Válaszoltam volna, miszerint tudom, nagyon is jól tudom, miért tűnt el. De végül folytatta, így esélyem sem volt közbeszólni. Összehúztam a szemeim. - Szerinted nekünk olyan egyszerű? Mi is elveszítettük őket! Damont… - Itt megakadtam egy pillanatra, majd egy mély levegőt véve folytattam. - …és Bonniet. Egy szerelmet, testvért, barátot. Nincsenek többé, de… de te itt vagy. És mi is. Szükségünk van egymásra, Stefan. – Kissé elhalkultam a végére, majd odaléptem hozzá. - Nem megyek el nélküled, Stefan. – Ráztam meg a fejem a szavaira és a karjáért nyúltam, hogy megérinthessem. – Nem értem, miért gondolod, hogy nem tartozol már oda. Mi, a barátaid talán nem vagyunk már… fontosak neked? Elhallgattam. Rájöttem, hogy talán nem kellene ilyesmit az arcába vágnom. Biztos, hogy fontosak vagyunk neki. Tudtam. Csak épp nem éreztem, hogy azok lennénk. Más dolog mondani valamit és más, ha az ember érezteti azt. Elléptem tőle, hogy körbenézzek a műhelyben, amíg kitalálom, mit mondjak neki. Igazából egy olyan érvem volt, amivel talán arra késztethetem, hogy hazavigyem magammal. A kezembe fogtam egy rongyot, ami tisztának tűnt, majd visszafordultam Stefan felé egy nagyobb sóhajjal. Erőt kellett vennem magamon, mert azt hiszem, amit eddig produkáltam, az nem vetett rám túl jó fényt. Csak természetesen, Elena. Szajkóztam magamban. - Nos? Tudok valamit segíteni? Nagy munkában voltál, mikor megérkeztem. – Megejtettem egy mosolyfélét is felé. Abban bíztam, ha egy kicsit beszélgetünk, Stefan majd rádöbben, mennyire hiányzunk neki és hazajön velem. Bár erre kevés volt az esély, hisz elég makacs volt. De én is. Nem akartam elmenni anélkül, hogy ne próbáltam volna meg hazacsalni. Legfőképp, azt hiszem, Carolinehoz. Úgy érzem, neki igazán szüksége lenne Stefanra. Ő volt az érvem is, de nem tudtam, hogyan hozzam fel. Az autóra pillantottam és úgy szólaltam meg újra. – Szóval? Milyen itt? Azon kívül, hogy van munkád és nagy valószínűséggel lakásod valahol… más is… van, ami itt tart téged? – Valamiért az is megfordult a fejemben, hogy nem csak, hogy tovább lépett, de van is valakije. Egy lány. Azon kezdtem gondolkodni, mi lesz, ha beigazolódik a gyanúm. Ha van valaki, akihez újra kötődik, akkor van jogom elszakítani tőle? Elnéztem felé, láthatta rajtam, hogy eléggé elgondolkodtam. Végül rámosolyogtam halványan. Tanácstalan voltam, és végül arra jutottam, kimondom, ami még a szívemet nyomja. - Caroline nagyon… rosszul viseli, hogy nem vagy. Nem válaszolsz a hívásaira, nem adsz semmiféle életjelet magadról. Aggódik. Nem tudom, meddig képes még várni, hogy vissza gyere. – Halk voltam, de elég közel voltam hozzá, hogy minden egyes szót értsen.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Hosszú hónapokig nem keresett meg senki, a telefonhívásokon kívül, amikre általában nem reagáltam. Nem csoda hogy ledöbbentem Elena láttán, s hirtelen nem tudtam hogy örüljek, vagy bosszús legyek a látogatása miatt. Elvégre nem mondhattam, hogy miért nem telefonált előtte, hiszen akár meg is tehette, ahogy a hívásokra nem reagáltam, úgy az üzeneteket sem hallgattam le a hangpostáról. A szokásos mogorva, összevont szemöldökkel és kissé aggódó nézésemmel mértem végig a lányt, de a mosolya láttán kicsit megenyhültek a vonásaim. - Nem véletlenül tűntem el, Elena. - feleltem és az arcom újra elborult. Ahogy közelebb lépett hozzám, én úgy tettem egy lépést hátra. Örültem a jelenlétének, nem erről volt szó, de tudatni akartam vele, hogy én még mindig tartom a távolságot köztünk, hiszen ezért jöttem el otthonról is. Hogy egyedül legyek. - Most már ez az én életem. Ti talán képesek vagytok arra, hogy tovább éljétek a mindennapjaitokat, de én nem. Képtelen lennék visszatérni Mystic Fallsba, már nem tartozom oda. - ezzel elfordultam tőle és felvettem a földről a szerszámos ládám, majd az egyik munkapultra helyeztem. Nem bírtam a szemébe nézni, ránéznem is nehéz volt, túlságosan emlékeztetett Damonre. És nem engedhettem meg, hogy a fájdalom az életem része legyen, mert akkor összeroppantam volna a súlya alatt. A még mindig piszkos kezemet egy rongyba töröltem, s közben próbáltam kitalálni, hogyan győzzem meg Elenát, hogy végre békén hagyjon és elmenjen, hiszen pontosan tudtam, hogy ennyi nem lesz elég. Majd küzdeni akar értem, rávenni, hogy jobb nekem a barátaim, a családom közelében, de a bátyám nélkül nem lett volna ugyanolyan. Én sem lettem volna ugyanolyan, a város pedig így már nem jelentett nekem semmit. Legalábbis ezt kellett elhitetnem magammal. - Nézd, Elena... - fordultam újra a lány felé, ezúttal én tettem néhány lépést, hogy kicsit áthidaljam a kettőnk közt lévő távolságot. - Értékelem, hogy eljöttél idáig, tényleg. De nem tudsz rávenni, hogy veled menjek. Csak menj haza, rendben? - kértem fáradt, lemondó hangon és nagyon, nagyon szerettem volna ha tényleg hallgat rám és itt hagy. Azonban erre nagyjából annyi esély volt, mint hogy ő vesz rá engem a távozásra, már csak az volt a kérdés, melyikünk a makacsabb? Sem ő, sem én nem voltunk soha arról híresek, hogy könnyen feladjuk, nekem nagyon úgy tűnt, hogy most is egy patthelyzethez értünk.
