Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Isaac Lestrange, Larissa Blackwell


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



A little party never killed nobody

Sonja Sinclair
Szomb. Okt. 20, 2018 4:55 pm



Igenis létezik fiú-lány barátság

Alexis Callaway
Szomb. Okt. 20, 2018 1:49 am



Jennifer Summers

Larissa Blackwell
Szomb. Okt. 20, 2018 12:57 am



Shawn Blackwell

Larissa Blackwell
Szomb. Okt. 20, 2018 12:16 am



Városi temetõ

Larissa Blackwell
Pént. Okt. 19, 2018 8:32 pm



Nappali

Cassidy Hemingway
Pént. Okt. 19, 2018 7:25 pm



Mosdó

Stephanie Stafford
Csüt. Okt. 18, 2018 4:25 pm



Aneliath

Always and Forever
Csüt. Okt. 18, 2018 12:44 pm



Jossie & Lizzie szobája

Elisabeth Saltzman
Kedd Okt. 16, 2018 5:42 pm



Galatoire's étterem

Stephanie Stafford
Kedd Okt. 16, 2018 3:51 pm
Nyerteseink
avagy a nyár díjazottjai
A nyár őrangyala
Always and Forever

A nyár női karaktere
Lara Blackwell & Lizzie Saltzman

A nyár férfi karaktere
Theodore Storm

A nyár párosa
Caroline & Stefan

A nyár játéka

A nyár előtörténete

A nyár alkotója
Elena Gilbert
Ennyien vagyunk
létszámunk
Fajok Lányaink Fiaink
Vámpírok 7 6
Boszorkányok 9 2
Vérfarkasok 2 4
Hibridek 1 0
Tribridek 0 0
Eredetiek 0 1
Eretnekek 1 0
Szirének 2 0
Démonok 1 1
Vadászok 3 2
Emberek 1 2
Összesen 26 19

Share | 
 

 Mosdó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Csüt. Okt. 18, 2018 4:25 pm



