" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Szavaira csak bólintottam egyet, kezdtem látni az ő szemszögéből a dolgokat. Ha én nem látogatok haza azon a napon, ő tényleg halott lenne, emiatt nem is kívánhattam azt, hogy bár sose ismert volna meg. Ugyanakkor nem szabadott volna felkeresnem, miután megmentettem a balesetkor. Ezért nem is szóltam semmit, ugyanazokat a köröket fölösleges újra és újra lefutni, a veszekedésnek itt most nem volt helye. Így is láttam rajta, hogy még haragszik a korábbi szavaim miatt, amiket ő teljes mértékben félreértett, de tényleg nem fogalmaztam valami szépen, vagy épp kedvesen. Mindkettőnknek fájt Damon elvesztése, ahogy Bonnie-é is, egymást kellett támogatnunk, nem a másik torkának ugrani. Némán sétáltunk tovább egymás mellett, egészen az étkezdéig, ahol nem tétlenkedtünk sokat, én helyet foglaltam, ő követett, de egy keveset gondolkodnom kellett, mielőtt válaszoltam volna. Kész volt meghallgatni, ami már jó jel volt, de kételkedtem abban, hogy meg is tudom győzni. Jó volt őt látni, kicsit felzárkózni, beszélgetni, azonban nem akartam visszatérni Mystic Fallsba, s ezt legbelül ő is tudta, talán csak emiatt hallgatott meg, hogy mihamarabb túlessünk rajta, és ő hazamehessen. - Tudod, a legjobb az egészben, az újrakezdésben... hogy eldöntheted, ki akarsz lenni a következő néhány évtizedben. Nem kell annak a Stefannak lennem, aki annak idején megölte a saját apját, és rákényszerítette a testvérére az átváltozást. Vagy annak, aki teljes falvakat mészárolt le szórakozásból, vagy aki Katherine kívánságait leste. Csak választok egy szakmát, egy életet, és azt élem néhány évig, amíg költöznöm nem kell, aztán új életet kezdhetek megint. Eldönthetem, hogy űrhajós, orvos, vagy olimpikon akarok lenni. - mosolyodtam el magam, és Elenához hasonlóan magam elé vettem egy itallapot, amit tanulmányozni is kezdtem. Korán volt még, de nem igazán akartam tovább ezt a feszültséget érezni, amitől a vállaim merevek voltak, a gyomrom pedig egészen apróra zsugorodott. Odaszóltam a mellettünk elhaladó pincérnőnek, és visszaraktam a helyére az italos papírt. - Egy sört szeretnék, a hölgynek pedig hozzon azt, amit kér. - intettem Elena felé továbbra is mosolyogva, hogy ő is válasszon valamit, s amint kért, s a pincérnő is elment, tovább folytattam. - Te sosem akartál kipróbálni valami mást? Más életét élni egy rövid időre? Megteheted. Tudom, te még nagyon ragaszkodsz az emberi valódhoz, de idővel, néhány száz év múlva már nem lesz elég. Sőt, majd neked is újra kell kezdened. Legalább most kapsz belőle egy kis ízelítőt. - vontam vállat, s közben nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy könnyedebb témára váltottunk, nem marakodtunk tovább. Helyette örülhettünk az újbóli találkozásnak.
Sajnálta. Tudtam, hogy sajnálja, de valahogy mégis fájtak a feltételezései. Mintha én nem szenvedtem volna Damon hiányától eléggé… de nem vágtam újra a fejéhez. Próbáltam minden idegszálammal arra koncentrálni, hogy megnyugodjak, hogy megnyugodjunk és meg tudjuk beszélni azt, ami köztünk zajlik. Vagyis azt, amiért egészen pontosan eljöttem ide. Sóhajtottam egy aprót. Igyekeztem megnyugtatni őt. Magamat is. - Nem csak „talán”. Nélküled én sem lennék. – Ismételtem meg. Örültem, hogy viszonzásra lelt az ölelésem. Nem akartam elszakadni tőle, de muszáj volt. És ideje volt egy kicsit mindkettőnknek összeszednie magát. Nem tudtam, hogyan és miként fogjuk ezt véghezvinni, de nem adhattam fel. Leginkább miatta nem. Stefan mindig ott volt számomra, amikor szükségem volt rá. Akkor lépett be az életembe, amikor belül szinte halott voltam. Visszahozott az életbe. Úgy éreztem, hogy én is tartozok neki ennyivel. Még akkor is, ha már a szerelem, ami volt köztünk, réges-rég elmúlt. Legalábbis a részemről. Reméltem, hogy ezen már ő is tovább lépett, de nem lepett volna meg az sem, ha valahol még érez irántam valamit. Az étterem felé haladtam, Stefannal az oldalamon, miközben az utcán nézelődtem. Néha hiányzott az emberi lét. Néha eszembe jutott, milyen volt emberként élni, gondtalanul, távol minden furcsaságtól… vámpíroktól, boszorkányoktól és a többitől. Ugyan akkor belegondolva, egész unalmas életem volt ezek nélkül. Bár kétséget kizáróan sokkal biztonságosabb volt. Beléptem vele az étterembe, ahol helyet is foglaltunk az egyik asztalnál. A sarokban. A vámpírra emeltem a tekintetem és a kérdésére elmosolyodtam. - Halljuk. Nem tudom, tudsz-e annyira meggyőző lenni, hogy elhiggyek mindent, majd itt hagyjalak, hogy „boldogan élj, míg meg nem…”. – Jegyeztem meg kissé csípősen, mégis mosolyogva. Esélyt akartam neki. De tényleg, 100%-ig biztos akartam lenni abban, hogy ez az élet jó neki. Nélkülünk. Teljesen tiszta lappal. Mégis… túlságosan fájt volna, ha tényleg jobb élete van nélkülünk. Nyeltem egy aprót, majd magamhoz vettem egy itallapot. Bár inkább vérre szomjaztam, sőt, túlzott éhségem is volt, hála Luke gyógynövényeinek, de türtőztettem magam.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Nem így képzeltem ezt a találkozást. Valójában... sehogyan sem képzeltem. Nem terveztem visszatérni még Mystic Fallsba, vagy úgy egyáltalán bármikor, hiszen ha itt letelik a nagyjából tíz év, ami után már gyanakodhatnak az emberek, továbbállhattam volna. Egy másik városba, másik munkával, új életet kezdve, mint egy normális halandó. De vajon meddig űzhettem volna ezt anélkül, hogy visszatérek a városba? Mert lássuk be, mindig visszatértem oda, s ha nem is maradtam, legalább látogatóba beugrottam Zach-hez, vagy az épp ott élő rokonomhoz. Csakhogy már nem volt rokonom ott, az egyetlen "élő" Damon volt, akit elveszítettem... aki miatt elhagytam az otthonom, s vele együtt mindenkit, aki fontos volt számomra. A küzdelemről szólókérdést jóformán figyelmen kívül hagytam, de azért egy aprót bólintottam, mert ebben igaza volt. Küzdött volna értem, és én pont ezt akartam elkerülni. Nem akartam, hogy küzdjenek értem, mert most az egyszer szerettem volna elveszett lenni. Magányos, szomorú, dühös, vakmerő. Nem akartam, hogy megmentsenek, ez volt az, amit Elenának nem akartam bevallani. Gyenge akartam lenni, aki egy kicsit elhagyja magát, aki nem akar küzdeni önmaga ellen. Mert