Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Karácsonyi álom

Today at 1:24 pm

Hangstúdió

Today at 2:24 am

Mûterem

Yesterday at 6:13 pm

Alagsor

Yesterday at 4:59 pm

Best friends reunion

Csüt. Dec. 14, 2017 2:02 pm

Fakunyhók

írta: Shelby Ford
Kedd Dec. 12, 2017 10:18 pm

Ethan J. Rodrigez

írta: Grace Moore
Kedd Dec. 12, 2017 10:16 pm

Chace Crawford

Hétf. Dec. 11, 2017 11:44 pm

Dominik Parker

Hétf. Dec. 11, 2017 12:00 am

Félvér Tábor - Frpg

írta: Vendég
Vas. Dec. 10, 2017 10:59 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 13 8
Vérfarkasok 2 5
Hibridek 2 4
Eredetiek 1 3
Eretnekek 4 1
Vadászok 4 0
Emberek 9 5
Összesen 42 35
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Nov. 28, 2017 6:40 pm


To my best friend





Miféle barát volnék, ha hagynám… ha csak úgy végignézném, hogy szenved? Csak ez járt a fejemben, mikor azt mondta, hogy barátok maradunk, de ettől függetlenül nem kér a segítségemből. Nem értettem, miért csinálja ezt. Miért vág hozzám ilyen szavakat, mikor nekem ő annyira, de annyira fontos…! Ha a barátságunk, ha a kapcsolatunk pusztán haveri lenne, ha nem lenne benne semmiféle érzés, akkor nyilván már rég magára hagytam volna. De nem tettem, itt álltam vele szemben, konkrétan a könnyeimmel küszködve, hisz annyira megviselt a szenvedése. Nyitottam volna a számat, hogy kimondjam hangosan a gondolataimat, mikor újabb szavakat intézett felém… ami, nos, baromira fájt. Mi az, hogy… semmi sem kell tőlem neki? Értetlenül pislogtam rá.
- Nem, Jeff. Nem kell egyedül végigcsinálnod. A támaszodként itt vagyok és itt is leszek… engedd, könyörgöm neked, engedd, hogy megpróbáljak segíteni… - Szűrtem fogaim közt halkan az ő durva hangvételére válaszként. Lehet, hogy csak egyre rosszabbat teszek azzal, minél közelebb próbálok kerülni hozzá? Hagynom kéne, hogy tényleg egyedül nézzen szembe az életével? Félrenéztem a továbbiakra.
- Csak azért vagyok makacs, mert egy olyan emberről van szó, aki fontos nekem. – Suttogtma halkan, majd a továbbiakra lassan ráemeltem a tekintetem. A fejemet alig, gyengén ráztam meg a szavaira. Annyira hajtotta a saját igazát, hogy úgy éreztem, tényleg semmi esélyem eltántorítani tőle. Ahogy Matt halálát hozta szóba, alig láthatóan vontam vállat. Annak a gyereknek a halála… csak egy bizonyos pontig, bizonyos szintig érdekelt, de komolyabb bűntudatom sosem volt miatta. Talán néha, rosszabb napjaimon, de… jelen pillanatban például egyáltalán nem érdekelt.
- Jeff, ez őrültség. A Sorsot te magad írod. Te magad rendelkezel az életeddel! Nyilván vannak külső behatások, de igazából mindent Te magad döntesz el. Az én tetteimet sem befolyásolja senki és semmi. – Magyaráztam, itt-ott megemelve a hangom. A félbemaradt mondata azért megütötte a fülem. Már sejthető volt, hogy mi van az egész mögött, de nem akartam most, jelen pillanatban nagy jelentőséget szentelni neki. Ha valaha ártott is valakinek, szándékosan, biztos volt valami indítéka. Talán a… múltja. Hinni akartam Jeffben, abban, hogy jobb, mint ahogyan azt ő gondolja. Ahogyan hajtogatja magának. Mert ő egyáltalán nem volt rossz.
Szorosabban vontam magamhoz, majd a suttogására hasonlóan halkan reagáltam.
- De te jó vagy… jobb, mint… mint megpróbálod elhitetni velem… - A könnyeimet próbáltam visszafogni, de nem sikerült. Pedig tudtam, hogy ezzel, mármint azzal, hogy vele együtt sírok: semmit sem érek el. De képtelen voltam leküzdeni a gombócot a torkomban. Szorosan fogtam, akárcsak egy törékeny gyermeket. Hisz most tényleg törékeny volt. Mintha a lelkét tartottam volna a karjaimban, ami bármelyik pillanatban szilánkokra törhet. És ezt… nem akartam. Meg akartam akadályozni. Megpróbáltam újból letörölni a könnyeit, a sajátjaimmal nem törődve.
- Mondtam már… semmit sem kell sajnálnod. Ha előttem nem adhatod önmagad… akkor talán senki előtt. – Suttogtam, ahogy a ruhám ujjával törölgettem az arcát; mindhiába. Zokogott, keservesen. A szavakra bólintottam neki, majd elkaptam a karjait és úgy álltunk fel mindketten.
- Nem, nem így kell hozzáállni. A jövő… még rengeteg mindent rejthet. Sok jót, sőt, rengeteg jót. Hinned kell ebben. Én hiszek. – Tettem hozzá. – Helyetted is hiszek. – Bólintottam a szavaira, aztán vele lépkedtem a kanapéig, ahová végül ledőlt. Mellette maradtam, nem bírtam elmozdulni mellőle. Leültem mellé, ha hagyott némi helyet és a vállára, majd végül a hátára csúsztattam a kezem. Szabad kezemmel meg a saját könnyeimet töröltem végül le. Megsimítottam a hátát nyugtatólag.
- Ha szükséged lenne valamire… szólj. Nem megyek el. – Jegyeztem meg, miközben őt figyeltem. Szükségem lett volna valami jelre, valami útmutatásra, hogy hogyan, vagy miként segíthetek a hozzám legközelebb álló személynek, de… nem kaptam. Meg akartam menteni ettől az egésztől, azt hiszem, talán önmagától is.
- Sajnálom… - Suttogtam végül magam elé, ahogy félrenéztem. Mindent sajnáltam. Leginkább azt, hogy mekkora idióta vagyok. Csak segíteni akartam neki, de minden csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Tudnám, miért alakult így. Visszahúztam tőle lassan a kezem, hogy a térdeimen támaszkodhassak meg, miközben lehajtottam a fejem.



642 words || how to save a life? || note: sajnálom    || kredit




avatar
Vérfarkas vagyok
Play by :
☾ Chace crawford
Keresem :
☾ My happiness and my freedom
Léptek száma :
47

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szomb. Nov. 25, 2017 9:27 pm