To: Christian E. Gray


Nothing that could wake me now






Nyeltem egy nagyot. Letenni a bosszúról? Mi lett volna, ha nem lépek a bosszúállás ösvényére? Lövésem sem volt. Sosem gondoltam rá, mert sosem volt opció. De kétlem, hogy boldog lettem volna. A bátyám volt az egyetlen olyan személy, aki oly közel állt hozzám. Az ő elvesztése olyan űrt hagyott maga mögött, hogy képtelen lettem volna mással pótolni. Vagy elfelejteni. Egyszerűen nem ment és nem is akartam úgy élni az életemet, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A bátyám volt a mindenem… és az, hogy Dahlia miatt megölte magát… bosszút kellett állnom. Ismét nyeltem egy nagyot, mielőtt megszólaltam volna.
- Eleve természetfeletti vagyok, szóval… igen. Ha nem a bosszú, akkor más kerül az utamba. Nekem nem jár boldogság, vagy épp happy end… - A fejemhez nyúltam, próbáltam enyhíteni a saját fájdalmamat, némi varázserővel, de nem sikerült. Kezdtem úgy érezni, hogy lassan vége mindennek. Ha nem ölöm meg Klaust, akkor az ősiek Chelseát akarják majd maguknak és ezt… nem. Inkább feláldozom magam érte, hogy boldogságra lelhessen. Ugyanis ő megérdemli. Ő a legjólelkűbb lány, akit valaha ismertem. Még engem sem hagyott magamra soha. Annyira… annyira lökött.
- Együtt élni a veszteségekkel? Ez az, amire képtelen vagyok. – Suttogtam magam elé. Pont ez az, ami belekergetett ebbe az egészbe… vagy épp az őrületbe. Hisz megszállott voltam, nem igaz? Megszállott gyilkos. S hány meg hány ártatlan vére tapadt a kezemhez… Dahlia vérén kívül… s ezekről Chelsea mit sem sejt, de még Chris sem. Nem csoda hát, ha a sötétség egyre inkább húzott magához. A büntetésem az ősiektől… talán a Sors akarata volt.
A kérdésemre nem akart felelni, pedig tudni akartam a választ. Tudtam, hogy… csak ismerősök vagyunk, „társak” egy úton, de azt hiszem, valamelyest elkezdtem hozzá is kötődni. Talán mert egy része olyan volt, mint én. A bosszú hajtotta, még akkor is, ha tudta, nem ez a jó út. Volt benne némi őrület is… …mármint, Chrisben. Ő is elvesztette némileg önmagát. Sérült volt, akárcsak én. Félrepillantottam, elszakítva róla a tekintetemet. Már szinte lemondtam arról, hogy hallok tőle bármiféle választ, de ahogy kiejtette a szavakat a száján, csak egy halvány, keserű mosoly kúszott az ajkaimra. Na igen. Mindenki meghal.
- Egyszer én is meghalok… ha már nem bírom tovább és nem akarok új testbe költözni. – Pillantottam a kezeimre. Már megszámolni sem tudom, hány ember életét vettem el, s tettem a sajátommá. De talán ez az utolsó. Talán nem kellene újabb ember életét tönkretennem azért, hogy a sajátomat hosszabbítsam. Egy kisebb sóhajjal dőltem a fiúnak, csak úgy. A közelségére volt szükségem. Egy rövid időre még a szemeimet is lehunytam, így pihentem, de aztán a téma kapcsán egyből felnéztem.
- Tizen… tizenvalahány. Fogalmam sincs. – Elszakadtam tőle, odébb húzódva, hogy egymásra tudjunk rendesen nézni. – De ez… talán nem is rossz ötlet. Úgy értem, ha a lányát megtaláljuk, előbb-utóbb csak felbukkan ő is. Már ha van benne egyáltalán atyai szeretet… - Nevettem fel idegesen. – Jó, mondjuk ha nem lenne, nem hozott volna áldozatot érte. Nem mintha ettől jobban kedvelném és lemondanék arról, hogy megölöm. – Pillantottam félre, már mosoly nélkül. Lehetséges, hogy Klaus megváltozott. Talán már nem érdemelt volna halált és nem kellett volna, hogy a bosszúm kétszeres célpontja legyen, de… sarokba voltam szorítva. Erről a bosszúról már nem mondhattam le és egy részem nem is akarta. Arno emléke és Chelsea élete miatt… muszáj volt cselekednem.

544 words ••• Daydream ••• note:    ••• kredit






I can promise you one thing for sure

I will never ever betray you


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
●● maybe next year but probably not ●●
Play by :
●● zoey deutch ●●
Keresem :
Léptek száma :
18
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Szer. Okt. 17, 2018 1:27 pm