ha nem megyek el a városból, hogy halandó életet éljek, akkor azért mentem volna el, hogy holtesteket hagyjak magam után... ez tűnt a jobbik megoldásnak. Azonban mikor az került szóba, hogy ő mennyire nem erős, akaratlanul is felsóhajtottam, és ha hagyta, a keze után nyúltam. - Sajnálom, Elena. - értettem ezt arra, hogy Damon meghalt, és arra is, hogy nem voltam mellette. Borzasztóan mardosott a bűntudat, mintha karmok szántották volna a bensőmet, de már nem pörgethettem vissza az időt, ha pedig megtehettem volna, akkor sem cselekednék másképp. Annak még rosszabb vége lett volna. A szavak csak úgy áradtak Elenából, de az én lelkem nem nyugodott meg tőle. Amikor viszont Damont hozta szóba, nagyot nyeltem, vonásaim meglágyultak. Borzasztóan hiányzott, jobban, mint amit el lehet viselni, és Elena ezt tökéletesen át tudta érezni. Én a testvéremet, ő pedig a szerelmét hiányolta, ami mindkettőnkből a legrosszabbat hozta ki. Egyikünk sem viselte jól, s ennek tetejébe még Bonnie is... nagyon szégyellni kezdtem magam, hogy kimaradtam a többiek életéből, hogy saját magamat helyeztem előbbre. Én nem ilyen voltam, de ilyen megrázkódtatás még soha nem ért. Rengeteg rokonom veszítettem el, de senki sem állt olyan közel hozzám, mint Damon. Talán utoljára anyám elvesztése okozott ekkora fájdalmat, bizonyára nyomot is hagyott az életemben, hogy sosem búcsúzhattam el tőle. Ahogy Damontől sem. - Talán... talán vannak előnyei is, hogy annak idején nem haltam meg. - motyogtam, miközben akaratlanul is viszonoztam az ölelését. Ettől függetlenül még mindig úgy gondoltam, hogy rengeteg dologról én tehetek, és Damon jobban megérdemelné az életet most, hogy mindent megkapott, amire valaha is vágyott. Ahogy közeledtünk az étterem felé, amire jobban illet volna a kávézó vagy kocsma megnevezés, egyre csillapodtak a kedélyek. Végül Elenát nagy nehezen maradásra bírtam, és le se tagadhattam volna, hogy a néhány perccel ezelőtti ölelése nem rázott fel kicsit, hozta vissza belém az életet. - Helyes! - vágtam rá a szavaira azonnal, ahogy kiejtette őket a száján. Mert bár épp az volt a célom, hogy nélkülem menjen el innen, szerettem volna némi időt eltölteni vele. Beléptem az ajtón, majd rögtön az egyik ablak melletti asztalhoz léptem, ami a sarokban helyezkedett el, a helyiség hátuljában, távolabb attól a néhány embertől, akik itt tartózkodtak, hogy tudjunk beszélgetni. Megvártam, míg Elena is ideér, csak azután foglaltam helyet a széken, és hirtelen nem is tudtam, hol kezdjem. - Szóval tudni akarod, mik az előnyei annak, ha embernek tetteted magad? - vágtam bele rögtön a közepébe, elvégre épp ezt akartam elmagyarázni neki. Hogy mennyi jó dolog van ebben, még akkor is, ha csak áltatás és hazugság az egész.
- És szerinted nem tudtunk volna visszarántani a szakadék széléről, Stefan? Nem küzdöttem volna érted úgy, mint régen? – Kérdeztem némi keserűséggel a hangomban, de aztán elhallgattam. Felesleges volt minden szó. Dühös voltam és kétségbeesett, pedig én nem ilyen vagyok. Mindig… mindig próbáltam a dolgok jó oldalát látni, de mégis, mikor elveszítettem valakit, vagy valakiket, könnyedén az összeomlás szélére kerültem. Soha… soha nem fogom elfelejteni, amikor Jeremy meghalt. Az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban és tagadtam magam előtt. Azt hittem, él. Azt hittem, vissza fog térni hozzám. Nagyon lassan esett le és azt hiszem, a többiek mind őrültnek hittek, amiért bíztam Jeremy magához térésében. De aztán… valahogy leesett. Valahogy összeraktam, mi történt és rájöttem: meghalt. Annyira kiborultam, hogy még a saját házunkat is képes lettem volna felgyújtani. Kellett a fedősztori. És végül… akkor és ott kikapcsoltam. Nem bírtam. Ha szembe kellett volna akkor és ott néznem a veszteségekkel, megőrültem volna. Nem tartottam magamat erősnek, egy cseppet sem. Ahogy a varázs drogokat említette, félrenéztem. Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy annak köszönhetően sodródtam távolabb önmagamtól. Közel ahhoz, hogy gyilkossá váljak, ami soha nem akartam lenni. Aztán csak megráztam a fejemet. - Nem vagyok erős, Stefan. Nevezheted ezt bárminek, de… én csak szenvedek. – Ebben semmi „erős” dolog nem volt. Ezután kifakadtam és mindent, ami a lelkemet nyomta, egyenesen a fejéhez vágtam. Talán titkon abban reménykedtem, hogy ettől majd összeszedi magát és észhez tér, azonban amit válaszul kaptam, nem egészen ezt a képet mutatta. Összehúztam a szemeimet. Nem akartam, hogy mindent magára vállaljon, nem, egyáltalán nem… Úgy éreztem, Stefan egyre lejjebb süllyed és tényleg, bármit is mond neki az ember… valahogy… nem ér el vele semmit. Beharaptam az alsó ajkamat és így hallgattam végig. Meg akartam ölelni, meg akartam nyugtatni és azt akartam, hogy én is megnyugodjak, legalább egy kicsit. Nyeltem egy aprót, ahogyan kiejtette a száján, hogy meg kellett volna halnia 1864-ben. - Nem, Stefan… ha meghaltál volna, nem lehetett volna részem, részünk annyi jóban sem, amin keresztül mentünk. – Magyaráztam, miközben közelebb léptem hozzá. Mély levegőt vettem. – Semmi sem a te hibád… én csak… nem bírom ezt, jó? Nem elég, hogy Damont elveszítettem, te sem vagy és még csak hajlandó sem vagy szembenézni azzal, amit magad mögött hagytál. – Kiborított. Ez volt a helyzet, ez volt az igazság. A vámpírra néztem, majd odaléptem elé és megöleltem. – Ha te nem lennél, Őt sem ismerhettem volna, Stefan… - Tettem hozzá halkabban. Igen, az előbb nagyon is túllőttem a célon. Lehet, sok szenvedésen mentem keresztül az elmúlt években, de ez igazából nem Stefan hibája volt. – Sőt… - Eszembe jutott valami és kissé elmosolyodtam. – Ha te nem lennél, már én is halott lennék. Hisz te mentettél meg… te mentettél ki a vízből a baleset napján. – Egyszerre volt boldog és keserű ez az emlék. Lassan elszakadtam tőle, ha el akart, aztán körbenéztem kicsit. Oké, ideje volt összeszednem magam. Ezzel a lehangoló stílussal nem megyünk semmire. Se Stefan, se pedig én. Nem tudtam, mit is kellene pontosan csinálnunk, vagy mondanom. A szavainak első felére nem figyeltem, inkább a továbbiakra. - Rendben, még maradok. Nem tudnék haragban elválni tőled… - Néztem rá egy halványabb mosollyal, miközben tovább indultunk.
