"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Ebben a városban töltöttem a gyerekkorom jó részét, de most idegennek éreztem mindent, és nem azért, mert anyám halála után apámmal és a testvéremmel elköltöztünk a nem messze lévő Baton Rouge-ba. Sokkal inkább, mert mindenütt ott voltak a vámpírok, ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni. Különös eltűnések és halálesetek sora kapcsolódott a város nevéhez, mégis mintha ezt senki nem vette volna észre. Nem értettem. Az, hogy a maffia felfedezte ezt az „apró” kis titkát New Orleans-nak, bizonyossággal szolgált, hogy nem őrültem meg teljesen, amivel könnyű lett volna meggyőzni néhány héttel korábban, főleg mert a vámpír, akinek a nyomában voltam időről időre eltűnt, aztán újra felbukkant. Itt-ott mindig láttam az utcákon, sokszor azt hittem káprázik a szemem, de mindig rá kellett jönnöm, a valóságot láttam. Most is így volt a Rousseau’s-ban, ami nevetségesnek tűnt elsőre és ijesztően igazinak. Ahogy odaültem mellé… rájöttem, hogy igenis el kellett volna húznom a csíkot, amíg lehetett, esetleg ráborítani a tőle kapott italt, de semmi többet. Sohasem gondoltam, hogy valaha is egy karnyújtásnyira lesz tőle az ismeretlen vérszívó. A belsőm furcsán bizseregni kezdett, amit nem tudtam hová tenni, mert az egyszerű idegességnél több volt, ám ebből szerencsére ő semmit sem láthatott. Csak a szívem vad kalapálását hallhatta és feltételeztem a kutatásaim alapján, hallja is. – És te? Ugyanolyan egyedül álltál neki inni? – kérdeztem vissza a cseppet sem kedves megjegyzésére, ami előtt majdnem bedőltem neki. Összehúztam a szemeimet és gúnyos grimasz ült az arcomra, miközben végig mért, ami be kellett vallanom, legalább magamban, kellemetlenül érintett. Sosem szerettem, ha méregettek, ennek ellenére ez gyakran előfordult, mert valóban dekoratív voltam és ezt tudtam is magamról. Aztán hirtelen nagyon közel hajolt hozzám, és bár nem mozdultam, ami valójában azért történhetett meg, mert ledermedten, ilyen közelről alaposan megnéztem magamnak a férfit. Nevetségesnek találtam, hogy az első, ami eszembe jutott róla, hogy vonzó férfi volt. Amikor elhajolt tőlem, nyeltem egyet, mert éreztem, kiszáradt a torkom. Nem akartam elfogadni a tőle kapott italt, de most mégis az után nyúltam a pulton, és egyszerre megittam a felét. Ha mást nem, idegnyugtatónak jót tett. – Az sem volt túl okos döntés, hagytad, hogy meglássalak és azóta is hagyod, nem? – újabb kérdéssel feleltem az övére. Igazából mit is mondhattam volna neki? Hogy a legnagyobb hülyeség volt életemben, amit csináltam? De nem ment ki a fejemből, attól az éjszakától kezdve, folyton arra gondoltam, meg kell tudnom ki ő. – Rendben. Nem csak neked vannak kérdéseid, úgyhogy állapodjunk meg: válaszolok, ha te is válaszolsz! – mindig is vakmerő voltam, legalábbis azt éreztette velem a környezetem. Most pedig én magam is ezt gondoltam. De ha ma este meg is akart ölni, legalább úgy akartam meghalni, hogy válaszokat kaptam, ezért nagyon reméltem, belemegy mindebbe. Elvégre nem veszthetett semmit sem. Kikért még egy kört, mindkettőnknek, majd bemutatkozott. – Sofia vagyok – hazudhattam volna, de úgy éreztem, Liam sem tette, és nem is láttam sok értelmét. Valószínűleg előbb tudta volna meg bárkitől a nevemet, mint én az övét, ha akarta volna. – Mi értelme ennek az egész macska-egér játéknak? – kérdeztem aztán a kettőnk huzavonájáról. Meg akartam érteni, mi a jó benne neki, hiszen, ha akart volna, elkaphatott volna sokkal korábban, akár már aznap éjszaka, mikor először láttam, hiszen tudtam, mire volt képes, láttam, ahogyan megigézte az a lányt, és nem is emlékezett semmire sem. Megtehette volna velem is. – Válaszolva a kérdésedre, a nevedet nem tudtam eddig – mondtam aztán, megrántva a vállamat, mert a neve volt a leginkább elhanyagolható részlet. Főleg hogy bármikor és bárhol születhetett és esélyem sem volt megtalálni így az archívumokban. – Cserébe elég sok mindent tudok arról, mi vagy – mondtam a tekintetemet az övébe fúrva. Nem akartam, hogy tudta, féltem, mert féltem, hülye lettem volna, ha nem így érzek. Ám a kíváncsiságom nagyobb volt és éhesebb. – Mióta élsz így? – nem akartam nevén nevezni, bár nem úgy tűnt, hogy nagyon figyeltek volna ránk a bárban.