To: Theodore Storm

A fájdalom színtiszta tükröződését képviseli a tekintettem, míg minden kiejtett szó tőrként mélyed a mellkasomba. Egyszerű kis hazugságok, el nem mondott szavak, meg nem értett tettek, s eltitkolt emlék képek... Ez vagyok én, ez övez engem, s mindez képviseli a valódi személyiségemet. Oly' annyiszor megjátszottam előtte, miszerint mennyire jól vagyok, hogy lassacskán már én is kezdtem bedőlni neki. Minden mosolygás, s apró lépés, mellyel a boldogság nyomában loholtam, voltaképpen sosem létezett. Egy szende kis álom volt, miként nem válhatott valóra. Az olykor visszafogott mondatok, s meg nem említett mondatelemek, teherként képviselték a lelkemet. Az, hogy nem mondhattam ki a számára, letaglózott lelkiekben, ugyanis a legjobb barátom volt. Ám, mégsem tehettem, hisz' nem kívántam emlékezni, ahogy nem is óhajtottam elriasztani. Máskor az előre haladás nehézkessé vált, egyes tetteimre kifejezetten neheztelt, de... meg tettem mindent érte, s azért, hogy békére leljen. Még, ha néha magamat löktem ezzel a mélységbe. De a legsúlyosabb mégis az elrejtett múltam volt, melyről ő térképet vázolt, s amelyről én... egy szót sem szóltam. Hibáztam, tudom. Vétkeztem, elismerem. De... képtelen voltam rá, mert... másnak akartam tűnni -, jobbnak. Ám, nem vagyok semmi se. Se jó, se rossz... Se igazságos, se igazságtalan.. Se angyal, se ördög... Én csak egy senki vagyok, aki mindig is voltam. S ezt... ezt a bátyja, rendkívülien jól látta.
- Barátok vagyunk, Theodore.. - Ejtem ki halkabban az ajkaimon. - ..azok is maradunk, de nem kell segítség. - Ingatom a fejem, miként a tekintetét fürkészem. Tudom, önző vagyok, vagy bunkónak tűnő, de... nem akarom ebbe belekeverni, vagy csak úgy belerántani. Nem, azt nem szabad. Túlságosan is törődöm vele ahhoz, mintsem, hogy befeketítsem a lelkét. Ő jó, mármint a maga módján az, és... és én pedig szoros ellentétben egy szörnyeteg vagyok, egy gonosz kis teremtmény. - Bárcsak ezt megértenéd. - Hajtom le a fejem. - Azt, hogy nekem, nem kell tőled semmi. - Zárom be a szemeim. - Ezt magamnak kell megoldanom, hiszen én vagyok az egyetlen, akinek szembe kell néznie a saját kis életével. S ezt meg kell értened, kerüljön bármibe, érted?! - Szegezem neki durvábban kissé, de csak annyira, hogy megértse a súlyosságát a dolognak. Nem akarok ártani neki, s ha ettől távol tudom tartani, akkor nem is lesz bajban.
- Makacs vagy, és nem veszed észre a miért-ek okait. - Sóhajtok fel. - Mindenesetre... szerethető is vagy, de ez nem jelenti azt, hogy az én helyzetem megérhetővé válhat a számodra. - Fürkészem az íriszeit. - Szóval... igaz, ami igaz. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Van, akitől az élet előbb hajtja be az árat, s van, akitől később. - Magyarázom a számára az igazat. - A te példádban pedig az előbb történt meg. Minden jóért cserébe elvesztünk valamit. Te a fiú halálának nyomán kaptál előzetes szenvedést. Az élet eldönti a sorsunk, ami felett nem ellenkezhetsz. Viszont... nem a te hibád. Óvatlan voltál, de nem kell felemésztened a lelked, mert igazából baleset volt. Nem szándékosan tetted, mint.... - én. Megremegek, ahogy nem fejezem be a mondatot, pusztán csak gondolatban. Nem, nem ejthettem ki. Sosem...
- Jobb vagy nálam, és mindig is az leszel.. - Suttogtam, megtört és fájdalmas éllel, ahogy könnyek milliói folytak le az arcomon. Igyekeztem, túlságosan is siettem, hogy ne kössünk ki itt, és mégis. Ő is sírt, és én szintúgy... Ez nem volt helyén való. Fájt a látvány... fájt ez az egész. S ahogy előrébb haladtunk az időben, nos eltört bennem valami, aminek nem kellett volna. Megtörtségem szimbólumává vált az újabb zokogás, mely keservesebb, és sokkalta fájóbb volt, mintsem eddig bármikor. Mégsem, mégsem akartam, hogy... De késő volt. A padlón térdeltem, vele együtt. Finoman közelebb mászott, és magához húzott, átölelve engem. De én képtelen voltam megmozdulni, vagy bármit is tenni. Csak folytak a könnyek, és eláztatták az arcom felületét.
- Én... én... - Szorosan bezárom a szemeimet, ahogy erőteljesebben sírok. Pedig a szavaira, reagálnom kellett volna. - Annyira sajnálom... - Mondom nagyon halkan, ahogy a tekintetét keresem, s bár végül enyhülni kezd a zokogás, mégsem tudom abbahagyni. - Ha azt mondod, hogy jót tenne... hallgatok rád. - Nagyot nyelek a szavak után, ahogy megkapaszkodom a haveromban, ezzel erőt gyűjtve önmagamnak.
- Én a jövőtől nem várok semmit. - Üres tekintettel jegyzem meg, miként igyekszem felállni, miközben magammal húzom őt is, egészen a kanapéig, ahol ugyanis ledőlök. Talán igaza van, pihennem kéne... aludni, és felejteni, csak egy kis időre... úgymond pillanatra.



† || music: warriors || words: 713 || - || ©


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
mr. sebastian stan
Léptek száma :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Jún. 22, 2017 12:13 am


Jeff & Theo

Nem igazán tudtam, vagy igazából csak nem mertem már reagálni a kérdésére, miszerint a helyében könnyű lenne-e nekem. Nem, biztosan nem, hisz látom, mennyire össze van törve, vagy legalábbis közel van a teljes széteséshez. Nyeltem egy aprót, a következő szavaira viszont meglepődtem. Miért ne aggódhatnék? Hisz barátok vagyunk.
- Miféle kényszer segítségről beszélsz? – Kérdeztem vissza. – Igen, az lehet, hogy sajnállak, hisz sosem láttalak ilyennek. Sosem hittem, hogy ennyire komoly gondjaid vannak… mert én semmit nem láttam belőle. Ha előre tudom, biztos, hogy igyekszem segíteni neked, ahol csak tudok. És nem a sajnálat miatt, hanem mert fontos vagy nekem. Ennyi az egész. – Ráncoltam a homlokom. Próbáltam rájönni, miért akar annyira ellökni magától a szavai által, de nem sikerült.
A dühös hangszíne megütötte a fülem, szinte bántott. Nem érdemeltem ki a haragját, hisz csak segíteni akartam neki, de… de úgy éreztem, be kellene végre fognom. A szavaira megfordult a fejemben valami, hogy talán segítséget lehetne kérni valakitől, de végül elvetettem. Egyrészt nem lenne megoldás, ha valahogy elfeledtetnénk Jeffel a múltját, másrészt… nincs egy vámpír ismerősöm sem, sőt, jobb is, ha távol vagyok tőlük. Amúgy is csak hírből hallottam egyelőre róluk és ez épp elég volt, de arról tudtam, hogy képesek manipulálni az embereket. Sóhajtottam egy aprót, majd úgy hallgattam végig a továbbiakat.
- Nem, ez nem igaz. Mert ha így lenne, akkor jogos lenne, hogy elhagyott a bátyám, de tudom, hogy semmit sem tettem, amiért kiérdemeltem azt. – Elvégre a kissrác halála csak később történt meg, mikor már hosszú ideje elhagyott Nate. – Szóval, kétlem, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Az élet nem ilyen… néha a jó emberek bűnhődnek és a rossz emberek nyernek. – Magyaráztam a hatalmas nagy életbölcsességet, ami az eszembe jutott, de aztán elhallgattam. A halkabb szavait nem értettem, mert hát, tényleg alig hallható volt. Érdeklődve figyeltem néhány pillanatig, aztán nem törődtem az egésszel, hanem csak öleltem és reméltem, hogy rendeződik minden.
- Gondolhatsz rosszat, hisz nem vagyok én sem valami jó ember… - Mormogtam halkan, bele a felsőjébe és igyekeztem abbahagyni a sírást. Egy férfi nem sír. Annyira irreális volt, ahogy itt egymás karjaiban zokogunk, hogy… beillett volna valami dráma sorozatba. Komolyan, mi ez? Mi történik?
- Semmiség, Jeff. – Az arcát, a könnyeit látva is végig azon kattogtam, mi a francot csinálhattak vele, vagyis hogy miért. Bántották, de… mi okuk volt rá? Nem szerették őt?
- Nem kell sajnálnod semmit… ha erre az egészre célzol, ezért nem kell bocsánatot kérned. – Utaltam a vitánkra és a kialakult helyzetre. Aztán újból zokogásban tört ki, mire a szívem ugrott egyet. Istenem… Sietve elkapom a kezeit, és vele együtt esek térdre, ami nem kellemes, de nem igazán van időm ezzel a törődni. Mivel nem akar rám nézni, így közelebb mászok hozzá és magamhoz húzom, átölelem a vállait és a fejét óvón, féltőn és nyugtatólag.
Ezúttal nem mondtam semmit, nehogy még közelebb sodorjam a teljes széteséshez, bár… kezdtem azt érezni, hogy már késő. Nem ezt akartam, valószínűleg Tom sem azért hívott ide, hogy Jeff még rosszabb állapotban legyen. Fogalmam sem volt, hogyan nyugtassam meg, hogyan érjem el, hogy egy kicsit elfelejtse ezt az egészet. Bár arra is kíváncsi lettem volna, a múlt emlékei hirtelen miért és minek a hatására törtek elő benne. Vagy az elmúlt 9 év alatt folyamatosan jelen volt és csak most tört ki belőle ennyire látványosan?
Picit szorosabban karoltam és vele együtt sírtam. Azaz, az én könnyeim egy idő után elapadtak, mintegy elfogyva. Az ölelésem viszont nem lazult. Azt reméltem, átvehetem a fájdalmát, vagy legalábbis enyhíthetek rajta valamennyit. A fejének döntöttem az enyémet.
- Kelj fel a földről, rendben? Le kellene feküdnöd. – Suttogtam neki, de nem mozdultam meg, csak akkor, ha rám figyelt és adott valamiféle reakciót, választ a szavaimra. Egyik kezemmel elengedtem, hogy a vállára simítsak, majd a fejére.
- Jeff, a múltadat talán nem tudjuk eltörölni, sem azt, ami történt, de… a jövő még a tiéd. – Magyaráztam merengve, szinte félve ejtettem ki a szavakat, nehogy újabb lavinát indítsak el a rossz időben kimondott nagy okosságok miatt.