519 szó ❀ Young ❀ ne akarj minden terhet te cipelni ❀ kredit
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Damon halála mindent megváltoztatott. Engem, Elenát, Mystic Falls-t... Semmi sem volt már a régi, ezek után nem tudtam ott maradni, még ha ez önző cselekedet is volt tőlem. Mindenki másképp birkózik meg a gyásszal, míg Elena a többiekre és a furcsa főzetre támaszkodva, addig én egyedül, egy új városban, új környezetben, teljesen új életet kezdve. Ezt láttam helyesnek, ezt kellett tennem, tényleg nem változtatnék rajta, akkor se, ha tehetném. - Sajnálom. Talán rosszul kezelem a gyászt, de ez még mindig jobb, mintha ott maradtam volna, és darabolós gyilkossá változom. Mert közel álltam hozzá. Nem akartam elveszíteni a fejem, mert akkor mások is elveszítik, ártatlan emberek. - Máskor talán nevettem volna ezen a szóviccen, de ez inkább tragikus volt, mint komikus. Érzelmek nélkül mindenkinél rosszabb voltam, még Damon régi énjénél is, egyáltalán nem akartam visszaesni. Savannah-ban, emberi életet élve viszont könnyű volt megfeledkezni a vérszomjról, nem volt akkora kísértés az emberek közelébe lennem, mint otthon. Szükségem volt erre a "kiruccanásra", több szempontból is, és mikor eljöttem, nem az volt a fejemben, hogy magára hagyom Elenát vagy Caroline-t. Csak az, hogy ki kell jutnom onnan, ha nem akarok kikapcsolni vagy megőrülni. - Tudom, Elena. De ez akkor sem Luke hibája volt. Ő nem tudta, hogy ki van még a túloldalon, nyilvánvalóan nem is érdekelte. Mert amikor a szeretteinkről van szó, nem tudunk racionálisan gondolkodni. Ezért jöttem el a városból, te pedig ezért nyúltál varázs-drogokhoz. - feleltem komolyan, de mire a mondat végére értem, egy halvány mosoly játszott az arcomon. Egy elnéző mosoly, mert hirtelen megértettem, hogy mindketten rossz döntéseket hoztunk, Elena mégis képes volt ott maradni a többiekkel, nem futamodott meg. Tényleg jobban kezelte a dolgot, s ha nekem lett volna lehetőségem arra, hogy lássam a bátyámat, még ha csak egy látomás erejéig is, éltem volna vele. A gyász sosem a legjobb formánkat hozza elő, de nem is kell, minden apró hülyeség és irracionális dolog a feldolgozáshoz, és a továbblépéshez vezet. Egy pillanatra félrefordítottam a fejem, aztán megnyaltam kiszáradt ajkaimat, végül visszafordultam felé, bár nem nagyon tudtam, erre mit kellene felelnem. - Nem, nem erre értettem. De te legalább megpróbáltad, nem menekültél el a barátaid és a saját életed elől. Ettől vagy te erősebb. Még ha mágiát is kellett használnod hozzá, de minden tőled telhetőt megtettél. Nekem ez nem ment volna. - És megint ott volt arcomon az a halovány, szomorkás mosoly. Jó volt őt látni, ugyanakkor nehéz is volt látni a fájdalmát, amivel hónapokig nem foglalkoztam, ahogy a sajátommal sem. Csak éltem ebben a színes buborékban, távol a valóságtól, mert másképp nem tudtam volna megbirkózni a gyásszal. Ahogy kiejtettem azokat a bizonyos szavakat, rögtön tudtam, hogy hülyeség volt, hogy félre fogja érteni, viszont már nem szívhattam vissza őket. Így végignéztem, ahogy Elena lassan kiborul, aztán összerezzentem, mikor rám próbálta hárítani az egészet. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy teljesen egyetértettem vele. Igaza volt, én hoztam minden rosszat az életében, ő pedig... végre belátta, csupán ennyi történt. Arcomra mindenesetre kiül a csalódottság, s talán még azt is látja a tekintetemben, hogy feléled bennem az önmarcangolás, a bűntudat. - Igazad van, sajnálom. Az egészről én tehetek. Nekem kellene halottnak lennem Damon helyett, hiszen... én vettem rá, hogy átváltozzon. - feleltem halkan, majd nagyot nyeltem, kissé nehéz volt megküzdenem ezzel a helyzettel. - Rengeteg embert veszítettem el, el sem tudnád hinni mennyit. Százhetven éves vagyok, Elena. Elveszítettem az anyámat, aztán megöltem az apámat, Damon pedig jóformán sosem volt az életem része. Az összes családtagomat és leszármazottamat szép lassan láttam megöregedni és meghalni. De mindez az én hibám, nem szabadott volna átváltoznom. Meg kellett volna halnom 1864-ben. - Nem vissza akartam vágni neki a szavaimmal, sokkal inkább bebizonyítani, hogy nem csak az ő életét tettem tönkre. Léteznem sem szabadott volna már jó régen, nem hogy betoppanni más életébe, s mindenki mást is magammal rántani. Pokolian éreztem magam, ezért is volt még szükségem Elenára. Nem hagyhattam elmenni, még nem, nem álltam rá készen, kellett még egy kis idő. - Magamat nem akarom a ti életetekbe. De jelenleg el akarok tölteni veled egy kis időt. Megtennéd, hogy... maradsz még egy kicsit? Tényleg szeretnélek körbevezetni. - mosolyodtam el, bár nagy erőt kellett vennem magamon, hogy sikerüljön felfelé görbíteni a számat. Miatta képes voltam rá, mert semmiképp sem akartam így elválni tőle.