A végzet az erősnek kedvez és elpusztítja a gyengét.
New Orleans tökéletes hely arra, hogy egy vámpír meghúzza magát vagy talán örök otthonra is lejjen. Rengeteg turista jön az év mindennapján és ez kimeríthetetlen vérellátást jelent. Hiszen az egyezmény szerint az itt élőkből nem táplálkozunk. Gyakorlatba persze vannak balesetek de hát azokat könnyen el lehet tussolni, hogy senki ne tudjon róla. De a legveszélyesebb helyzetben a kíváncsiak vannak. Velük sokkal gyakoribban szokott történni valami. Nem tudom, hogy felkészült-e arra amit tudni szeretne de akkor írta alá a halálos ítéletét mikor utánam jött. Nem feltétel azért mert én megakarnám ölni, hanem azért mert az ő és az én világom nem fér meg egymás mellett. Ha beleavatkozik akkor nagyon hamar megütheti a bokáját csak ő még ezt nem tudja. Az egész életét megváltoztathatja a mai este ha úgy döntök, hogy belemegyek a játékba. Menjek? Még eldöntöm. - Le is ráztalak. De viszont megsajnáltalak. Egy ilyen szép és dekoratív nő, egyedül egy félreesőbb asztalnál. Alkoholista vagy talán? Vagy a stressz? Mosolyogva fordulok felé és beleiszok egy kortyot az italomba. A szememmel szemtelenül járom végig a teste minden szegletét. S ha akarnám se tudnám figyelemmel hagyni a dübörgő szívverését. Úgy nyomja a fülem, mintha folyamatosan két cintányért ütnének össze tőlem néhány centire. - Nagyon bátor lányka vagy ugye tudod? Más nem követett volna, hanem elszalad. Szerinted ez okos döntés volt? Hirtelen hajolok hozzá közelebb s néhány másodpercig ott is tartom a fejem de aztán visszadőlök a székre. Igen egy picit ráakarok ijeszteni csak azért mert kíváncsi vagyok, hogy viselkedik nyomás alatt. Mondjuk úgy, hogy a kísérleti nyulacskám lett. - Megtudhatnom a kedves nevedet? Mindent szeretnénk tudni rólad. Felkeltetted a fantáziámat. Lehúzom a poharamba lévő maradék italt és aztán már kérem is a következő kört, ha elfogyott akkor a Sofnak is. Tényleg izgat a miértje annak, hogy miért szegődött a nyomomba. Vagy csak tényleg ennyire bolond lenne? Nem ér neki semmit a drága élete? A mai este folyamán kiderül. - Ó, bocsánat. Hova is tettem a modorom. Engem Liamnek hívnak. Örvendek a szerencsének. Nem tudom, hogy ezt sikerült-e kiderítened már vagy sem. Mondjuk arra is kíváncsi lennék, hogy meddig jutottál ezzel. Vagy ott vagy ahol a part szakad?