To: Stephanie

Let me help you

Mint ahogy azt sejtettem is, valóban sokkal több minden nyomta Stephanie lelkét, mint ahogy azt bárkinek is az orrára kötötte volna. Szinte lehetetlenség volt kiismerni őt, vagy kitalálni, hogy éppen mi járt a fejében. De nem hibáztattam érte. Már vagy ezer éves volt ő is, folyamatosan egyik testből a másikba ugorva volt képes életben maradni, azonban ez azt is jelentette, hogy senkivel sem alakíthatott ki mélyebb kapcsolatot. A titkok, amiket hordozott, az, hogy a bosszúja érdekében csak magára számíthatott, igen is ilyenné teszi az embert. Magány farkassá válik az ember, s még ha már nincs is valójában egyedül, akkor sem képes megnyílni teljesen. Nekem sem tette. Talán még Chelseának sem.
- Tudod, szívesen szépítenék az igazságon a kedvedért, de a szíved mélyén te is tudod jól ezekre a válaszokat. A bosszú csak bosszút szül és fájdalmat. Mondanám, hogy ha letettél volna róla, és képes lettél volna továbblépni, akkor most boldogan élhetnél, veszteségek nélkül. De mint ahogy azt a saját bőrömön is tapasztaltam, ha egy cseppnyi közöd is van a természetfeletti világhoz, a baj akkor is utolér, ha te nem akarod – csóváltam meg a fejem, ahogy eszembe jutott például a saját történetem. Még ha fogalmam sem volt arról, hogy vérfarkas vagyok, vagy hogy az apám az volt, végül mégis nyakig belekeveredtem ebbe a világba. – Persze nem azt mondom, hogy rossz dolog a bosszú, hiszen e téren ugyanolyanok vagyunk, vagy hogy hagyj fel vele. De szeretnék hinni abban, hogy a boldogságot másban kell keresni. A bosszú talán elégtételt hoz, de boldogságot kétlem – tettem még hozzá, ahogy eszembe jutott, amikor megöltem a nővéremet. Azon a napon teljesen elborult az agyam, s csak arra tudtam gondolni, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzak neki, mint amilyet ő okozott nekem. S amikor kioltottam az életét, valójában, nem öntötte el öröm a szívemet. Valamit éreztem, de azt nem nevezném boldogságnak.
- A veszteségekkel meg kell tanulni együtt élni, még ha ez nehéz is, különben teljesen fel fog emészteni belülről. Na, nem mintha nekem ez annyira menne még – rántottam egyet a vállamon, véget vetve ezzel igazából ennek a nagy bölcselkedésnek, hiszen nem voltam én szent, s igaz, hogy volt némi keserű tapasztalatom, ami megtanított egy-két dologra, de közel sem én voltam az a személy, akinek ezekről kellett volna papolnia. Hiszen magam sem tudtam ehhez tartani magam. Ám aztán, amikor Stephanie hozzám szegezte azt a kérdést, hogy engem is el fog-e veszíteni, csak tanácstalanul néztem rá, de aztán rögtön félre is pillantottam. Azt akartam mondani, hogy nem, engem biztosan nem fog, de a sors kifürkészhetetlen volt, s én saját testi épségemet soha nem féltve vetettem bele magam a csatákba.
- Egyszer mindenki meghal, Stephanie, előbb vagy utóbb. Ez a halandók sorsa – válaszoltam neki szenvtelen hangon, miközben képtelen voltam ránézni. Nem akartam, hogy lássa a bizonytalanságot bennem, azt, hogy képtelen voltam neki hezitálás nélkül nemmel felelni. A sötét gondolatokat azonban valamelyest eloszlatta az, amikor Steph közelebb bújt hozzám. Megnyugtató volt a közelsége, s azt mutatta, hogy még éltünk, mindketten. Ami remélhetőleg, így is fog maradni.
- És mi lenne, ha másképp próbálnánk megkeresni őket? Lehet Klaus megtáltosodott, és nem igazán gyilkolászik már, vagy ha igen is, akkor azt jól titokban tartja. A lánya most hány éves is lehet? – kérdeztem Steph felé fordulva, kissé összeráncolt szemöldökkel, ami csak azt mutatta, hogy erősen agyaltam azon, milyen nyomon tudnánk még elindulni.

From: Chris

546 words ❖ Mercy ❖ Megérkeztem





I've always thought power is enough…

until I’ve found you


avatar
Vérfarkas vagyok
Kapcsolatban :
A sötétséggel
Play by :
Will Tudor
Léptek száma :
6
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Kedd Okt. 16, 2018 3:55 pm