656 szó ■ Savin' me ■  
■■

avatar
Vérfarkas vagyok
Play by :
☾ Chace crawford
Keresem :
☾ My happiness and my freedom
Léptek száma :
47

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szer. Jún. 21, 2017 1:03 am



To: Theodore Storm

Felderengett előttem színtisztán a múltam árnyalata, és annak minden egyes velejárója. A fájdalom élesen hasított a mellkasomba, míg a gyötrelem kínzóan ékelődött az elmém soraiba. Legszívesebben kitéptem volna a bensőmet, hogy ne keljen ilyenféle szenvedést elviselnem. Ám, az emlékek, nos szépen lassan a felszínre törtek, és béklyóval illetek, mintsem egyféle pecséti jelleg. Kezdtem úgy érezni, miszerint kelepcébe sétáltam, amelyből semmiféleképpen sem szabadulhatok. A rácsok alig három ujjnyi távolságra voltak egymástól, emlékeztetve a pincében lévő élményre, ahogy éjszakákon át küszködtem a sebeim mérhetetlen érzetével. Nem akartam, s mégis újabbaknál is újabbakat kaptam. Tűrtem szótlanul, ahogy elmei úton bántalmazott, ahogy a testemet végig kreálta hegekkel, s ahogy lelkiekben teljesen tönkretett. Az eseménysorozat már-már mindennapos időtöltésének számított, ugyanis kifejezetten élvezte, miszerint órákig hallgathatja a nyöszörgésemet, a fájdalommal telt kiáltásaimat, vagy csak megtekintheti az eltorzuló arcomat, amely a meggyötörtségem jeleként szolgált. S míg ő eszményien imádta a jelenetet, addig én majd belefulladtam a saját kis érzelmeimbe.
- Valóban? - Szegezem neki a kérdést, kissé ingerültebben a kelleténél. - Ennek ellenére mégis úgy adod elő, mintha nem bíznék benned, holott tudod jól, hogy megosztom veled, amit gondolok.. viszont ez.. ez nem olyan egyszerű. Talán neked az én helyemben az lenne ezzel az élettel? - Rázom meg a fejemet nyugtatásként, de igazából semmit sem használ. Próbálkozhatnék, persze egyéb módszerekkel is, viszont nem hinném, hogy sikeres lenne. Olyan ez az egész, mintsem egy megmásíthatatlan tény, amely ellen nem tehetünk. Vagy elfogadjuk, és megszokjuk, vagy nem élünk vele, és elutasítjuk, ám a vége mindig ugyanaz: nem törölhetjük el egy percre sem.
- Felőlem simán dühönghetsz, ha attól jobban érzed magad. - Válaszolom vállat vonva. - Viszont nem akarom azt, sőt nem is kértem, hogy aggódj. Azt hiszem, miszerint ez teljesen felesleges. - Pillantok el a falakra, ahogy nagyot nyelek. - Tehát nem kell tenned semmit! - Folytatom a fejemet rázva. - Nincs szükségem kényszer segítségre, majd megoldom, anélkül, hogy bárki is sajnálna. - Nézek újfent rá, remélve, hogy jobb belátásra bírom. Van elég gondja, és éppen ezért sem akarom tetézni még az enyémmel is. Én majd helyre jövök... legalábbis egyszer valamikor biztosan.
- Akkor gyerünk, tanuld meg a gondolatolvasást, avagy a fene nagy időutazást! - Vágom hozzá dühvel telt hangszínen. - Egyszerűen képtelen vagy felfogni, hogy ez nem így megy? - Mondom fájdalmas tónussal, ahogy a padlót pásztázom. - Mármint... ha nem lennének élénk emlékeim, akkor könnyebb volna. - Az íriszeim egyre kihaltabbá válnak, s immáron nem csillognak. Úgy éreztem, hogy ennél többet nem igazán kell hozzátennem, hiszen ő maga is érthette, hogy valahol... nekem ez nehezebb, mintsem képzelni mertem. Az elkövetkezendő szavaira pedig csak a fejemet rázva reagáltam. Szerintem nagyon is semmiség volt, de nem szerettem volna vitatkozni vele, ugyanis nem lenne értelme.
- Te ezt nem érthetted! - Rázom meg erősen a fejem. - Mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel! S nekem valamivel ki kellett mindezt érdemelnem, nem? Csak úgy.... nos a semmiért nem szenvedhettem. - A kiejtett szavak egyre megtörtebbé válnak, de igyekszem nem kimutatni, hiszen erősnek kellene maradnom, és lám csak, mégsem megy. - Én is bántottam őket... - Alig hallhatóan fűzöm hozzá, ahogy felsóhajtok. Ez a téma... egyre komplikáltabbá válik, és félek, hogy elszakít minket egymástól. A barátságunk táptalaja ingoványos útnak mutatkozik meg e pillanat hevében.
A könnyek fátyolként borították be az arcomat, ahogy békülési szándékkal kecsegtettem őt. Szinte rögtön belement, s elfogadva az ajánlatomat, nos átölelt azonnal. Viszont... a könnyei. Nem akartam idáig sodorni a helyzetet.
- Nem gondolnék rólad sohasem rosszat. - Suttogom a fülébe, ahogy szorosan viszonozom az ölelést. Olyan megnyugtató volt a közelsége, és én annyira tovább gondoltam ezt az egészet. Szinte mindig is képes voltam álomvilágba ringatni önmagam, de a probléma ott kezdődött el, hogy minden egyes lépésem kudarc volt... folyton megtalált a fájdalom, és bekopogtatott az életembe.
- Tudom, Theodore, és köszönöm. - Válaszolom egy halvány mosollyal, de a könnyek nem maradtak annyiban. Elöntötték az arcomat, és a padlón koppantak. Nem akartam, és mégis sírtam. Igyekeztem mély levegőt venni, és türtőztetni ezt, de nem ment... nagyon nem. Az ölelésünk közben megragadta a hátamnál kissé a ruhát, ezt követően elszakadt tőlem, és rám nézett, amire én is így tettem. A könnyeimet kezdte el törölgetni, de hiába tette, ugyanis újabbaknál újabbak jelentek meg.
- Nem tudok. - Felelem halkan, szinte suttogva. - Sajnálom... annyira sajnálom. - Hirtelen keserves zokogásban török ki, ahogy megkapaszkodom a karjaiban, s hagyom magamat a földre hullni. - Ezt nem akarom elviselni... - Szinte kínzón üvöltöm, ahogy a kezeimmel a padlózaton támaszkodom. Nem vagyok hajlandó elmozdulni, de ránézni sem. Csak felejteni szeretnék... talán túlságosan is vágyom erre.