x words ❖ - ❖ Gyengécske
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Márc. 27, 2020 11:10 pm
Liam & Sofia
why can’t you let go like a bird in the snow
Elvesztettem minden nyomot, amikor Reynolds emberei elragadtak az utolsó tetthelyről… Azóta pedig semmi, de még csak a legapróbb jelét sem találtam annak a vámpírnak. Persze igaza volt R.-nek az egész városban voltak vámpírok, mostanra már sokkal könnyedébben felismertem őket, mint korábban, de ez nem volt olyan meglepő, hiszen hónapok óta a nyomában voltam egynek, még ha nem is tudott rólam. Vagyis lehet, hogy tudott… Ez elég kellemetlen lett volna, de nehéz lett volna elhinni, és a maffia központjában tett látogatásom is ezt erősítette meg, egyáltalán nem lehetett véletlen, hogy hagyta magát követni egy vámpír. Rendkívül előzékenyen óva intettek az „öngyilkos akciómtól”, ám ez egyáltalán nem vette el a kedvemet. Túlságosan kíváncsi voltam, talán vakmerő is, de tudni akartam, hogy mégis mit akarhat, ha egyszer folyton irányt mutatott. Nem tudtam volna megmagyarázni értelmesen senkinek sem, miért követtem még mindig, miért nem hagytam a fenébe az egészet, főleg most, hogy egyre több nap telt el, mióta elveszítettem a nyomokat. Tulajdonképpen erről R. tehetett, és emiatt dühös voltam rá. Végül úgy döntöttem, azzal nem leszek előrébb, ha mereven bámultam a laptopomat, lehetséges eseteket keresgélve a neten, amik vámpírtámadásra utalhatnak, így felkaptam a dzsekimet és a kis bérelt lakásomból elmentem a legközelebbi bárba. Nem voltam éppen a legjobb hangulatban, de azért magamra erőltettem egy mosolyt, hogy ne nézzenek világi parasztnak, amikor kikértem az italomat a pultnál. A whisky-gyömbérrel a kezemben kerestem egy asztalt, ahová leülhettem, és ahonnan könnyedén kiszúrhattak a pincérek, ha úgy döntöttem, innék még egy pohárral. Az italom végén járhattam, és könnyű szerrel beolvadtam a péntek este bulizni vágyók forgatagába, amikor az egyik pincérlány megállt és lepakolt egy új kört, amelyet nem én rendeltem, és átadott egy cetlit, azzal a szöveggel, hogy ezt az egyik pultnál ülő helyes pasi küldte. Éppen azt akartam mondani a lánynak, hogy vigye vissza az italt, mert semmi kedvem nem volt egy félrészeg pasashoz, aki mindenáron fel akart szedni. Ekkor azonban a tekintetem a papírra tévedt, amelyre egyetlen szó volt csak felírva: „Tudom.” Azonnal a pult felé kaptam a fejemet, és majdnem felsikoltottam a döbbenettől. Ő ült a pultnál, és egyenesen engem figyelt, nekem pedig azt hiszem elnyíltak az ajkaim, ahogy visszabámultam rá, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Arra sohasem készültem fel, hogy a vámpír fog megtalálni engem. Pedig kellett volna. Egy hosszú percig megbabonázva néztem, aztán összeszedtem a kabátomat és a táskámat, felkaptam a tele lévő poharamat és elindultam egyenes felé. Életem talán leghülyébb ötlete volt, ezt nem is akartam volna tagadni, de most először úgy tűnt, nem fog lelépni előlem, én pedig erre vártam már nagyon régen. A mellette lévő szabad bárszékre pattantam fel, s próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, mivel álltam szemben. – Azt hittem, leráztál – a hangom nem árult el, de a szívem ezerrel zakatolt a mellkasomban, és az járt a fejemben, hogy le kellett volna lépnem, ahelyett hogy kihívtam a sorsomat magam ellen.
A végzet az erősnek kedvez és elpusztítja a gyengét.