To: Christian E. Gray


Nothing that could wake me now






Hiába mondta azt, hogy megérti, tudtam, hogy nem így van. Hiszen hogyan érthetné meg, mit érzek, mikor nem volt még abban a helyzetben, amiben én? Tudtam jól, hogy neki senkije sem volt. A szó legszorosabb értelmében. Sem barátai, sem családja, hiszen a kedves családja szépen hátbaszúrta őt. Sóhajtottam egy nagyobbat, miközben a hajamba túrtam.
- Igen, szenvedek… mindentől. Az ősiek kínzása, a tehetetlenség, a magány… a múltam… minden. Gyűlölöm ezt az egészet, Chris. Gyűlölöm. – Szűrtem a fogaim közt halkan, majd nyeltem egy nagyobbat. – Azt hittem, ha Dahliát megöljük, boldogabb lehetek… hiszen a bátyám gyilkosa végre nem árthat többet senkinek. De tudod, a helyzet mit sem változott. Hiszen Dahlia majdnem elvette tőlem Chelseát és most… mintha ugyan ott tartanék. Semmi sem fog változni, mindig ugyan az fog következni. Elvesztek valakit… és ezzel együtt kell élnem, nem igaz? – A fiúra emeltem a tekintetemet. A szavai pont idevágtak, melyeket kiejtett még az ajkain. - …téged is elveszítelek majd, Chris? – Tudtam én magam is, hogy a kapcsolatunkban semmi különleges nem volt, csupán társak voltunk… még csak barátok sem, de megfordult a fejemben most, hogy ő maga is tovább áll majd. Vagy így, vagy úgy. S újabb embert húzhatok a listámra, mely azt hivatott mutatni, mennyien tűntek el mellőlem.
Ahogy leült mellém, lassan közelebb húzódtam hozzá, észrevétlenül, szinte ösztönösen. A szavaira erőltetetten mosolyodtam el, könnyektől ázott szemekkel.
- Tudod, ez aranyos… az, hogy ennyire segíteni akarsz. – Fürkésztem őt, a szemeit, majd újból magam elé pillantottam. A mosolyom lassan eltűnt az arcomról. – Klausnak semmi nyoma, Chris. Nem tudom megtalálni őt, egyszerűen köddé vált… amióta Sivár miatt szétszéledt a család, lehetetlen megtalálni bárkit is. Pedig próbáltam nyomozni utána. A gyanús gyilkosságokat is sorra vettem, de semmi. – Magyaráztam, miközben hosszan lehunytam a szemeimet. Az ősiek ezekben a pillanatokban is gyötörtek, de igyekeztem most kizárni a fejemből. Koncentrálni akartam Chrisre, a szavaira, a hangjára… egyszerűen belé akartam kapaszkodni, mindenféle értelemben. Mintha a józan eszem most ő maga lett volna.

320 words ••• Daydream ••• note:    ••• kredit






I can promise you one thing for sure

I will never ever betray you


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
●● maybe next year but probably not ●●
Play by :
●● zoey deutch ●●
Keresem :
Léptek száma :
18
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Hétf. Okt. 15, 2018 3:26 am



To: Stephanie

Let me help you