Próbáltam megérteni őt. Tényleg próbáltam. De nem, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért jó neki itt, nélkülünk… ha velünk lenne, ha hazajönne, segítenénk. Átsegítenénk egymást ezen a nehéz időszakon, ami lassan annyira felemészt, hogy az életemet is eldobnám, mert én valóban képtelen vagyok Damon nélkül élni. Egyszerűen nem megy. A szavaira összeszűkültek a szemeim és így hallgattam végig. Nem szólaltam meg, egészen az utolsó félmondatáig, amikor mély levegőt kellett vennem, hogy ne mondjak ki meggondolatlanul dolgokat. - Tudod, akkor is ugyan olyan rosszul döntenél, mint most. – A számat húztam, majd összepréseltem az ajkaim. Nem akartam bántani őt, de annyira… nem is tudom. Azt hiszem, fájt így látni őt és nem tudtam, hogyan hozhatnám rendben. Bár azt hiszem, nem lehet, hacsak nem vagyok valami Istenség, aki visszahozza a halottakat a túlvilágról. Félrepillantottam, majd a továbbiakra vissza. - Nem is kellett volna feláldoznia a testvérét! Egyszerűen… még pár percet hagynia kellett volna, hogy Liv befejezhesse, amit elkezdett. Csak Damon nem tudott átjönni, Stefan! – Némileg a hangomat is megemeltem, egyszerűen nem bírtam ki. Aztán eszembe jutott, hogy mi itt veszekedünk Damon miatt, de nem csak őt veszítettük el, hanem Bonniet is. Érdekes, miatta nem esünk egymás torkának, pedig az ő elvesztése is ugyan annyira fáj, mint Damoné. A szavaira a szemeimet forgattam. - Persze, nagyon jól kezelem, Stefan. Mert annyi mindenkit elveszítettem már, hogy meg se kottyan, igaz? A szüleim, Jenna, John… meghalt Jeremy is, bár igaz, hogy őt visszakaptam, de cserébe elvesztettem Bonniet… és Damon sincs… igazad van, Stefan, nagyon erős vagyok, hogy nem roppantam még bele ebbe. Habár az, hogy kikapcsoltam az emberségem, az nem azt jelzi, hogy túl jól kezelem a veszteségeket. Csak gondolj bele, hogy Damon mit jelent nekem… hogy minden áldott nap meg kell küzdenem önmagammal, hogy ne veszítsem el az önkontrollt… hogy ne akarjak kiszállni ebből a mókuskerékből. – Hadartam el neki, majd felszívtam magam és elfordultam tőle. El akartam menni, de a szavai tovább tetőzték bennem a felgyülemlett érzéseket, a fájdalmat. Egyszerűen fájt, amiket hozzám vágott. Mintha Damon nem lenne nekem fontos. A szerelmem volt. Ő jelentett számomra mindent és egyszerre semmivé foszlott. Rápillantottam Stefanra és így hallgattam végig, szinte tűrtem, hogy a karót belém döfje, majd forgassa bennem. - Ezt te sem gondolhatod komolyan… hogy benned több harag, bűntudat és gyász.. te egyetlen embert veszítettél el, én meg… épp az imént emlékeztettelek, mennyi fájdalmon mentem keresztül, mióta beléptél az életembe! – Vágtam végül hozzá. A számra jött még egy gondolat, de időben megálljt parancsoltam magamnak. Nem, nem vághatom hozzá, hogy az életem miatta lett pokol. Ha ő nem lép be az életembe, akkor túlteszem magam a szüleim halálán… valahogy, aztán ment volna tovább az életem úgy, mint minden normális lánynak. De nem, ő nem tudta távol tartani magát tőlem… és később csőstül jött a baj. Ezt csak az indulataim, haragom és mérgem akarta kimondatni velem, így nyeltem egy nagyot. Jobban mondva visszanyeltem a szavakat, amik ki akartak törni a számból és inkább sarkon fordultam. Maradjon itt, élje az Elena Gilbert mentes életét… ha neki így jó, engem már nem is érdekel. Azaz de, hogyne érdekelt volna, de az istenért! Mire kettőt pislantottam, már előttem volt, így megálltam, hogy ránézhessek. Nem értettem, ezek után mégis mit akar vagy mit vár. Sóhajtottam a szavaira, majd félrefordítottam a fejem. Arról már kicsit lemondtam, hogy hazajön velem, így eleinte nem tudtam, miért is bólintok rá arra, hogy maradok még. De nem szóltam egy szót sem, a harag még nem engedte. Jó néhány perc sétába telt, mire meg tudtam újra szólalni. Az egyik utcán sétáltunk, aminek a végén egy étterem várta, hogy beüljünk és megigyunk valamit. - Nem tudom, Stefan, most mit vársz tőlem. Tudom, el akarod velem hitetni, hogy neked itt jó, de… tényleg így van? Nem akarsz minket többé az életedbe? – Sóhajtottam egy aprót, de nem néztem rá. Lazán a zsebem mélyére csúsztattam az egyik kezem és így lépkedtem, magam elé nézve.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
A séta kicsit segített kitisztítani a fejem, de Elena őszintesége nem volt épp a legjobb módszer a veszekedés elkerülésére. Persze, már nyakig benne voltunk és haragudott rám... amit megértettem. Igaza volt, a korábbi szavaim csak alátámasztotta mindaz, amit ő mondott. Tényleg nem gondoltam másokra, mikor eljöttem a városból, önző voltam és ettől hirtelen olyan erős bűntudat támadt bennem hirtelen, hogy levegőhöz is alig jutottam. - Sosem voltam önző, tudod... Csak amikor a vér irányított, de akkor is inkább kegyetlen voltam. Mindig másokat helyeztem magam elé, de... amikor a bátyám meghalt, elveszítettem az utolsó családtagomat is, s vele együtt egy részem is odaveszett. Kifordultam önmagamból és ezt sajnálom, de ha visszaforgathatnám az időt, valószínűleg ugyanígy döntenék. - vallottam be kissé szégyenkezve, de teljesen őszintén, miközben a testem erre egy vállvonással felelt. Ez volt a teljes igazság, ez ellen semmit sem tehettem. Mindenki másképp kezeli a gyászt, Elena varázslathoz fordult, én eljöttem... Alaric minden idejét azzal töltötte, hogy válaszokat keresett. Én voltam a legrosszabb mindenki közül, a leggyávább, a legmegtörtebb. Elveszítettem a testvéremet és ez már nekem is túl sok volt. - Eleinte én is haragudtam rá. De Elena... nem okolhatod Luke-ot. Csak a testvérét védte. Te sem áldoztad volna fel az öcsédet azért, hogy valaki mást megmenthess. - emeltem rá a pillantásom, ahogy haladtunk a belváros felé az egyik poros úton. Az elején én sem gondolkodtam logikusan, ha nem jövök el, talán megölöm az említett boszorkányt, de egy idő után