What are these dreams?

Az irodámba belépve egyből helyet foglaltam, s ugyanerre biztattam Tomot is, ám ő csak egy fejrázás kíséretében elutasította azt. Nem értettem, hogy miért nem akart leülni, de nem mélyültem el jobban a kérdésben – ha ő állni akart, akkor nekem úgyis jó volt, a lényeg egyébként sem ez volt. Viszont a feszült magatartása, a kissé ideges pillantása nem kerülte el a figyelmemet – olyan volt, mintha nagyon félt volna valamitől, vagy mintha olyasmire készült volna, amit nem szabadna megtenni. Elképzelésem sem volt, hogy pontosan mi zajlott le a fejében, csak annyit tudtam, hogy el kellett nyernem a bizalmát ahhoz, hogy ténylegesen megnyíljon előttem, és ne érezze magát ennyire feszélyezve. Bár, az is igaz volt, hogy nem a pszichológusa voltam, akivel ilyen bizalmas kapcsolatot kell kiépítenie, arról nem is beszélve, hogy nem én voltam az, aki felkereste őt, hanem ő engem. Ebből arra következtettem, hogy bármit is akar mondani, ki fogja azt bökni.
Viszont amikor odahajolt közel hozzám, belépve ezzel a személyes szférámba, nem kicsit lepődtem meg, de a szavain még jobban. Értetlenül pislogtam még akkor is, amikor ő már elhajolt tőlem, magamban emésztve a dolgokat. Lehetséges volt, hogy természetfeletti? Nem ismertem a boszorkányokat annyira, de csak arra tudtam gondolni, hogy náluk lehetséges-e a jövőbelátás. Nem tartottam lehetetlennek, s akkor ez azt is megmagyarázta volna, hogy az előbb mi történt a folyosón. Ahogy megérintett, bepillantást nyert a jövőmbe, amiben megerőszakolnak. Hát, nem volt túl biztató, az egyszer biztos, s ha nem tudtam volna, hogy a természetfeletti létezik, akkor bizony őrültnek tituláltam volna Tomot. De így, hogy megvolt az esélye, nemcsak egy drogos képzelgésről volt szó, nem hagyhattam figyelmen kívül a veszélyt, ami állítólag leselkedett rám. Bár azzal is tisztában voltam, hogy ha valami rossznak kell velem történnie, akkor az mindenhogyan meg fog történni, nem számít, hogy én mennyire próbálom elkerülni a sorsomat.
- Jól sejtem, hogy az előbb a folyosón, amikor megfogtuk egymás kezét, akkor látta mindezt? - kérdeztem tőle óvatos, puhatolódzó hangnemben, mivel nem tudtam, hogy pontosan milyen reakcióra is számítsak, vagy hogy nála ez a téma mennyire számított érzékeny pontnak. El tudtam képzelni, hogy sokan őrültnek gondolták, amikor ő jóhiszeműen figyelmeztette őket a veszélyre. – Mindenesetre köszönöm a figyelmeztetést, mindenképp megfogadom – bólintottam egy aprót meggyőződéssel a hangomban, hogy ezzel is mutassam, bennem megbízhat, mert hiszek neki. Ezt a témát viszont nem akartam erőltetni, ha ő nem kívánt róla beszélni, mert bár igaz, hogy felkeltette a kíváncsiságomat, de harapó fogóval nem akartam volna kiszedni belőle az információkat.
Amikor elkezdte mesélni, hogy mi az az álom, ami folyton kísérti, én gondolataimba merülve hallgattam pár pillanatig. Mikor következő kérdéseit tette fel, én csak egyetértően bólogatni kezdtem.
- Igen, az nagyon is lehetséges. Megkérdezhetem, hogy miután a kómából felébredt, az összes emléke megvolt? És az álmok mikor kezdődtek? Gyakori jelenség ugyanis, hogy ha valaki amnéziában szenved, akkor az elveszettnek hitt emlékei álmok formájában próbálnak visszatérni. De ha ez már a baleset előtt is jelen volt, akkor lehetséges, hogy valamilyen más jelentést is hordoz, amiért kifejezetten ez a jelent játszódik le újra és újra – fejeztem be a mondandómat, majd várakozóan pillantottam Tomra. Sajnos nem voltam az álmok szakértője, sem pszichológus, aki képes az ilyen álmok háttérben meghúzódó, lélektani okainak feltérképezésére. Én csak egy egyszerű orvos voltam, inkább műtős, mint bármilyen. De azért igyekeztem a legjobb tudásomnak megfelelően válaszolni.

From: Meredith

541 ❀  kredit

What are these dreams?