† || music: Every Breath You Take || words: 745 || - || ©


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
mr. sebastian stan
Léptek száma :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Jún. 15, 2017 12:43 pm


Jeff & Theo

A suttogására, majd a megemelt, fájdalommal teli hangjára nyeltem egyet. Szinte éreztem, amit ő; a fájdalmat, amit ez az egész beszélgetés okozott. Egymáshoz vágtunk olyanokat, amiket az elmúlt évek alatt egyszer sem. Fájt, hogy úgy éreztem, elzárkózik előlem, és túl heves voltam, egyszerre akartam minden titkával szembesülni, de ez nem ment ilyen egyszerűen, sőt… várnom kellett volna, hogy ő jöjjön hozzám. Így lett volna helyes, de túlságosan aggódtam miatta ahhoz, hogy várni tudjak. És az sem tetszett, hogy a fejébe vette, elhagynám. Sóhajtottam, majd újabbat nyeltem.
- Nem, fejezd ezt be, oké? Nem feltételeztem ilyesmit, csupán… nem értelek. – Halk voltam, talán meg sem hallotta. Tovább mondta és a szívem megszakadt minden mondatánál. Annyira… sajnáltam, annyira utáltam, hogy ezt tették vele. Úgy éreztem, Jeff egy két lábon járó időzített bomba, ami bármikor robbanhat és amihez én nem tudom a megfelelő feloldó számkombinációt. A remegését látva közelebb léptem, de annyira törékenynek láttam, hogy nem mertem hozzáérni.
- Nem, Jeff, nem úgy értettem, én csak… nem lehetek dühös? A barátom vagy és szörnyen aggódom! És fogalmam sincs, mit tegyek… - Magyaráztam, majd el is hallgattam. A könnyei, az üvöltése… engem is szétszakított belülről. Az én szemeimben is könnyek jelentek meg. A tehetetlenség, a düh, a fájdalom, a vita… minden felgyülemlett érzés ezzel az átkozott nappal kapcsolatban.
- Persze, hogy nem egyszerű, de ne várd el tőlem, hogy nézzem, ahogyan szenvedsz! Tudnom kell… tudni akarom, mi történt… - Suttogtam magam elé. Aztán kezdtem megérteni. Sokat nem tudtam reagálni a szavaira, de elkezdtem összerakni a képet.
- Nem semmiség, Jeff. Egyáltalán nem az… - Mondtam halkan, majd igyekeztem letörölni a könnyeim, amik végigfolytak az arcomon. Ha én nem leszek erős előtte, akkor vele mi lesz? Talán én lehetek az egyetlen, aki miatt össze tudja szedni magát. Talán csak én segíthetek.
Elgondolkodtam, de az, hogy újra azt kértem, tegyen próbára… már beláttam, hogy hiba volt. Nem arról volt szó, próbára akar-e tenni, vagy hogy Én kitartok-e mellette, hanem tényleg az volt az elsődleges, hogy Ő nem bízott magában. Itt nem velem volt a „gond”. A szavai mellbe vágtak. Különösen a „meg akartam halni” mondata. A fejemet ráztam kétségbeesve. Remélni, bízni akartam abban, hogy most nem jut el addig az állapotig.
- Nem érdemelsz ilyesmit! Sem fájdalmat, sem bántást, sem olyan rossz embereket, mint a szüleid voltak… ne akard bemesélni magadnak, hogy megérdemled, amit kaptál! Egyáltalán nem így van. Kérlek, Jeff... te jó ember vagy, érted? Az egyik, nem, az egyetlen jó ember, akit ismerek… – Újból suttogásba mentem át, majd idegesen a hajamba túrtam, újra sírni lett volna kedvem. – Ők azok, akik rosszak voltak. Ők bántottak, pedig nem volt okuk rá… - Suttogtam. Mardosta a szívemet a vitánk, Jeff, és a helyzet… nem tudtam volna szavakba önteni, ha valaki rákérdez, mi is konkrétan a bajom. Csak egyszerűen, azt hiszem, túlságosan átéreztem Jeff fájdalmát úgy, hogy a teljes képet még mindig nem ismertem. Mély levegőt vettem, és csak álltam, nem tudtam, mit lenne helyes mondanom, mivel hozhatnám rendbe ezt a galibát.
Tényleg azon voltam, hogy lelépek, de a lábaim nem mozdultak. Nem akartam egy percre sem magára hagyni a legjobb barátomat, mégis úgy éreztem, hogy most el kéne mennem. Ekkor lépett közelebb hozzám. Felkaptam a fejem és ráemeltem a tekintetem. Megtöröltem sietve az arcom, hogy ne lássa a könnyeimet. A szavaira viszont a könnyek újra utat törtek maguknak. Nem gondolkodtam sokat, hirtelen léptem oda hozzá, majd lendületből öleltem meg őt.
- Nekem meg rád. Sajnálom, ha néha hülye és erőszakos vagyok, de ne utálj érte… ez csak azt jelenti, mennyire fontos vagy és mennyire aggódom és hogy… mennyire félek… – Magyaráztam, miközben szorosabban öleltem. Nem volt megszokott nálunk ez a nagy ölelkezés, sem pedig az érzelgősködés, de most mindkettőnknek erre volt szüksége.
- És várni fogok… elmondasz mindent, amikor és ahogyan neked jó. Rendben? Nem fogom erőltetni, én csak… itt leszek. Ezt vésd az eszedbe. – Motyogtam, majd eszembe jutott még valami, de azt már nem mondtam ki. Felrémlett, ahogyan az imént arról beszélt, mennyire meg akart halni. Egy ígéretet akartam tőle, miszerint nem fogja feladni és ki fog tartani, de… nem akartam újból feltépni a sebeket, így csendben maradtam.
A hátánál felmarkoltam a ruhát óvatosan, majd elszakadtam tőle annyira, hogy rá tudjak nézni. A könnyei… fájtak. Ezt én okoztam, az, hogy ki akartam belőle mindent szedni idő előtt. Egyik kezemmel elengedtem őt, hogy a ruhám ujjával lássak neki megtörölni az arcát.
- Nyugodj meg, jó? – Nyugtatgattam halkan, el nem lépve tőle. Mikor vált ilyenné a kapcsolatunk? Hülyeség, vagy sem, de úgy éreztem, a mai vitánk egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz. Bizonyos értelemben… kinyíltak olyan ajtók, amik eddig nem. Jeff nem mesélt a múltjáról semmit az elmúlt években, ma viszont igen. Nem tudtam, miféle titkokat rejt még a múlt, de egyet tudtam, nem mozdulok mellőle soha.

787 szó ■ Savin' me ■  
■■

avatar
Vérfarkas vagyok
Play by :
☾ Chace crawford
Keresem :
☾ My happiness and my freedom
Léptek száma :
47

