, míg eláll. – Motyogtam magamnak, aztán még beljebb léptem, a telefonommal kezdtem világítani. A rajzot nem találtam meg, de nem is volt alkalmam tovább keresgélni, ugyanis hangokat hallottam a bejárat felől. Összehúztam a szemeimet. Azon kezdtem gondolkozni, ki az a hülye, aki rajtam kívül egy romos templomban keres menedéket…? Visszafelé indultam. Reménykedtem benne, hogy nem valami hajléktalan, vagy egy kötekedő idióta. Esetleg valami vadállat, amivel nem tudnék elbánni… bár, de. Lehet el tudnék, hisz vérfarkas lévén sokkal erősebb voltam. Nem mintha kihasználtam volna, nem igazán verekedtem vagy efféle dolgok. Maximum egy embert lett volna kedvem megütni, de őt Jeff miatt „kímélnem” kellett… Egy nagyobb sóhajjal megcsóváltam a fejem. Lépkedtem visszafelé, aztán megtorpantam. Egy lány vetkőzött épp. Megrezzent egy arcizmom, majd megköszörültem a torkom.
- Ne haragudj, de… - Inkább eltakartam a szemem, nehogy fel akarjon pofozni. - …mit keresel itt? – Tettem hozzá. Azon gondolkodtam mellesleg, hogy miért mindig meztelen vagy épp vetkőzős lányokba botlok? Ez a karma lenne? Az univerzum ezzel üzen nekem, hogy szedjek össze egy csajt? Nem akarok, szóval univerzum: fogd vissza magad!


486 szó ❀ szia, Daphne    ❀ kredit




When it hurts to look back and you’re scared to look ahead just close your eyes and your best friend will be there.

avatar
Vérfarkas vagyok
Keresem :
☾ A boldogságom és a szabadságom



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   Szomb. Szept. 02, 2017 6:40 pm




Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

A mai nap is pontosan úgy indult, mint az összes többi már jó pár éve. Megszámolni se tudtam volna, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Isabel tőrbe csalt, és elfogatott ezekkel az emberekkel. Az idő érzékem teljesen cserbenhagyott a sötét cellámban ücsörögve, gyengén a verbénától, gyengén az alultápláltságtól és gyengén a sok kínzástól. Tíz éve már? Vagy húsz? Esetleg több? Megmondani sem tudtam volna. Az őrület határán lebegtem, sokszor hangokat hallottam, mintha Kirk beszélt volna hozzám, olykor Isabel gúnyos kacagását is hallottam visszhangzani a falak között, mire az én szemeim vadul cikáztak a kis helyiségben, hogy megleljem a hangforrásokat, de persze soha nem jártam sikerrel. Ilyenkor teljesen kétségbeejtett az állapotom, a helyzetem, és keserves zokogásba kezdtem – eleinte. Egy idő után már ehhez sem volt erőm, csak feküdtem a kőpadlón, bámultam a plafont, miközben az engem kísértő árnyakat hallgattam.
A mai nap is pontosan ezekre számítottam. Itt minden egyes nap ugyanaz a séma alapján telt, szinte percre pontosan meg tudtam volna mondani, hogy most minek kell következnie – vagyis, csak majdnem, hisz az időt nem tudtam. Azt mindenesetre tudtam, hogy hamarosan nyílik az ajtó, hogy kikísérjenek a cellámból, be a kínzókamrába, és ismét kezdetét vehesse a szenvedés. De a fájdalmat már szinte meg sem éreztem, az elmém teljesen tompa volt, az ellenállás gondolata pedig már jó ideje meg sem fordult a fejemben. Úgyis felesleges lett volna. A halál előbb vagy utóbb úgyis eljön értem, én pedig nem akartam siettetni. Na persze nem azért, mert élveztem a kínzásokat, hanem azért, mert mélyen eltemetve bennem élt még a remény, hogy egy szép napon kiszabadulok innen, és amíg nem tört meg teljesen az itt eltöltött idő, addig küzdöttem.
Ahogy kiértünk a cellarészlegből, egyből vakító fényesség vett körbe, de nem volt szükségem a látásra ahhoz, hogy tudjam, hol van az asztal a szíjakkal, épp ezért már meg is indultam volna arra készségesen, mielőtt azonban odaérhettem volna, az őröm megragadta a karomat, és visszatartott. Összevont szemöldökkel, szinte már ingerülten pillantottam rá, amiért megakadályozott, de szólni nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy annak semmi jó következménye nem lett volna.
Végül megszólalt Wes, és elmagyarázta nekem, hogy most nem fog kísérleteket végrehajtani rajtam, mert más feladatom lesz – méghozzá, hogy változtassak át embereket vámpírokká, és hozzam el őket ide hozzá, mivel kifogytak az alanyokból. Vagyis, kifogyóban voltak. Először nem akartam ebbe belemenni. Nem kívántam ártatlanokat erre a sorsra kárhoztatni, de aztán eszembe jutott az, hogy ahhoz, hogy teljesíthessem a feladatomat, ki kell engedniük. A szökésen törtem a fejemet természetesen, de aztán kaptam egy injekciót, ami Wes állítása szerint halált okoz három napon belül – ennyi időt kaptam arra, hogy vámpírokat toborozzak neki -, ha nem kapom meg az ellenszert, az pedig csak neki volt meg. Vagyis vissza kellett térnem hozzájuk. Amint ezt megtudtam, már nem tetszett annyira az ötlet, de eszembe jutott Kirk is, akinek megpróbálhattam ez idő alatt üzenetet küldeni, vagy kideríteni, hogy egyáltalán életben volt-e még. Így már rögtön nem ellenkeztem annyira, és hajlandó lettem volna bármennyi embert vámpírrá tenni, csak azért, hogy azt tudhassam, a bátyám életben volt-e még.
Annyira kegyes azonban nem volt Wes, hogy vért is adjon nekem – biztos féltette az életét -, ezért ebben a gyenge állapotomban dobtak ki. Teljesen össze voltam zavarodva, mivel a kinti világ egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy az emlékeim között élt, és az éhség is csak még egy lapáttal rátett erre. Egészen addig nem is nyertem vissza a józan gondolkodásomat, amíg egy emberből ki nem szívtam az összes vérét, és meg nem öltem ezzel. Az éhség még így is mardosta a torkomat, képes lettem volna még vagy egy tucat embert lemészárolni csak azért, hogy szomjúságomat olthassam, de szerencsére az önkontrollt sikerült visszaszereznem, így meg tudtam állni, hogy még többet gyilkoljak.
Mivel nem ismertem ennek a modern világnak a közlekedését, sőt, nagyjából semmit sem tudtam róla, arról nem is beszélve, hogy nem volt semmim, jobbnak láttam, ha inkább meghúzom magam, amíg el nem döntöm, hogy mitévő legyek. Azt tudtam, hogy vámpírokat az utolsó napomon is tudok toborozni Wesnek korlátlan mennyiségben, úgyhogy ettől nem féltem, csak azt kellett kitalálnom, hogyan üzenjek Kirknek. Először mindenesetre szereztem ruhát magamnak, hogy a külsőmet rendbe tegyem, és ne úgy nézzek ki, mint egy börtöntöltelék, illetve egy gyűrűt is, amire aztán bűbájt mondtam, hogy a napon is képes legyek járni. Ezen kívül szükségem volt még egy kis pénzre is, valamint egy térképre. Mindezt persze igézéssel egyszerűen megoldottam, majd mikor megvoltam az előkészületekkel, felültem egy buszra. Nem akartam ebben a városban maradni, nehogy Wes vagy valamelyik embere meglásson, és azt tapasztalják, hogy nem vámpírokat csinálok nekik, hanem valami másban sántikálok.
Amint elhagytuk McKinleyt, én leszálltam az első megállónál, ami valami Mystic Falls nevezetű városkában volt. Soha nem jártam még itt, de nem is számított, mert a célomnak megfelelt. El akartam kerülni a feltűnést, ezért a külváros felé vettem az irányt, csak hát, idők közben elkapott az eső. Nem igazán örültem ennek, hiszen nem volt táskám, és ha a térkép elázott, akkor már nem használhattam volna többet. Megszaporáztam a lépteimet, és betértem az első üresnek tűnő helyre, ami valami templomnak nézett ki, de a célnak megfelelt.
Szerencsére a térképet a ruhám alá dugva többé-kevésbé meg tudtam menteni, de én bőrig áztam. Szitkozódtam magamban emiatt, de örültem annak, hogy a legfontosabbat meg tudtam kímélni az esőtől, én pedig megfázni nem tudtam, úgyhogy csak idegesítettek a rám tapadó, nedves ruhadarabok. Elkezdtem hát kibújni belőlük, anélkül, hogy leellenőriztem volna, hogy van-e itt bárki rajtam kívül. De hát, egy romos templomról ki feltételezné, hogy közkedvelt turista látványosság? Én mindenesetre biztosan nem, ezért sem tartottam attól, hogy társaságom lesz.

917 words ◆ Remélem tudsz mit írni rá <3 ◆ credit



avatar
Eretnek vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Fell Templomának romjai   Szomb. Ápr. 08, 2017 5:23 pm


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fell Templomának romjai   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Fell Templomának romjai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A Tűz Templomának romjai
» A Kannabi híd romjai
» A Kék Körzet romjai

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls-
^
ˇ