Tenyeremet az idegen kezébe helyeztem, ő pedig szorosan megfogva segített fel a földről. Arcomon végig mosoly játszott, és a fiatalember szemeibe néztem, ám valami furcsaságot tapasztaltam. Olyan volt egy pillanatra, mintha látott volna valamit – elképzelni sem tudtam, hogy mit, de teljesen biztos voltam abban, hogy történt valami. Jól ismertem ugyanis ezt a pillantást, amikor a páciens hiába néz rád, de nem téged lát. Általában hallucinációk szoktak ilyenkor történni, épp ezért őszintén elkezdett érdekelni, hogy ő pontosan miért jött ide. Persze, ha nem hozzám jött, nem faggathattam ki őt, hisz nem volt semmilyen jogom ehhez. Épp ezért titkon azért reménykedtem abban, hogy mégis csak hozzám jött.
A folyosót bezengte a fiú erélyes felszólítása, ami teljesen a semmiből jött. Jó páran furcsán tekintgettek felénk ezt hallva, de én úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit. Kicsit sem néztem hülyének, elvégre el tudtam képzelni, hogy nagyjából mi zajlott le benne ez a rövid idő alatt, de tényleg nem akartam tolakodó lenni, és úgy éreztem, valami olyasminek lettem a szem- és fültanúja, ami nem kifejezetten rám tartozott. Én pedig hiába voltam két lében kanál, ezúttal visszafogtam a kíváncsi oldalamat.
Ahogy válaszolt a kérdésemre, és azt felelte, hogy engem keres, a szemeim a szó szoros értelmében felcsillantak, és arcomra még szélesebb mosoly telepedett. Le sem tagadhattam volna, hogy mennyire örültem ennek a hírnek, s csak reménykedni tudtam abban, hogy ezekről a látomásairól, vagy nevezzük őket bárminek, is szót akart ejteni. Mindenképp megért volna egy konzultációt.
- Nos, akkor van egy jó hírem, ugyanis én vagyok Meredith Fell személyesen, örvendek a találkozásnak… - mutatkoztam be a fiúnak készségesen barátságos kifejezéssel az arcomon, miközben még a kezemet is újból felé nyújtottam. Mivel azonban nekem elképzelésem sem volt a nevéről, ezért a mondat végéhez érve elhalkultam, és kérdőn pillantottam rá, arra várva, hogy elárulja ő is, hogyan hívják. Ha megkaptam a választ, akkor szélesen mosolyogva fejeztem be a mondatomat, ha pedig nem, akkor hagytam így a levegőben lógni.
Miután letudtuk a bemutatkozást, már nyitottam is volna a számat, hogy beinvitáljam az irodámba őt, hisz különösebb dolgom nem volt, legalábbis nem olyan, ami ne lett volna halaszthatatlan, főleg, hogy ha azt nézzük, ma amúgy sem kellett volna bejöjjek dolgozni. De ha már itt voltam, nyilván nem küldtem volna el őt, ám a fiú készségesen leült egy székre, és úgy várt arra, hogy nem is tudom, történjen valami?
Pillanatokig csak álltam ott előtte anélkül, hogy szóltam volna bármit is. Az arcát fürkésztem, azt akartam kitalálni, hogy vajon mi járhat a fejében, de nem jártam túl sok sikerrel, így miután meguntam ezt az elfoglaltságot, egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd odalépve a fiúhoz, kezemet a vállára helyeztem, hogy ezzel jelezzem neki, figyeljen rám.
- Nincs semmilyen sürgős dolgom, úgyhogy meg tudlak rögtön hallgatni. Gyere – böktem fejemmel a mellettünk lévő irodám ajtajára, majd amikor biztosra vettem, hogy benne is tudatosult, amit mondtam, kinyitottam neki az ajtót, s amint belépett a kicsiny helyiségbe, becsuktam magunk mögött azt.
- Foglalj helyet nyugodtan – mutattam rá a kanapékra, amik kifejezetten az ilyen beszélgetések miatt lettek az irodámban elhelyezve, majd én is leültem a páciensemmel szemben. – [b]Nos, akkor hallgatom, milyen panasszal, kérdéssel akart hozzám fordulni?[//b] – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, most már komolyabb arckifejezéssel, mint eddig. Persze vonásaim még mindig nem voltak szigorúak, hanem barátságosak, de már nem vigyorogtam, mint egy idióta, hanem felvettem az orvosi maszkomat, s így néztem érdeklődve a fiú felé.

From: Meredith

558 ❀  kredit

What are these dreams?