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szer. Jún. 14, 2017 5:27 pm



To: Theodore Storm






Nehéz oxigént venni magadhoz, amikor úgy érzed fuldokolsz. Nehéz lélegezni, amikor összeomoltan a padlóra hullsz. Nem könnyű talpon maradni, s azt mutatni, hogy minden oké. Nem egyszerű a kihívásokkal szembenézni, miközben nem bírod az akadályok átfogó sorát. Sosem volt könnyed az élet maga, és te mégis magadra vállaltad a megpróbáltatást. Mindenen keresztül mentél, küzdöttél, és nem adtad fel. Az életed pedig újra, és újra meggyötört, de te.. te kitartóan sétáltál, magad előtt látva a végső állomást -, magát a célt. Most viszont, teljességgel elveszettnek tűnnek a percek, és olyan távolian fénylik fel az álom, amely egykoron cselekvésre késztetett... Hittem magamban, az életben, és számíthattam rá, míg.. míg ez alkalommal már nem bírom tovább. Nem kapok levegőt, s úgy érzem megfulladok. A teher, a súly, a nehezék.. Nem, ezt határozottan nem bírom ki. Se mellette, se nélküle.. íme, belelöktem magam a végtelennyi tengerbe, sőt magába a mélységbe.
Ezernyi pillanatot töltöttünk el együtt, és mégis egyedül érzem magam. Mondhatnám, miszerint... mindent rá fogok, de... de maga a helyzet, nos nem az ő hibája. Én tehettek arról, hogy idáig sodródott ez az egész. Túl sokáig voltam csendben, rengetegnyi titokkal a múltból. Túl sokszor beszélhettem volna, és én... én egyszer sem tettem meg. Egy csökönyös, kis idióta, barom voltam. Elcsesztem mindent, amit már nem változtathatok meg, és ez... ez teljesen kikészít lelkileg. Mindig is közel táncoltam a szakadék széléhez, de vele, azaz általa annyival könnyebb volt beljebb sétálni, és most.. most, hogy ellököm, sőt kizárom.. ismételten rám köszön a gödör távlata. Mégis mit teszek önmagammal?
A stílusom miatt végleg elfogom veszíteni őt, és azt.. azt nagyon nem akarom. Teljesen belepusztulnék, ha nem lenne mellettem, hiszen... túlságosan is szeretem. Így hát imádkozom, miszerint valaki mutassa meg nekem az ajtót, és nyújtson kiutat ebből az őrületből, ugyanis... nem tudom tovább elviselni ezt az őrjítő fájdalmat. Mindent feláldoztam, és.. mégis összeomlok. A szívembe markolnak a szavak kínzón, és kegyelemért esdeklem, mert.. már csak ez az egyetlen esélyem.
Hallgattam a szavakat, amelyeket nekem szegezett, és közben úgy éreztem, miszerint elindítottam egy lavinát. Talán.. talán túl elhamarkodott voltam. A viselkedésem könnyedén vált hevessé, és ingerültté. Hirtelen haragúság jellemzett, és szeszélyes viselkedés. Azt hiszem, sőt tudom, hogy be kellett volna fognom a számat. S mégsem ment. Elmondtam a magamét, és erre tessék! Finoman hajtottam le a fejemet, megrázva. Nem akartam vele veszekedni, mert ez az egész olyan volt, mintha a szívemet tépném ki. Ő volt az a személy, akit annak ellenére megkedveltem, amik történtek velem. Ő volt az egyetlen, akit ennyire közel engedtem, és akibe... beleszerettem. Mégis mindez hogyan történhetett meg?
- Igazad van. - Suttogom magam elé, elmerengve. - Igazad van, Theodore, nagyon is... túlságosan is, mert én.. én nem bízok senkiben. Mert képtelen vagyok a történtek után rá, ugye ezt gondolod? Ezt akarod gondolni, mi?! - Emelem meg a hangomat fájdalommal telten. - Komolyan, hogy juthat ilyen az eszedbe?! - Üvöltök rá, ahogy a könnyeimmel küzdök. - Szerinted, ha nem bíznék benned, akkor ezt most... ezt itt.. - Mutatok végig magamon, a sebeimen. - ...megosztottam volna veled? Elmondtam volna neked? Tényleg ennyire hülye vagy!? - Remegve túrok a hajamba, ahogy a földet bámulom. - Az életem lehető legnehezebb pillanata volt. Egészen gyermekkoromtól kezdve tizennégy éves koromig kínoztak. Varázslatokkal, amik majd felemésztették az elmémet, és pengékkel, amik súrolták a bőrömet. Belém vájta a kést, és élvezte, hogy üvöltök a fájdalomtól. Élvezte, ahogy szenvedek.. zokogok, sírok. - Törlöm le dacosan a könnycseppeket az arcomról. - Azt hiszed ezekről olyan könnyű beszélni? Nem te voltál ott az istenit, hanem én! Azt hittem nem élem túl, azt hittem... ott maradok, de nem hagyták... nem hagyta az apám! Folytatta szüntelenül, és én... én csak a halálra vágytam minden egyes pillanatban. - Zárom le a szemeimet ekkor. - Egy pincében éltem évekig, társaság nélkül, és volt, hogy enni sem adtak. Szerinted élveztem?! Szóval, kérlek... ne akard azt, hogy egyből egy csettintésedre színt valljak. Megőrjít a gondolat, és nem olyan gyerekjáték beszélni róla. Lehet neked külső szemekkel semmiség, de nekem... a lehető legrosszabb momentumom volt. Szóval... higgy, amit akarsz. Ha azt akarod, akkor nem bízom benned, csak hogy megnyugodj lelkiekben. - Vonok vállat, zihálva.
- A múlt elmúlt, de nem feledhető, ha egyszer ilyesmi történt veled.. - Válaszoltam ridegen, de nem sokáig bírtam. A könnyek újra, és újra ellepték az arcomat, nem hagytak fedetlenül, hanem velem maradtak. - Azok, amiket mondtam neked, nap, mint nap, ami miatt legtöbbször ittam.. - ..és azok, amiket te okozol, és még azt sem tudod, miszerint mit érzek. Gondolatban folytattam, nem mertem kimondani hangosan. Nem is akartam. Nem szeret... vagy legalábbis haverként igen, de nem a másikféleképpen. Ha lett volna nálam.. nálam valami kiütöttem volna magam. Nem akartam józanul gondolkozni, és érezni a szenvedést..
Elkövetkezendő szavaira csak a fejemet ráztam, nem akartam mit mondani. Hiába is magyaráztam, sehogy sem fogta fel. Sokat jelent nekem, de nem beszélhettek mindenről egyszerre. Aztán persze leragadt az idősnél. Mélyen sóhajtottam. Mit tegyek, hogy végre... végre megértsen? Csak egyszer is!
- Nem teszlek próbára, Theodore. - Szegezem neki élesen. - Csak képzeld magadat a helyembe, ha ilyen emlékek nyomnak, ha ilyen sebeket láthatsz nap, mint nap magadon a tükörben! Én megakartam halni! Én nem akartam élni! Sőt... gyűlölöm magam, amiért megszülettem, mert... mert, ha ezek történtek velem, akkor valami vétkem csak volt! Mindenki azt kapja, amit megérdemel, és én ezt érdemeltem! Ha belém akarsz rúgni ezért, akkor gyerünk... ennél lejjebb már nem lehet, Theo! Nem lehet! - Rázom meg a fejem, ahogy könnyek borítják az arcomat újfent.
A dühöm végül megint előtérbe került, és ekkor olyat mondtam, amit nem szerettem volna... Túl reagáltam... viszont.. nem akartam, hogy... A kezemet megtámasztottam a falon, és erősen remegni kezdtem. Igyekeztem valamit kigondolni, hogy mit mondhatnék, vagy, hogy mivel is tehetném ezt helyre, de semmi ötletem sem volt. Feltakarított, majdan végül távozott a konyhába kidobni. Ekkor elléptem a faltól, és a kanapéhoz léptem. Felvettem magamra a felsőmet, majd összeszedtem az itteni üvegtörés maradványait, kimentem kidobni a kukába, majd kisírt szemekkel tértem vissza. Készen álltam szembenézni vele. Akármi is volt... hisz' ideje volt!
- Theodore... - Lépek közelebb felé, ahogy félénken pillantok rá. - ...én nem úgy gondoltam. Esküszöm, sosem dobnálak ki, sőt el sem hagynálak téged. Sokat jelentesz nekem! - Sétáltam két lépésnyi távolságra tőle. - Gyere ide... - Tárom szét a karjaimat. - ...gyere, kérlek, ne veszekedjünk, haver. Nekem szükségem van rád! - Reménykedtem, hogy belemenve elfogadja a felajánlott ölelést, és végre eláshatjuk ezt az értelmetlen csatabárdot. Az arcomon eközben könnyek szánkáztak le, de nem zavart. Sokkal jobban éreztem magam a közelében, sőt... valamilyen szinten jólesett, hogy végre beszélni mertem.


music: please have mercy on me ■ words: 1073 ■ note:
■■

avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
mr. sebastian stan
Léptek száma :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Jún. 13, 2017 2:13 am


