Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Karácsonyi álom

Today at 1:24 pm

Hangstúdió

Today at 2:24 am

Mûterem

Yesterday at 6:13 pm

Alagsor

Yesterday at 4:59 pm

Best friends reunion

Csüt. Dec. 14, 2017 2:02 pm

Fakunyhók

írta: Shelby Ford
Kedd Dec. 12, 2017 10:18 pm

Ethan J. Rodrigez

írta: Grace Moore
Kedd Dec. 12, 2017 10:16 pm

Chace Crawford

Hétf. Dec. 11, 2017 11:44 pm

Dominik Parker

Hétf. Dec. 11, 2017 12:00 am

Félvér Tábor - Frpg

írta: Vendég
Vas. Dec. 10, 2017 10:59 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 13 8
Vérfarkasok 2 5
Hibridek 2 4
Eredetiek 1 3
Eretnekek 4 1
Vadászok 4 0
Emberek 9 5
Összesen 42 35
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Theodore Storm


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Pént. Jún. 02, 2017 4:18 pm





Damon & Elena



Amit Elena mondott, az igaz volt. Ismertem már őt annyira ahhoz, hogy tudjam, tarthatnék én itt neki órákig is szentbeszédeket, annak is csak annyi haszna lett volna, mint az előbb elhangzott nyugtatásaimnak: semennyi. Első sorban persze nem azért, mert én nem voltam elég hatásos (bár, tény és való, hogy valószínűleg ez is közrejátszott a dologban), hanem az, hogy Elena nem az a fajta ember volt, aki képes lett volna elengedni az aggályait csak azért, mert valaki azt mondta neki, ne féljen, mert nem lesz semmi gond.
Nem igazán értettem soha az ilyen embereket, főleg, hogy én kicsit sem voltam ilyen. Élveztem a stressz nélküli élet velejáróit, meg azt is, hogy nyugodtan megmártózhattam a sötétségben, és akkor gyilkolhattam, amikor csak akartam. Elvégre, mi veszteni valóm volt? Az öcsémet nem veszítettem volna el, már korábban is volt nem egy hullámvölgy a kapcsolatunkban, aztán nézzetek ránk, nálunk jobb és szeretőbb testvérpár nem létezett a földkerekségen. Aztán ott volt Elena, aki igen, ezután minden bizonnyal teljesen elfordult volna tőlem, de még annyira ez sem tudott volna meghatni. Hisz ő soha nem lehetett az enyém, Stefant szerette, és milyen báty lettem volna, ha szánt szándékkal, erőszakkal elveszem a nőjét? Gondoljon bárki bármilyen szívtelennek és önzőnek, ezt azért én sem tettem volna meg. Stefan megérdemelte a boldogságot, megérdemelte Elenát, nem úgy, mint én, hiába epekedtem érte minden egyes percben. Emiatt pedig, szinte még kapóra is jött volna, ha megint féktelen gyilkolásba kezdek. Legalább akkor megutált volna, ami igen, nagyon fájt volna, de távol tartotta volna magát tőlem. Ez lett volna a legjobb mindkettőnknek, de mégsem jött össze.
Amikor vele voltam, egyszerűen még csak a késztetést sem éreztem arra, hogy megöljek bárkit is, ő pedig szívesen volt velem – erre rájöttem. Más különben miért kereste volna állandóan a társaságomat? Lehet, hogy csak tanácsot, segítséget akart kérni tőlem, de mégis hozzám fordult a problémáival mostanában, és nem hittem volna, hogy ez véletlen. Álltathatta magát azzal, hogy Stefanba szerelmes, de volt köztünk valami, valami, ami miatt tudtam, hogy ő is érez irántam valamit. Örültem ennek, hogy a fenébe ne örültem volna? De a szívem legmélyén tudtam, hogy ez így nem helyes. Én nem voltam elég jó neki.  
Mindenesetre nem szóltam semmit arra, amikor azt felelte, neki lehet az örökké valóság is kevés lesz arra, hogy megtanuljon vámpír lenni, csak egy mindentudó, sejtelmes mosolyt küldtem felé. Viszont amikor szóba hozta Stefan bambi diétáját, nem bírtam ki, szinte öntudatlanul csúszott ki a számon a helytelenítésem és lenézésem.
- Pff... Ezt te sem gondolhatod komolyan, Elena – mondtam neki komoly hangon. – Nem attól lesz valakiből jó vámpír, hogy nem iszik egyáltalán embervért. Mert ez igazából nem jelent önuralmat, bármennyire is gondolnád ezt. Ez valójában csak menekülés. És tudom, hogy te ennél erősebb vagy – feleltem Elena szemeibe nézve végig, hogy ezzel is nyomatékosítsam azt, amit mondtam. Mert ez tényleg így volt.
Lehet, hogy Stefan és köztem ő tűnt úgy, mint aki jobban képes uralni a sóvárgását, de ez kicsit sem volt igaz. Stefan pont, hogy azért választotta inkább az állati vért, mert képtelen volt megálljt parancsolni magának. Persze, ez is egy lehetőség volt arra, hogy egy vámpír táplálékhoz jusson, de az öcsém esetében ez egy az egyben csak menekülés volt. Képtelen volt leállni, ha egyszer inni kezdett, de nem akart bántani se másokat, ezért ezt választotta megoldásnak, mert azt hitte, ez a legbiztonságosabb. Holott neki is csak meg kellett volna tanulnia az önkontrollt. Biztos voltam benne, hogy képes lett volna rá, lehet, hogy nem egyik napról a másikra, és lehet, hogy akár száz évébe is került volna, de a végeredmény szerintem mindenképp megérte volna. A baj csak az volt, hogy Stefan nem hitt ebben. És annyira félt attól, hogy megint ripperré válik, hogy képtelen volt rászánni magát arra, hogy ő is tanuljon. Pedig most Elenával mindketten beülhettek volna az iskolapadba, én pedig felhúzhattam volna a tanári szemüvegemet, hogy aztán szigorúan okítsam őket a vámpírlét csínjára-bínjára.
Viszont amikor azt mondta, hogy jobban bízik bennem, mint saját magában, na, azon egy kicsit nagyon meglepődtem. Mármint, oké, már az előbb is leszögeztük, hogy bízik bennem, ha nem így lett volna, nem is engem kért volna meg, hogy segítsek neki táplálékhoz jutni, de ezt a vak bizalmat nem tudom, mivel érdemeltem ki. Ha azzal, hogy mérgemben megöltem az öccsét, akkor bátran kijelenthetem, hogy megérte eltörni a nyakát.
- Ilyet se látott még senki. Van valaki, aki jobban bízik Damon Salvatoreban, mint magában. Pezsgőt rá! – feleltem szórakozott hangnemben, még a kezemet is megemeltem, amolyan „Éljen!” módjára, de aztán, nehogy Elena rossz néven vegye ezt, egy hálás, némileg megnyugtató mosolyt öltöttem arcomra. – Nincs okod a bizalmatlankodásra, nekem elhiheted – mondtam, ezzel most már tényleg lezárva ezt a témát. Elég volt a lelkizésből és a papolásból, itt volt az ideje annak, hogy tényleg belevessük magunkat az estébe, és önfeledetten szórakozva jól érezzük magunkat. Nem vágytam már semmi másra. És, eléggé megszomjaztam ebben a sok beszédben, szóval reméltem, hogy jó whiskyt adnak ott, ahová vinni készültem Elenát is.
Ahogy megindultunk lefelé a lépcsőn, és szóba jött a napló téma, én elkezdtem szórakozni azzal, hogy csak úgy hasra csapva mondtam valamit, amit írhatott, de aztán neki olyan csúszott ki a száján, amit hallva rögtön lefagyott a játékos mosoly az arcomról, és elkomolyodtam. Persze, tudtam, hogy nem úgy gondolta azt, amit mondott, mint ahogy hangzott, de mégis szíven ütött. Túlságosan is. Valószínűleg ő is érzékelte, hogy ez nem éppen úgy sikeredett, mint ahogy szerette volna, és már kezdett is volna magyarázkodni, de végül nem fejezte be a mondatát. Lehet azért, mert érezte, ahogy ridegség sugárzik belőlem, vagy csak szimplán úgy látta, hogy nem éri meg kijavítania magát.
Mindenesetre én nem szóltam semmit, még arra sem, amikor közölte, ő szereti Stefant így. Meg kellett volna hatnia annak, hogy ennyire önzetlenül szerette az öcsémet? Hát rohadtul nem érdekelt! Érezzenek csak így egymás iránt, én pedig megmaradok az önző, gonosz, velejéig romlott bátyóka, aki megint az öccse barátnőjébe szerelmése. Mert úgy nézett ki, tehettem én bármit, nem tudok kilépni ebből a szerepkörből, és tudjátok mit? Nem is akarok! Mert élvezem, hogy ilyen vagyok! Élvezek gonoszkodni másokkal, és ezt még az utóbbi száz év alatt sem tudtam megunni.
Amikor beültünk az autóba, és Elena feldobott egy témát, nem éreztem úgy, hogy jobb kedvem támadt volna. Sőt! Pont ellenkezőleg. Még mindig eléggé keserűen éreztem magam, de megpróbáltam ezt némileg elfojtani, mert nem akartam, hogy ez megbélyegezze az est hátralevő részét. És így Elenának se tudtam volna segíteni, most pedig mégis csak ez volt az elsődleges feladatom. Tessék, én vagyok az önző, mi?
- Ez csak megszokás kérdése igazából. Akkor nem ismertél volna mást, és az lett volna a megszokott – rántottam egyet a vállamon. Persze, megértettem, hogy miért mondta ezt. Az új generációnak, aki már ebben a modern társadalomban nőtt fel, egyszerűen elképzelhetetlen volt az akkori élet. Hogy a szülők mekkora befolyással bírtak, hogy nem mindenkinek adatott meg az a lehetőség, hogy minden nap finom étel kerüljön az asztalára, hogy a rangok milyen fontosak voltak. Igen, akkoriban ezek a dolgok voltak a döntőek, de mára mindez nyomtalanul eltűnt. S habár emiatt azt gondolná az ember, hogy a mostani világ jobb, mint a korábbi volt, azért ez nem volt teljesen igaz. Megvolt mindennek a rossz, árnyoldala.
Ahogy elhagytuk a Devonsport táblát, és Elena közölte, még sosem járt itt, szórakozott mosollyal az arcomon pillantottam rá.
- Nem meglepő. Eléggé eldugott kisváros, és nem sokan ismerik. Mi is Stefannal csak egy véletlen folytán bukkantunk rá annak idején – mondtam Elenának megmagyarázva, hogy miért nem ismerhette ezt a várost. Tipikusan az a hely volt igazából, ahol minden megvolt, és csak kevesen tették ki a lábukat innen ezért. Meg aztán, igazából Mystic Falls is pontosan ilyen volt. Véletlenül csak nagyon kevesen tévedtek oda, így ha valaki idegen érkezett, nos, azt valószínűleg nemcsak a szél sodorta oda.
- Minden rendben lesz – biztosítottam őt megint, miután már megérkeztünk a bárhoz, és még az autóban ültünk. Igyekeztem a tekintetemmel is ezt sugározni felé, hogy most már tényleg értse meg, minden flottul fog lezajlani, és nem fog senki sem meghalni. Mert ez most nem az az éjszaka volt, amikor hulla hegyeket akartunk magunk mögött hagyni. Az majd egy másik este programja lesz.
Csak azután kapcsoltam ki én is a biztonsági övemet, és szálltam ki az autóból, amikor Elena is így tett – előtte semmiképp sem akartam, mintegy ezzel is azt mutatva neki, hogy ha nem akar, akkor tényleg nem kell velem jönnie. De Elena állta a sarat, és úgy döntött, hogy történjék bármi, de végigcsinálja ezt most velem. Büszke voltam rá emiatt.
Miután kiszálltunk az autóból, bezártam azt, majd a kulcsot a zsebembe raktam, miközben Elena már azt tudakolta, hogy mit tervezek pontosan. Nos, erre a választ én sem tudtam, úgyhogy csak megvontam a vállamat, majd utána indultam én is.
- Még nem tudom, majd amit a helyzet ad – villantottam rá egy magabiztos mosolyt, habár tudtam, hogy ezzel nem épp sikerült elérnem azt, hogy megnyugodjon. De most már nem visszakozhatott, már muszáj volt végigcsinálnia ezt az estét úgy, ahogy én mondtam neki. De szerencséjére, semmi őrültséget nem terveztem, és csak reméltem, hogy egy véletlen folytán sem fog semmi ilyesmi történni.
Amikor közölte, hogy jobb lenne, ha én mennék be előbb, csak bólintottam egy aprót, és már be is léptem volna az ajtón, amikor hirtelen megéreztem, ahogy Elena keze az enyémre kulcsolódik. Nem értettem, hogy most miért cselekedett így, de nem szóltam semmit, csak bátorítóan megszorítottam azt, s egy ugyanilyen pillantással ránéztem. Tényleg azt akartam, hogy megnyugodjon, és végre elengedje magát. De ehhez előbb azt hiszem, innia kellett. Meg is volt hát, hogy először mit fogunk tenni.
Habár a meghitt pillanatnak vége szakadt, amint elfordítottam a tekintetemet Elenáról, de a kezét nem engedtem el, hanem így léptünk be egyszerre az épületbe. Egyből megcsapott az izzadság és alkohol szaga, miközben megtöltötte a dobhártyámat a hangosan üvöltő zene. A villódzó fényeket még meg kellett szokjam, ezért összehúzott szemmel kezdtem el a bárpult után kutatni. Szükségem volt pár másodpercre, mire megtaláltam azt, de mikor már megvolt, magabiztos léptekkel indultam meg afelé átnyomakodva a tömegen, még mindig fogva Elena kezét, és így húzva őt magam után.
Ahogy megérkeztünk a bárpulthoz, elengedtem Elena kezét, és rákönyökölve a pultra vártam, hogy megjelenjen a srác, és leadhassam a rendelésünk. Mikor megjelent, kértem tőle két felest, egyet nekem és egyet természetesen Elenának. Elvégre, nem lehetett egyetlen partit sem pia nélkül kezdeni. Meg, úgy láttam, hogy Elenára bőven ráfért a szíverősítő.
Amikor megérkezett a rendelésünk, megfogtam a két kis poharat, és az egyiket Elena felé nyújtottam. Ha akarta, ha nem, nem tágítottam addig, amíg el nem vette, s amikor így tett, büszkén rámosolyogtam.
- Egy húzásra – feleltem, majd meg sem várva Elena reakcióját, ellenkezését, bármit, csak magamba döntöttem a piát. Épphogy letettem a kiürült poharat a pultra, már mutattam is az ujjammal a pultosnak, hogy még két ilyet szeretnék. Mikor Elena is végzett a saját adagjával, féloldalvást fordultam, hogy szemügyre tudjam venni a tomboló tömeget potenciális táplálékforrás után keresve.
- Na, Elena, nézz körül, és mondd, hogy ki a szimpatikus, hogy kiből táplálkoznál szívesen – mondtam neki úgy, hogy még a zenén túl is halljon engem, majd mivel megjött a következő kör is, én egyből lehajtottam azt is, a másik poharat viszont Elena kezébe nyomtam, és így vártam arra, hogy vajon kit fog kinézni magának.