beláttam, hogy csak félt, hogy elveszíti Livet. - Jójó, sajnálom! - emeltem fel a kezem védekezően. - Nem úgy értettem... Persze, hogy nem kezeled jól. De erős vagy, erősebb nálam, nincs szükséged rám. - Kezdtem az ellenkezőjét gondolni ennek, azonban még mindig nem álltam kész arra, hogy visszatérjek. Ez az egész arról szólt, hogy meggyőzzem őt, jó életem van itt, és maradni kívánok. Aztán hirtelen elöntött a harag, a bűntudat, a végtelen, véget nem érő szomorúság és gyász. Egy darabig sétáltam tovább, s mikor észrevettem, hogy néhány lépéssel le van maradva mögöttem, én is megtorpantam és egyenesen a barna szempárba meredtem. Két vagy három lépés távolság volt köztünk. - Ez nem fair, Elena. A szavaid... igazságtalan vagy velem. Te gyűlölted Damont valamikor, de sosem gyűlölted annyira, mint én. Talán örültél, amikor megváltozott és rátalált az igazi énjére, de nem annyira, mint én. Több, mint száz éve vagyunk testvérek, hosszú évtizedekig nem voltunk jóban, gyűlölt engem, amiért átváltoztattam. Én voltam a felelős azért, mert szörnyeteg lett belőle. Mindig, amikor újra találkoztunk, abban reménykedtem, hogy talán ez lesz az az év, amikor megváltozik, amikor megbocsájt nekem. Végre eljött ez a pillanat, jó ember lett belőle, és aztán hirtelen vége szakadt az életének. Bennem több harag, bűntudat és gyász tombol, mint benned valaha. Szóval igen, fogadd el a döntésem, aztán talán egyszer majd néhány évtized múlva megérted, miért hagytam ott a várost. - Hosszú monológom közben végig őt néztem, s ahogy a mondandóm végére értem, úgy halkult el a hangom. Elragadtattam magam, de nem bírtam tovább hallgatni az ítélkezését. Mondhatta, hogy elfogadja a döntésem, viszont a tekintete végig az ellenkezőjéről árulkodott. Mert ahogy mondta, nem értett egyet velem. Olyan dühöt láttam a tekintetében, mint a sajátomban láttam akkor, mikor a tóparti házban ráébredtem, hogy el akarja dobni az életét. A monológ után csak álltam ott, Elena szavai alig jutottak el a tudatomig, csak akkor ébredtem rá mit is mondott miután már egy jó három méter távolságra volt tőlem. Egy szempillantás alatt utána eredtem, egyenesen elé suhantam és ott megálltam. - Kérlek, várj! Szeretném... szeretném ha látnád, hol élek. Ha látnád, milyen könnyen elragad magával itt az élet. Az egyszerű, emberi élet, amire mindannyian vágyunk. Csak... kérlek, maradj még! - kérleltem halkan. Nem, nem szerettem volna, ha meggyőz a távozásról, de egy kis ideig még szükségem volt rá, bár ezt hangosan nem mondtam ki. A jelenléte, amikor nem dühített fel, megnyugtatott, s mivel hamarosan újra elválunk, nem akartam azt, hogy így váljunk el, most, ebben a helyzetben.
Nyitottam a szám, mert a nyelvem hegyén volt valami csípős visszaszólás, de a kérdés, miszerint mi van, ha soha nem lesz képes feldolgozni Damon halálát… belém fojtott minden szót. Ha ő nem képes feldolgozni, akkor én…? Kezdtem kifogyni a szavakból, az érvekből és mindenből. Egyre tanácstalanabbul álltam az egész helyzet előtt. Annak nem volt értelme, hogy veszekedtünk, ez csak még távolabb sodort minket egymástól. - Az, önzőség. Magadra gondolsz, miközben mindenki más is szenved… - Suttogtam. Már egyáltalán nem emeltem meg a hangomat, felesleges volt. A továbbiakra azonban felkaptam a fejem. Mi? Ric… egyszer rajtakapott, mikor Luke átadta a gyógyfüveket és persze Alaric nem most jött le a falvédőről, tudta, hogy ez valami rossz dolog. Kénytelen voltam bevallani neki, hogy a gyógyfüveknek hála beszélhetek Damonnel, vagy valami „hasonmásával” és könnyebb elviselnem a hiányát. A mellékhatásairól persze nem beszéltem, nem akartam megijeszteni. - Ha nem jöttél volna el, ide, akkor talán nem fordulok Lukehoz és a gyógyfüveihez. Másrészt az a minimum, hogy ezt megteszi nekem, hisz voltaképpen miatta halott Damon! Ő állította le Livet, elfelejtetted? – A végére mégis csak sikerült ingerültebbé válnom. Idegesen a hajamba túrtam és úgy néztem magam elé. A kérdésre, miszerint nem kezelem jól Damon elvesztését… felnéztem rá. - Miért, szerinted? Stefan, ne kérdezz olyanokat, amikre te magad is tudod a választ. – Főleg nem a gyógyfüvek után. Egy ideig sikerült eljátszanom, hogy minden rendben és túlléptem a vámpír fiúm halálán, de hamar szertefoszlott az álcám. Egyedül Caroline előtt tudtam még tartani magam és ez így is volt jó. Ő épp eleget szenvedett Stefan „szökése” és Bonnie halála miatt, nem kellett neki még az én bajomat is a nyakába vennie. Stefan további szavaira csak lemondón sóhajtottam. Ez a találkozás egy merő kudarc volt és lassan már ott tartottam, hogy nem is akarom folytatni. - Rendben. Akkor maradj itt, Stefan. Itt, egyedül. Éld az új életedet. Aztán ha ez sem válik be, majd megint újrakezded valahol máshol. Mert ez így megy, ugye? Gyáva és önző vagy ahhoz, hogy haza gyere és szembenézz mindennel. A kegyetlen valósággal. De rád bízom. Tudod, a te döntésed. És tiszteletben fogom tartani, mert te is mindig ezt tetted, ha én döntöttem el valamit. De ne hidd, hogy egyetértek azzal, amit csinálsz. Mert nem. Én legalább megpróbáltam leküzdeni ezt… ezt az egészet. Igen, én sem a legjobb módszert választottam és meg is van a kára, de… - Egy ideges sóhajjal elharaptam a mondat végét. Nem akartam beszélni arról, hogy a gyógyfüveknek van némi mellékhatása. Egy ideig szótlanul sétáltam mellette. A szavaira nem reagáltam sokat, csak annyit, hogy végül megálltam mellette. Ha tovább ment, akkor a hátára néztem, ha megállt, akkor az arcára. - Hazamegyek. Sajnálom, hogy felforgattam a tökéletes, Elena Gilbert és Caroline Forbes mentes életedet… talán egyszer majd visszatalálsz hozzánk. – Fürkésztem néhány hosszú pillanatig a szemeit, az arcát és a vonásait, hogy jól a fejembe véssem. Szomorú voltam, mert nem így képzeltem el a találkozónkat, de rá kellett jönnöm, hogy hiába minden, ha Stefan nem akar változtatni, nem fog. Döntött. Nélkülünk akarja tovább csinálni. Keserűen elmosolyodtam. Nem szóltam többet, még egy ölelésre sem léptem oda, csak kikerültem, hogy hazaindulhassak Mystic Fallsba.