Haragudtam Stefanra, de valahol mélyen belül meg is értettem. Magányra volt szüksége és arra, hogy fel tudja dolgozni Damon halálát. Ahogy nekem is. És nekem nem ment. Egyáltalán nem. Azt hittem, összeroppanok Damon hiányának súlya alatt. Épp ezért fordultam Lukehoz és kértem tőle segítséget. A gyógyfüveinek hála egy kicsit még azt érezhetem, "minden" rendben van. Holott a valóság sokkal rosszabb ennél. Az, hogy néha magam elé hallucinálom Damont és beszélgetek vele, még nem fogja vissza hozni őt. És Bonnie sincs többé. A legjobb barátnőm, aki mindig ott volt nekem és aki annyi mindent feláldozott értünk. Nem ezt érdemelte. Azt akartam, hogy mindketten visszajöjjenek. A sírás újból kerülgetni kezdett, de erőt vettem magamon. Stefan nem láthat így. Sírva, összetörten. Határozottnak kell lennem, hogy haza tudjam vinni. Nélküle nem megyek vissza. Nekem és Carolinenak is szükségünk van rá. Ahogy beléptem a műhelybe, körbenéztem. Szóval itt dolgozik Stefan. Valahogy nem illett a Stefanról alkotott képembe az, hogy autók alatt fekszik és szerel, meg olajos arccal cseveg az autók tulajdonosával vagy a főnökével. Elég furcsa volt. De olyan... emberi. Beljebb léptem, ekkor hallottam meg a hangját, így kiszúrtam végre őt. Elkészült a kocsi? Felvontam a szemöldököm. Aztán halványan elmosolyodtam, ahogy leesett neki, ki vagyok. - Stefan. - Nyitottam a szám, hogy feltegyem neki az első kérdést, de beelőzött. A kérdése nem volt túl... kedves. Inkább udvariatlan. Már annyit sem jelentenék neki, hogy örüljön a jelenlétemnek? - Jöttem, hogy... megnézzelek. Nagyon eltűntél. Nem veszed fel a telefont sem. Eléggé... kerülsz. De nem csak engem. - Tettem hozzá halkabban, majd közelebb sétáltam hozzá. - Stefan, szeretném, ha hazajönnél. Ez nem a te életed. - Pillantottam körbe, a szemem néhány szerszámra tévedt, mielőtt újra ránéztem volna a vámpírra.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Damon elvesztése óta nem találtam a helyemet a világban. Jobban mondva... úgy tettem, mintha megtaláltam volna, de hiába kezdtem új életet, egy űr tátongott bennem, amit sem Ivy, sem az embernek tettetett Stefan nem tudott kitölteni. Az autószerelést szerettem, mikor a kocsikat bütyköltem legalább kis időre elfeledhettem mindent, de nehéz volt türtőztetnem magam a főnököm közelében. Minden egyes szavával, pillantásával előhozta belőlem a legrosszabb énemet, s mivel még a topon sem voltam, nehezemre esett nem feltépni a torkát, vagy letépni a fejét, ahogy a régi ripper énem tette volna. A másik rossz dolog az volt, hogy nem éreztem semmit. Nem kapcsoltam ki és Ivy szórakoztató társaság volt, valamit jelentett is számomra, de az egész olyan volt, mint egy rosszul sikerült illúzió. Éreztem mindent, de közben semmit sem. Egy érzelemmentes élőhalott voltam, aki próbált a felszínen maradni, nem belefulladni a fájdalomba és gyászba, s nem sok kellett, hogy engedjek a kísértésnek és elmerüljek. Mégsem tettem, valahol legbelül küzdöttem, még ha ezt egy külső szemlélő meg se tudta volna mondani. Ugyanakkor gyáva is voltam, amiért elkerültem a várost, amit otthonomnak nevezhettem egykor, gyáva, mert a barátaim is épp úgy szenvedtek, mint én, mégsem voltam támaszuk. De hogy is lehettem volna? Még saját magam sem tudtam egyben tartani, aki pedig saját magán képtelen segíteni, az másokon sem tud. Épp befejeztem a bütykölést, olajos kezemet a koszos farmeromba töröltem és kicsúsztam az autó alól. Már kezdtem bosszús lenni, ahogy megéreztem hogy valaki áll a bejáratnál. Morogva fordultam az illető felé. - Elkészült a kocsi! - vetettem oda fáradt hangsúllyal, de nem a főnököm állt velem szemben. Ledermedve álltam, még levegőt sem vettem jó néhány pillanatig, amíg a ledöbbenésből magamhoz nem tértem. - Elena. - suttogtam a nevet és nem tudtam eldönteni, hogy tényleg itt van-e, vagy valamiféle éber álom gyötör vagy a bűntudatom kivetülése áll előttem. - Mit keresel itt? - Udvariatlan kérdés volt, de akkor és ott nem eszméltem rá, a meglepettségtől megszólalni is alig tudtam. Ahogy megpillantottam a lányt, vegyes érzelmek öntöttek el, a bűntudat volt a vezér köztük, s olyan erővel tört rám, hogy szégyenemben legszívesebben visszabújtam volna az autó alá.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