How to be a vampire



words: 1852 ❀ zene: Karakterzenéim <3 ❀ kredit



YOU KNOW WHO I AM IN LOVE WITH
JUST READ THE FIRST WORD AGAIN
E
L
E
N
A

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
Ian Somerhalder
Keresem :
My way back to Elena


Léptek száma :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Hétf. Május 08, 2017 12:41 pm





To: Damon Salvatore



Help me, please...

Csak magamban reagáltam le a szavait. Tudtam, hogy vannak sebek, amiket esetlegesen felszakíthat ez a téma és úgy éreztem, előttem nem kellene ezt titkolnia. Azt akartam, hogy ő is megbízzon bennem, ahogyan most én benne. Szerettem volna, ha jobban megnyílik nekem, mint eddig bármikor. Fogalmam sem volt róla, miért vágyok ilyenekre, de nem is igazán gondoltam bele.
Őszintén, azt sem értettem meg soha, hogyan tudott beleszeretni Katherine-be. De nem csak ő, hanem Stefan is. Kellett, hogy legyen a gonosz hasonmásomban valami jó. Valami olyan, amire Stefannak és Damonnek szüksége volt. De sosem jöttem rá, mi volt az.
Másrészt, felnéztem Damonre, hogy annyira szeretett valakit, hogy képes legyen mindent eldobni érte. Érdekelt, vajon fog-e újra ennyire szerelmes lenni vagy végleg elzárkózik az efféle érzelmektől. Meg akartam kérdezni, de nem tudtam, hogyan. És valószínűleg választ sem tudott volna rá adni. A válasza rántott ki a gondolataimból. Kicsit megmosolyogtam, hogy ő sem hinné, hogy hasonló gonoszságokat művelnék, mint Katherine. Bólintottam egy aprót és hosszan figyeltem őt. Túlságosan meghitt volt, hirtelen nem is tudtam hova tenni az érzéseimet. Láttam, hogy mozdul a keze, és én azt hiszem, reflexből kezdtem beszélni. De pillanatokkal később még visszanéztem Damon kezére. Vajon mit szeretett volna? Meg kellett volna várnom. Ezekkel a gondolatokkal nem tudtam mit kezdeni. Éreztem, tudtam, hogy nem jó felé haladok. Mégsem tudtam visszaterelni magam a helyes útra.
Talán csak azért vagyok összezavarodva, mert vámpír lettem. Minden felerősödött, az... Alig láthatóan megráztam a fejem és inkább Damonre figyeltem.
- Pedig ismersz már annyira, hogy tudd, ha valamire, erre eléggé rástresszelek… - A számat húztam, de nem akadékoskodtam túlzottan. Mellette tényleg úgy éreztem, minden rendben lesz, csak… önmagamtól féltem.
- Nekem lehet, az örökkévalóság is kevés lesz. Annyira boldog lennék, ha meg tudnék élni az állati véren… akkor nem ártanék senkinek. – Sóhajtottam, majd el is mosolyodtam a következő szavaira. – Tényleg kíváncsi vagyok. - Ezt nem tagadhattam. – Az esküdözést illetően pedig… tudom, hogy bízhatok benned és bízok is, csak önmagamban nem és ezért… nehéz. – Vallottam be egy fokkal halkabban.
Ahogy haladtunk lefelé a lépcsőn, végig őt figyeltem. Nem, sokkal inkább bámultam. A kapcsolatunk Damonnel sosem volt egyszerű, sőt. Az elején szinte utáltam őt és féltem is tőle. Nem volt a legmegbízhatóbb ember a világon és elég önző is volt. Katherine megszállottja és bármire hajlandó lett volna. Még arra is, hogy Bonniet bántsa. Azóta… annyi minden történt. Annyira más most, ahogy előttem sétált lefelé. Nem az volt már, aki régen. Kedves volt, figyelmes és a rengeteg vitánk után is eljött, hogy segítsen nekem. Annak ellenére, hogy nem tudtam cserébe mit adni neki. Amióta vámpírrá váltam, tudtam azt is, hogy szeret engem. Stefan biztos azt mondaná, hogy ne dőljek be neki, hisz valószínűleg azért segít, mert azt várja, a végén majd a karjaiba omlok. De én az ellenkezőjében hittem. Abban, hogy ezt most nem önmaga miatt teszi, hanem értem és a barátságunkért.
A „kedves naplóm” mondatra összerezzentem és egyből összehúztam a szemem. Aztán eltátottam a számat.
- Én ilyet sosem írnék…! – Vágtam rá egyből, kissé idegesen és némi aggódás is vegyült a hangomba. Abban igaza volt, hogy tényleg annyira férfias és… nem. Nem gondolhattam ilyenekre. Épp ez előtt tisztáztam le magamban, hogy ez nem szól másról, csak a barátságunkról. Tartanom kellett magam ehhez, mert ha nem így lett volna, mégsem különböztem volna annyira a hasonmásomtól. Ha engedtem volna azoknak a buta érzéseknek, amik azóta bujkáltak bennem, hogy vámpír lettem.
- Damon, én… - Hirtelen nem tudtam „leszidni” a buta viccei miatt. Azt hiszem, csak nem akartam megbántani, bár, erre egy kicsit előbb kellett volna gondolnom. Azzal, hogy azt mondtam, én sosem írnék ilyet, biztos voltam benne, hogy egy parányit, de megbántom. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy nem lehet őt szeretni, csak azt, hogy jelenleg a szívem foglalt volt. Kissé aggódva figyeltem, még miután elkezdett másról beszélni, akkor is.
- Nekem tetszik, hogy ő ilyen. – Jegyeztem meg halkabban, majd az autóban helyezkedni kezdtem. Apró sóhaj hagyta el a számat és egy rövid időre megint megfordult a fejemben, hogy jó ötlet-e ez a kiruccanás. Aztán ránéztem Damonra és egyből elfelejtettem a kételyeimet. Hallgattam, ahogy mesél. Nem volt hosszú, nem volt annyira tartalmas sem, de örültem, hogy válaszolt valamit. Előrepillantottam.
- Nem tudom, tudtam volna-e akkor élni, mint ti. Úgy értem, biztos tudtam volna, de mai fejjel érdekesen hangzik. – Elgondolkodtam, a szemem sarkából néztem rá. Eszembe jutott, hogy ő és Stefan rengeteg kort megéltek már, mióta megszülettek. Minden korszakban meg kellett találniuk, kik is ők, hova tartoznak, mit csinálhatnak. Mintha az ember több életet élne le. Bizarr volt belegondolnom, hogy most már én is közéjük tartozom és ha sikerül ez a vámpír-lét, akkor én is több száz évig elélhetek. Félrenéztem, majd ki az ablakon.
Hosszú órák teltek el. Néha szóltam csak Damonhöz, akkor is csak valami apróság kapcsán. Egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék, mert amit mondtam volna, annak nem lett volna jó vége. Ezért csendben utaztam és hallgattam a rádiót és a zenét, amit bekapcsolt. Láttam, hogy ingatja a fejét a zene ütemére, ezt megmosolyogtam. Sőt, aranyosnak találtam. De hangosan nem mondtam ki.
A szavaira összerezzentem, majd sietve elnéztem a Devonsport feliratú tábla felé. Ó, szóval ez volt az úti célunk. Nyugtáztam magamban.
- Sosem jártam még itt. – Vagy ha mégis, nem emlékeztem rá. Figyeltem, merre megyünk. A gyomrom görcsbe rándult, mert éreztem, pillanatok kérdése és belépek egy olyan „világba”, ahová annyira nem is akarok. De éhes voltam és ez az érzés erősebb volt. Nem is tudtam volna megmondani, mikor ettem utoljára. Talán előző nap. Mély levegőt vettem, ahogy leparkolt. Egyből felé fordultam. A kérdésére egy félresikerült mosollyal feleltem.
- Hát… erre nem tudok jó választ adni, Damon. Az „izgulás” nem éppen fejezi ki, amit érzek. – A kezem a fogantyúra csúszott, majd némi habozás után meghúztam, ezzel kinyitva az ajtót. Nem volt menekvés, nem fordulhattam vissza. Azt akartam, hogy Damon segítsen és ő megígérte, hogy fog. Ahogy kiszálltam, egyből megcsapott a hideg. Bezártam az ajtót, majd egyből megfordultam és vártam, hogy Damon is megjelenjen.
- Szóval… hogyan tervezed ezt csinálni? – Léptem oda mellé, ha ő nem jött oda hozzám és érdeklődve néztem rá, majd körbe, végül el a bár felé. Gyanítottam, hogy oda fogunk bemenni, mert… hova máshova? Sejtettem, hogy tele lesz részeg, bulizó emberekkel, akik potenciális jelöltek egy vacsorához… Damon biztos így fogalmazott volna. Nem vártam túl sokat a válaszára, inkább magamtól indultam el az épület felé.
- Damon… - Felnéztem rá és lassítottam, majd megálltam a bejárat előtt közvetlenül. – Jobb lenne, ha te mennél elől. – Félreálltam, hogy utat biztosítsak neki az ajtóhoz. Közben magamat nyugtattam, hogy nem lesz gond és mindent megoldunk, nem fog meghalni senki és tök jól fogom magam érezni. A földre néztem kissé idegesen, majd, mielőtt Damon beléphetett volna esetlegesen az épületbe, megfogtam a kezét. Rövid időre, szinte alig, de megfogtam és magam sem értettem, miért.



