Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Elkészültem!

írta: Holly Marlow
Today at 12:52 pm

Holly Marlow

írta: Holly Marlow
Today at 12:50 pm

Bárpult

Today at 12:45 am

Bejárat

Yesterday at 11:30 pm

Vendégszoba

Yesterday at 11:30 pm

Chelsea szobája

Yesterday at 11:30 pm

Nappali

Yesterday at 11:30 pm

Konyha

Yesterday at 11:29 pm

Fürdőszoba

Yesterday at 11:29 pm

Társalgó

Yesterday at 11:11 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 10 6
Vérfarkasok 3 3
Hibridek 2 4
Eredetiek 0 2
Eretnekek 2 1
Vadászok 3 1
Emberek 9 5
Összesen 36 31
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Francesco Di Pasqua


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Alaric Saltzman

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Alaric Saltzman   Hétf. Május 08, 2017 4:06 pm


Alaric Saltzman

You know, I never had a brother. Damon was the closest thing. And I have to believe that if you have gotten him back before, there has got to be a way to do it again.


Becenév

Ric

Titulus

Professor Bourbon

Születési hely, dátum

Boston, 1976. február 4.

Faj

ősi vámpír

Átváltozás

2010-ben történt azt hiszem, kicsit homályos... Esther Mikaelson teremtett ősi vámpírt belőlem, majd meghaltam, s egy ideig szellemként tengettem a mindennapokat. Egészen addig a napig, mígnem Bonnie segítségével visszatértem az életbe. Megint. Ősi vámpírként.

Család

Sosem volt saját családom. Szerettem volna Isobeltől gyerekeket, de őt túlzottan lekötötték a természetfeletti kutatásai, aztán hirtelen ő maga vált a kutatásává. Egyetlen barátnőmmel sem sültek el túl jól a dolgok, az egyiket elveszítettem, mert meghalt, a másikat azért, mert én haltam meg. De Mystic Fallsban barátokat szereztem, családot és végre tartoztam valahová.
Elenát és Jeremyt gyerekeimként szeretem, Damon a legjobb barátom volt, a többiekkel, mint Stefan, Bonnie, Caroline, Matt, Tyler... pedig törődöm, igyekszem segíteni nekik, támogatást nyújtani, de ugyanezt tőlük is megkapom. Tényleg családnak nevezhetem őket és bármit megadnék, hogy ez így is maradjon. Saját családom már úgysem lehet.

Play by

Matthew Davis





Ez az én történetem...