Jeff & Theo

A hevességét őszintén nem tudtam, hova tegyem. Komolyan, mi rosszat mondtam? Mi volt az, ami kiváltotta ezt a heves reakciót belőle? Értetlenül bámultam rá, ugyan akkor fel is idegesített ez a konok, makacs viselkedése. Összepréseltem az ajkaim és próbáltam nem beszólni neki. Nem akartam, hogy még mélyebbre kerüljön abban az önmarcangolásban, amiben így is nyakig benne volt.
- Nyilván sosem fogom megérteni ezt az egészet, mert Te, kedves barátom, képtelen vagy ködösítés nélkül beszélni. – Vetettem oda szúrósan és végül csak nem bírtam ki, hogy ne mondjam tovább. – Ha azt hiszed, megutállak, vagy meggyűlöllek és elhagylak, gyerünk, tegyél próbára! Én tudom, hogy nem mozdulok mellőled soha, de te… egyáltalán nem bízol bennem. És ez fáj. Közel 9 év barátság után rohadtul fáj. – Magyaráztam ingerülten és végig őt fürkésztem.
- És tudod, mit? Bármennyire is megpróbálsz ellökni magadtól a konok, makacs viselkedéseddel, van egy hírem: nem fog sikerülni. Maximum felhúzol, mint most, de ez nem elég ahhoz, hogy szedjem a cuccom és tiplizzek. – A hangom ingerültebb volt a kelleténél, de egyszerűen nem bírtam befogni.
- Ez nem naivság, Jeff. Ez csupán annyi, hogy bízom kettőnkben, a barátságunkban. De te… te nem bízol. – Halkabban tettem hozzá és a hangom csalódott volt.
Éreztem, hogy már az én vállaimon is mázsás súly helyezkedik el emiatt a beszélgetés miatt. Nem tudtam, ebben a pillanatban megfojtanám-e Tomot, amiért idehívott, vagy hálásnak kéne-e lennem neki. Mindenképpen az utóbbi, csak hát… nehéz volt kezelni a helyzetet. Jeff makacsabb volt, mint azt valaha gondoltam volna.
- A múlt már elmúlt. Nem lehet rajta változtatni… és én nem rovok fel neked semmit, ami akkor történt. És nagy valószínűséggel más sem. – Sóhajtottam, majd idegesen a hajamba túrtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak, mi lenne a helyes, mivel segítenék… igen, a célom nem változott, mindenképp segíteni akartam a barátomnak. Az idegességem akkor szállt el, amikor megláttam újból a könnyeit. A számat húztam.
- Miféle csalódások? És én miért nem vettem észre? – Kérdeztem halkabban, majd félrenéztem és megkeményedtek az arcvonásaim. – Szörnyű barát vagyok, hogy semmit nem vettem észre ebből… - Ha időben észreveszem, nem jut el idáig. Ez volt a megérzésem. Sóhajtottam a szavaira.
- Mit köszönsz? Semmire sem mentem azzal, amit eddig mondtam. Mintha a falnak beszélnék… mintha nem jelentene neked semmit a barátságunk. – A szemeimet forgattam. A helyzetre voltam dühös leginkább, nem kimondottan rá. A nevetésre pillantottam újra rá és volt benne valami furcsa, valami különös, ami annyira nem tetszett.
- Idő, idő, idő… mire? Komolyan, tegyél próbára, Jeff! – Kitártam a karjaim és így néztem továbbra is rá. Kérdőn, várakozón, némileg kétségbeesve, hogy most mi lesz.
Az, amit az ötletemre reagált, egyáltalán nem lepett meg. Nem értette, miért javaslom az orvost. Tipikusan azon emberek reakciója, akik segítségre szorulnak, csak nem akarják beismerni. Épp ezért nem akartam tágítani az ötletemtől, ugyan akkor nem is akartam jelenleg tovább feszegetni a témát, mert azzal még nagyobb ellenállást váltottam volna ki belőle.
- Oké, igazad van, sajnálom… - Ekkor közölte, hogy nincs szüksége senkire és hogy ha így folytatom, tudom, merre van az ajtó. Szíven ütött. Ez most komoly…? Nagyokat pislogtam és valami összetört bennem. Mi a pokol…? Ennyi miatt kidobna? Annyira lesokkolt az egész, hogy nem is igazán reagáltam arra, hogy feláll és a piás szekrényhez megy.
- Ez… …te most elküldesz? – Kérdeztem halkan, talán nem is hallotta. A „sajnálom”ra félrenéztem, majd összerezzentem, ahogy az üveget a falhoz vágta. Néhány pillanatra még a félelem is eluralkodott rajtam. Mintha Jeff kezdett volna kifordulni önmagából. Nyeltem egy nagyobbat, majd szó nélkül felálltam és a konyhába indultam, hogy keressek valamit, amivel felmoshatom a kifolyt piát és összeszedhetem az üvegszilánkokat. Néhány perc után már a szobában voltam és ha nem állított meg, továbbra is egy hang nélkül takarítani kezdtem. Úgy éreztem, tényleg van köztünk némi távolság… és ez eddig nem volt. Aggódtam, sőt, féltem, hogy elveszítem a legjobb barátom valami ostobaság miatt. Normál hangerőn szólaltam meg. A kifolyt alkoholt törölgettem közben a földön.
- Sajnálom, oké? Hülyeség volt beleszólnom, igaz? – Szusszantam és keserűen elmosolyodtam, majd felegyenesedtem a szilánkokkal együtt, amit összeszedegettem a földről. Nem néztem el felé, hanem a konyhába indultam, hogy kidobjam.

676 szó ■ Savin' me
■■


avatar
Vérfarkas vagyok
Play by :
☾ Chace crawford
Keresem :
☾ My happiness and my freedom
Léptek száma :
47

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Hétf. Jún. 12, 2017 11:58 pm