From: Elena Gilbert


1119 szó      ❀ Just give me a reason ❀  kredit



I wanna be a simple girl in the crazy life

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
.•° nikolina konstantinova dobreva
Léptek száma :
63

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Pént. Május 05, 2017 10:50 pm





Damon & Elena



- Nincsenek semmiféle sebek, Elena, ezért nincs is miért bocsánatot kérned – válaszoltam neki, s habár igyekeztem gyengédséget csempészni a hangomba, de nem igazán jött össze, s a kelleténél sokkal érzéketlenebben szólaltam meg. Reméltem, hogy Elena nem fogja ezt magára venni, mert én tényleg nem hibáztattam semmiért, és ahogy mondtam is, nincsenek sebeim. Mondjuk, ez csak félig volt igaz. Mert igenis voltak, hogy a fenébe ne lettek volna?!
Katherine Pierce volt életem nagy szerelme – legalábbis akkor így gondoltam -, és bármit megtettem volna azért, hogy mellette maradhassak. Nem véletlenül dugtam a fejemet a homokba, amikor megtudtam, hogy egyszerre kavar velem is és Stefannal is; és nem véletlenül vállaltam a kiszabadításának a kockázatát akkor. Nem féltem a haláltól, nem féltem apánktól, se attól, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elbukunk, mert előttem csak egyetlen egy arc lebegett, s ez Katherine-é volt.
Aztán persze amikor vámpírrá váltam, és megtudtam, hogy még életben lehet, az vált az elsődleges célommá, hogy megtörjem Emily varázslatát, és megadhassam a szeretett nőnek a szabadságát. De ennél naivabb nem is lehettem volna, s csak azt mutatta, hogy az érzéseim olyannyira elhomályosították a józan ítélőképességem, hogy nem ismertem fel Katherine valódi személyiségét. Vagy csak nem akartam – ezt már magam sem tudtam volna eldönteni.
A tényen mindenesetre nem változtatott, hogy nagyon is mély sebet ejtett a szívemen, amikor közölte, hogy soha nem szeretett engem. Nem mintha nem lettem volna ezzel tisztában – amikor kiderült, hogy egy percig se volt bezárva abba a sziklasírba, s ő végig szabad lábon volt, miközben én megoldásokat kerestem a nem is létező problémájára. Neki meg persze eszébe se jutott, hogy ráköszönjön az egyik régi szeretőjére, aki neki köszönhetően lett vámpír. De ennek ellenére is, hiába próbáltam magam lelkiekben felkészíteni arra a bizonyos válaszra, amikor hallottam is Katherine saját szájából... nos, igen, az nem volt kellemes. De ez már egy régi nóta volt, én pedig sikeresen túltettem magam rajta. Ebben sokat segített az, hogy minden idegszálammal leplezetlenül gyűlölhettem már őt, illetve Elena is, bár ezt azért nem vallottam volna be semmi pénzért.
- Nem, ebben teljesen biztos vagyok – feleltem lágy hangon, tényleg őszintén gondolva azt. Elenát és Katherinet egyszerűen nem lehetett egy kalap alá venni. Külsőre hiába néztek ki ugyanúgy, a személyiségük teljesen más volt. Katherine a velejéig romlott volt, Elena pedig még ártatlan és tiszta volt. Reméltem, hogy ezt többé-kevésbé meg fogja majd tudni őrizni.
Ahogy így egymás mellett ültünk az ágyon, megint egy meghitt pillanat alakult ki közöttünk, aminek hatása alatt a kezem szinte öntudatlanul indult meg, hogy megsimítsam Elena arcát. Tudtam, hogy nem lett volna szabad így cselekednem, mert nem akartam semmi tönkre tenni ezzel, de olyannyira vágytam az érintésére, hogy sokszor, túl sokszor alig tudtam visszafogni magam, és közömbösen viselkedni vele.
Ám mielőtt elért volna kezem Elena arcához, megtört a pillanat azzal, ahogy sietve reagált a Caroline-os megjegyzésemre, én pedig beletúrtam a hajamba, mintha a kezdetektől fogva azt akartam volna. Éreztem, hogy ez gyenge próbálkozás volt, ezért csak remélni tudtam, hogy Elena is inkább úgy viselkedik majd, mintha mi sem történt volna az előbb, és csak megfeledkezünk erről a pillanatnyi gyengeségről.
- Figyelj, csak ne aggodalmaskodj annyit, rendben? Minél jobban rástresszelsz erre, annál nehezebben fogod tudni elfogadni a jelenlegi felállást. És senkiből sem vált egyik napról a másikra tökéletes vámpír, ezt nekem elhiheted – tettem még hozzá, s habár éreztem a késztetést, hogy példának felhozzam még az öcsém esetét is, inkább csendben maradtam. Nem akartam Elenát emlékeztetni Stefan árnyoldalára is, mert attól csak még jobban megijedt volna. Így is biztos voltam abban, hogy nem egyszer megfordult a fejében, hogy mi lesz akkor, ha belőle is olyan fejletépegetős szörnyeteg válik, mint amilyen a drágalátos öcsikém volt annak idején... Mondjuk, részben én tehettem arról, hogy ilyenné vált, meg egyébként sem állt jogomban ítélkezni mások felett. Hisz én mindenkinél rosszabb voltam.
- Csak most, csak neked, szóval élvezd ki, hogy ilyen Damon akciókupont kaptál – kacsintottam rá játékosan, amikor arra utalt, hogy nem volt szokásom ígéreteket tenni. Ami igaz is volt, mert nagyon utáltam őket. Elvégre, minek esküdni valamire, amit nem is biztos, hogy be fogsz tudni tartani? Én pedig amilyen hangulatember voltam, nem igazán lehetett semmit száz százalékosra venni azzal kapcsolatban, amit mondtam vagy tettem. De egyszer-egyszer, amikor tényleg komolyan gondoltam valamit, akkor még én is kiejtettem a számon azt a bizonyos varázsszót, s olyankor minden erőmmel azon voltam, hogy be is tartsam, mert nem féltem attól, hogy netalán másképp lesz.
És igen, nem akartam hagyni, hogy Elena bárkit is bántson akaratán kívül. Elvégre, akkor miféle tanár lettem volna? Egyébként sem arról akartam neki órát tartani, hogy hogyan váljunk rossz fiúvá, aka olyanná, mint Damon Salvatore, hanem arról, hogy hogyan tudjon úrrá lenni a vér utáni sóvárgásán.
- Nincs szükség esküdözésre, Elena, úgyis tudom, hogy minden, amit kitalálok tökéletes. És azt is tudom, hogy már majd’ kifúrja az oldaladat a kíváncsiság, csakhogy megtudhasd, ezúttal mit eszeltem ki a számunkra - viccelődtem vele, amivel elrejtettem, hogy valójában milyen jól estek a szavai. Elena, szinte majdnem eddigi pályafutásom alatt először teljesen önszántából rám bízta magát, és nem Stefanhoz futott segítségért, hanem hozzám fordult. Ez a bizalom még új volt, de határozottan tetszett, és el tudtam volna viselni még jó párszor.
Miután végzett az átöltözéssel, és meglátta, hogy a cuccai között turkáltam, egyből számon kért, én pedig csak rántottam egyet a vállamon, mintha nem tudtam volna, hogy miről beszél.
- Én? Pff! Ugyan minek tettem volna? – A kérdés persze költői volt, és nem vártam rá választ, miközben elindultunk lefelé a lépcsőn. Viszont a vámpír szuper hallásomnak köszönhetően meghallottam, hogy azon aggodalmaskodott még, hogy vajon a naplójába olvastam-e bele, így hiába játszottam az előbb az ártatlant, ezúttal nem bírtam megállni, hogy ne vágjak vissza neki. – Kedves naplóm! Azt hiszem, ma teljesen belezúgtam Damonbe. Az egész megjelenése olyan férfias és szexi, hogy amikor megláttam, azt hittem, menten elalélok... Valami ilyesmit írtál, nem? – fordítottam hátra a fejemet, hogy a mögöttem lépkedő lányra nézhessek, és rávillanthassak egy öntelt, csábos mosolyt.
De természetesen csak végig ugrattam, főleg, hogy nem is nyúltam a naplójához. Most mondtam volna, hogy azért tényleg szívesen belelestem volna, de nem, igazából az nem lett volna igaz. Jobbnak láttam, ha inkább nem tudom, hogy miket írt le rólam. Ezért hát a napló helyett csak valami töri füzetet vettem kézbe, az meg olyan nagyon unalmas volt a kis Damon rajzok nélkül, hogy pár oldal után jobbnak láttam, ha inkább más szórakozás után nézek.
- Igazad van, ez sokkal inkább passzolna Stefanhoz. Csak neki lehet ilyen nyálas stílusa – húztam el számat, hogy ezzel is mutassam, hogy mit gondolok a romantikáról. Hozzám ez egy kicsit sem illett, én inkább voltam az a típus, aki elrabolja azt a nőt, akivel lenni akar, és leszarja, hogy az mit akar és mit sem. Bár azért ezeket az eszközöket nem kellett eddig sokszor alkalmaznom, mert a nők jöttek anélkül is velem, hogy nekem akár kérnem kellett volna. Hiába, a csáberőm!Biztos fejre ejtette valaki még gyerekkorában, és azért lett ilyen – tettem még hozzá, ezzel együtt azt is sugallva, hogy igen, lehetséges, hogy én voltam az a valaki, aki véletlen (vagy szándékosan?) kicsit gonoszkodott az öcsikéjével, aminek eredménye az lett, hogy ilyen elfuserált lett a gyerek. Hát igen, mindig is én voltam a gonosz bátyó!
Amint beszálltunk az autóba, én már el is indítottam azt, hogy mielőbb elérjünk az úti célunkhoz. Egy nem messze lévő kisvároska volt az, ahová annak idején elég sokat jártunk Stefannal, még amikor emberek voltunk. De én azután is, hogy vámpír lettem, benéztem oda csak úgy a nosztalgia kedvéért, amikor ezen a környéken jártam – na meg hogy megnézzem, az ottani lányok még mindig ugyanolyan szemre valóak-e, mint amilyenek a múltban voltak.
Persze, azóta már sokat változott a hely, és már koránt sem volt meg az a régi hangulata, de azért még mindig jó volt szórakozni ott. De a legfőbb ok, amiért azt a helyet választottam, az az volt, hogy egy kis vámpírféle bulizásra pont alkalmas volt. Elvégre, fontos szempont volt, hogy feltűnés és pánikkeltés nélkül tudjunk táplálkozni, az a városka meg pontosan tökéletes volt erre.
- Képzeld el, hogy most autó helyett egy lovas kocsiban ülünk, rajtad hatalmas, fűzős szoknya van, ami olyannyira szoros, hogy levegőt alig kapsz, rajtam pedig valami csinosabb ruha, na és persze kalap. A kalap az fontos volt – magyaráztam Elenának, bár gyanítottam, hogy nem éppen ilyen válaszra számított. Én viszont nem az a fajta személy voltam, aki túlságosan szeretett a régi, múltbéli dolgokra visszaemlékezni. És oké, hogy most nem a saját életem után érdeklődött Elena, de azokra az időkre úgy, ahogy volt, nem akartam gondolni. Ez ügyben csak Stefant, meg a naplóit tudtam ajánlani. Ő biztos részletekbe menően le tudta volna festeni Elenának, hogy milyen volt az élet az 1800-as években. Mondjuk éppenséggel én is megtudtam volna, csak hát ugye nem akartam. Az akarat pedig nagyúr.
Miközben elhagytuk Mystic Fallst, hogy megelőzzem azt, hogy kínos csend üljön ránk, bekapcsoltam a rádiót, és kerestem valami olyan adást, ami megadta a hangulatot a mai kiruccanásunkhoz. Szerencsére találtam is egyet, így ezután néha-néha a zene ütemére kezdtem mozgatni a fejem, mintha annyira élveztem volna azt. De igazából sokkal inkább foglalkoztatott az az elképzelés, hogy Elenát inkább nem viszem sehova, csak itt helyben megdöntöm. A közelsége ugyanis olyan addiktív volt, hogy muszáj volt megpróbáljam valami mással lekötni a gondolataimat.
Végül egy pár órás autókázás után megérkeztünk az úti célunkhoz.
- Elena, hadd mutassam be neked Devonsportot, ahol a mai nap hátralévő részét tölteni fogjuk – szólaltam meg mosolyogva, miközben a szemem sarkából a mellettem ülő lányra sandítottam, hogy megnézzem, éppen mit csinált.
Még néhány percig az autóban ültünk, majd mikor megpillantottam a bárnak az épületét, lassítani kezdtem, és leparkoltam egy erre a célra kialakított részen.
- Meg is érkeztünk – jelentettem ki, mintha Elena magától nem jött volna rá. – Na, izgulsz már? – kérdeztem tőle ezúttal a fejemmel teljesen felé fordulva, arra várva, hogy mit fog felelni. Nem örültem volna neki, ha még most, az utolsó pillanatban inkább vissza akarna táncolni, de akartam, hogy tudja, most még meg van rá az esélye. Mert ha kiszálltunk a kocsiból, akkor már nem visszakozhat, kénytelen lesz végigcsinálni az egészet.