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Az érzések kavarogtak bennem, még mindig letört voltam Damon miatt, boldog mert láthatom Elenát, ugyanakkor dühös is... az egész világra. Számtalan gondolat megfordult a fejemben. Hogy bárcsak soha ne tettem volna be a lábam Mystic Falls-ba, de közben azon morfondíroztam hogy mennyire más lenne az életem. Damon nem vált volna barátommá, nem ismerem meg Elenát és a többieket. Újra és újra ehhez a gondolathoz tértem vissza. Kísértett és borzasztóan zavart, hogy nem tudok elszakadni tőle. Csak az járt a fejemben, hogy Damon még élne... s hogy neki élnie kellene. Végre megkapott mindent, a szerelmet, a boldogságot, voltak barátja, egy családra emlékeztető környezet. Most pedig minden odaveszett, a családja, a barátai, a boldogsága és a szerelme még mindig itt várták, de ő nem volt sehol, nem volt többé a részese. Próbáltam Elena szavaiba kapaszkodni, hogy békére lelt, nem pedig megszűnt létezni a túlvilággal együtt, de nehéz volt ebben hinnem. Nem tudhattam biztosra, s nekem nem volt akkora hitem, mint Elenának. Borzasztóan nehéz volt boldogulni, már abban is kételkedtem, hogy helyesen döntöttem mikor elmentem. Egy hamis életet éltem, egy részben hamis barátnővel, mintha csak egy álomvilágot kreáltam volna magamnak. Az egész olyan volt, mint a képzelgéseim a kőfejtőnél, mikor újra és újra megtelítődött a tüdőm vízzel és égető fájdalom járta át a testem. - Talán nem, de legalább Damon veled lehetne és élhetne. Állandóan ez jár a fejemben, Elena. Mi van ha soha nem leszek képes feldolgozni a halálát? - néztem rá egy pillanatra, majd félrekaptam a fejem és a hajamba túrtam. Ennyire nehéz dolgom talán még sosem volt a tovább lépéssel vagy a felejtéssel. Elenán nagyon nehezen tettem túl magam, de ez valahogy még annál is nehezebb és borzalmasabb volt. Még gondolni sem tudtam Damonre anélkül, hogy a gyász teljesen betemetett volna. S íme, itt a valódi indok, amiért eljöttem a városból. Hogy semmi, de az ég világon semmi ne emlékeztessen őrá, mert abba belepusztulnék. A Caroline-os megjegyzésre csak felvontam a szemöldököm, de nem kérdeztem rá az okára. Tényleg nem akartam hazatérni és ha róla kérdezgetem, azzal nem tudom meggyőzni, hogy jó itt nekem. Még ha kételkedni is kezdtem a remek tervemben... neki arról nem kellett tudnia. Csak még több reményt táplálna a hazatérésemhez, amire nem volt szükségem, csak egy jó meggyőző sztorira. De amint ezen elmélkedtem, Elenából előtört minden, amit valószínűleg már hónapok óta magában tartott, s ami érlelődött, míg nem a fejemhez tudta vágni. Nem tiltakozhattam, mert teljes mértékben igaza volt, de akkor is így láttam helyesnek. Felsóhajtottam és közelebb léptem hozzá. Ekkor már a műhely előtt álltunk, s kicsit reménykedni kezdtem hogy talán el sem indulunk, mert azelőtt mondd le rólam hogy bizonyítanom kellene. De Elenáról volt szó, túlzott reményeket nem fűztem a dologhoz. - Nézd, Elena, nem erről van szó. Eljöttem a városból, igen. De csak mert nem bírtam tovább ott maradni. Minden Damonre emlékeztetett, a ház, a város... nem tudtam volna úgy élni, hogy mindenhol őt látom. Ha ez önzőség, akkor igen, önző vagyok. - vontam vállat és tettem pár lépést az ellenkező irányba, mint ahol ő állt, aztán vissza. Ideges járkálásba kezdtem, néha összekulcsoltam kezeimet a tarkómon. Kezdtem bosszús lenni amiért idejött, belibbent az életembe és még felelősségre is vont. Dühösen szusszantam egyet, aztán befejezve a járkálást megálltam pont vele szemben. - Különben se akarj kioktatni. Én elhagytam a várost és új életet kezdtem. Te pedig gyógyfüvekhez és varázslathoz folyamodtál, hogy újra lásd Damont. - vágtam vissza mérgemben, pedig amint megpillantottam, megfogadtam magamnak hogy ezt nem árulom el neki. - Alaric elmondta. - feleltem halkabban és félrekaptam a pillantásom. Nem akartam vele veszekedni, de nem igazán hagyott más választást. Amióta megérkezett, tele volt a fejem régi emlékekkel, minden amit ezidáig elnyomtam a felszínre tört. Emlékeztem arra a napra, amikor Damon a városba érkezett és az utolsó pillanatra, amikor láttam őt. A testvéri kötelékre, ami gyűlöletből virágzott ki és a rengeteg közös pillanatra, amit együtt töltöttünk. A végén igazán jó testvérek voltunk újra, mint halandó korunkban, de ez kicsit sem vigasztalt, ettől csak nehezebb lett az egész. - Te sem kezeled jól az elvesztését, igaz? - ostoba kérdés volt, de végre be kellett látnom, hogy az hogy távol voltam, csak még nehezebbé tette a számára a továbblépést. Szinte lehetetlenné. Vádolhattam azzal, hogy ő sem volt különb nálam, de ha ott lettem volna mellette, mindez nem történik meg. Nem folyamodik ilyen módszerekhez és nem bánt senkit, nem csúszik ki a talpa alól a talaj. - Sajnálom, hogy nem voltam ott. De meg kell értened, amilyen állapotban voltam az első pár hétben... csak mélyebbre húztuk volna egymást. Egy idő után pedig, miután mindent elnyomtam magamban, könnyebb volt az élet. Ha visszatértem volna, kezdhettem volna újra az egészet és nem voltam hozzá elég erős. - vallottam be végre, hogy mi a másik ok, amiért nem tértem haza, és sokkal nehezebb volt őszintének lenni, mint azt gondoltam. Ahogy sétálni kezdtünk és feltette az első kérdést, ami nyilván elsőnek eszébe jutotta, felnevettem. Nem volt semmi kedvem nevetni, csak úgy kicsúszott belőlem és nem tudtam már visszaszívni. - Ennél azért jobbak vagyunk. Ismerjük egymást, nem egy kínos randin vagyunk, Elena. - tovább nevettem és a kérdésre nem is válaszoltam. Nem tudtam volna értelmes választ adni, egyszerűbb volt rámutatni a lényegre.