Azt mondanám, hogy megértem, Stephanie hogyan érez, de akkor hazudnék. Hiszen hogyan is tudhatnám, min megy keresztül, amikor nekem soha nem volt senkim, akit a barátomnak nevezhettem volna, aki mindig kihúzott a bajból, aki mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá? Én mindig csak magamra számíthattam, az ösztöneimre. S őszintén szólva, erős kétségeim voltak afelől, hogy valaha is képes leszek bárki iránt is így érezni. Azon a napon, amikor megtudtam, hogy az (ál)nővérem végig csak visszaélt a bizalmammal, hogy jobban tudjanak kínozni, valami visszafordíthatatlanul eltört bennem. Soha nem éreztem szeretetet, hogy milyen az, amikor törődnek az emberekkel – talán ezen az érzelmek miatt is ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy Steph megnyíljon Chelsea előtt. Hiszen, neki legalább volt valakije, akire számíthatott. Nem akartam, hogy ő is ugyanúgy arra a magányra kárhoztasson, mint amiben nekem volt részem. Hiszen ha eltaszítja magától a barátnőjét, azzal ugyanúgy elveszíti végeredményben, a fájdalmas igazságra azonban akkor fog csak rájönni, amikor befejezte a bosszú-hadjáratát, és felocsúdik, hogy mindent felemésztett maga körül annak érdekében. S fog bárki is köszönetet mondani neki érte? Lesz bárki, akivel osztozhatna az örömében? Nem, szerintem nem lesz, ha így folytatja – feltéve, ha egyáltalán megéri azt a napot.
- Steph – szólítottam meg gyengéd hangon, igyekezve azon, hogy semmiképp ne látszódjak ingerültnek. De valljuk be, kezdett nekem is elegem lenni abból, hogy képtelenek voltunk egyről a kettőre jutni ebben a témában. Én is, és Stephanie is biztos volt a saját igazában, és úgy vitatkozni, hogy egyikünk sem enged, nos, elég nehéz volt. – Megértem, hogy miért érzel így – valójában ez hazugság volt –, de egészen biztos vagyok benne, hogy most a fájdalom elhomályosítja az ítélőképességed. Látszik rajtad, hogy szenvedsz, és nem csak amiatt, amit az ősi boszorkányok művelnek veled – értettem ezt arra, hogy minden bizonnyal frusztrálja az is, hogy Klaus nyomára még mindig nem sikerült rábukkannunk, és egészen biztos voltam abban, hogy lelkiismeret furdalása is volt Chelsea miatt. Ám ő ahelyett, hogy legalább az egyik terhén könnyített volna, azt választotta, hogy mindent magában tart, és szenved.
- Tudod, nemcsak azáltal lehet elveszíteni valakit, hogy meghal… - jegyeztem meg halkan, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem erőltetem tovább ezt a témát. Látszott rajta, hogy mennyire szenved, hogy a sírás határán állt. Nem akartam még jobban olajat önteni a tűzre. Ezért elvéve a kezemet a válláról, én is leültem a földre mellé.
- Jól van, akkor beszéljünk inkább arról, hogy hogyan bukkanhatunk minél előbb Klaus nyomára. Őszinte leszek veled – fordítottam a fejemet felé, hogy lássa, ha akarja, valóban aggódok érte, de utána rögtön ismét az előttünk lévő csempével borított falat kezdtem el mustrálni –, egyszerűen borzalmas rád nézni így, ebben az állapotban. Segíteni akarok abban, hogy minél előbb megszüntessük a szenvedésednek a forrását, és hogy Chelseát is minél előbb biztonságban tudjuk.