How to be a vampire



words: 1656 ❀ zene: Karakterzenéim <3 ❀ kredit



YOU KNOW WHO I AM IN LOVE WITH
JUST READ THE FIRST WORD AGAIN
E
L
E
N
A

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
Ian Somerhalder
Keresem :
My way back to Elena


Léptek száma :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Szomb. Ápr. 29, 2017 4:53 pm





To: Damon Salvatore



Help me, please...

A szavaimmal nem akartam őt bántani, de mindketten tudtuk, hogy ő igenis önző, ha arról van szó. És én közel sem voltam olyan, mint ő. Láttam rajta, hogy feldühítettem. Kicsit meg is lepett, hogy végül egy megjegyzése sem akadt. Pedig ilyen esetekkor mindig van valami frappáns, csípős beszólása.
- Sajnálom, nem akartam feltépni újra ezeket a sebeket… - Félrenéztem. Habár tudtam, hogy Damon már rég elfelejtette Katherinet és nem érzett mást iránta, csak gyűlöletet, de azt is tudtam, hogy a múltban igenis fontos volt a számára. Még akkor is az volt, amikor először találkoztunk. Sajnáltam, hogy nem kapta meg, amit szeretett volna. Sajnáltam, hogy az az aljas nő átverte és csak játszott vele. Ugyan úgy néztem ki, mint Katherine, mégis teljesen mások voltunk és ha valamire, hát erre büszke voltam.
- Én biztos, hogy sosem használnálak ki titeket úgy, ahogyan ő tette. – Megráztam a fejemet is kissé. Sosem akartam volna olyasvalaki lenni, mint ő. Bár eszembe jutott, hogy mit mondott nekem egyszer: „nem baj, ha mindkettejüket szereted.” Damonra néztem a szemem sarkából, majd a Carolineos megjegyzésére egy csapásra elfelejtettem az előző gondolatmenetemet és bíztam abban, hogy ő is. Nem akartam ilyen kínos témákba belemászni, de valahogy mégis ide lyukadtunk ki és… tényleg kellemetlen volt. Sietve reagáltam arra, amit mondott.
- Erre tényleg nem kellett volna emlékeztetned… - Jegyeztem meg ezúttal én szúrósan, majd megráztam a fejem. -  Nem tudom, miért mondod, hogy jobban teljesítek, de… rendben. – Belenyugodtam. Elvégre ő lát kívülről, én csak belülről szenvedek.
Azonban amit ezután mondott, elgondolkodtatott. Halványan el is mosolyodtam. Igen, az öcsém. Miatta nem volt szabad feladnom, még akkor sem, ha minden sejtem tiltakozott a helyzet ellen. Jeremy fontos a számomra és már csak mi vagyunk egymásnak. Egyetlen élő rokonunk sem volt már és ez borzasztó volt. Nem hagyhattam magára. És azt sem akartam, hogy ő elhagyjon engem. Küzdenem kellett.
- Igazad van, Damon. – Ezúttal próbáltam kizárni a fejemből minden negatív gondolatot. Igazság szerint tényleg nyugodtabbnak éreztem magam a beszélgetésünk után. Szükségem volt rá, hogy így megbeszéljük, megnyugtasson. Így már egy csepp kételyem sem volt abban, hogy megvéd és leállít, ha elfajulnának a dolgok. Az ígéretére elmosolyodtam.
- Damon Salvatore ígéreteket tesz… ritka alkalmak egyike. Köszönöm. – Fürkésztem egy ideig az arcát és ösztönösen újra a keze felé nyúltam, de még időben megállítottam magam. Mégis mi ütött belém? Túl sokszor érintkezem Damonnel. Az érzések kavarogtak bennem, szinte megfojtottak, ahogy egyre inkább fel akartak törni belőlem.
- A te meglepetéseid… - Elhallgattam és csak rándítottam egy aprót a vállamon. – Rád bíztam magam, szóval több kétkedés nincs. Esküszöm! – A mellkasomra húztam az egyik kezem az „esküszöm” szónál, mielőtt elmentem volna öltözni.
Aztán láttam, hogy Damon a holmijaim közt kutakodik és az egyik könyvet tartja a kezében. Vagy a naplómat?
- Mit csináltál az előbb? Damon, várj… kutakodtál a cuccaim közt? – Pillantottam fel rá, ahogy elhaladt mellettem, de követtem. Csak az ajtóból néztem még vissza a szobám felé, de vissza már nem mentem. – Remélem, nem olvastál bele a naplómba. Az tudod, elég személyes és… nem biztos, hogy el kéne olvasnod. – Motyogtam kissé halkabban, de hallhatta, hisz a vámpíroknak nagyon is jó a hallása.
A házból kilépve kissé hűvös volt, de annyira nem, hogy kabátot kelljen felvennem. Damon autójához lépkedtem és közben hallgattam a magyarázkodását. Felvontam a szemöldököm.
- Ki sem néznék belőled ilyesmit… ez túl „romantikus” a te… - Végigmértem. - …stílusodhoz. – A piros masni, meglepetés, meg efféle dolgok. Stefanból előbb kinéztem, hogy ilyen módszerrel visz el valahova, de Damon más volt. Bár az igaz, hogy kérdés nélkül már vitt el a városból. Mondjuk, az inkább konkrétan emberrablásnak minősült, mégis élveztem a vele való kiruccanásunkat. Beszálltam a kocsiba, amint ajtót nyitott. Magamban megjegyeztem, hogy mennyire lovagias ahhoz képest, mint amilyennek mutatja magát. Biztos, még az 1800-as évekből ragadt rá ez a stílus, vagy modor. Elgondolkodtam valamin, de a szavai elvonták a figyelmem kissé. Bólintottam, miközben becsatoltam az övem.
- Készen állok. – Azt hiszem. Kissé bátortalanul mosolyogtam rá, a kacsintása egy rövid időre még zavarba is hozott. Sietve előrenéztem és figyeltem az utat, amerre haladtunk, de nem tudtam, hová akar vinni.
- Tudom, megint a múltat hozom fel, de… Damon. Milyen volt akkoriban élni? Amikor te voltál gyerek. A történelemkönyvekből nem jön át minden és egyszerűen csak kíváncsi vagyok. – Nem néztem rá, így érdeklődtem, majd letekertem kicsit az ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő. Jó érzés volt, ahogy a szél megcsapta az arcom és összekócolta a hajam. Hozzáadott némi pluszt a hangulatomhoz. Olyan… szabad volt. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Hosszan néztem az éjszakai fényeket, ahogy kifelé haladtunk a városból. Lassan ránéztem, bár kissé aggódtam. Reméltem, hogy nem a rosszkedvű Damonnel találom szembe magam, amiért félig-meddig megint a múltjában áskálódom. Pedig most konkrétan nem az életéről kérdeztem, inkább csak a körülményekről.