Egy ragadozó attól ragadozó, hogy nem egyből elfogyassza a prédáját, hanem játszik vele. Folyamatos köröket fut újra és újra, hogy aztán a sarokba szorult áldozatával éreztesse azt, hogy tehetetlen az ellen ami következni fog. Hogy nem ő maga a sorsa ura. Hagyja, hogy a félelem átvegye a szíve felett az irányítást s az életösztön beinduljon, hogy aztán azt a kis látszólagos egérutat használva megpróbáljon elmenekülni. Mert az a legnagyobb öröm és boldogság mikor az utolsó kis reménysugarat is elveszik az illetőtől. Igen van nekem is most egy kis nyulam amit ki tudok húzni a kalapból. Nem vétettem hibát, tudtam azt, hogy látott. Csak nem érdekelt. Valahogy a zsigereimben éreztem, hogy nem kell attól félnem, hogy kifogja kiabálni a világnak, hogy vámpírt látott. Inkább felizgattam a fantáziáját és követni kezdett. Lett még egy árnyékom. Végigtudtam, de még nem akartam letörni a kíváncsiságát azzal, hogy felfedem magam. Szórakoztató volt nézni, hogy rohangál és kérdezősködik . Normális esetben már rég a nyakán cuppognék de viszont érdekel, hogy miért nem menekült inkább. Persze kíváncsiak az emberek de nem ilyen helyzetben. Mindenkinek fontosabb a saját élete. Vagyis eddig azt hittem. De viszont taps jár neki hiszen hosszú idő után ő keltette fel először a figyelmemet. Igen, roppantul unatkozom. Nem történik semmi érdemleges a világban. Mondjuk nem mintha beleakarnék avatkozni, de nézőnek azért jó lenni. Mert hát ha elesik melletted egy öregasszony azt kineveted és nem segítesz neki nem? Érzem magamon, hogy most viszont rám fér egy picit a szórakozás. S hát egy ilyen gyönyörű péntek estén, mint most hát hova menne az ember? Egyértelműen egy bárba, hogy jól leigya magát és picit kikapcsoljon. Rengeteg az önkéntes vértasak ilyenkor, hiszen az alkohol és a drog az nem is homályosítja el az elmét. Egy aranyos mosoly, egy ital meghívás és aztán már a ruha jól fog mutatni a hálószobám szőnyegén, összevérezve. A jó levegő miatt nem is kapom túl az öltözködést. Egy laza fehér inget öltök magamra aminek az ujjait felhajtom könyékig és felveszek mellé egy fekete farmert és azt megbolondítom egy övvel. Hajam belőve, hogy a forma az páratlan legyek továbbra is. Hanyag eleganciával és zsebre dugott kézzel lépek be a bárba, ahol már egyből meg is csap a mámorító és töménytelen alkoholszag és persze a tömegből származó bolondító kajaszag. Pont ki is szúrok magamnak egy üres helyet a pultnál. Azt nekem tartották fel, onnan én aztán biztos nem fogok felállni. - Egy dupla bourbont tisztán legyen olyan szíves. Adom le a rendelésem a cuki kis pultos leányzónak. Vajon legyen ő a mai menü? Vagy más? Hümmögve fordulok meg már a kezemben az itallal amikor egy ismerős érzés vesz uralmába. A szemem sarkából pillantok oldalra és csak egy félmosoly eresztek az arcomra. Ó igen, az árnyékom is itt van. Micsoda véletlen. Kezdődjön a játék? - Egy papírt meg egy tollat kérhetnék? Nézek a pultosra aztán amint megkaptam már írok is rá egyetlen egy szót. "Tudom." Ezt arra értem, hogy tudom azt, hogy követ és most már ezt az ő tudomására is adom. - Ezt odaadná annak a lánynak? Ne nézzen oda, csak kövesse a szememet. Meg egy kört amit iszik. Gyerünk kicsi nyulacskám mit fogsz most tenni?
x words ❖ - ❖ Gyengécske
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Jún. 03, 2019 11:23 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A nő bókja váratlanul ért. Megszoktam, hogy én uralom a beszélgetést, így furcsán hatott, hogy rögtön visszalendítette felém a társalgást. Mosolyra húzódott az ajkam, hálásan biccentettem felé. - Köszönöm. Nem mondták még. - Pedig amilyen sokat képes voltam beszélni egy-egy közelebbi ismerősömhöz... Habár, ha jobban belegondolok, talán ezért nem dicsérték soha a hangomat. Valószínűleg borzalmas unták. Rögtönzött földrajz gyorstalpalója még szélesebbre varázsolja a mosolyt az arcomon. Az informátoraimnak igazuk volt, ez a nő tényleg érdekes. - Valóban? Azt hittem, csak a Természetanyánk őrült meg. - Főleg Denver időjárásához képest, ahol záporok és napfényes órák váltották egymást, ha a várost uraló, kaotikus atmoszféra éppen úgy látta jónak. - Skarlát. - Hiába minden igyekezetem, hogy meggyőzőn bólogassak, el kellett gondolkodnom az árnyalaton. Ebből is látszott édesanyám hiánya, mindegy, a