A kifakadása mellbe vágott. Az, hogy a csavarhúzót is a földhöz vágta, szinte nem is érzékeltem. Megrökönyödve bámultam rá. - Szerinted a te halálodat könnyebb lenne elviselnünk…? – Kérdeztem szinte suttogva. – Tudom, hogy fáj az elvesztése, lehet még nálam is rosszabbul viseled, de az, hogy neked kellett volna meghalnod helyette… Stefan, ez nem te vagy. - Ezúttal kedvem lett volna a fejéhez vágni megannyi dolgot, de valahogy nem jött hang a torkomra. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy azt kívánja, bár ő halt volna meg Damon helyett. A magam részéről azt akartam, hogy mindketten itt legyenek és éljenek. Mély levegőt vettem és tovább hallgattam a szavait. Valahogy nehezemre esett megemészteni, amiket mond. - Akkor fogalmazzunk úgy, hogy Te és Caroline. De tudod, most ő sem tart össze minket, mert… - Mindegy. Legyintettem egy aprót, nem akartam Carolinet ennyire idekeverni. Láttam a barátnőmön, hogy neki is szüksége lenne Stefanra, jobban, mint bárkire. Legjobb barátok voltak, sőt, mondhatni már közelebb álltak egymáshoz, mint én Stefanhoz. - Miért nem? Miért félted tőlem annyira? Vagy csak ennyire ki akarsz zárni az életedből, Stefan? Tényleg erre vágysz? Önző vagy! Sokkal önzőbb, mint Damon valaha volt…! – Vágtam hozzá, mert kínomban, tehetetlenségemben tényleg nem volt jobb érvem. Stefan most csak magával törődött, mindenkit hátrahagyva és elzárkózva mindentől. Mi ez, ha nem önzőség? Haragudtam rá és nem csak kicsit. Nagyon. Lehet, ő nevetett az imént, de én részemről a szikrája nem volt a jó kedvnek. - Nem, nem vagyok jobb. Ismerhetnél annyira, hogy tudd, sosem mondok le rólad… akkor sem mondtam le, amikor Klaus miatt kikapcsoltál. Minden nap vártam, hogy végre hazajöjj. – Szusszantam, majd a végére megvontam hanyagul a vállam. – Az időm nagyobb részét Joval töltöm a kórházban. Vagy a főiskolán. Az kapcsol ki a legjobban, bár őszintén szólva mostanság az a sok vér… kezdem elveszíteni a fejem. És azt hiszem, Jo is gyanakszik, hogy valami nem stimmel velem. – Gondolkodtam el, majd egy sóhajjal félrenéztem. Végül is nem számított sokat ez az egész, még csak el sem kellett volna mondanom. Stefant már úgysem érdekelte, mi is van velünk otthon. Fájt. Nem volt elég a Damon hiánya miatt mérhetetlen fájdalom, még azt is el kellett viselnem, hogy Stefan sincs, sőt, nem is számítunk neki. Az ötletre, miszerint sétáljunk, csak biccentettem egy aprót. Elég látványos volt, hogy vesztettem az életkedvemből. Pedig nagyon igyekeztem, hogy összeszedjem minden erőmet és újra megpróbáljak az az optimista Elena Gilbert lenni, aki nem adja fel. Szusszantam, majd magamra erőltettem egy mosolyt. - És… miért pont ez a város? – Nem jutott eszembe más épkézláb téma, így csak ezt voltam képes felhozni. Ránéztem, de hiába mosolyogtam, a tekintetem csak fájdalmat sugárzott Stefan felé.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Az egész szituáció zavaros volt, elképzelhetetlen és mégis valóságos. Elena lehetett volna akár egy álom vagy hallucináció része is, de tényleg, valóban ott volt velem az autószerelő műhelyben, ahol halandónak adva ki magam dolgoztam. Otthon pedig várt rám egy csinos, okos, aranyos lány, akit barátnőmnek tudhattam, s aki egyáltalán nem hitt a természetfelettiben. Tudtam, hogy nem hiszen elárultam neki, hogy vámpír vagyok, ő pedig nem tett mást, csak a képembe röhögött. Azt hitte viccelek, bele sem gondolt hogy igazat mondok és tényleg létezik egy másik világ épp az emberek orra előtt. De jó volt nekem úgy, emberként, új életet kezdve egy új városban, minden természetfeletti baromságot félretolva. Nem akartam visszamenni Elenával, s végképp nem akartam Caroline szeme elé kerülni, ahhoz túlságosan szégyelltem magam. Egy gyáva féreg voltam mikor eljöttem onnan, s nem akartam visszatérni, csak hogy maga a város és az ott élő barátaim emlékeztessenek arra, hogy szemét módon leléptem. Elenára emeltem a tekintetem és nem tudtam hogy szarkasztikus megjegyzéssel, nevetéssel, vagy vitával fogadjam a szavait. Végül egyikbe sem kezdtem bele, csak meredtem rá egy teljes percig biztosan, némán, mint holmi idióta. - Pontosan, megvolt mindene, épp ezért igazságtalan, hogy ő halt meg. Nekem kellett volna, nem neki! - mérgemben felemeltem a hangom és egy elől maradt csavarkulcsot hirtelen mozdulattal a földhöz vágtam, ami nagy csörömpöléssel találkozott össze a betonnal. Egy lépést előre léptem, félig háttal helyezkedtem el Elenának és megtámaszkodtam a pulton. Hevesen kapkodtam a levegőt, beletelt jó néhány másodpercbe, talán percekbe is mire lecsillapodott a légzésem annyira, hogy kiegyenesedjek és újra rá tudjak nézni. Nehezemre esett. - Ez így volt pár hónapja, de nézz rám! Csak nézz rám, Elena! Ez már a múlté. Az a Stefan, aki tudta mikor mit kell mondani, már a múlté. Különben is Caroline tartott össze minket, ő pedig... csak ejtsük a témát! - fakadtam ki, de a hangom meglepő módon nyugodt volt, ellenben karjaimat széttártam és úgy meredtem a lányra. Képtelen voltam Caroline-ról beszélni, Mystic Fallsba visszatérni pedig pláne. Az egész egyszerűen ostobaság volt. Nem akartam erről beszélni, nem akartam innen elmenni... csak