From: Elena Gilbert


783, nos, ez gyengébb lett     ❀  kredit



I wanna be a simple girl in the crazy life

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
.•° nikolina konstantinova dobreva
Léptek száma :
63

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Szomb. Ápr. 29, 2017 12:11 am





Damon & Elena



Megrándult egy izom az arcomon, amikor Elena közölte, hogy ő nem tud önző lenni, és csak azt nézni, hogy neki mi a jó, ezzel mintegy azt sugallva, hogy én önző vagyok. És tudjátok mit? Igen, az voltam! Minden egyes porcikámban! De nem éreztem bűntudatot azért, amiért vigyázni akartam arra a nőre, aki mindennél többet jelentett a számomra. Meg akartam védeni, még ha ugyan az enyém soha nem is lehet, de azt akartam, hogy éljen, és bármennyire is volt meglepő, nem szerettem volna, hogy vámpír legyen. Nem kívántam neki ezt az életet, mert tudtam, hogy ezzel együtt jár a gyilkolás is, Elena pedig túl jó volt ehhez. De most, hogy vámpír volt, így sem volt vele bajom, mert ő még mindig ugyanaz volt, mint korábban. És én nem voltam olyan, mint Stefan, aki nem tudta elfogadni, hogy ez történt, mert igen, Elena változni fog, a vámpírlét során mindannyian megváltozunk. A személyiségünk bizonyos jegyei felerősödnek, és a megváltozott körülmények is hozzátesznek ahhoz, hogy már ne legyünk többé ugyanazok a gyenge, ártalmatlan emberek, mint akik az átváltozás előtt voltunk. A döntés azonban mindig az egyéné volt és lesz is - hogy mihez kezd mindezzel. Ez a választás pedig nem is olyan nehéz: megszoksz vagy megszöksz.
A kezdeti dühöm azonban gyorsan elpárolgott. Éreztem, ahogy egyre jobban meglágyulok, s már majdnem ki is csúszott a számon egy olyan mondat, amit nem volt szabad kimondjak. Igaz, hogy minden kitörölt emléke visszatért Elenának, de nem akartam olyan nyálas, cseszett hősszerelmes lenni, mint amilyen Stefan volt. Pedig ha Elena tudta volna... Ő egy percig sem gondolt bele abba, hogy mi, hogy én mit éreztem volna akkor, ha örökre elveszik, ha meghal és nem létezik többé. Én... azt nem hiszem, hogy túléltem volna – és ennek megint Stefan lett volna hibása, mert ő képtelen volt meghozni azokat a rossz döntéseket, amik ugyan jók, de mégis negatív hatásuk van. Mint például hogy Elena megutálhatja. De én mindettől nem féltem, mert Elena még mindig inkább utáljon, minthogy egyáltalán ne is éljen.
- Csak vállaltam volna, de ugye nem igazán úgy jött össze, ahogy én azt elterveztem – javítottam ki őt kapásból, de persze értettem, hogy mire célzott. Ő nem akart vámpír lenni, még Stefan kedvéért sem ment volna bele ebbe önszántából, erre most bele lett kényszerítve abba, hogy vérszívóként élje le az élete hátralévő részét. De életben volt még, és szerintem Elena sem akart igazából meghalni – ha azt akarta volna, nem fejezi be az átváltozást. Most viszont még túlságosan új és szokatlan volt neki ez az egész, így csak természetes volt, hogy minden porcikája vonakodott tőle, de biztos voltam abban, hogy majd ő is rájön, hogy valójában mit akar – és hogy az életben maradásért mi mindent meg nem tenne.
- Ugyan, Elena! Ne kattogj már ennyit, ne gondold túl ezt az egészet. Caroline is csapnivaló volt először, és remélem nem kell emlékeztetnem téged arra, hogy a kezdeti stádiumban megölt valakit. Ehhez képest szerintem te igenis jobban teljesítesz – magyaráztam neki. Próbáltam megnyugtatni, meggyőzni, de Elena ugyanolyan konok volt, mint az idióta kisöcsém, és a bajuk is pontosan ugyanaz volt – hogy nem tudták elengedni magukat, csak kikapcsolni az agyukat és mulatni egyet. Oké, elismerem, Stefannál ez soha nem végződött jól, vagy is hát attól függ, hogy a leszaggatott fejek kinek minek számítanak, de azt szikla szilárdan tudtam, hogy Elena aggályai milyen forrásból fakadtak.
Egészen eddig csak a vámpírlét sötét oldalát látta – a folyamatos vér utáni sóvárgás, azt, hogy nehéz kontrollálni magunkat, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy tudta, Stefan milyen szörnyűségeket tett csak azért, mert éhes volt és nem tudott magának nemet mondani. De szerencsére itt voltam én Elenának, hogy bevezessem őt a vámpírság jó oldalába is, és megmutassam neki, hogy azért nem olyan rossz ez az élet. Ha sikerül ezt neki is felismernie, már nem lesznek többé ilyen kétségei – ebben még annál is biztosabb voltam, mint hogy most itt voltam nála.
Amikor közölte, hogy ő nem fog, hogy nem akar senkit sem megölni, csak egy mindent tudó pillantást vetettem rá, de a számon nem csúszott ki egy hang sem. Nem akartam megijeszteni őt, és még több félelmet sem akartam belé táplálni, volt azokból így is elég, nekem pedig pont hogy az lett volna a célom, hogy ezeket eloszlassam.
Egy nagy sóhaj hagyta el az ajkaimat, amiért Elena annyira mégsem akart tágítani attól a kérdéstől, hogy én hogyan fogadtam el azt, hogy vámpír lettem. Pár másodpercig azon gondolkodtam, hogy mit válaszoljak neki erre, hisz mégse akartam rossz tanácsot adni, de mivel rólam volt szó, ezért szinte csak azt a példát tudtam volna neki mutatni, hogy milyen ne legyen. Ami, mondjuk egy alapnak nem is volt olyan rossz.
- Elmondhatnám neked, hogy mit éreztem akkor, de nem fogom, mert nem akarom, hogy abba a hibába ess te is. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy találj magadnak egy célt, amiért még így is érdemes élned. Amit el akarsz érni, ami annyira fontos a számodra, hogy bármit megtennél érte. Gondolj például az öcsédre – tanácsoltam neki, miközben komolyan a szemeibe néztem. Ennél többet és jobbat nem tudtam volna neki mondani. Persze ha arról lett volna szó, hogyan kínozzunk meg valakit, vagy hogyan menjünk Stefan idegeire, akkor arról ódákat tudtam volna zengeni, de ez egy olyan téma volt, amivel mindenki másképp birkózott meg, ki így, ki úgy, ki jobban viselte, ki rosszabbul, de eddig mindenkinek sikerült többé-kevésbé megbékélnie azzal, hogy ilyen lett. És itt most nem az elme roggyant Finnre gondoltam, aki annyira mániákus volt, hogy önként magára vállalta az áldozati bárány szerepét, mintha a mártírkodás olyan hősies és önzetlen tett lett volna a részéről, pedig nem volt az. És hogy miért? Mert ő egy gyáva alak volt, aki nem tudott megbirkózni azzal, amivé vált - gyáva és gyenge, és az ilyenek meg sem érdemelték, hogy éljenek.
Kellemes melegség terjedt szét a mellkasomban, amikor Elena is megfogta az én kezemet. Egyszerűen olyan megmagyarázhatatlan érzések támadtak fel bennem, amiket nem tudtam hová tenni, de egy dologban biztos voltam – hogy nem akarom őt elengedni. De tudtam, hogy nem lehetek önző vele szemben, ennyire nem, és hogy neki is jobb lesz, ha nem bonyolódik komolyabb kapcsolatba velem. Örültem volna neki, nem tagadom, és valószínűleg képtelen lettem volna visszautasítani őt – mert én már csak ilyen voltam. Telhetetlen és önző, olyan, aki csak a saját érdekeit és vágyait tartja szem előtt. De amíg ő nem mondja, hogy velem akar lenni, én nem fogom rákényszeríteni magam. Ez így volt tisztességes.
- Akkor ne aggódj. Nem fogom hagyni, hogy bármi rossz történjen, oké? Megígérem! – feleltem neki gyengéd hangon. Reméltem, hogy ennyi elég lesz, és nem kell tovább őt győzködnöm arról, hogy semmi baj nem fog származni abból, ha most eljön velem, és kicsit jól érezzük magunkat.
A pillanat hosszabbra nyúlt a kelleténél, ahogy így egymás mellett ültünk, egymás kezét fogva és egymás szemeibe nézve, de végül Elena volt az, aki megtörte ezt a meghitt pillanatot azzal, hogy elengedte a kezemet. Én is ugyanígy cselekedtem, majd a térdeimre helyeztem őket, és megpróbáltam megfeledkezni arról, hogy milyen hiányérzetet hagyott ez bennem.
- Ha elárulnám, akkor abban mi lenne a szórakoztató? Majd meglátod, ha odaértünk – válaszoltam neki mosolyogva, miközben én is felálltam az ágyról. Amikor odalépett a szekrényhez, és kivett belőle pár ruhadarabot, hirtelen azt hittem, hogy itt előttem akar átöltözni, és már fel is vontam a szemöldökömet, készen állva arra, hogy valami megjegyzést tegyek erre, de végül megelőzött ő, és beviharzott a fürdőbe.
Erre én csak rántottam egyet a vállamon, majd mivel éppenséggel nem volt semmi dolgom addig, amíg rá vártam, elkezdtem kicsit rosszalkodni, ergo Elena cuccai között turkálni. Persze odáig nem fajult a helyzet, hogy a fehérneműi között kutassak, megelégedtem annyival, hogy az asztalán lévő képeket nézegettem, meg beleolvastam egy-két füzetbe, de nem találtam őket különösebben érdekesnek, ezért pár oldal után le is tettem őket.
- Elena, nem vagy még készen? – kiáltottam be neki kissé panaszos hangnemben. Készen álltam arra is, hogy továbbfolytassam a türelmetlenkedést, ám ebben a szent minutumban nyílt is az ajtó, és voálá, Elena Gilbert, teljes pompájában megjelent.
- Nagyszerű – húztam széles mosolyra az ajkaimat – Akkor induljunk is – feleltem, miközben az éppen a kezemben fogott füzetet eldobtam valamerre a hátam mögé, és megindultam kifelé a szobából, majd leérve a lépcsőn elhagytuk a házat is.
- Bocsesz, sajnos a piros szalagot otthon hagytam, amivel a szemedet most be kellene kötnöm, hogy még csak ne is sejtsd, hogy hova tartunk. Remélem, nem haragszol érte – néztem rá bocsánatkérően, miközben kinyitottam neki az anyósülés ajtaját. Amint helyet foglalt, becsuktam azt mögötte, és elfoglaltam a saját helyemet a volán mögött.
- Készen állsz? Akkor Indul a buli! – kacsintottam rá, majd elfordítva a kulcsot elindítottam a motort, és beletapostam a gázba, hogy Elenával kettesben elszáguldjunk az éjszakába.