dajkánk mennyire nevelt gondos szeretettel, valahogy apám mellett egyáltalán nem volt igényem arra, hogy sminkekkel vacakoljak. - Vörös - megkockáztattam másik nevén nevezni a színt, habár ha asztaltársaságom éppenséggel az érzékenyebb képviselője a női nemnek, lehet, hogy ilyen elnagyolt címkézéssel az üzletet kockáztatom. Meg kellett próbálnom. Úgy tűnt, nem akart tovább cseverészni általános dolgokról. A mogyorón ropogtatva hallgattam őszinte, egyenes szembesítését az üzlettel, de nem kapkodtam el a választ. Mosolyom ellágyult, ahogy a mellettem ülőre emeltem pillantásom. - Tetszik, hogy ilyen egyenes. Nem hiszem, hogy feltétlenül szükséges tudnunk egymás nevét. Minek bonyolítsuk az életet, mikor magától is elég bonyolult már? - Nem mintha nem feltételeztem volna róla, hogy öt perc alatt kideríti a személyazonosságomat... De inkább ez, mintsem hogy én áruljam el. Másokra könnyebb haragudni, mint magamra. - Két dologban szeretném a segítségét kérni. Az első egy démon lenne. Mondjuk úgy, hogy rátette a nyomát valakire, aki fontos nekem... Nyugodtabb lennék, ha ezt a nyomot át lehetne ruházni valahogy rám. Ha pedig ez nem lehetséges... - Egy pillanatra elhallgattam. Halálról beszélgetni sosem célszerű, főleg nyílt terepen. A számba pöccintettem két szem mogyorót, azon nyammogva sandítottam a mellettem ülőre. - Nos, vadász vagyok. Szeretném tenni, amire születtem. Ahhoz viszont meg kell előbb találnom a démont, a lokalizálás után pedig szükségem lenne egy erősebb fegyverre ellene... - Igazából így is úgy is az összecsapás volt a cél, hiszen ha sikerülne levenni Shawnról az átkot és áttenni magamra, akkor is meg kéne küzdenem vele előbb vagy utóbb. De hát mégsem akartam úgy indítani, hogy egész listányi szívességet gördítek ki a hölgy elé... Még a legnagyobb jóindulattal megáldott boszorkányok is hátat fordítanának nekem. - Röviden, egy varázslatra és egy fegyverre lenne szükségem. - Ha pedig ezt a bizniszt letudtuk, csak úgy mellékesen megmutatom neki az iránytűt, amivel a denveri vámpírok bemértek. Talán tud valami tippet adni rá, hogyan találhatnám meg a készítőjét... Ez viszont még a jövő zenéje volt, előbb sikerre kellett vinnem valahogy ezt a démon bizniszt. - Mit gondol? - emeltem meg felé bűnbánó mosollyal a poharam. - Megfizethetetlent kérek?
A boszorkány lánya akarva-akaratlan is gyanakodni kezd, mikor nem az első, de még csak nem is az egyetlen jóbarátja figyelmezteti rá, hogy keresik – hollók, szarkák és katicabogarak, természetesen. Ez persze sosem tartott vissza attól, hogy tovább végezzem a kutatásaimat és szövögessem a kis intrikus hálómat. Eszem ágában nem volt sem menekülni, sem pedig félbehagyni a projektjeimet, ahhoz túl régóta dolgozok rajta, és túl áttörő sikereket értem el benne. Ha keresnek, hadd találjanak meg, ki tudja, tán még egymás hasznára is lehetünk, vagy alaposan kiélvezzük a másik társaságát. Mi abban a rossz? Aznap este Rosseau bárjában engedtem ki a gőzt. Nem akartam senki tudomására hozni – leginkább a magaméra nem – hogy egyelőre olybá tűnik, zátonyra futottak a kutatásaim. Lehet, érdemes volna megkérdeznem egy kívülálló nézőpontját. Na, nem a sarokban majdhogynem szendergő vérfarkast, ahhoz túl sokat ivott, és kétlem, hogy volna rálátása a goeciára. Ha a bár bejárata felett tollászkodó holló nem is figyelmeztetett volna rekedtes, érces károgásával, akkor hallottam – és éreztem volna – hogy a személy, aki engem keres, és akit én keresek, hangos motorbőgéssel gurul be a bár parkolójába. Diszkréten hátralestem a vállam felett, míg kavartam egyet a metaxámon. A szemem sarkából láttam, ahogy ellenőriz valamit – tán az óráját a csuklója magasságában – lehúzza a fejéről a bukósisakot, megrázza hosszú, barna tincseit, alapos műgonddal elbíbelődik a motorjával, és csak aztán lép be a bárba. Épp egy olyan hosszú