Egy karót szorongattam a kezemben, ahogy átléptem a Salvatore ház küszöbét. Miután több alkalommal is csöngettem és dörömböltem az ajtón, válaszra sem méltatva, bátran be mertem tenni a lábam, az ajtó pedig nyitva volt. Meglepő lett volna, ha a háznak nem vámpírok a tulajdonosai, akik egy sima betörővel vagy egy betolakodóval könnyedén elbánnak. A többi természetfelettit pedig egy zárt ajtó sem tartott volna vissza... A nappaliban vertem tanyát, amíg Damon meg nem érkezik, kényelembe helyeztem magam és úgy vártam rá. Karjaimat az egyik fotel karfájára fektettem lazán, mintha egy jó barátot várnék éppen, nem pedig legnagyobb ellenségemet. Bátor voltam, vakmerő és nem gondoltam bele valójában a tetteimbe. Egy vámpírt már sikeresen eltettem láb alól, és ő lesz a következő.
Nem tudom meddig várakoztam, hosszú óráknak tűnt, az idő lassan vánszorgott, a falra szerelt régi, fából készült óra mutatói hangosan követték egymást a számlapon. Tik-tak. Tik-tak. Aztán végre más zaj is megütötte a fülem, közeledő léptek és a bejárati ajtó nyílása. Elhaltak a léptek, de tudtam hogy ő még mindig a nappali felé tart. Damon szinte hangtalanul, a szőnyegeken lépdelve közelítette meg a bizonyára nagy becsben tartott whisky-jét, én pedig ezt a pillanatot választottam, hogy felfedjem magam. Ujjaimat szorosan a karó köré fontam és lassan mögé sétáltam. Mintha csak megérezte volna a jelenlétemet, belekortyolt az italába és anélkül, hogy odafordult volna, nagyot sóhajtott. - Te tényleg ennyire hülye vagy? - kérdezte vészjósló hangon, s mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is. Mert nem számított neki a válaszom, nem számított neki semmi és senki. Csak saját maga. - Azt hiszem igen. - megválaszolta a saját kérdését és ismét nagyot kortyolt az italból. A következő pillanatban pedig már nekem rontott én pedig a szoba másik végében kötöttem ki, a kandalló előtt heverve. Úgy hajított keresztül a társalgón, mintha egy tollpárnát repített volna el, nem pedig egy hús-vér embert. Felnyögtem és azonnal talpra kecmeregtem, a karót nem eresztettem egy pillanatra sem, még mindig elég elszánt voltam hozzá, hogy használjam Damon Salvatorén. A kérdését, miszerint leteszem-e a karót, válaszra sem méltattam, csak néztem rá néhány pillanatig, aztán a kérdés csak úgy kibukott belőlem. Hiszen ez foglalkoztatott azóta, hogy arra tértem haza, a feleségemből lakmározik, aztán Isobel eltűnt... a hullája pedig sosem került elő. Nagyot nyeltem a gondolatra, a vámpír hangját pedig igyekeztem kizárni, nem érdekeltek a megjegyzései rólam, vagy a feleségemről. Csak véget akartam vetni ennek, és az események ezen a pontján nem számított, hogy melyikünk hal meg, mindketten nem élhettünk ugyanabban a városban, s mivel egyikünk sem szándékozott elmenni innen, csak az egyikünk halála maradt opciónak. - Hol van Isobel? - csak ez számított. Választ akartam kapni a kérdésre, mert egészen addig nem lehettem nyugodt, míg nem kapok válaszokat. - Mit tettél a feleségemmel? - támadó- és egyben védekezőállásba helyezkedtem, a fegyvert még mindig szorosan fogtam, már-már elfehéredő ujjakkal. Elegem volt a játszmából! Valódi, kézzel fogható bizonyítékot akartam, vagy legalább egyetlen mondatot, ami megmagyarázza a történteket. - Azt akarod hallani, hogy megöltem? Az boldoggá tenne? - a kérdések persze cinikusak és roppant gúnyosak voltak, szinte köpte felém a szavakat grimaszba torzult arccal. Hogy boldoggá tenne? A saját magamnak feltett kérdés még nehezebb volt, mint amiket neki tettem fel. Kétlem, de legalább némi nyugalom költözne az életembe. Megnyugvás, egy csöpp békével fűszerezve. Továbbléphetnék. Ennyivel tartoztam magamnak és Isobelnek is. - Szerintem tudod mi történt. - folytatta, én