How to be a vampire



words: 1429 ❀ zene: Karakterzenéim <3 ❀ kredit



YOU KNOW WHO I AM IN LOVE WITH
JUST READ THE FIRST WORD AGAIN
E
L
E
N
A

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
Ian Somerhalder
Keresem :
My way back to Elena


Léptek száma :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Csüt. Ápr. 27, 2017 8:45 pm





To: Damon Salvatore



Help me, please...

Nem tetszett a stílusa, sem a szavak, amiket kiejtett a száján. Összehúztam a szemeimet, kissé dühösen és egyben szomorúan néztem rá.
- Igen, Damon, tudom, hogy te gondolkodás nélkül engem mentettél volna ki. És ezzel azt érted volna el, hogy egy életre meggyűlöllek. Én nem vagyok olyan, mint te. Nem vagyok és nem is tudok önző lenni és csak saját magammal törődni. Nekem fontos Matt és nem tudom, mihez kezdtem volna, ha meghal. – Főleg nem abban a tudatban, hogy a halála végeredményben miattam lett volna. Akkor és ott, abban a pillanatban döntenem kellett, hogy én vagy Matt haljon meg. Ki választaná saját magát egy barátja helyett? Az, akinek nincs lelkiismerete és érzései. Nekem voltak. És újra megtenném, újra őt választanám magam helyett, bármennyire is tiltakozik minden egyes porcikám az ellen, hogy vámpír legyek.
Az éles megjegyzésére mély levegőt vettem, de ezúttal próbáltam nem teljesen magamra venni a szavait.
- Tudod, hogy értettem. Te Katherine miatt önként vállaltad, hogy vámpír legyél, nem? Én… még Stefanért sem akartam lemondani az emberi mivoltomról. – Ezen elgondolkodtam. Damon szerelme annyira erős volt Katherine iránt, hogy képes lett volna mindent feláldozni érte. És én? Talán én nem szeretem annyira Stefant, hogy bármire hajlandó legyek érte? Ez a gondolat kicsit megijesztett. Szerettem Stefant, ehhez kétség sem fért hozzá, de mégis furcsa dolgok kavarogtak a fejemben. Többek közt Damon. Szusszantam egy aprót és újból figyelni kezdtem rá.
- Ehhez nem hiszem, hogy valaha is hozzá tudok szokni. Ott van Caroline, akinek jót tett a vámpírság, de én… én más vagyok, Damon. – Elhalkultam. Attól féltem, ha sokáig nyafogok, a végén még itt hagy és azt semmiképpen nem akartam. Csak ő tudott segíteni nekem, benne bíztam meg. Egészen addig a pillanatig szilárdan hittem ebben, amíg arra a tényre fel nem hívta a figyelmem, miszerint az, hogy öljek, elkerülhetetlen. Megráztam a fejem.
- Nem, Damon. Én nem fogok megölni senkit. Nem akarok. – Újból a fejemet ráztam, nem akartam belenyugodni abba a ténybe, hogy előfordulhat. Pedig ha logikusan gondolkozik az ember, tényleg megeshet. Már csak azért is, mert még nem tudom kontrollálni magam. Épp ezért félek másik vérét venni. Ugyan akkor tudtam, mire céloz Damon. Ha valaki bajban lenne a szeretteim közül, biztos, hogy nem tétováznék, de riasztott a gondolat, hogy olyanná válhatok, mint ő. Nem akartam gyilkos lenni. Emberként nem volt gondom ilyesmivel és nem akartam, hogy az életem része legyen az ölés. A vér. Bár a vér a maga nemében már sajnos a részem volt. A táplálék, amire szükségem volt. Bármit megadtam volna azért, hogy bejöjjön Stefan terve. Az, hogy állati véren éljek, sokkal jobban hangzott. De a testem nem így gondolta… és még a vértasak sem volt jó. Nem értettem, miért.
Ahogy végre leült mellém, egy fél pillanatra elmosolyodtam. Végre nem volt olyan messze tőlem. Damont mindig is kissé távolságtartónak tartottam. Olyan típusúnak, aki tényleg nem enged közel senkit magához. Még a saját testvérét sem. Igaz, annak megvolt a maga története, de akkor sem volt jó látni, mennyire egyedül van. Mindennel egyedül birkózott meg eddig. Sajnáltam érte.
- Biztos emlékszel, de ha nem akarod megosztani velem, nyugodtan mondhatod. Nem akarok a múltadban áskálódni, csak… csak megoldást keresek. – Vallottam be, miközben még mindig magam elé néztem. Megoldást keresni és találni… ez a kettő nem mindig járt együtt.
Ahogy megfogta a kezem, megborzongtam. Nem számítottam rá és túl kellemes érzés volt, ahogy a keze közrefogta az enyémet. Ösztönösen én is megszorítottam a kezét és felnéztem rá. Hunyorogva, halvány mosollyal figyeltem, ahogy beszél. Tud ő megértő lenni, ha akar és jól állt neki. Alig láthatóan bólintottam az első kérdésére, de a következőre már a számat is nyitottam, hogy választ adjak.
- Nem tudom, miért, de bízok, Damon. Mostanság rajtad kívül… nincs senki, akiben ennyire bíznék. – A vámpírság terén, de valahol éreztem, hogy ez már többről szól. Csak még nem voltam kész arra, hogy bevalljam magamnak és másoknak. A kezünkre pillantottam, miközben a másik kezemmel is megfogtam az övét. Kellemesen meleg volt, ami meglepő, hisz vámpírok voltunk. Lehet, csak én képzeltem be magamnak? Nem tudom. Aztán, amint észbe kaptam, elengedtem és újra ránéztem.
- Szóval, hova viszel el… vacsorázni? – Úgy hangzott a kérdés, mintha valamiféle randevúról lenne szó, pedig közel sem volt így. Mégis jó volt ilyen „köntösbe” bújtatni azt, hogy épp azt tervezzük, hogy újból vért igyak egy élő ember nyakából. Riasztott még mindig, de mégis nyugodtabb voltam. Damon miatt. Lemásztam az ágyról és a szekrényhez léptem, hogy kinyissam. Keresgélni kezdtem benne. Az volt a tervem, hogy átöltözök, mert eddig az itthoni ruhám volt rajtam, amiben nem szívesen mentem volna ki az utcára. Egy piros felsőt és egy farmert vettem elő.
- Mindjárt jövök. – Szóltam oda Damonnek, mielőtt elmentem volna és bezárkóztam volna a fürdőszobába. Siettem az öltözéssel, de ahogy a tükör elé léptem és megláttam a tükörképem, újból lefagytam. Már nem az a lány nézett vissza rám, aki pár napja. Vagy épp pár hete. Az életem gyökeresen megváltozott, amióta Stefan és Damon beléptek az életembe. Ez egyszerre volt jó és kevésbé jó is. Az, hogy velem voltak, sokat jelentett. Stefan segített átvészelni a szüleim halálának kezdeti időszakát és ezt sosem felejtem el neki. Damon pedig… lehet, sok rossz döntést hozott, de tudtam, hogy az esetek többségében nem pusztán önzésből cselekszik. Sokszor helyezett másokat maga elé, ő egyszerűen csak olyan döntéseket hozott, amiről azt hitte, a legjobbak. Az más kérdés, hogy nem sokszor volt igaza.
Megfésülködtem, arcot mostam, majd néhány pillanat múlva nyitottam a fürdőajtót és visszaindultam a szobámba.
- Kész vagyok. – Az ajtófélfának dőltem és onnan figyeltem, vártam, hogy csatlakozzon hozzám. Próbáltam úgy felfogni a dolgot, ahogyan ő: szórakozásnak. Elszakadtam a félfától és ha jött, akkor elindultam lefelé a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtóhoz.



From: Elena Gilbert


933 szó, omg, sosem írtam ennyit    ❀  kredit



I wanna be a simple girl in the crazy life

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
.•° nikolina konstantinova dobreva
Léptek száma :
63