Ma szabadnapom volt, ezért még csak eszembe sem jutott, hogy bemenjek a kórházba. Otthon ültem a kanapén, egy vicces műsort néztem, miközben fagyit ettem. Igen, tudom, nem túl izgalmas program, de hát nyáron mit vár az ember másoktól? Jobb dolgom egyébként sem volt, s igaz, hogy volt még egy-két jelentés, amiket át kellett volna nyálazzak, de ebben a melegben semmi kedvem nem volt hozzá. Úgy döntöttem ezért, hogy majd már inkább az esti órákban fogok hozzá, amikor a hőmérséklet kissé lehűlt, s már én sem érzem úgy, hogy a házban is menten meggyulladok. Addig is annyi tervem volt csupán, hogy a TV előtt döglődhessek, sok máshoz egyébként sem füllött a fogam.
Épp az egyik komédiás viccét hallgattam nagyokat nevetve, amikor rezegni kezdett a telefonom. Még csak nem is számítottam arra, hogy a kórházból hívtak, meg a figyelmem is el volt terelve, így nem néztem meg a számot, csak automatikusan megnyomtam az elfogadás gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket. Persze amikor meghallottam az asszisztensem hangját, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. Azt mondta ugyanis, hogy sürgősen szükség van rám, mivel az egyik betegem rosszul lett, és másik orvos, aki tudta volna kezelni, épp a műtőben volt. Nem örültem túlzottan, hogy a szabadnapomnak így lőttek, de igazából nem álltam le sajnálkozni vagy dühöngeni. Ha hívott a kötelesség, akkor hívott, én pedig rögtön felpattantam, és úgy, ahogy voltam, megindultam a kórház felé, mielőtt még túl késő lett volna.
Épphogy leparkoltam a kocsimat, én már ugrottam is ki onnan, és futóléptekkel tettem meg a bejárathoz vezető utat. Ahogy beértem, akkor sem fecséreltem túlságosan az időmet, köszöntem a portásnak, és már száguldottam is tovább, hogy mielőbb elláthassam a betegemet. Szerencsémre még időben érkeztem, és sikerült újra stabilizálni az állapotát. Úgy éreztem, hogy egy kő esett le a szívemről – nem örültem volna, ha pont emiatt veszítettük volna el. Főleg, hogy eddig egészen jól volt, a gyógyulás jeleit mutatta, s ő egy olyan páciens volt, akinek az élete tényleg egy hajszálon múlott. Már az is csodának számított, hogy a műtétet túlélte, a hozzátartozói pedig annyit hálálkodtak nekem akkor, holott mondtam nekik, hogy ez még nem jelent semmit; hogy a nehezén lehet, hogy túl volt már, de bármikor jöhet egy hirtelen roham vagy valami, ami véget vethet az életének. Ez történt most is, és ha egy másodperccel is később érkezem, lehet, hogy akkor már nem tehettem volna semmit érte. De szerencsére ez nem következett be, egyelőre legalábbis. Épp ezért adtam ki szigorú parancsba a nővéreknek, hogy nagyon figyeljenek erre a betegre, mert ha még egyszer megismétlődik a mai, a szíve lehet, nem fogja már tovább bírni. Mindannyian szerettük volna ezt elkerülni, ha lehetett.
Mindenesetre, mivel már bejöttem a kórházba, úgy döntöttem, hogy vetek egy pillantást a többi betegemre is, hogy ők hogyan érzik magukat. Bementem hát az irodámba, magamra vettem az orvosi köpenyemet, mivel azt az előbb nagy sietségemben elfelejtettem, s így indultam meg a páciensek szobái felé. Arra azonban nem számítottam, ahogy fordultam ki az irodámból, hogy egy fiatalember fog felém jönni, ráadásul úgy, hogy ő sem figyelt, így tökéletesen egymásnak ütköztünk, és én voltam az, aki alulra került. A fejem kicsit koppant a padlón, de egyébként semmi komoly bajom nem esett szerencsére, mivel egyik testrészemre sem estem úgy, hogy az eltörhetett volna, vagy meghúzódhatott volna.
- Jól vagyok, köszönöm. Nem történt semmi komoly – nevettem fel, de azért elfogadtam a felém nyújtott kezet. Mikor már talpon voltam, felvettem a földről a mappámat is, amit elejtettem, ahogy összeütköztünk, majd leporoltam a köpenyemet is. – Segíthetek esetleg valamiben? – kérdeztem tőle barátságosan mosolyogva. – Kissé elveszettnek tűnsz, csak azért. Ha megmondod, kit keresel, akkor akár el is kísérhetlek hozzá. Nem olyan hatalmas ez a kórház, de azért el lehet itt is tévedni – magyaráztam még neki, majd inkább befogtam a számat, hogy őt is szóhoz hagyjam végre jutni. A lényeget egyébként is a tudtára adtam már az első kérdésemmel is.

From: Meredith

638 ❀  kredit