To: Theodore Storm






A sötétség árnyékába húzódva figyelem az eseményeket, ahogy a billentyűk egymást váltják fel, s ahogy az ütem könnyedén adja át önmagát. A szólam összhangzata nyugalomra intő, s mégis a szoba megtöltődik élettel. A zongora játéka mesés kompozíció, és mégis mennyire szívbe markoló. A szimbolikus jegyek kiegészítők, a felcsendülés páratlan, s az élmény lenyűgöző. Ám, a mostani zene nem vidám, mely kedvtől csengő, és nem is reményt keltő jelenség, amely elkápráztathatná e nap peremét. Ez alkalommal valahogy elmaradt a boldog vég kifejlett, s a helyét átvette az összhangzóan gyötrő jelleg. Immáron a végzet játszik egy zongorán zenét, avagy maga a darab írja meg a végét. A sötétből előlépve, nos a perem szélére állok, és a szakadék mélységével nézek farkasszemet. Készen állok az esésre, magára a halálra, és ennek a ténynek az elfogadására. Ám, mégis elidőzöm a magasságban. Arcomat könnycseppek égetik, szívemet terhek sújtják, lelkemet ezernyi részre szakították.. Folytonos billentyű hang csendül meg, ezáltal aláírva a végítéletet. Egyetlen mozdulattal megfordulok, és a karjaimat eközben megemelem magam mellett, egyenes vonalban. Szemeimet mélyen lezárom, s elengedem a testem feletti uralmat. Hagyom, miszerint szabadon esek lefelé, és zuhanjak a végtelenségbe.
Elmélkedésemből a szavai térítenek észhez, ezért a fejemet megrázva, újfent figyelek rá. Talán a kelleténél hevesebbé válok, és mindez az elkövetkezendő reakcióimban is megnyilvánulhat. Az a baj velem, hogy hirtelen kapom fel a vizet, és bármit képes vagyok magamra venni, avagy egy-egy kis momentumon is megsértődni. Tudom, tudom, rossz szokás. - Nagyon örülök neki, hogy ennyire könnyedén veszed a lépcsőfokokat. - Hangom szúrós jellegű. - Bárcsak.. ilyen egyszerű volna, kérlek! Minden problémám egy csapásra megoldódna, és nem kellene azon morfondíroznom, hogy hogyan is közöljem veled a tényeket. Azt hiszed olyan könnyű mondatokat szőni ezekről a dolgokról? Mindenki... az én helyemben tényleg mindenki felejteni akarna, és nem emlékezni, sőt.. beszélni. Én pedig megtenném, ha tudnám, hogy hol a vége.. de nem tudom! Mert ennek nincs vége. Tönkretett! - Emelem meg a vége felé a hangomat. - Szóval lehet segíteni, de.... de nem akarom, hogy segíts, vagy szánakozva tekints rám! Én ebből... nem tudok kimászni, szóval.. add fel! Gyerünk! - Rázom meg a fejem rosszallóan, ahogy eltekintek egy félpillanatra.
- De van, ha egyszer... - Mélyen felsóhajtok, megakadályozva a további beszédet. Nem akarom ezt... Tudom, miszerint mit tettem, de ő.. ő még nem, és félek, hogyha rájön, nos megutál. Nem, nem tudnám elveszíteni őt. Abba belehalnék... A gondolat sírásra késztet. - Sosem feltételezném rólad, hogy hazudsz, bár naivan hiszel helyettem.. de őszintén, nos nekem kéne magamban. - Felelem a kérdésére, bár konkrét választ nem adok a számára. Ezek után valahogy nem tudtam mit mondani neki, vagy csak szimplán nem akartam. Hallgattam, ahogy velem marad, és nem hagy el, vagy, hogy bármit is teszek, nos nem változom meg a szemében, de tudtam, hogy mindez csak illúzió. Félni fog, ha elmondom neki... félni fog tőlem, mert megtettem azt a szüleimmel. Egy ollóval... egy átkozott ollóval végeztem velük. S hiába állította, hogy nem vagyok őrült, én tudtam.. tudtam, hogy az vagyok.
- Ezt nem lehet megoldani, Theo... - Hagyom, hogy letörölje a könnycseppeket, hogy a közelemben legyen, s hogy... Ez hatalmas hiba, tekintve, miszerint hogyan is érzek. - Örülnék, ha megtehetném. - Szólalok meg halkan, s óvatosan. - De nem.. - Hajtom le a fejem. - A múltam a jelenem része. Eddig képes voltam megálljt parancsolni az érzelmeknek, és elnyomni őket magamban, de amióta... amióta ismét csalódások érnek, nos képtelen vagyok visszafogni. Sajnálom, de nem megy. Ezt... ezt már nem zárhatom ki. - Arcomat könnyek lepték el, és minden vágyam a zokogás megléte volt, vagy csak maga a távolság.
Amilyen jólesett a törődése, nos éppen olyan módon is szúrt hátba. Nem, nem szabadott volna eddig elmennem. Éreztem, hogy hiba beszélnem, sőt.. a közelében lennem, de mégis.. ő.. az ő volt. - Persze, persze.. - Felelem félszegen a "legjobb barátok örökké" részre. - Legjobb barátok. - Halvány mosolyt erőltettem magamra, a hitelesség kedvéért, ezzel leplezve, hogy mennyire képes egy-egy ilyen apró kis mondat a lelkembe gázolni. - De köszönöm, akármit mondasz is.. - Suttogom halkan, ahogy eltekintek. Nem akarom őt nézni reményvesztetten, és hiú ábrándokba ringatni magam, ugyanis nem bírtam volna ki egy nagyobb mértékű csalódást..
- Barátság. - Nevettem fel keserűen, ahogy a hófehér falakat pásztáztam. - Mármint igen, biztosan, sziklaszilárd. Csak, amíg nem tudod meg... nos addig ne nyilatkozz, kérlek. Idő kell. Tudom, sokat kérek, de... érts meg. Bízz bennem! - Néztem rá újból, ahogy halványan mosolyogtam. Igyekeztem nem sírni. Jól akartam lenni, nevetni, és azt rebegni, hogy minden oké. Valahogy így... így mindig is könnyebb volt.
Nagyokat pislogtam a döbbenettől. Nekem pszichológus? Nekem? Minek nézz..? Ezt... ezt teljes mértékig sértőnek veszem! - Dili doki, mi? - Húzódom el tőle, ahogy állóhelyzetbe kerülök, ha akarja, ha nem. - Jó, hogy nem beutalót egyeztettél már a helyi sárga házba! - Fakadok ki hangosan. - Nincs szükségem ilyen idiótaságokra! Nem akarok ahhoz a... személyhez járni! Nincs szükségem senkire, érthető? - Ordítok rá ingerülten. - S ha így folytatod... nos tudod merre az ajtó! - Hátat fordítva léptem a piás szekrényhez, elővettem a whiskyt, majd felbontva, nos meghúztam a tartalmát. A feléig meg sem álltam.
- Nekem... - Rázom meg a fejem, ahogy az ablakhoz lépek, könnyekkel áztatott arccal. - ...sajnálom. - Idegesen a falhoz vágtam az üveget, ami ripityára tört, míg az üvegszilánkok több helyen is felsértették a bőröm. Nem érdekelt. Idegesen túrtam a hajamba, ahogy mélyen lezártam a szemeimet. Fókuszálj, Jeff! Fókuszálj, és nyugalom!


music: mad world ■ words: 887 ■ note:
■■

avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
mr. sebastian stan
Léptek száma :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Hétf. Jún. 12, 2017 4:45 pm


Jeff & Theo

- Igen, egy makacs, csökönyös öszvér vagy! – Vágtam a fejéhez, mikor azzal jött, hogy biztos azt hiszem, mennyire rögeszmés. Igen, az. – Jeff, mindenkin lehet segíteni, aki hagyja és aki akarja. Érted? Ezért kérlek rá, hogy beszélj. Ne zárkózz el előlem, mert itt vagyok melletted. – Magyaráztam egy fokkal nyugodtabb hangnemben. Azt akartam, hogy végre megértse, rám számíthat. Aggódtam érte és mardosott a bűntudat, amiért nem ismertem fel hamarabb, hogy baj van. Ha előbb rájövök, akkor talán előbb tudok segíteni és… ahh. Sóhajtottam egy nagyobbat, ekkor érkezett a kérdés. Kissé meglepődtem.
- Nincs „de ha mégis”… - Morrantam rá, de a további szavakra ellágyultak az arcvonásaim. Miért fél ennyire? Mit tett, ami miatt nekem hanyatt-homlok menekülnöm kellene? Nem, Jeff biztosan túlreagál valamit, egyszerű az egész. Bízni akartam ebben, így hát el is hessegettem a gondolataim.
- Nekem is te vagy a legjobb barátom, szóval tudhatnád, hogy… hogy nem hazudok. Én helyetted is bízok benned. Ez nem elég? – Kérdeztem egy halvány mosollyal, de őt nézve, egyszerűen elfogott a rossz érzés. Tényleg nehéz volt a legjobb barátomat ilyen állapotban látni. Sajnáltam őt és ki akartam rántani ebből az állapotból, ebből a mérhetetlen depresszióból, ami körülölelte és ami fogságban tartotta őt. – Veled maradok, hallod? Nem hagylak el soha. – Az ember életében néhány barátság örök és mindig is úgy éreztem, hogy a Jeffel való barátságom örökké megmarad. Rengeteg dolgot átéltünk már együtt, sok jót és rosszakat is, nyilván, de soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy le kéne lépnem. Mellőle soha.
- Jeff, bármit tettél, nem érdekel. Nem változol meg a szememben tőle. Ígérem. – Tettem hozzá egy sóhajjal, a továbbiakra viszont a számat húztam. Ahogy viszonozta az ölelésem, az enyém úgy vált szorosabbá. Úgy tartottam őt, mintha egy kisfiú lenne, mintha a kisöcsém lenne, én meg a bátyus, aki védelmet és oltalmat nyújt, ahogy annak idején nekem a bátyám… Nem akartam erre gondolni, hamar visszaterelődtek a gondolataim Jeffhez.
- A szüleid lehet, őrültek, de te nem. – Szögeztem le egyből, majd egyik kezemmel nyugtatólag végigsimítottam a hátán. Azon gondolkoztam, mégis mit tehetett… bár továbbra is kitartottam azon álláspontom mellett, hogy bármi is a titka, nem hagyom el. Velem sosem bánt rosszul, mindig segített, mindig velem volt. Nekem nincs semmi okom arra, hogy távol tartsam magam tőle.
- Ettől nem tűnsz gyengének, csak egy olyan embernek, akinek vannak érzései és vannak gondjai, amik megoldásra várnak. – Egyik kezemmel elengedtem őt, csak hogy a ruhám ujjával megtörölhessem az arcát és megszabadíthassam a könnyektől. – Ne, Jeff… ne gondolkozz. A jelenre gondolj, arra, hogy mi van most. A múlt elmúlt… zárd ki a rossz emlékeket… - Aggódva figyeltem. Az emlékek felemésztették őt így, sok-sok év távlatából is. Sajnáltam. Kedvem lett volna felkutatni a szüleit és kérdőre vonni őket, aztán életfogytiglanra ítélni őket egy börtönben.
Nem engedtem, hogy felálljon, nem akartam egy percre sem szem elől téveszteni ilyen állapotban, szóval magam mellett tartottam. A vallomása meglepett. Nem hittem, hogy a végén ide lyukadunk ki, de jól estek a szavai. Halványan rámosolyogtam és bólintottam egy aprót.
- Nem vészes, néha belefér az érzelgősködés… ami azt illeti, én is szeretlek, Jeff. Legjobb barátok örökké, ugye? – Kérdeztem egy féloldalas mosollyal, ami hamar elhalványult az arcomon. A ruhám ujjával újból az arcát, szemeit kezdtem törölgetni. Megszakadt a szívem, hogy sírni láttam őt. – Amúgy meg, semmit nem kell köszönnöd. Nekem kell hálásnak lennem, hogy majdnem 9 éve elviseled a képem… - Vontam vállat és félrenéztem néhány pillanatra, majd vissza rá.
- Az előbbire visszatérve viszont… tényleg ne agyalj. Egyrészt a barátságunk olyan szilárd, hogy semmi és senki nem választhat szét minket, másrészt, ha gondod van, szólj. Harmadrészt pedig… a szüleid okozta fájdalom… - Elhallgattam néhány pillanatra, nem tudtam, megharagszik-e, ha kimondom, mire jutottam, de végül… csak folytattam. - …talán nem ártana, ha egy pszichológussal beszélnél. Ő fel tudja tárni a gondokat, ő tud segíteni abban, hogy lezárd magadban és végre tovább tudj lépni. – Magyaráztam. - De ez csak egy ötlet. – Szabadkoztam, majd egy idegesebb sóhaj után hozzátettem. - Aggódom érted, Jeff. – Az ölelésen ekkor lazítottam, ugyanis, ha ő nem szakadt el tőlem, én nem engedtem el.