From: Chris

452 words ❖ Mercy ❖ Megérkeztem





I've always thought power is enough…

until I’ve found you


avatar
Vérfarkas vagyok
Kapcsolatban :
A sötétséggel
Play by :
Will Tudor
Léptek száma :
6
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Csüt. Okt. 11, 2018 3:26 pm



To: Christian E. Gray


Nothing that could wake me now






Nem tudtam kiverni a fejemből azt, ami történt és aminek kellett volna… Klaus, Klaus, Klaus, csak ez a kicseszett név járt a fejemben, mellette fel-felvillant Chelsea neve is. S a fájdalom.  Lassacskán már azon gondolkodtam, hogy az ősieknek talán nincs jobb dolga, mint engem szenvedtetni? Mély levegőt vettem, mikor meghallottam Chris szavait.
- Amíg csak látja, addig nincs gond. De ha megtudja… kérlek, Chris. Ismerem őt. Tudom, hogy előbb választaná a halált, mintsem én szenvedjek. Ezért… ezért nem tudhatja. Nem, nem és nem! – Emeltem meg a hangomat, s közben csaptam egy erőteljeset az ajtóra is. Idegesített Chris, meg a téma, meg a fájdalom és… csak meg akartam szűnni. Talán ez egy jelzés volt arra, hogy több, mint ezer év után meg kéne végre halnom és nem zavarni tovább senkit ezen a földön. Odébb másztam. Tudtam, hogy a fiú követni fog. Tudtam, de már nem érdekelt, hisz annyi erőm sem volt, hogy ismételten rászóljak ezért.
Felhúzott lábaimat karoltam át szorosan, miközben homlokomat a térdemnek döntöttem. Igyekeztem eltűrni a fejemben levő káoszt, avagy az ősiek folyamatos kántálását, vagy a fájdalmat, amit bennem generáltak. Úgy éreztem, mintha az egész testem apró darabokra akarna szakadni… remegni kezdtem.
Ahogy Chris bejött és újból beszélni kezdett, próbáltam a szavaira koncentrálni. Minden egyes hangra, mely elhagyta a száját… nyeltem egy nagyot, ahogy felemeltem a fejemet és ránéztem. A szemeim csillogtak. A sírás határán voltam.
- Sosem leszek kész erre, Chris… őt nem veszíthetem el… nem engedhetem, hogy feláldozza magát azért, hogy én rendben legyek. – A szemeit fürkésztem kétségbeesve, aztán visszahajtottam a fejemet a térdemre. – Kétlem, hogy el tudná szívni belőlem a fájdalmat és nem is akarom. Talán az ősiek attól a ponttól kezdve nem csak engem kínoznának, hanem őt is… amiért enyhíteni próbálja az én fájdalmamat. Nem keverhetem bele, még mindig nem érted? – Nem kiabáltam. Nem emeltem meg a hangom, csak… suttogtam. De ha jobban átgondolta a helyzetet, igazam volt. Legalábbis logikus volt a gondolatmenetem. Chelseának semmiképpen nem szabadott szólnom és erről… nem akartam már több vitát. Ha egyszer el is jön az a pont, mikor bevallom neki, az akkor sem mostanában lesz. Hanem akkor, csakis akkor, ha Klaus Mikaelson fejét tehetem a vallomás mellé. Igen, csakis így történhet ez. Átkozott hibrid… átkozott legyél.