nem álltam készen rá és nem hittem hogy a közeljövőben készen állok majd minderre. - Ó, nem, nem! Nem foglak bemutatni neki! - emeltem fel egyik kezemet tiltakozásul, s közben úgy vigyorogtam, mint aki viccesnek is tartja az ötletet és közben borzalmasnak is. Ez így is volt. - Ez rossz ötlet, nagyooon rossz! - nevettem fel. Ivy és Elena egy fedél alatt? Na még mit nem! Nem hiányzik mindez a baromság az életemből, ahogy az sem, hogy Caroline majd vallatószékbe ültesse Elenát és erről a találkozóról faggassa, miközben zseblámpát nyom az arcába. - Szóval most ez a terved? Üldözni fogsz egész életedben, mint Klaus Katherine-t? Hidd el, te ennél jobb vagy. Csak éld az életed, csináld... amit újabban csinálni szoktál. - kicsit lehalkult a hangom, mikor rájöttem, hogy fogalmam sincs újabban mivel foglalkozik. Jár még főiskolára? Kiheverte már legalább vlamennyire Damon elvesztését? Nem szerettem volna ilyen kérdésekkel foglalkozni, s eddig meg is voltam nélkülük, de más látatlanban nem gondolni valakire és más, amikor ott áll előtted. A bűntudat felébredt bennem és nem hagyott nyugodni. Mégsem kérdeztem rá nyíltan, azt hiszem kicsit féltem a választól. Gyorsan összekapkodtam mindent, a földhöz vágott szerszámot is a többi közé tettem a ládába és bezártam a műhelyet, majd Elenához sétáltam. - Mi lenne ha sétálnánk? Embernek adom ki magam, de ez nem jelenti, hogy lusta is vagyok. - mutattam rá a lényegre és kikaptam a kezéből a kulcsot, hogy a hátam mögé rejthessem.
Hiába makacskodott, túlságosan jól ismertem. Az, amit csinált, pusztán menekülés volt a tény elől, hogy elveszített valakit. És én ezt megértettem, át is éreztem. Én is ugyan úgy szenvedtem, mint ő. Damon a másik felem volt, kiegészített, teljessé tett engem és most nincs. Üresnek éreztem magam és halottnak, ezért is folyamodtam némi segítséghez, hogy ne őrüljek bele a hiányába. De ez talán még mindig jobb volt, mint elmenekülni és vissza se nézni többé azokra, akiket szeretek. Ahogy elkezdett Damonről beszélni, a szívem összeszorult. Amikor Stefan belépett az életembe és követte őt Damon, magával hozta a káoszt és a sok bajt is. Damon mindenkit bántott, aki fontos volt nekünk, sőt, még engem is akart. Azóta az érzéseim pedig teljesen megváltoztak az irányába. Szerettem, jobban, mint bárkit. És igen, fájt, hogy nincs és igen, annak idején elképzelni sem tudtam volna, hogy egy napon majd pont rá lesz szükségem. Rá és nem másra. A nevetésére elhúztam a szám. Nem tudtam erre okosat mondani. - Arra kell gondolnod, hogy rendeztétek a kapcsolatotokat. Nem úgy ment el, hogy utál téged vagy bárki mást. Ő… ő szerintem békére lelt, Stefan. – Halványan elmosolyodtam. – Megvolt mindene, amire vágyott. – És amire én is vágytam. Elhallgattam, mert nem tudtam ennél jobban kifejezni, amit érzek és gondolok. A továbbiakra felnéztem. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. - De. Pont, hogy csak te lehetsz mindenki támasza. Pontosan tudod, kinek mikor mit kell mondanod. Te vagy, aki igazán összetartott minket… amióta te eljöttél, nagyon… szétszéledtünk. Én csak Carolineal beszélek. – Félrenéztem. Vele is csak azért, mert egy kollégiumi szobán osztozunk. Alaricot sem láttam már mióta. Sem pedig Jo-t. Még a tulajdon öcsémet is rég láttam. Sóhajtottam, majd úgy hallgattam végig a következő eszmefuttatását. - Rendben. – Vagyis nem, de nem volt már több érvem, amit felhozhattam volna. Igen, mellettem ember volt az első néhány napban, amíg ki nem derült a kis titka. De az egy egészen más helyzet volt. Most nem azért akart emberként viselkedni, hogy közelebb kerüljön valakihez, hanem azért, hogy ezzel mindenkitől eltávolodjon és mondhatni, egyedül legyen. És ebben a pillanatban válaszolt az Ivy-s kérdésre. Egy pillanatra megdermedtem. Hogyan férkőzhetett be valaki ilyen rövid idő alatt Stefan szívébe? Valószínűleg… sehogy. - Bemutathatnál neki. – Jegyeztem meg egy félmosollyal, félrebiccentett fejjel. – Amúgy, jók az informátoraim. Idetaláltam. – Vállat vontam. – És ha úgy döntenél, tovább állsz, akkor is megtalálnálak. – Tettem hozzá sietve, nehogy azon kezdjen gondolkodni, innen is lelép. Az ölelését hosszú ideig tudtam volna élvezni. A karjai még mindig biztonságot és nyugodtságot sugároztak és pont erre volt szükségem. Valószínűleg neki is. Ahogy elszakadtunk egymástól, rápillantottam. Láttam a zavartságát, amin elmosolyodtam és végül bólintottam. - Persze. – Figyeltem még, ahogy nekilát elpakolni, én addig kisétáltam az autószerelő műhely elé. Ideges voltam, nem tudtam, sikerül-e beváltanom a magamnak tett ígéretem. Talán, ha Stefan hazajön velem, minden jobb lesz. Akkor talán nem akarok megszabadulni a Damon hiánya miatti fájdalomtól. Erre tudtam gondolni és tudom, önzőség, de szükségem volt Stefanra. Hosszasan figyeltem az utcán kószáló embereket, párokat, kisgyerekeket, idős embereket. Elgondolkodtam, milyen jó lett volna, ha Damonnel együtt tudunk élni az örökkévalóságig. Aztán hallottam, hogy Stefan jön, így felé fordultam. - Mivel menjünk? Kocsival? – Előszedtem a kulcsomat és megpörgettem az ujjam körül egy mosollyal.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdőlap
️
|| 
❀ 
❀ 