670 szó ■ Savin' me ■  
■■


avatar
Vérfarkas vagyok
Play by :
☾ Chace crawford
Keresem :
☾ My happiness and my freedom
Léptek száma :
47

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szomb. Jún. 10, 2017 12:40 am



To: Theodore Storm






Tátongó űrt érezve, mélységes depresszióba esve, s bensőm fájdalommal kitöltve.. Egy csendes vihar kellős közepén tudva önmagam, felhőkkel övezve a fejem felett, és remélvén a szebb időszak jellegének meglétét. Zokogva hullni padlóra, vagy felállva ismételten elesni. Mindörökké szenvedésre ítéltetni, avagy végtelennyi kárhozatra felkészülni. Szárnyakat levágva ördöggé változni, fejet leszegve búskomorrá válni, s megtört szemekkel utolsó imát rebegni.. Hinni a reménytelenségben, s bízni a békében. Oda-vissza játszani, és végül megállva megdermedni. Körbenézni, s nem találni. Csendes, ám viharos övezetbe lépni, avagy voltaképpen ezt önmagamban meglelni. Remélni, miszerint valaki rám talál, vagy elveszve azt gondolni, hogy már esélyem sincs többé. Már nem tudom, avagy tán nem akarom. Viszont én örökké várni fogok, egy egész életen át. S végezettül, győzedelmeskedve nyugodt leszek, mert rám találsz.
- Sajnálom, Theodore... én tényleg sajnálom. - Rázom meg enyhén a fejemet, ahogy végül leszegem. - De ezeken nem lehet változtatni, sőt nem is tudsz rajtam segíteni. - Tettem hozzá ingerülten. - Lehet azt hiszed ennyire rögeszmés vagyok, de nem... ezek a... a dolgok, amik történtek.. emlékezetesek. S igen, barátok vagyunk, de nem könnyű beszélni, míg így lassacskán kilenc év után sem. Érted? Arról, ami... elém tárult. A két szemem elé. Ártatlanként. - Rázom meg a fejem erősen, ahogy félszegen figyelem őt csupán. Igaza van, s lehet azt érzi, hogy falakat húztam, de... én nem akartam magam sajnáltatni, sőt emlékezni se szerettem volna. A történtek elmúltak, s mégis közeliek voltak. Hiába igyekeztem, nos kilyukadtunk ide. Nem voltam erre felkészülve. Nem most akartam... nem így.
- De ha mégis? - Kérdezem meg némileg könnyes tekintettel. - Én bízok benned, de magamban nem. Tudom, hogy mi történt velem, s erre mit tettem. De te még nem! Lelkileg készítettem magam az évek alatt. Mert... mert ez nem könnyű teher. A legjobb barátom vagy, Theodore! - Mondom ki hangosabban kissé. - Az egyetlen... - Nézem a hátát. - S ha te... te nem leszel. - Mélyen a hajamba túrok, ahogy a térdeimet bámulom. - Nekem végem. Csak te vagy nekem egyedül. Csupán te! - Harapok az alsó ajkamba, miután nagyot nyelek. - Nem számít se Tom, se senki más... csakis kizárólag: Te, mintsem Theodore Storm! - Szögezem le világosabban, ahogy összeszedem magam a következő részhez.
Megtörtség, darabokra hullás, gyötrődés...
- Mindenki azt kapja, amit megérdemel, nem? - Kérdeztem halk suttogással, a mély hangom kissé vékonyabbnak hatott. A sírás szélénél táncoltam. - S én... én csak csináltam valamit, ha ezt érdemeltem. - Tetteire felelet gyanánt, nos szinte majd belebújtam. Arcomat a nyakába fúrtam, kezeimmel pedig csiga lassú tempóban, nos viszonoztam az ölelést. - De én vagyok a vétkes... magamat kell leginkább gyűlölnöm. Az őrület pedig, nálunk családi vonás. - Suttogtam a nyakába, s a leheletem a bőrét csiklandozhatta.
- Sajnálom, hogy elhallgattam előled. Nem akartam... de nem tudtam feledni. Ez az élmény heves emlékeket idéz fel bennem, nem szerettem volna gyengének minősülni. - Folyik le néhány könnycsepp az arcomon. - Mindenképp megtudtad volna, de még nem álltam készen erre. A penge, a szíj... - Zokogásban török ki, ahogy ezzel egyaránt elhúzódom tőle. - Én... én sajnálom. - Próbálkozom a felállással, már ha engedi, ugyanis szükségem lenne egy italra, vagy többre, miszerint felejtsek. Felejteni akarok. Muszáj! Ha sikerült italt csempésznem azzal térek vissza, amennyiben nem, nos, akkor maradok egy helyben.
- Theo... - Nézek mélyen a szemeibe. - ...köszönöm. Köszönök mindent! - Próbálok nyugodtan beszélni, és nem sírva, miközben a könnyeimet törölgetem. - A legjobb barátom vagy, sőt... akárcsak egy testvér. - Halvány mosoly futott át rajtam. - Én szeretlek, ember! Tudom, nem érzelgősködünk, de... ezt tudnod kell. - Tartom vele a szemkontaktust, mert őszintén gondolom, amit mondok, és ezt vele is tudatni akarom. A könnyek még ugyan elmossák az arcomat, de igyekszem nem sírni előtte.


music: chandelier ■ words: 606 ■ note:  
■■

avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
mr. sebastian stan
Léptek száma :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls :: Otthonok :: Schilling ház-
^
ˇ