Viharszürke szemeimmel mérem végig, és nem mondhatnám hogy sokat változott a megjelenése mióta elment. Nem is tudom, hogyan emlékszem rá, nem búcsúztam el tőle rendesen, csak az ablakban állva néztem a kikanyarodó kocsiját, nem tudom hogyan kell vele kedvesnek lennem, az a tüske egyszerűen nem múlik el egykönnyen. Miért pont ő? Ha nem ő lett volna, hanem én, akkor meg tudtam volna menteni a húgunkat? Máshogy alakult volna? Hiszem hogy igen, és amíg hiszem addig hibáztatom is azt hiszem. - Maximum a hajam nőtt egy keveset de nem feltűnően - válaszolok neki és kilépek az íróasztal mögül. Otthagyom az üzleti ügyeimet és a családi naplókat hogy foglalkozzam az én kicsi öcsémmel aki mint valami tékozló fiú méltóztatott hazatérni. Magasnak számítok, és elegáns ruhákat viselek, de semmi olyat ami akadályozna egy esetleges vadászatban. Igaz hogy többnyire nem én vadászok, hanem Jude, hogy teljesedjen a tetoválása, de nem riadok meg ha elém áll egy nyomorult. A családi gyűrűm megvéd, és mindenkinek a torkán akadok. Mellesleg így is tíznél több gyilkosságom van. Bár lefoglal a kutatás is. Helyet foglalok az öcsémmel szemben és lelököm a lábát az asztalról, de a cigire nem szólok semmit. Nem tagadom hogy magam is rágyújtottam már egyszer kétszer magányomban, de az asztalomon akkor sem tárolhatja a mocskos cipőit. A szüleink sem engednék meg neki. - Remekül akkor haladnál ha már halott lenne, nem? Miért van még mindig életben, Jude? Te vagy a vadász, A Vadász, akkor miért okoz nehézséget levadászni? Ennyivel nem lehet jobb a többieknél - pillantok rá rideg pillantással, de érdekel is hogy mit mond. Egyszerűen nem tudok máshogy nézni. Nem tudok arra gondolni hogy még él az a rohadék. - Mi nem stimmel? Miért más mint a többi? - csapok le azonnal a kérdésre, hogy tudjam, hibáztathatom-e az öcsémet azért, amiért Reynolds még él. Nagyon halottnak kellene lennie, és elégetve szétszórva lennie egy folyóban. Régi mítosz ez is, hogy a vámpírokat el kell égetni és a hamvaikat a folyóba szórni. Egyszer ki is próbáltam. - Tessa jól van, holnap fog hazaérni. Várd meg nyugodtan, te is itt laksz ha éppen nem vagy úton - ennél kedvesebb szavakkal nem fogom marasztalni ezt ő is pontosan tudhatja már. Teresa a kapocs kettőnk között, és hatékony segítségem is. Olykor még edzőtársam is ha nincs senki más. Jude mondjuk. A kérdésére felsóhajtok, és hátraigazítom a hajam. Innen már látható hogy elcsaltam a sötét karikákat a szemeim alól, és a szemem sarka is szemceruzától fekete, de azt hiszem ennyi család belefér még. - Nem jól. Az ősiek nagyon óvatosak, és ami itt történt Mystic Fallsban az utóbbi években... az egész történelem alatt nem voltak ennyire aktívak az ősiek, még Niklaus sem. Felbolydultak, és egyre másra halmozzák a hibákat és a hullákat a hátuk mögött és mégsincs rajtuk fogás - sóhajtok fel rossz kedvűen, mert az a cél. Meg akarom ölni az ősieket, azzal elpusztul minden vérszívó. Mert ha egy ősi meghal, a vérvonala is vele hal. - Annyi van meg amennyit elmeséltem a telefonba is. A tetoválás egy történetet mesél el, Silasről és Ketzia-ról[fogalmam sincs hogyan kell leírni]. A boszorkány halhatatlanná tette Silast, de ő visszaélt ezzel egy másik nő miatt... még mindig itt tartok - válaszolok ahogy a tetkójára nézek. Előhúzom a telefonom és lefotózom az újabb jeleket, hogy majd kibogozzam mit tesznek hozzá a történethez. Elbizonytalanodom egy kicsit, tudom hogy azt várja dicsérjem meg, vagy ismerjem el, de képtelen vagyok rá. Így csak összeszorítom a szám, és egy biccentéssel nyugtázom a jeleit. Végül is, megdolgozott érte. - Te rendben vagy? - fürkészem az arcát.
