Eldöntöttem. Caroline megpróbált először lebeszélni, de aztán belenyugodott. Vagyis nem, de végül rám hagyta, mert ez az én döntésem és ezt tiszteletben tartotta. Sokszor átgondoltam, hogy mi lenne a legjobb, hogyan tudnék túllépni Damon halálán úgy, hogy közben ne pusztuljak bele a fájdalomba. Tényleg minden lehetőséget számba vettem. Végül eszembe jutott, hogy Bonnie mit tanácsolna. Tegyem azt, ami számomra a legjobb. Azt hiszem, ez a gondolat vezetett el addig, hogy elmúljanak a kétségeim. Persze, nem akartam Őt nem szeretni, de ha továbbra is így maradt volna minden, beláthatatlan következményeket vont volna maga után. De vége volt a kételyeknek. Megkértem Alaricot, hogy segítsen. Megbeszéltük, hogy az irodájába megyek és ott fogja elvégezni az igézést. A kollégiumi szobámban viszont mindent elkezdtem összeszedni, ami Damonra emlékeztetett. Az egyik felsőjét vettem magamhoz, amit minden este szorongattam elalvás előtt. Az illata még rajta volt és kicsit úgy éreztem tőle magam, mintha még velem lenne, pedig nem volt. Hónapok óta nem volt az életem része. Egy sóhajjal a dobozba raktam a ruhadarabot. A fényképek következtek. A kezembe vettem az egyik képsorozatot magunkról. Halványan megmosolyogtam, végigsimítottam az ujjbegyemmel Damonön, mielőtt az is a doboz mélyén végezte volna. Elpakoltam tehát mindent, ami vele kapcsolatos. A naplóimat is. Aztán egy üres naplót vettem magam elé és asztalhoz ültem. Egy levelet kezdtem megfogalmazni az első oldalra, méghozzá önmagam számára.
„Kedves Én! Ha ezt olvasod, akkor valakinek eljárt a szája a szelektív memóriavesztésedről. Én Carolinera tippelnék. Igen, szeretted Damont. Olyan szenvedéllyel szeretted, ami felemésztett téged és amikor Damon meghalt, túl nagy és túl sötét űrt hagyott maga után. A lelki társad nélkül várt rád az örökkévalóság, ezért teljesen kiakadtál és megváltoztál. Alaric vissza tudja hozni az elvesztett emlékeidet, csupán csak meg kell rá kérned, de… remélem, hogy nem fogod. Megpróbáltam máshogyan, de a fájdalom végeláthatatlan volt. Szeretném, ha újra felfedeznéd magad anélkül, aki meghatározott téged. Ha látsz akár egy szikrányi reményt is a jövőre nézve, már jobban jártál. Kaptál egy esélyt az újrakezdésre. Szeretném, ha élnél vele és azt akarom, hogy boldog légy.”
Miután leírtam, újra végigolvastam. Reméltem, hogy soha nem kell majd szembesülnöm ezzel a levéllel. Félreraktam a tollat, majd a naplóval a dobozhoz indultam. Az egyik fényképet a naplóba tettem, így csuktam be. Egy kicsit elbizonytalanodtam, ahogy a doboz tartalmát figyeltem és belehelyeztem az utolsó dolgot, ami Damonhöz kötött. Mély levegőt vettem, majd az órámra pillantottam. Itt volt az ideje menni. Ric már várt rám. A dobozzal együtt indultam ki a kollégiumi szobából, a könyökömmel nyitogatva az ajtókat. Szlalomoztam a folyosón az emberek közt. Nem akartam senkinek sem megállni, nem akartam magyarázkodni, hogy mi ez a doboz a kezemben. Hamar, nagyon hamar túl akartam esni az egészen. Nem akartam időt hagyni magamnak arra, hogy esetleg meggondoljam magam. Mert tudom, hogy milyen így. Milyen szeretni őt, miközben már soha nem tér vissza. Meghalt. És egy részem vele halt. Némi indulattal nyitottam ki Alaric irodájának ajtaját és egyből felnéztem rá. - Alaric… - Igazítottam a doboz fogásán, így léptem beljebb, magam után pedig a lábammal csuktam be az ajtót. – Azt hiszem… készen állok. – Egy mosolyfélét is megejtettem, hogy legalább ő ne bizonytalankodjon. – És ezt… rád bíznám. – A dobozt leraktam valahova és hagytam, hogy oda rakja, ahova csak szeretné. Még rápillantottam a dobozra és a naplóból kilógó fényképre, mielőtt elléptem volna tőle. Az egyik székre ültem le és feszülten, az ujjaimat tördelve kezdtem figyelni a férfira, aki szinte már az apám volt.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."