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Csüt. Ápr. 27, 2017 4:01 pm





Damon & Elena



- Ne felejtsd el, hogy Matt neked köszönheti az életét. És ha nem mondod Stefannak, hogy őt mentse meg, akkor most talán nem tartanánk itt, szóval szerintem minden jogod megvan ahhoz, hogy két lábon járó vértasaknak használd, ha már másból nem tudsz enni! – förmedtem rá idegesen Elenára. Persze, nem ellene irányult a frusztrációm és a haragom, sokkal inkább Stefan felé, amiért ennyire cseszett engedelmes és jófiú volt. Ha én lettem volna ott, nem érdekelt volna, ha Elena megutál azért, amiért semmibe vettem az akaratát, akkor is őt mentettem volna meg elsőként. Mert számomra ő volt az első, én nem érdekelt holmi ember. Azok egyébként is csak kajának voltak jók.
Kieresztettem egy sóhajt, hogy megpróbáljam lenyugtatni az idegeimet, mert tudtam, hogy ha így kezdek el viselkedni, azzal kicsit sem segítek Elenának, és csak annyit érek el, hogy megint elzárkózzon előlem, aztán meg ki tudja mit csinál majd a vámpírléttel, ha nem tudja magát kontrollálni.
- Tudod, a vámpírok többsége egyik pillanatról a másikra válik azzá – jegyeztem meg enyhe éllel a hangomban, de aztán visszafogtam a negatív érzéseket magamban, mert nem akartam, hogy Elena tényleg kidobjon a házból. Nem mintha teljesen képes lett volna rá, de amikor idejöttem, elhatároztam, hogy megetetem őt kicsit, és nem igazán szándékoztam sikertelenül, behúzott farokkal haza kullogni.
- Figyelj, tudom, hogy most még nehéz, a kezdetekben mindenkinek az, de majd hozzászoksz, és már nem fogod ennyire katasztrofálisnak látni a helyzetet – magyaráztam neki immár nyugodt hangon, bár nem voltam teljesen biztos benne, hogy sikerrel is jártam. Ez egy olyan dolog volt, amit elmondhattam neki akárhányszor, de a saját érzései nem fognak csettintésre megváltozni.
Emlékszem, eleinte én is mennyire utáltam vámpír lenni. Egy másodpercig sem kívántam az örökkévalóságot Katherine nélkül, de hiába mondtam ugyanezt Stefannak, ő egyszerűen annyira beleszeretett a vér ízébe, hogy nem látta fától az erdőt. Gyűlöltem őt azért, amiért engem is belekényszerített mindebbe, de végül, ahogy telt-múlt az idő, megtaláltam a célomat, és... megszerettem a vámpírlétet. Most pedig ott tartottam már, hogy semmi pénzért nem változtam vissza emberré, még ha lehetséges is lett volna. Nem akartam olyan gyenge és esetlen lenni, mint ami akkor voltam, amikor megpróbáltuk kiszabadítani Katherinet. Még nála is jobban gyűlöltem azt az érzést, a tehetetlenséget...
- Segíteni fogok, persze, hisz azért vagyok itt, de Elena, ugye tudod, hogy nem fogod tudni elkerülni, hogy másokat ölj? – kérdeztem tőle teljesen komoly hangon. Nem rejtettem véka alá a meggyőződésemet, hogy így lesz, és biztos voltam abban, hogy a lelke mélyén Elena is tudta. Hisz most már vámpír volt, megvolt az ereje ahhoz, hogy megvédje azokat, akiket szeretett, és ha veszélyben lesznek, egy másodpercnyi habozás nélkül fog cselekedni. Mert mindenki ezt teszi, és ilyen tekintetben nem volt különbség ember és vámpír között. Mindenki óvja azokat, akik a sajátjai. És hogy a barátait bántani fogja-e? Nos, ezt nem tudtam volna megmondani, csak azt tudtam, hogy én habozás nélkül kinyírtam volna őket, és egy szemernyi bűntudatot se éreztem volna emiatt. A leélt évek alatt egyébként is olyan sok életet kioltottam már és olyan sok gonoszságot elkövettem, hogy ugyan mit számított, ha a lista bővült még egy-két névvel? Legalább többen voltak, akik utáltak, ami nekem csak jó volt, hisz így meg sem kellett próbáljak kedvesen viselkedni velük.
Amikor Elena megpaskolta maga mellett az ágyat, ezzel mutatva, hogy üljek le mellé, egy pillanatra haboztam, de aztán végül úgy tettem, ahogy kért, és helyet foglaltam mellette. Nem igazán füllött a fogam ahhoz, hogy most egy ilyen mesedélutánt tartsunk, főleg, hogy már beleéltem magam egy kis szórakozásba, és nem tetszett volna túlzottan az a lehetőség, hogy lemondjak erről, de éreztem, hogy Elenának szüksége volt még egy kis időre, hogy lelkiekben is felkészüljön a programunkra, ezért nem tettem neki szóvá a mehetnékemet. Elvégre, úgy egyébként sem lett volna buli, ha ő nem élvezi azt, amit csinálunk – kényszerből ilyet nem lehetett tenni, mert csak még nyomorultabbul érezte volna magát utána.
- Pff, emlékszik már a nyomor rá. – Persze ez hazugság volt, de nem igazán akartam neki rossz tanácsot adni, ebben pedig csak azt tudtam volna neki. Elvégre, én mit tettem akkor? Gyűlölködtem. Gyűlöltem Stefant, őt hibáztattam mindazért, amiért ez történt, s vámpírként ezek az érzések csak még intenzívebbek lettek. Nem igazán foglalkoztam semmi mással ezen kívül, de aztán rájöttem, hogy felesleges így viselkednem. A múlton már nem változtatott, az öcsém pedig egy igazi szörnyeteggé kezdett válni. De végül aztán azt hiszem azért sikerült mindezzel megbékélnem, mert találtam magamnak egy célt – mert megtudtam, hogy Katherine életben van, csak be van zárva. Az lett az életcélom, hogy kiszabadítsam őt. Mert szerettem őt, minden ellenére is – bár ezt már inkább nem hangoztattam, mert utólag már rájöttem, hogy mekkora egy idióta voltam valójában.
Amikor újabb aggályait fejezte ki, csak csendben végighallgattam őt, anélkül, hogy arcomra bármilyen érzelem kiült volna. Megértettem mindazt, amin keresztül ment, és sajnos nem igazán jutott eszembe semmi, amit megnyugtatóan mondhattam volna neki. Ebben Stefan mindig is jobban remekelt, én meg csak inkább megmaradtam annál, hogyan kell másokat láb alól eltenni. De itt és most nem volt itt az öcsém, és Elena nem tőle kért tanácsot. Csak én voltam itt, és segíteni akartam neki. Segítenem kellett neki.
Amikor megláttam, hogy az ujjait kezdi tördelni, egyik kezemmel megfogtam azokat, és gyengéden megszorítottam a kezét, amolyan biztatásként.
- Elena, attól még, hogy vámpír vagy, nem lettél más. És sokan melletted állnak, szeretnek és támogatnak téged, nem fogjuk hagyni, hogy olyan szörnyeteggé válj, mint amitől annyira rettegsz. Együtt megbirkózunk ezzel is, oké? – pillantottam rá, kerestem a szemkontaktust, és ha Elena nem cselekedett ellenkezőleg, akkor én nem terveztem megszakítani azt. – Bízol bennem? – kérdeztem tőle, miközben megint megszorítottam a kezét.


How to be a vampire



words: 920 ❀ zene: Karakterzenéim <3 ❀ kredit



YOU KNOW WHO I AM IN LOVE WITH
JUST READ THE FIRST WORD AGAIN
E
L
E
N
A

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
Ian Somerhalder
Keresem :
My way back to Elena


Léptek száma :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Csüt. Ápr. 27, 2017 1:21 am





To: Damon Salvatore



Help me, please...

A mosolya inkább görcsbe rándította a gyomrom, pedig tudtam, hogy megnyugtatásnak szánta. Elég volt arra gondolnom, hogy mi lesz a „program”. Elég pocsék, hogy az emberi véren kívül semmi sem jó az én hasonmás testemnek. Sóhajtottam, a kérdésre gyengén megráztam a fejem.
- Nem, nem igazán, de tudom, hogy nincs más választásom. Ennem kell valahogy. És nem akarom többé Mattet bántani. – Jegyeztem meg halkan, miközben inkább félrenéztem. Utáltam magam azért, ami történt. Teljesen elveszítettem a fejem a vére miatt és magamtól képtelen lettem volna leállni. A további szavait hallgattam, miközben elpakoltam a fiókomba a naplómat. Amikor kimondta, hogy ne aggódjak annyit, valahogy, mintha egy sziklát vettek volna le a vállamról. Tudtam, hogy igaza van. Kár aggódnom, hisz csak szórakozunk, eszek és már végzünk is. Mégis, valahogy furcsa volt ez az egész. Elpillantottam felé.
- Damon, ez az egész… egyáltalán nem egyszerű. Egyik pillanatról a másikra lettem vámpír és nem tudom, hogyan fogom feldolgozni. Régen sem akartam vámpír lenni és ez most sem változott. – Szegeztem le. Tisztában voltam azzal, hogy tudja mindazt, amit elmondtam, de muszáj volt kimondanom.
A megnyugtatásra szánt szavaira néhány hosszú pillanatig rajta felejtettem a tekintetem, majd félrekaptam.
- Igen, pontosan ettől. Hisz Matt majdnem meghalt miattam. Addig ittam volna a vérét, amíg össze nem esik. Ha te nem jössz… - Elhalkultam. - …biztosan megölöm. És ebbe nem tudok belenyugodni. Épp ezért kell, hogy segíts. – Néztem rá és normál hangerőre váltottam. – Ha te nem tudsz megtanítani kontrollálni magam, akkor senki. – Stefant mégsem kérhettem meg, hisz mindketten tudtuk, hogy miféle problémái vannak a vérrel.  Persze, kérhettem volna Carolinetól is segítséget, de úgy éreztem, nem ment volna túl jól. Caroline jó vámpír, megtalálta önmagát azzal, hogy átváltozott és remekül megy neki. Épp ezért, úgy éreztem, nekem nem tudná ezt megtanítani. Neki ez az egész valahogy ösztönösen jött. Ellenben velem, aki talán még embernek is csapnivaló volt. A negatív érzések csak úgy áradtak belőlem, de az agyam valahogy jelezni akart: higgyek Damonnek, nem lesz semmi baj és ő majd leállít, ha gond lenne.
Őt figyeltem, miközben megpaskoltam magam mellett az ágyat, hogy jöjjön oda és üljön le. Egyelőre nem volt kedvem kimozdulni és elhagyni a békés szobámat. Lelkiekben még kellett némi felkészülési idő. Ha leült mellém, akkor lassan ráemeltem a tekintetem.
- Damon… te hogyan fogadtad el, ami vagy? Biztos neked sem volt egyszerű. – Bármennyire is „profi” vámpír jelenleg. Azért elég idős vámpírnak számított, mármint az én szememben. Az Ősiek meg már egy teljesen másik kategória, ők még idősebbek, még távolabbiak.
- Tudod, amikor Klaus miatt megitattál a véreddel, mert attól féltél, hogy meghalok és elveszítesz… megpróbáltam felkészíteni magam arra, hogy vámpírként térek magamhoz. Akkor és ott kicsit beletörődtem a helyzetbe, bár ehhez nagyon kellett, hogy Stefan mellettem legyen. Ő képes volt velem elfogadtatni, hogy mivé válhatok majd. De… azt hiszem, egyáltalán nem így képzeltem. Mármint nem ennyire nehéznek. Pedig láttam, Stefan mennyit küzd magával a vér miatt. – Magyaráztam. Reméltem, hogy Damon végighallgat vagy legalább megérti, min megyek keresztül. Miért hittem ebben? Nem tudom. Egy ideje teljesen más volt a közelében lenni. Egészen másképp néztem rá. Talán csak ezért. És akárhányszor ránéztem, felrémlett az, amit a naplómban is írtam. Kezdett túlságosan is tele lenni a fejem Damon Salvatoreval. Ez pedig egyszerre aggasztott és öntött el nyugodtsággal. Nem tudtam, mi történik velem. Az rémlett fel párszor, ahogy Stefan mondogatja: „vámpírként az érzések felerősödnek”. Nem tudtam, miért jutnak folyton eszembe ezek a szavak. Nem is akartam belegondolni. Damon már akkor is fontos volt számomra, amikor ember voltam. De nem úgy, mint Stefan.
Az ölembe húztam a kezeim, majd az ujjaim kezdtem idegességemben „tördelni”. Azt figyeltem. Tisztában voltam vele, hogy Damonnek nem probléma egy-két embert megölni, de én más voltam. Mégis tőle vártam a megoldást. Egy kívülálló valószínűleg ostobának tartott volna. Vagy elég volt Carolinera gondolnom, aki élből elutasította Damont, mindenféle értelemben. Ő nem látott benne mást, csak egy rosszindulatú, élvhajhász vámpírt, aki könyörtelenül gyilkol, ha kell és aki rettenetesen sok fájdalmat okozott már mindenkinek a városban. Valahol igaza is volt, de én láttam benne a jót is, a sok rosszon kívül.
A szemem sarkából néztem el felé, de ha rám nézett, inkább újra a kezeimre pillantottam.