pillantást váltottam vele, ami még illendő volt egy idegentől, és mindenki más is megtette, aztán az italomba kortyoltam, míg a ménász aurájú nő meglátogatta a mosdót. Minden sejtésem megerősödik, ahogy a számtalan szabad bárszékből mégis közvetlenül az enyém mellett foglal helyet. - Kellemes orgánuma van – jegyeztem meg félhangosan, újabbat kortyolva az italomból – Mint a selyem vagy a szatén. Ó, dehogy nincs dolgod velem, kiscicám. Vagy ha tényleg nincs, majd teszek róla, hogy legyen. De mielőtt bármit tehettem vagy mondhattam volna, a hölgy mellettem sósmogyorót kért, amivel nem csak magát kívánta jóllakatni, hanem jószándékúan engem is megkínált. Érdeklődőn méricskélő tekintetembe elismerés szökkent, a felkínált sósmogyoróból két szemet kicsippentve diszkréten elropogtattam őket. - Köszönöm, kedves. Ez azért van, mert New Orleans egy tengeröbölben fekszik. – magyarázom érdektelenül – Az óceán télen fűti, nyáron hűti a kontinenst. Biztos voltam benne, hogy megbújik valahol a mondanivalójában a lényeg, amire ki kíván lyukadni, de ha előbb játszani kíván, mint macska az egérrel, ki vagyok én, hogy elutasítsam a felhívást keringőre? Ugyanakkor azt nem tudom megígérni, hogy nem derül ki végül, hogy magam is macska volnék. Pajkos fénnyel a tekintetemben figyeltem fel arra, hogy az ajkamra esik a pillantása, egy másodperc erejéig pedig abban sem voltam biztos, hogy nem akar itt és most lekapni. Mindentudó mosolyra húzódtak festett ajkaim. - Skarlát. A púder alapú rúzsok a legjobbak, gond nélkül lehet velük enni, inni, és csókolózni, az apokalipszis szedi le körülbelül az ajakról, ha egyszer feltettük. Nagyvonalúan elsiklottam a tény felett, hogy barátnőt említett, igazából nem tudom eldönteni, hogy az lep meg jobban, hogy ez nem lep meg, vagy hogy ezt vonzónak találom. De előbb a munka, aztán a szórakozás. - Nos? Ha már ezt a rémesen hosszú utat csak és kizárólag miattam tette meg Denverből ide, legalább megtudhatnám a becses nevét? Szívesen elcsevegek bármennyit az időjárásról, sminkről és exbarátnőkről, ugyanakkor egész biztos vagyok benne, hogy nem a sarokban szundikáló vérfarkas miatt van itt. Árulja el, kedves, miben állhatok a szolgálatára? Már ami a nyilvánvalón kívüli dolgokat illeti.
Amikor Denver láthatatlan falai túlságosan összeszűkülnek az elveim körül, a jó és a rossz határa pedig elmosódik, mindig New Orleansbe vezet az utam. Már Marcel uralma alatt is tudtuk, hogy ha a szabályok átértelmezése és az erkölcsi határok kitágítása a cél, akkor itt tárt karokkal fogadnak. Denverben nem találtam meg, amit kerestem, hiába vetették be az informátoraim minden tudásukat; az egyik legkedvesebbikük, Electra állt elő a mindent elsöprő névvel és információval. Nem mondom, hogy gyerekjáték volt kinyomozni a nő hollétét, de hát az évek és a rutin... Hangosan bőgetve a motort gurulok be a bár elé. A hosszú utazás igencsak megviselt deréktól lefelé, hiszen órákkal ezelőtt magam mögött hagytam már azt a benzinkutat, ahol utolsó, röpke szünetemet tartottam. Nem csak a lábaim gémberedtek el, de a természet is sürgetőn szólított. Szállás és ellátás híján a vakszerencsére bízva magam, bármiféle felszerelés nélkül - leszámítva a kardomat és két kisebb tőrt, mert hülye azért nem vagyok - érkeztem meg New Orleansbe. Ellenőrzöm a csuklómra tollal felfirkált címet, majd az épület homlokzatán díszelgő nevet, végül elégedett bólintással lehúzom a fejemről a bukósisakot, helyrerázva alatta gesztenyebarna tincseimet. Lekászálódom a motorról, gondosan kitámasztva azt, és a kesztyűimet levetve belépek a bárba. Első látásra semmi különös, habár rögvest kiszúrok néhány alvilági figurát; egy vérfarkas balra, a sarokban, és egy boszorkány a pult mellett. Jobbra fordulok, első utam az illemhelyre vezet, s néhány perccel később felfrissülve térek ki. Ismét