pedig abban a minutumban láttam magam előtt az egészet. Isobelt, ahogy sápadtnak, elernyedve lóg a karjaiban, Damont, ahogy a nyakára cuppanva kiszipolyozza belőle az életet. - Láttam, ahogy táplálkozol belőle. - bukott ki újfent a válasz belőlem halkan, rekedten. Hangom szinte élettelenül csengett a hatalmas térben, a tűz ropogása mellett még én is alig hallottam a felcsendülő, halk szavakat. - Igen, úgy történt és nem hazudtam. Ízletes volt. - az arckifejezése láttán és a mondandója hallatán csak ki akartam ütni. Behúzni neki és addig ütlegelni, amíg nem kezd sajogni a tulajdon kezem, majd karót döfni egyenesen a szívébe. A dühöm még a kandallóban lobogó lángoknál is erőteljesebb volt és forróbb, szinte égetett belülről, felemésztve engem és mindent magam körül. Újból nekirugaszkodtam és előretörtem, de ő egyetlen kézmozdulattal megállított, mintha nem adtam volna bele minden erőmet, amim csak volt. A fájdalomtól összegörnyedtem, miközben ő beszélt hozzám, olyan kérdéseket feltéve, mint "sejtésed sincs mi történt?". Valójában volt, de nem mertem egészen idáig belegondolni. Mi van, ha Isobel mégsem halt meg? Megmagyarázná a hiányzó holtestet, a furcsa kérdéseket és a nem létező nyomokat... - Átváltoztattam. - Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg a saját nyomozásává vált az egykori kedvesem? Akivel megosztottam mindent, akit szerettem és tiszteltem, akinek az örökkét ígértem. Nem álltam készen erre a válaszra. Félig a földön heverve, izzadtságcseppektől csillogó homlokkal, kétségbeesetten meredtem Damonre. - Miért? - kérdeztem, de valójában nem akartam hangosan kiejteni a szavakat. Nem érdekelt a válasz, ugyanakkor majd' beleőrültem hogy megtudjam az okát. Nem voltam elég a nőnek, akit mindennél jobban szerettem? Nem akart gyerekeket, nem vett részt a jövőnk tervezgetésében... S ekkor értettem meg. Sosem tervezett hosszútávra, szeretett, de többre vágyott. Másra, egy új életre, nem véletlenül csinálta amit csinált. Mindig is vámpír akart lenni, már azelőtt is, hogy tudta volna valóban léteznek. Egy világ dőlt össze bennem, már Damon halála sem érdekelt túlzottan, ámbátor az enyém egyre csábítóbbá és csábítóbbá vált. - ... volt benne valami különleges. - hallottam meg újra a vámpír szavait és ha nem állt volna görcsben a gyomrom a korábbi ütésétől, újra nekirontok. Helyette csak térdeltem ott a földön, egy idegen ház idegen nappalijában, egy idegen szörnyeteggel és már éreztem is a halál jeges fuvallatát. - Átváltoztattad, mert kedvelted?! - robbant ki belőlem és a kellemetlen érzések sokasága lassan maga alá temetett. - Nem, lefeküdtem vele, mert kedveltem. Átváltoztattam, mert könyörgött érte. - Nem, nem nem! Elég volt ebből a komédiából! De Damon csak mondta és mondta... én pedig darabokra hullottam közben. - ... nem volt boldog veled! - Jobban fájtak a szavak, mint az ütés, olyan volt, mintha átment volna rajtam egy kamion. Elveszítettem a fejem. Talpra küzdöttem magam és azzal a lendülettel rátámadtam. Nem gondolkodtam tisztán, a vörös köd ellepte az agyam, nem láttam, nem hallottam, csak a forrongó dühöt éreztem, ami egyre feljebb és feljebb bugyogott, míg végül vulkánként törtem ki. A karó ahelyett, hogy az ő mellkasába fúródott volna, az enyémben végezte, a tüdőmben, amiből lassan kiszakadt a levegő. - Rokonlelkek vagyunk, akiket elhagyott a szeretett nő. A viszonzatlan szerelem szívás. - Elterültem a földön, a mellkasomhoz kaptam, de tehetetlen voltam. Fogytán volt a levegőm, én pedig csak azt a forró, égető kínt éreztem, ahogy megy ki belőlem az élet. Pokoli volt, de egyszer csak vége szakadt és minden elsötétült. Eljött értem a halál. Legalábbis... ez volt az utolsó gondolatom meg Isobel.