A megjegyzését hallva lopva végigmérem magam, hogy lássam, mit értett feltűnő megjelenés alatt. Pedig még nem is a polgárpukkasztó ruháimat vettem fel... és nem látott még kisminkelve sem. Na jó, a szemceruza időszakos használatát nem lehet sminknek nevezni, és valószínűleg ezzel pont nem a bátyámat fogom sokkolni. - Te meg... igazából semmit sem változtál - ismerem be végül halvány, de annál jóval őszintébb mosollyal. Ez' pont olyan, mint amilyennek emlékeztem rá. Még a szarkalábakból sem látok többet a szeme körül, ugyanolyan tekintélyt parancsoló az egész megjelenése, mint ahogy kilenc hónappal ezelőtt az emlékeimbe zártam, talán csak a haja lett néhány centivel hosszabb. Hálás biccentéssel köszönöm meg a hellyel kínálást. Ahogy a téma Gabrielre és a vadászatra terelődik, elfog az az enyhe szorongás, amit mindig is éreztem Ezra mellett. Olyan, mintha vallatna, én pedig összeroppannék a számonkérés súlya alatt - mintha még a kérdéseivel is csak vádolna. Hogy idegességemet leplezzem, belesüppedtem a kényelmes karosszékbe, lábamat pedig felpakoltam az asztal sarkára. - Jól... Remekül. Visszatért Mystic Fallsba, úgy tűnik, hosszabb ideig tervez a városban maradni, ezért döntöttem úgy, hogy hazalátogatok - áttapogattam a zsebeimet, míg rá nem leltem az utolsó szál cigarettára és az öngyújtómra. Nem kérdeztem meg, zavarja-e Ezrát a füst, ha nem fejezte ki magától az ellenérzését, akkor rágyújtottam. - Állandó megfigyelés alatt tartom, ezúttal nem lóg meg előlem. Habár valami nem stimmel vele... Elcsuklott a hangom. Mélyet szívtam a cigarettából, majd ledobtam az asztalra a mobilomat, mely zölden villogott, hogy ezzel bizonyítsam a szavaimat. Szerettem volna elterelni a beszélgetést a munkáról, nem akartam a felmerülő kételyeimről beszélni, mert attól féltem, azzal magamra haragítanám őt, ezért inkább magamhoz ragadtam a témát. - Tess hogy van? A szobalányok szerint korán elment itthonról. Pedig úgy terveztem, nem maradok vacsorára... Igazából semmit nem terveztem, abban bíztam, hogy vagy marasztalnak, vagy értésemre adják, hogy nem látnak szívesen, és így el is döntik helyettem a dolgot. Ha nekem kellett volna választani, szívem szerint még itthon is alszom... De nem tehettem. Dacból, büszkeségből vagy elvből, fogalmam sincs. - Hogy halad a Mikaelson-vadászat? - kíváncsiskodtam tovább, mert erről viszont tényleg rég nem hallottam fejleményeket. Annyira lekötött a vámpírom utáni rohangálás, hogy el is feledkeztem róla, minden problémánk megoldódna, ha a gyökereknél szüntetnénk meg a problémát. - Sikerült megfejtened a tetkóm üzenetét? Apropó, lett azóta pár új minta. Feltűrtem a felsőm ujját és megmutattam Ezrának az alkaromra került jeleket. Meg sem próbáltam leplezni a büszkeségemet, és azt akartam, hogy ő is büszke legyen rám, mert ez azt jelentette, hogy több vámpírt sikerült megölnöm, és még egy lépéssel közelebb kerültünk a fegyverhez, amellyel elpusztíthatjuk az ősieket.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Május 22, 2017 9:09 pm
† To: Jude †
Csendes a családi birtok, most, hogy Jude elment. Azaz elment már egy ideje és Teresával kettesben maradtunk itt, plusz a személyzet akik szintén ne mcsak szolgák hanem emberek is. Nem tartom őket kevesebbre mint bárki mást, próbálom jó ura lenni a háznak, és azt hiszem eddig sikerült is. Olyan flottul boldogulok mindennel, csak éppen a családommal és a saját életemmel nem. Azzal, amivel a leginkább kellene. Felsóhajtok, és hátradőlök a fotelben, aztán felkelek inkább és kitárom az ablakot. Mindig is szerettem a szabadban lenni de a sok papírmunka miatt nem tehetem meg mindig. Nem mellesleg részesedésem lett egy vállalkozásban is, az is rengeteg papírral jár, de szükségem van rá. Nem a pénz miatt, hanem sokkal inkább a látszat és a saját lelki békém miatt. Már kilenc hónap eltelt mióta Jude elment és nem vagyok benne biztos hogy milyen érzésekkel fog hazaérni ha egyszer hazaér. Telefonon át beszéltünk azért és Teresa szülinapját sem hagyta ki, de mi ketten nem töltöttünk együtt sok időt. Bár most Teresa sincs itt, egyedül vagyok itthon. Visszaülök az asztalhoz, kezembe veszem a tollam, és kopogtatnak. A személyzet lenne? Ők megvárnák a válaszom, így viharos égboltot idéző szürke szemeim elé az öcsém lép, akit annyira vágytam/nem vágytam itthon tudni. Bensőmbe mar a bűntudat és a fájdalom, de megkeményítem a szívem és vonásaimra udvarias mosoly költözik. - Jude. Nem is tudtam hogy haza készülsz látogatni, bár a lakosztályod szalon képes, mint mindig - válaszolok neki, ahogy abbahagyom a munkát és közelebb intem, ne csak az ajtóban álldogáljon. Gondolom a kedvencét már berendelte vacsorára. Ott is találkozni fogunk, mert mindig az ebédlőben eszem, hogy ha Teresa vagy éppen Jude csatlakozni akar akkor ne mondhassák hogy nem adom meg az esélyt sem. Azt szeretném ha működne a családunk csak... Vele nem tudok mit kezdeni. - Látom, elég feltűnő a megjelenésed. Mit intéztél? Hogy halad a vadászatod? - kérdezem, és remélem ezúttal nem okoz csalódást a válasszal hogy elszalasztotta vagy elvesztette szem elől. - Ülj le. Meddig maradsz? - kérdezem tovább, ahogy én is letelepszem, és próbálom eldönteni hogy mit is érzek igazán vele kapcsolatban, de hogy valami nagyon szorítja a gyomrom az tény. Én magam nem sokat változtam a majdnem egy év alatt, a hajam lett csak hosszabb maximum.