367 words ••• Daydream ••• note:    ••• kredit






I can promise you one thing for sure

I will never ever betray you


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
●● maybe next year but probably not ●●
Play by :
●● zoey deutch ●●
Keresem :
Léptek száma :
18
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Csüt. Okt. 11, 2018 1:26 pm



To: Stephanie

Let me help you

Emlékszem még, hogy milyen volt évekkel ezelőtt, amikor először elszöktem otthonról. Megöltem a nővéremet, a tulajdon kezeimmel, miután megtudtam, hogy végig csak visszaélt a bizalmammal, és kihasznált mindent, amit mondtam neki azáltal, hogy továbbadta a bátyáinknak a tőlem hallott dolgokat, hogy ők még jobban kínozhassak. Én voltam a család szégyene, a fekete bárány, és a sok megaláztatás és elnyomott frusztráltság hatására egy szörnnyé váltam, szó szerint. Megöltem, pontosabban azt hittem, hogy megöltem a nővéremet, aminek hatására aktiválódott a vérfarkas átkom. Semmit nem tudtam a természetfeletti világról, semmit az égvilágon, de valahogy túléltem. Éveken át menekültem a rendőrség elől, eltettem láb alól mindenkit, aki az utamba állt, vagy aki veszélyt jelentett rám. Aztán valahogy, már magam sem emlékszem hogyan, de kitárult előttem a természetfeletti világ. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és még sok más teremtmény… Nem telt el sok időbe, hogy a bonyodalmak közepén találjam magam. Főleg miután megtudtam, hogy a valódi, vér szerinti szüleim New Orleansiek voltak. Nyomozni kezdtem hát utánuk, fényt akartam deríteni a múltamra, arra, hogy miért kárhoztattak arra a sorsra, ami jutott nekem. Amikre fény derült… Nos, mondjuk úgy, hogy volt ott jó is és rossz is. De ezáltal találkoztam Stephanieval, az ezeréves boszorkánnyal, aki szintén a bosszújának élt. A nyomozásom során bukkantam rá, ő akkoriban Dahlia nyomában járt a bátyja miatt, én pedig az álnővérem miatt nyomoztam utána. Ugyanis kiderült, hogy Dahlia egyik tanítványa is Stephaniehoz hasonlóan egyik testből költözött a másikba, s az egyik legújabb az én nővérem volt. Vagyis, aki végig gonoszkodott velem, valójában ez az őrült némber volt, s ő volt az is, akiről úgy hittem, hogy megöltem. Persze csak fogta magát, és egy újabb testbe költözött. Véletlenül, vagy sem, de ismét egymásba futottunk, én pedig elhatároztam, hogy végleg végzek vele.
Így történt hát, hogy valahogy a közös célunk miatt egymás mellett ragadtunk Stephanieval, hiszen a célunk közös volt. Eleinte nem igazán hittem, hogy jól ki fogunk jönni egymással, hiszen benne is és bennem is túl sok volt a sötétség ahhoz, hogy a mérleg egyensúlyban legyen, de valahogy sokkal jobban összecsiszolódtunk, mint azt hittem volna. Ennek köszönhetően, meg annak, hogy ott voltam azon az éjszakán, ismertem a titkát. Azt, amelyiket még a legjobb barátnője elől is rejteget – hogy az ősi boszorkányok Klaus haláláért cserébe voltak hajlandóak feltámasztani Chelseát. Ha pedig nem jár sikerrel a lány, akkor Chelsea ismét halott lesz, ezúttal azonban véglegesen. Egy részem megértette, hogy miért ragaszkodott ilyen makacsul ahhoz, hogy hallgasson erről az egyezségről, de a boszorkányok őt kínozták, amiért nem jutott előrébb a Klaus ügyben, ezt pedig nem hagyhattam. Biztos voltam benne, hogy Chelsea képes lenne segíteni neki, vagy legalább ez nem nyomná a lelkiismeretét.
Ezért elhatároztam, hogy megpróbálom meggyőzni arról, hogy beszéljen a barátnőjével, de ő persze hallani se akart erről – olyannyira elzárkózott már csak a gondolatától is, hogy inkább fogta magát, és bemenekült a lány mosdóba. Ahogy bevágódott előttem a WC ajtaja, lendületből próbáltam is volna kinyitni azt, amikor meghallottam, hogy a hátával nekidőlt. Egy lemondó sóhaj kíséretében leeresztettem a kezem, és nem törődve azzal, hogy kik néznek hülyének és kik nem, amiért a lánymosdó előtt álldogálok, beszélni kezdtem.
- Stephanie, kérlek – szólaltam meg halk, gyengéd hangon (már amennyire tőlem telt). – Nem akarok veszekedni, de valljuk be, hogy neked sem tesz jót ez a titkolózás. Látom rajtad, és biztos vagyok benne, hogy Chelsea is látja rajtad, hogy valami nincsen rendben – magyaráztam neki, s még folytattam volna, ha nem vág a szavamba, és kezdi el ismét önmagát ismételgetni. Hogy Klaust amúgy is megölné, így miért kellene az alkuról mesélnie bla bla bla. Mindketten tudtuk, hogy ezzel csak magát akarta álltatni. Valójában szüksége volt a barátnőjére, és ezzel az elzárkózással csak azt érte el, hogy még messzebb taszítsa magától. Persze nem igazán értettem ahhoz, hogyan működtek a barátságok vagy bármilyen emberi kapcsolat, hiszen soha nem volt részem túlságosan bennük, de még a hülye is képes lett volna megmondani, hogy butaság, amit most Stephanie művelt.
Végül aztán éreztem gyengülni a nyomást az ajtón, így óvatosan benyitottam. Steph már a falnak volt dőlve, lábait felhúzva tartva. Rossz volt így látni őt, ennyire… szenvedve. Leguggoltam mellé, és vigasztalóan a vállára helyeztem a kezemet.
- Figyelj, ha nem akarod, akkor ne mondd el neki, hogy milyen alkut kötöttél a feltámadása érdekében. Ha késznek érzed magad, majd elmondod neki, de ne zárkózz el előle. Látni rajtad, hogy szükséged van rá, és ki tudja, lehet még a fájdalmadon is tudna segíteni. Hiszen elszívó boszorkány, nemde? Az ősiek pedig mágia által kínoznak – ajánlottam neki, bár könnyen lehet, hogy hülyeséget mondtam. Még mindig nem mozogtam elég otthonosan ebben az egész világban, így soha nem lehettem biztos abban, a boszorkányok mire képesek, és mire sem. Lehet, ezt még ők maguk sem tudták pontosan.