***

Egyedül akartam lenni. Elbúcsúzni az élettől és jó emberként meghalni, nem pedig szörnyetegként. Mindenkit erre kértem, még Meredith-t sem akartam magam mellett tudni. Csak egyedül lenni a kriptában, lassan elaludni és meghalni. Damon persze nem értett a szép szóból, sohasem tette, még a halálom előtti pillanatban sem hallgatott rám. Miért tette volna épp akkor? Nem vette figyelembe általában senki kérését, az utolsó kívánságomat pláne nem fogja. Hallottam, ahogy a kripta ajtaja nyikorogva nyílik ki ő pedig belép rajta, de nem üres kézzel. Félig csukott szemhéjaimon keresztül láttam az üveget a kezében, így hát annyira nem bántam, hogy letelepedett mellém a földre. A whisky egyfajta vigaszdíjnak minősült. - Most jön az a rész, ahol igézel nekem egy álmot, szivárványokkal és zöld hegyoldalakkal? - kérdeztem, de a hangom annyira erőtlen és élettel volt, hogy a kérdőjel csak halványan hallatszott a mondat végén. Damon rám emelte a pillantását, csukott szemeimen keresztül is éreztem, ahogy kissé ítélkezően mered rám. - Részeg voltam, mikor ezt elmeséltem neked. - a válaszán felnevettem, ami visszhangzott a falak között, de egyáltalán nem az a fajta jóízű nevetés volt, ami az embert boldoggá teszi. Az izmaim elernyedtek, még azt sem éreztem, ahogy a nevetéstől a hasizmaim megmoccannak. Legalább a halálom fájdalommentes és békés lesz. Többet nem is kívánhatnék. - És én már akkor megmondtam, hogy ezt fel fogom használni ellened, amit lehetőségem nyílik rá. - valahogy örültem, hogy nem Elena vagy Meredith maradt velem, nehéz lett volna tőlük így elbúcsúzni. Damonnel más volt a helyzet, ő még most is lazára vette a figurát, pedig egészen biztos voltam benne hogy legalább annyira megviseli őt is ez az egész. Mindenesetre az utolsó perceimet nem búslakodva, hanem szórakoztatva töltöttem, s ez jól esett, még akkor is, ha egyáltalán nem akartam meghalni. - A fenébe veled... - Az ő hangja helyett inkább valami más kötött le, ahogy a dugó kicsusszant az üvegből. Ezt a hangot hiányolni fogom. - Sajnálom, hogy megöltelek. Kétszer. - kezdett bele elgondolkozva és megnyugtató volt látni, hogy vigyor ül az arcán, nem pedig krokodilkönnyek áztatják. - Szóval tényleg meg kell halnom hogy egy valódi bocsánatkérést halljak tőled. - nevettem, de közben arra gondoltam mennyire nem akarom magam mögött hagyni ezt a világot. Még Damont sem, a francba... A whisky pedig különösen hiányozni fog. Damon az üveget kínálta, megkérdezte kérek-e, én pedig néhány másodpercig csak ültem ott és hagytam, hogy kiszökjön az egyik szememből egy könnycsepp. - Igazából arra gondoltam kicsit visszaveszek az ivászatból. - Damon csak hitetlenkedve nevetett, és annak ellenére amit mondtam, felém nyújtotta az üveget. Újabb könnycsepp szabadult el, megállíthatatlanul, az erőm pedig fogytán volt, éreztem, ahogy kiszalad belőlem. - Ez a cucc kinyírna. - tartotta még mindig az irányomba az italt és ezúttal már elfogadtam, érte nyúltam és a számhoz emeltem. Baromira jól esett, de az már kevésbé hogy tudtam, ez az utolsó kortyom, soha többet nem ízlelhetem meg. Mert halott leszek. Rövidesen tényleg az összes erő kiszivárgott belőlem, még éreztem ahogy a fejem oldalra csuklik... Aztán már nem éreztem az ég világon semmit.


avatar
Õsi vámpír vagyok
Keresem :
Josette

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Alaric Saltzman   Hétf. Május 22, 2017 12:15 am


Elfogadva

Alaric Saltzman

Először is: menj a fenébe, hogy meg kell ríkatnod. A sorozat nézésekor is sírtam ennél, amikor meghaltál és most sincs ez másképp. Nagyon jól adtad a karaktert, a gondolatait... egyszerűen mindent. És tudnod kell, hogy nagyon sokat jelentesz azoknak, akiket te magad is felsoroltál! wink Nélküled mi sehol sem lennék, azt hiszem.
Az első játékodat lefoglalnám, mert szükségem van rád, Ric...

Jó játékot, és ne felejts el foglalózni!





There was this moment. This one moment, where everyone
else fell away, and it was just the two of us

avatar
Vámpír vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Alaric Saltzman

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Világunk karakterei :: Elfogadott karakterek :: Õsi vámpírok-
^
ˇ