felmérem a bár kínálatát, habár már a belépéskor megtaláltam, akit kerestem. - Tequilát, jéggel. - üdvözlöm a csapost, és dacára a temérdek szabad széknek, közvetlenül a pult egyetlen vendége mellé csüccsenek fel. Kicipzározom a bőrdzsekimet és ismét a hajamba túrok, tovább kócolva a tarkómon már így is összegubancolódott tincseket. Mosolygós pillantásom a mellettem ülő vörösre vándorol, s mintha nem lenne semmiféle szándékom vele, úgy fordulok vissza menetirányba. - Meg egy kis sós mogyorót, legyen szíves! - toldom hozzá kérésemhez, melynek a csapos rögtön eleget is tesz, és lehelyez elém egy tálnyi ropogtatnivalót. Belemarkolok, kézfejem külső élével közelebb tolva a tálat a mellettem ülőhöz, kérdő oldalpillantással érdeklődve, enne-e. - Mi ez a meleg áprilisban? - tanakodom hangosan, még lejjebb húzva a dzsekim cipzárját, a poháralátéttel legyezgetve magam közben. - New Orleans nem ismeri a tavasz fogalmát? - Enyhe zsörtölődésemmel csupán a nő figyelmét szeretném felkelteni. Ha tényleg olyan erős, mint amilyennek a híre beállítja, pontosan tudja, ki vagyok és miért jöttem. Na jó, talán nem túl pontosan, de biztos figyelmeztették arra, hogy az Ötök egyike fel óhajtja keresni. Pillantásom megakad a nő ajkán. - Szép rúzs. Karmazsin? - Törzsemmel felé fordulok, alkaromat megtámasztva a pulton. A csapos közben elém csúsztatja a poharat, de még nem kortyolok bele, csak a kezembe fogom. - Az exbarátnőm is hasonlót használt. Nehezen kenődik. Habár túlzás barátnőnek hívni, mert csak alkalmi dolog volt... - elfintorodok az emlékek hatására, s hogy hagyjam szóhoz jutni a másikat, az italomba kortyolok.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Tanulnom kellett volna a múltkori esetből. Abból, hogy ez az új életmód, amit választottam magamnak, sehová sem vezet. Nincs semmi eredmény, azon túl, hogy tönkreteszem magamat. De hogyan tehetném tönkre magam, ha már… rég szétestem? Tehát a csinos nővérke intelmeinek ellenére folytattam azt, amit elkezdtem. A szórakozás, az italok… bár a nőkkel szemben felállított új szabályomat, miszerint csak szórakozok és egyikükkel sem fekszem le, kezdtem megszegni. Érezni akartam azt, hogy élek és érdeklek még valakit ezen a világon. Tudni akartam, hogy ér még valamit a jelenlétem és nem vesztem teljesen homályba. Nem akartam egy senki lenni, aki senkinek sem kell és akire senki sem emlékszik. Szétestem. Sosem fordult elő még velem, hogy ennyire… darabjaimra hulltam. De hát, minden megtörténik egyszer, nem? Még a halál is eljő, ha úgy tartja őnagyságának kedve. Egy nagyobb sóhajjal emeltem fel a kezemet, hogy intsek, ezáltal új kört kérve a pultos lánytól. A bárpultnál ültem, kibérelve magamnak egy helyet, ahonnan a színpadot is jól láthattam. Tudtam, hogy ma lesz valami koncert, bár bevallom, annyira nem érdekelt. Csak az, hogy ezáltal még nagyobb lesz itt a tömeg… talán találhatok egy nekem tetsző lányt az estére. Nagyobb az esély rá, nem? Felnevettem a saját hülyeségemen, majd megköszöntem az italt, ahogy lerakta elém a lány. - Újabb whisky… még pár pohár és kiütöm magam ma is. – Motyogtam szinte magamnak, miközben megfogtam a poharat és a számhoz emeltem. Ekkor ült le a pulthoz egy fekete hajú szépség. Nos, igen, egyből feltűnt, milyen gyönyörű, de inkább nem törődtem vele. Kiittam a poharam tartalmának a felét, majd a szemem sarkából néztem el felé újra. - Vodka-martini? – Bukott ki belőlem hangosan, őt figyelve, majd felnevettem halkan. – A martini az kifejezetten olyan… csajos ital. De vodkával még nem ittam. Biztos érdekes. – Magyaráztam, majd zavartan köhintve visszafordultam a saját poharam felé. Hát, így sem kezdtem még ismerkedésbe, annyi szent. Most biztos totál idiótának gondol, ami… valójában pont lefedi a valóságot. Újra a lányra tévedt a tekintetem, jobban megnézve őt magamnak, aztán felvontam a szemöldökömet. Mielőtt nagyon belebonyolódok ebbe az egészbe… mindig szerettem felmérni, van-e valakije az illetőnek. Nem volt kedvem összeveretni magam senki pasijával. - Érdekel a banda, aki fellép? Vársz még valakit? Barátnők, fiú…? – Árasztottam el kérdésekkel, amennyiben még nem hagyott faképnél valami oknál fogva. Jogos lett volna. Csak egy félrészeg srác voltam, aki mindenféle köszönés és bemutatkozás nélkül megszólította.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Pént. Nov. 23, 2018 11:40 am
