Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Fire Meets Fate

Isaac Lestrange
Yesterday at 3:17 am



Charlotte szobája

Patrick Joseph Reynolds
Csüt. Jan. 17, 2019 10:00 pm



Utcák

Oliver Hemingway
Csüt. Jan. 17, 2019 8:34 pm



Asztalok

Grace Moore
Szer. Jan. 16, 2019 11:29 pm



Grace cellája

Grace Moore
Szer. Jan. 16, 2019 11:07 pm



Trónterem

Kai Parker
Szer. Jan. 16, 2019 1:09 pm



Az épület elõtti tér

Reagan Blair
Kedd Jan. 15, 2019 8:52 pm



Nevan

Nevan
Hétf. Jan. 14, 2019 7:56 pm



Alaric Saltzman irodája

Caroline Forbes-Salvatore
Hétf. Jan. 14, 2019 10:01 am



Klaus & Camille - It's good to see you again{Franciaország}

Camille O'Connell
Hétf. Jan. 14, 2019 8:08 am
Nyerteseink
avagy az ősz díjazottjai
Az ősz őrangyala
Reagan Blair

Az ősz női karaktere
Elisabeth Saltzman

A ősz férfi karaktere
Isaac Lestrange

Az ősz párosa
Damon & Elena

Az ősz játéka

Az ősz előtörténete

Share | 
 

 Főút

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Főút   Hétf. Júl. 10, 2017 2:33 pm



Dylan & Lexy
like a puppet, a girl on a string

A teherautó zötykölődése éber álomba ringatott. A sofőr megengedte, hogy felpakoljam a lábamat a kesztyűtartóra, és még az ülést is eldöntötte, hogy kényelmesebben pihenhessek. Az arcomba húztam hát a sapkámat és aludtam. Tudtam, hogy ennél nagyobb őrültséget ki sem találhattam volna, hiszen már az is kész öngyilkosságnak tűnt, hogy stoppal elkerüljek Mystic Fallsból - egy tök idegen ember anyósülésén elaludni pedig egyenes út, hogy elnyerjem a Hónap Idiótája címet. Na jó, de nem egy idegennel utaztam, hanem Billel, a texasi sofőrrel, aki háromszor elvált és hét gyerek büszke édesapja, bár a gyerektartással olykor megcsúszik. Az elmúlt hat órában többet elmesélt magáról és az életéről, mint az igényeltem volna, így elég gyorsan szoros barátságot kötöttem vele. Így már azért nem akkora hülyeség elaludni, lévén, hogy 32 órája nem aludtam semmit sem. Az előző kocsi, amelyik felvett, nem igazán nyerte el a tetszésemet és a bizalmamat ahhoz, hogy álomra hajtsam a fejem - nem is nagyon tudtam volna, mivel a két gyerek a hátsó ülésen végigüvöltötte azt a másfél órát, amit velük utaztam.
Bill rázogatására ébredtem, és csak ekkor jöttem rá, hogy a teherautó már nem zötykölődik. Megálltunk. Lehámoztam a fejemről a sapkát és álmosan beletúrtam kócos, szőke fürtjeimbe, hogy egy kis életet rázzak beléjük.
- Hol vagyunk? - kérdeztem kótyagosan, valami táblát keresve a sötét éjszakában. A teherautó kijelzője szerint hajnali 2:35 volt.
- New Orleans határában - felelte Bill, koszos, kérges kezével a határt jelző táblára bökve. - Sajnálom, de csak eddig tudlak hozni, aranyom. Le kell fordulnom az autópályára.
- Nem gond, Bill! Tökéletes lesz, köszönöm! - kezet ráztam vele, és mivel láttam, meghatja a búcsú, ezért kapott tőlem egy ölelést és egy rövid puszit is. Aztán fogtam a hátizsákomat és lemásztam az autóból, hosszan integetve utána. Amint Bill eltűnt a horizonton - igazából egy kanyarban, de így drámaibban hangzott -, a farzsebembe süllyesztett kézzel szembefordultam a városhatárt jelző táblával. Szóval New Orleans, huh? Elég messze kerültem Mystic Fallstól.
- Tényleg megtettem - dünnyögtem magam elé, le sem véve a szemem a tábláról. - Tényleg leléptem otthonról...
Vettem egy nagy levegőt, mielőtt elsétáltam volna a tábla mellett, és nekivágtam a végtelennek tűnő főútnak. Tudtam, hogy hosszú séta áll előttem, de bíztam benne, hogy talán jön erre valami jármű, amivel elvitethetem magam a belvárosba - noha eléggé kételkedtem benne, hogy hajnalok hajnalán bárki is az úton járna. Tekintetem a Holdra szegeztem, mely most ovális tojásként ragyogott az égen, napról napra hízva, közelebb sodorva az átalakuláshoz. Mit bánom! Soha többé nem megyek vissza. Így, hogy Carmen nem szedte le rólam az átkot, különben sem a telihold miatt kéne aggódnom.
Feltámadt a szél, különös illatokat és hangokat sodorva felém. A fák és bokrok rendellenes neszezése előbb csak gyanakvással töltött el, végül kirázott a hideg és felkaptam a fejem. A sötétben nem láttam semmit, de tudtam, éreztem, hogy figyelnek. Megszaporáztam a lépteimet, tornacipőm talpa halkan csattogott a betonon. A vállamra dobtam a táskát, összébb húzva magamon vékonyka farmeringemet, és igyekeztem kizárni minden horrorisztikus képet a fejemből. Egyedül vagyok. Egyedül vagyok. Egyedül vagyok... A motoszkálás körülöttem azonban egyre hangosabb lett, árnyékok kúsztak az úttestre az utat szegélyező fák és bokrok alól. A szívem egyre gyorsabban és hangosabban dübörgött a mellkasomban, míg végül fény robbant az útra, és az összes rémkép szertefoszlott.
Kellett pár pillanat, hogy rájöjjek, fényszórók keltik ezt az éles, vakító fényáradatot. Sarkon pördültem és rögtön kitettem a kezem, legelbűvölőbb mosolyommal mutatván a nemzetközi "kérlek, vegyél fel és ments meg a sétától!" stop jelet. Nem érdekelt, milyen jármű az, hiába ért egyre közelebb, a fényszóróitól nem láttam belőle semmit. Olyan rossz úgysem lehet... feltéve, hogy egyáltalán megáll.
Ha végül így tesz, lejjebb húzódom az útról, a tájat fürkészve, és ha felbukkan előttem a sofőr arca, habozás nélkül nekiszegezem a kérdést:
- El tudnál vinni egy darabon?

remélem, megteszi kezdőnek  

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Főút   Pént. Ápr. 14, 2017 6:13 pm


avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
427
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Főút

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: New Orleans-
^
ˇ