From: Chris

773 words ❖ Mercy ❖ Megérkeztem





I've always thought power is enough…

until I’ve found you


avatar
Vérfarkas vagyok
Kapcsolatban :
A sötétséggel
Play by :
Will Tudor
Léptek száma :
6
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   Csüt. Aug. 16, 2018 9:08 pm



To: Christian E. Gray


Nothing that could wake me now






Rosszul voltam, a lehető legtöbb értelemben. Évek teltek el, mióta Dahlia meghalt, s maga a küzdelem, vagy ütközet, nevezzünk bárminek, nagyon rosszul sült el. Habár a nő, bátyám tönkretevője, s gyilkosa végleg megszűnt létezni, majdnem odaveszett a legjobb barátnőm. Azt hiszem, addig a pontig nem is igazán figyeltem arra, hogy ő van nekem. Nem igazán értékeltem, nem törődtem vele, egyszerűen csak elfogadtam, hogy mellettem van mindig, amikor szükségem van rá. Hogy ha kell, visszaránt a szakadék mélyéről és emlékeztet arra a lányra, aki egykor voltam. De abban a pillanatban, hogy meghalt, valami eltört bennem. Nem hagyhattam, nem akartam, hogy végleg odavesszen… egyszerűen túl sokan tűntek már el mellőlem ahhoz, hogy az ő hiányát képes legyek elviselni. Emlékszem, hogy felkiáltottam, Chelsea nevét kiejtve a számon, abban a pillanatban, hogy a szívét átszúrta az a tőr. Tudtam, hogy vége van. Nem tehetek semmit érte, azonban nem fogadtam el ezt a tényt.
A boszorkány erőmet használtam ahhoz, hogy a lelkét elkapjam, megkaparintsam. Nem engedhettem el. Annyira felemésztett engem az erőm, hogy én magam is ájultan estem össze, méghozzá mellette. Ahogy pedig magamhoz tértem, egy egészen más helyen találtam magam. Azaz, New Orleansban voltam, de minden olyan sötét volt. Sötét és hideg. Nem olyan, mint kellene. S akkor megjelentek az ősi boszorkányok. Tisztán emlékszem a szavakra, melyeket felém intéztek, s magára az alkura. Klaus Mikaelson halálát akarták, cserébe azért, hogy Chelseát visszaadják nekem. Amennyiben nem teljesítem az alku rám eső részét, a barátnőmet ezúttal véglegesen elveszítem.
Erről az alkuról aztán sosem beszéltem Chelseának. Ahogy mindketten magunkhoz tértünk, én csak szorosan megöleltem őt, s magamban eldöntöttem, sőt, önmagamnak ígértem meg azt, hogy mindent megteszek érte. Azért, hogy életben maradhasson. A bosszúm, Klaus iránt még erősebb lett ezáltal, de a tény, hogy egy titok ékelődött közém és Chelsea közé, nem hagyott nyugodni. Idővel muszáj volt beszélnem róla. Aztán rájöttem, hogy hiba volt.
- Komolyan, ha még ide is utánam jössz, kinyírlak. – Csaptam be magam után a női mosdó ajtaját, majd dőltem neki a hátammal. Christian volt az én két lábon járó lelkiismeretem. A Dahlia elleni harc során szegődött igazán mellém, avagy mellénk, s azóta valahogy mellettünk is ragadt. Megvolt a magához való esze, ugyanakkor benne is volt némi sötétség, ahogyan bennem is. Talán ez volt az az ok, amely miatt nem üldöztem el magunk mellől. Ő tudta a titkomat egyedül. S mindenáron azt akarta, hogy beszéljek. Mondjam el a barátnőmnek az igazat arról a napról, mikor meghalt, s feltámadt. Azonban erre nem voltam képes.
- Nem kell elmondanom neki semmit, ha megölöm Klaust. Ennyiben maradtam velük, hát nem emlékszel? – Döntöttem neki a fejem az ajtónak. – Nem mondhatom el neki. Klaust amúgy is megölném, nem kell ehhez semmiféle alku… de az, ahogyan az ősiek gyötörnek amiatt, mert nem tettem még semmit az ügyben… kínzó. És fáj. És elegem van. – Nos, igen, az ősiek engem kezdtek célpontba venni, s a lelkemet gyötörni, fájdalmakkal kísérteni, amiért évek óta úgymond a babérjaimon ültem. De nem tehettem arról, hogy Klaus eltűnt a környékről. Nem tehettem semmit.
A földre csúsztam, végül elmászva az ajtó elől, hogy a falnak dőlve felhúzhassam a lábaimat. Ha akart, Chris most már bejöhetett, nem tiltakoztam tovább ellene. A fájdalmat pedig próbáltam elviselni, s a szavakat is, melyek a fejemben csengtek. Az ősiek kántálása volt ez, nem más.

540 words ••• Daydream ••• note:    ••• kredit






I can promise you one thing for sure

I will never ever betray you


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
●● maybe next year but probably not ●●
Play by :
●● zoey deutch ●●
Keresem :
Léptek száma :
18
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Mosdó   Szomb. Ápr. 15, 2017 8:49 pm

***

avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
420
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mosdó   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Mosdó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kiképzőterepek
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...
» Hisztis Myrtle mosdója (II. emelet)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: New Orleans :: Maison Bourbon Jazz Club-
^
ˇ