A bár zsúfolásig megtelt emberekkel. Nem hiába, ritkán volt olyan alkalom, mikor egy együttes úgy döntött, hogy pont ezt a helyet választja a felkapottabbak és nagyobbak helyett. A testek egymásnak feszültek, szinte már bőr a bőrhöz ért, a termet pedig átlengte az izzadtságtól savanykás buké, a parfümök édeskés aromájának keveredése és a cigaretta füstös illata. Nem kifejezetten volt jó illat, bár abban a pillanatban, mikor itt tartózkodott egyáltalán nem vette észre. Mindig csak a másnapok okoztak galibát. A mindent átjáró elegy, a ruháján maradt füst illata, egy-egy kiszívott folt a vállain, vagy épp egy idegen az ágyában. De talált már számára ismeretlen telefonszámot felírva a karjára rúzzsal, ami nem kenődött szét, és ébredt már úgy is, hogy képtelen volt levetkőzni, egyszerűen csak bedőlt az ágyába ruhástól. Remélte, hogy ez az este is hasonlóan végződik majd... A fekete, csillogó ruhát direkt erre az alkalomra vásárolta. Jó nő akart lenni, olyan, akire azonnal felfigyelnek. Végül is, tudott csábítani ha akart, és most mindennél jobban vágyott a figyelemre. Pont ma volt ugyanis az évfordulója. Pont ma történt az a tragédia. Pont ma hozta meg élete legfélresiklottabb döntését, ezen a napon nem tudott jószívű lenni, engedte át magát az önzésének, a birtoklási vágyának és tényleg az a kurva baba tehet mindenről, meg az apja, hogy azokon a napokon olyan sokszor kerülte őt és az anyját! Persze nem tudta valójában őt hibáztatni. Az egészről saját maga tehetett. Nem lett volna kötelező meglöknie a kislányt, lehetett volna annyira tündéri, mint amilyennek az anyja nevelte, de hát nem volt képes uralkodni magán, a farkas vérét nem tudta visszafogni, bár akkor még fogalma sem volt arról, hogy ez a világ, ez a különös dolog létezik.
Hiába volt ott a buli kezdete előtt egy órával, már hömpölygő tömeg fogadta. Talán még nem is látott ennyi embert egy helyen, és neki is csak az volt a szerencséje, hogy Bob állt az ajtóban, és törzsvendégnek számított, ez pedig elég indok volt ahhoz, hogy soron kívül beengedjék, nem kis fujjogást kiváltva ezzel. Erre természetesen ő csak megvonta a vállát, tündöklő mosolyt villantott a férfira, majd besietett a szórakozóhelyre. Könnyedén elvegyült, itt-ott hozzásimult egy-egy táncoló férfihoz, vagy épp nőhöz, majd végül a pultnál kötött ki. Senki nem volt, aki felkeltette volna az érdeklődését. Pedig szeretett vadászni, és határozottan az volt a célja, hogy ma este hazavigyen valakit. Nem akart túl bonyolult dolgot, nem vágyott arra, hogy a partnere jófej legyen, hogy legyen bennük bármi közös is. Már úgyis megszokta, hogy általában az általa felszedettekkel egyáltalán nincs közös témája. Valahol ez is egy védelmi mechanismus volt, így legalább elbújhatott, nem érdeklődtek iránta, és neki sem kellett ezt megtennie. Mert valahogy mindig nehezebb azokkal, akikkel megvan az összhang. Az néha balga döntésekre is késztetheti az embert... többek között olyan gondolatokra, hogy lehet mégis szebb és jobb az élet egy párkapcsolatban, és ő nem igazán akarta lekötni magát. - Egy vodka-martinit kérek szépen! És majd írd a többihez! - rendelt a pultnál, majd egy határozott mozdulattal felhúzta magát a tőle jóval nagyobb bárszékre. Táskáját az ölébe ejtette, majd az édes italt lassú kortyokkal kezdte el ízlelgetni.