Rég nem jártam itthon - pontosan 9 hónapja és 11 napja nem. Tessa szülinapjára kénytelen voltam hazajönni, az nem olyasmi, amit büntetlenül kihagyhat az ember. Ezra esetében viszont valahogy beértem egy telefonhívással. Nem éreztem sürgető vágyat, hogy hazatérjek, ráadásul épp az ország másik felén tartózkodtam, és Tessa hiába győzködött, hogy örülnének nekem, bátyám szavaiból kiéreztem, nem fog a párnájába zokogni, ha nem kell látnia. Így hát az utóbbi kilenc hónapot vadászattal töltöttem, míg a sors Mystic Fallsba nem sodorta Gabrielt, és vele együtt engem. Elfogott a kísértés, hogy ha már ilyen közel kerültem a szülőföldemhez, hazalátogassak a családi birtokra és megnézzem, hogyan boldogulnak a testvéreim. Előzetes telefonegyeztetés, vagy bármiféle postagalamb és füstjel nélkül autóba pattantam, és meg sem álltam Greenville-ig. Az ismerős utcák, a felújított kirakatok, a régi cégérek egy pillanat alatt nosztalgiába és letargiába taszítottak; megrohamoztak az emlékek, a többségük azonban mérhetetelnül depresszióssá is tett. Az idő túl gyorsan pörög, és mi olyan hirtelen nőttünk fel... Felhangosítom a rádiót és igyekszem nem gondolkodni. Ahogy a város szélén kirajzolódik előttem a birtok, a maga ódon falaival, kovácsoltvas kerítésével és díszes kapujával, hirtelen felgyorsul a szívverésem, arcomra pedig öntudatlanul is fülig érő, széles mosoly ül ki: hazaértem. Vagyok annyira merész, hogy mérget vegyek rá, hol találom a bátyámat. Apánk halála után a dolgozószobája egyértelműen Ezra birodalma lett, szerintem többet láttam itt, mint a saját szobájában. Így hát elsőként ide vezet az utam, miután üdvözöltem a személyzetet és berendeltem a kedvencemet ebédre. Különös érzés újra itthon lennem, hiszen a kilenc éve tartó utazásaim során már kezdtem elfelejteni, honnan indultam. Motelek, albérletek, szállodai szobák, vagy épp egy üres pad a csillagok alatt... Különös érzés most azon falak közt járni, ahol felnőttem, megcirógatva az ismerős falakat és dísztárgyakat, a képeket és festményeket. Megállok a dolgozószoba ajtaja előtt és öt ujjal helyreborzolom kócos tincseimet. Még utoljára veszek egy mély levegőt, melyet halk, reszketeg sóhajban eresztek ki, majd megacélozva magam kellő magabiztossággal, bekopogok az ajtón. Választ nem várva nyitok be. - Ez? Megállok a küszöbön, kezemben az ajtó kilincsével. Tekintetem rég nem látott bátyámat keresi, hogy megajándékozhassam széles vigyorommal és megállapíthassam, mennyit változott az elmúlt hónapok során. - Megjöttem... - közlöm a nyilvánvalót csak így, egyszerűen, és tétován álldogálok tovább a félfában. Beljebb lépnék, megölelném, de fogalmam sincs, hogyan reagál az érkezésemre. Az elmúlt kilenc hónap jót tett nekünk vajon, vagy csak tovább mélyítette a szakadékot közöttünk? Félek a választól, így hát arra várok, hogy ő kezdeményezzen. Nem merem bevallani, mekkora szükségem lenne az ölelésére.
Kezdőlap