From: Elena Gilbert

gyors voltam   ❀ 683 szó ❀ Runninkredit



I wanna be a simple girl in the crazy life

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
.•° nikolina konstantinova dobreva
Léptek száma :
63

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Szer. Ápr. 26, 2017 9:30 pm





Damon & Elena



Amikor Stefannal éppen Klaus megdermesztett testét vittük el, hogy örök életre elrejtsük mindenki elől, beszélgettünk. Természetesen, Elena volt a téma, mint mostanában egyre gyakrabban, ha kettesben voltunk. Persze, persze, gáz volt, hogy már megint ugyanabba a lányba szerettünk bele, én pedig tudtam, hogy semmi esély nincs arra, hogy Elena engem válasszon – és őszintén szólva, ez így volt jó neki is. Én túl sötét voltam neki, önző, szívtelen és a többi. Nem én voltam a jófiú, ő pedig pontosan ilyet érdemelt meg.
Épp ezért igyekeztem ezt a témát minél jobban kerülni, ha Stefannal kellett társalognom, ő viszont nagyon nem tudott lekattanni erről, és megvallva az igazat, marhára fárasztó volt. De hát mit tehettem volna, ha az öcskös nem hagyott nekem kibúvót akkor, amikor ezúttal azt közölte be, ha Elena nem őt választja, akkor elmegy Mystic Fallsból, és kilép az életéből. Soha egy percig nem hittem, hogy Elena engem helyezne előre Stefannal szemben, de azért én is megígértem ugyanezt – annak tudatában, hogy nekem kell majd elmennem.
Aztán persze minden úgy történt, mint ahogy én azt megjósoltam. A drága jó Rick majdnem megölt, Elena Stefant választotta, és már majdnem minden jól is végződött, rózsaszín, cukormázas felhőkkel, szivárvánnyal és unikornisokkal, amikor egy elég nagy problémába ütköztünk – Barbie úgy döntött, hogy megöli Elenát, és sikerrel is járt, vagyis csak majdnem. Elenában vámpírvér volt, az én vérem, aminek köszönhetően vámpírrá változott.
Ha ez nem történt volna meg, akkor elhagytam volna Mystic Fallst – nem volt kedvem a gerlepár románcát figyelemmel követni, elég gondot jelentett az, hogy megint én maradtam hoppon. Ezúttal azonban félre kellett tennem minden érzésemet és ellenérzésemet, mert Elenának szüksége volt rám ahhoz, hogy megtanuljon vámpír lenni.
Persze, Stefan is tanította, igyekezett rászoktatni őt is a bambi diétára, hogy ne kelljen Elenának embereket ölnie, de én már a kezdetektől fogva mondtam neki, hogy nem fog összejönni – friss vámpír volt, tehát friss emberi vérre volt szüksége. Teljesen meglepő módon pedig, igazam lett. Habár én is furcsának találtam, hogy Elena teste visszautasította mind az állati vért, mind a vérkészítményt, de még az enyémet is, de mindezt azzal magyaráztuk, hogy biztosan azért, mert ő a hasonmás.
Ezért hát nem tehetett mást, kénytelen volt emberből táplálkozni, az önuralom megtanítására pedig ki lett volna alkalmasabb, ha nem én? Hisz Stefan soha nem erről volt híres, én pedig tagadhatatlanul maga voltam a mérsékletesség. Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy Elena az én segítségemet kérte ismét – bár, meglepődtem kissé, hogy Stefannak eleinte nem mondta el, de nem tettem neki szóvá, és én is hallgattam, mint a sír. Ja, várjunk, nem is, hisz „véletlenül” az orra alá dörgöltem, hogy Elena ivott a véremből. Hoppá!
Amikor megkaptam Elena üzenetét ismét, hogy tanítsam, hülye lettem volna visszautasítani azt. Persze, nem rohantam rögtön oda hozzá, mintha tűkön ülve arra vártam volna, hogy bejelentkezzen, de valójában tudtam, hogy hamarosan megint hozzám fog fordulni. Azt hiszem, öcskös, valamiben mégis csak én nyertem.
Amikor megérkeztem Elenáék házához, nem vettem a fáradtságot arra, hogy bekopogjak, csak beengedtem magamat, mintha épp hazajöttem volna. Mivel a földszinten nem hallottam a lélegzetét, egyből felmentem a szobájába, hisz hol máshol lehetett volna, ha nem ott? Épp a naplóját olvasgatta elmélyülten, de amint észrevette, hogy megérkeztem, fejét felém kaptam, én pedig széles mosolyt küldtem felé.
- Na, Elena, készen állsz egy kis vacsira Damon módra? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, csábosan nézve rá, hogy ezzel még jobban meghozzam a kedvét a táplálkozásra. Persze, tudtam, hogy nem szívesen teszi azt, amit, de hát farkas törvények uralkodtak – a túléléshez pedig ennie kellett, bármennyire is undorodott a gondolatától.
A kétségbeesett arcát látva viszont az én arcomról is lehervadt a mosoly.
- Ne aggódj már annyit! Csak szórakozunk egy keveset, eszel egy kicsit, és már jövünk is vissza, hidd el, észre se fogod venni az idő múlását. – Igyekeztem megnyugtató és biztató lenni, de Elena félelmei nagyobbak lehettek annál, hogy ilyen egyszerűen sikerüljön megnyugtatnom. Ami, valljuk be, nem volt alaptalan, hisz szinte minden friss vámpír azzal kezdte, hogy megölt valakit, idegent, barátot, ismerőst, nem számított. Gyilkosok voltunk, és igen, azzal tudtuk fenntartani magunkat, hogy az embereket bántottuk. Mi voltunk a táplálkozási lánc csúcsán, de kérdem én, miben különbözött ez attól, amikor emberként állathúst fogyasztott?
- Nem fogom hagyni, hogy bárkit is megölj, ha ettől félsz – tettem még hozzá, hátha valahogy azért sikerül hatást gyakorolnom rá.


How to be a vampire



words: 706 ❀ zene: Karakterzenéim <3 ❀ kredit



YOU KNOW WHO I AM IN LOVE WITH
JUST READ THE FIRST WORD AGAIN
E
L
E
N
A

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
Ian Somerhalder
Keresem :
My way back to Elena


Léptek száma :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   Vas. Ápr. 23, 2017 5:40 pm




Damon  &  Elena





Sosem akartam vámpír lenni, de ezt sokáig nagyon nehezen vallottam be. Emlékszem, mikor Damon erőszakkal itatott meg a vérével és tudtam, hogyha Klaus befejezi, amit elkezdett, meghalok. Vállaltam volna ezt, ha tudom, hogy a szeretteimet életben hagyja. De Damon annyira önző volt és annyira nem akart elveszíteni, hogy nem akart kockáztatni. Önző volt és megtette. A vére a szervezetemben volt és tudtam, hogy vámpír leszek. Akkor és ott úgy gondoltam, sosem bocsátom meg neki, amit tett. Szembement velem, nem hagyta, hogy én döntsek az életem felől.
Stefannak borultam ki, úgy igazán. Neki mondtam ki sírva, hogy nem, nem akarok vámpír lenni. De lassan bele kellett nyugodnom. Viszont Damon, látva, hogy mennyire elszúrta akkor, dolgozott a megoldáson. Mindent megpróbált, hogy időt nyerjen nekem. Végül John bácsi volt az, aki az életét áldozta fel értem... és én még csak nem is tudtam, mit tervez. Én meghaltam, Damon vérével a szervezetemben, majd emberként tértem magamhoz. John bácsi életét kaptam meg, hogy úgy használjam fel, ahogyan szeretném. Sosem felejtem el a búcsúlevelét, amit hátrahagyott nekem.
Nem elég, hogy őt, de majdnem Damont is elveszítettem akkor, de ez már egy másik történet. Most azonban... másodjára már nem tudtam kicselezni ezt a vámpírosdit. Hála Rebekah Mikaelsonnak, újból át kellett élnem azt az autóbalesetet, amiben a szüleim meghaltak. Ezúttal Matt volt velem, ő vezetett. Visszafelé tartottuk Mystic Fallsba, hogyha igaznak bizonyul, hogy Stefanék Klaus vérvonalához tartoznak, még el tudjak búcsúzni.
Stefan sietett a megmentésemre, de én Matt felé irányítottam. Ő túlélte, azonban én.... nem. Senki nem tudta, még én sem, hogy előzőleg, amikor kórházban voltam, a sérüléseim súlyosabbak voltak, mint hittem. Mrs. Fell vámpírvérrel itatott meg, hogy hamarabb meggyógyuljak és ez a vér Damoné volt.
Vámpírként tértem magamhoz és azóta sem tudom, mégis hogyan kezeljem. Eleinte be sem akartam fejezni az átváltozást, sőt. De addig húztam-halogattam, hogy a végén majdnem ténylegesen is meghaltam. Váratlan meglepetésként azonban Rebekah segített, hogy vérhez jussak. Átváltoztam.
Úgy éreztem, nem való nekem a vámpírlét. Stefan végig mellettem állt mindenben, és annyira lelkes volt... de az állati vér, amit belém tömött, sosem maradt bennem. Kezdtem egyre rosszabbul lenni és úgy éreztem, Damonhöz kell fordulnom. Ha valaki, hát ő biztos, hogy ért a vámpír életformához!
Már minimum kétszer vagy háromszor hívtam, hogy segítsen és ez most sincs másképp. Tegnap, amikor áthívtam Mattet, hogy vért adjon, kishíján... megöltem... ha Damon nem toppan be, akkor tényleg megöltem volna. Nem akarok gyilkos lenni! Nem akarok vámpír lenni! Szenvedtem az érzéstől. Le akartam küzdeni. A szobámban voltam, az ágyon ülve vártam, hogy Damon végre megérkezzen. Stefannak ugyan elmondtam, hogy a fivérétől kérek segítséget, de tudtam, hogy nem örül neki. Viszont őt nem akartam kitenni a vér iránti sóvárgásnak, kísértésnek. Féltem, hogy elveszíti önmagát. Ezért kellett Damonhöz fordulnom, aki mindig ellátott tanácsokkal és a lelkem mélyén sokszor úgy éreztem, igaza van a vámpírléttel kapcsolatban.
Elgondolkozva húztam magam elé a naplómat, ki is nyitottam, hogy írjak bele, de végül megakadt  a szemem a néhány nappal ezelőtt bejegyzésemen. Amikor vámpír lettem, sok olyan emlékem is visszatért, amit emberként elfeledtettek velem. Köztük volt Damon vallomása is, amit... azt hiszem, továbbra sem tudtam hova tenni. Mármint azt nem, hogy miért nem tudhattam eddig róla? Egy apró sóhaj után lapoztam, majd tovább olvastam. Nem is tudom, miért írtam le, hogy Damon múltkor a saját vérével itatott meg, hátha az megmarad bennem. Annyira érdekes volt és annyira... más. A vére íze, de nem csak az, hanem a közelsége... kicsit elveszítettem a fejemet is.
Összerezzentem, ahogy hallottam, hogy megérkezett. A hang irányába fordítottam a fejem és sietve összezártam a naplómat.
- Damon... - Néztem rá kissé kétségbeesetten, várva, hogy most mi lesz.


remélem, nem túl béna   || Feel So Close ||@



I wanna be a simple girl in the crazy life

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
.•° nikolina konstantinova dobreva
Léptek száma :
63

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: ♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

♥ Delena ~ Hogyan legyél vámpír?

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Bambuszerdő
» Menyétek kódexe
» Farkasok kódexe
» Uchiha Madara
» Abumi Enko

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Silhouette Extra :: Idézd vissza a múltat :: Lezárt játékok-
^
ˇ