"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A reakciója és az, hogy nem nézett a szemembe, miközben azt kérdezte, hiszek-e neki… fölöttébb gyanús volt. De ha még a szemembe is mondja, azt hiszem, akkor sem tudtam volna maradéktalanul megnyugodni. Sőt. Megszorítottam újra a vállait, ezután szólaltam csak meg. - Hinni akarok neked, de reggel kiderült, hogy nagyon is hajlamos vagy elhallgatni a problémákat, Jeff… - Halk voltam, csak úgy, mint ő. Nem akartam, hogy hazugságon alapuljon innentől a barátságunk vagy azon, hogy mindent, amit lehet, elhallgat előlem. Miért zárkózott el előlem? Vagy tulajdonképpen mindig is volt köztünk egy fal, csak én nem akartam meglátni? Lassan csúsztak le a kezeim a fiúról, ahogy átgondoltam az eddigi barátságunkat. Legalábbis próbáltam átgondolni. Azonban voltak még dolgok, amik érdekeltek, így elárasztottam a kérdéseimmel. Összehúztam a szemeim. - Nem hiszem, hogy túlbonyolítom. Mit tett a bátyám? Biztos vagyok benne, hogy nem hívott meg teázni. – Morogtam ingerülten. A bátyám mindig is tiltakozott Jeff ellen, ha kellett, kézzel-lábbal, de engem sosem érdekelt. Ő a legkevésbé sem tudta, milyen Jefferson és nem volt joga ítélkezni vagy pálcát törni felette. Szóval… nos, nem hittem, hogy baráti csevejt tudtak ők ketten folytatni. Sőt, kizártnak tartottam. Méregetni kezdtem Jeffet, de nem láttam rajta igazából semmi sérülést, aminek azért volt egyfajta biztató jele. - Élsz és virulsz, na persze… - Szűrtem a fogaim közt és tovább kattogtam azon, mit csinálhattak Nathaniellel együtt. Aggódtam. Ha még ő is képes volt alább ásni Jeff amúgy is ingoványos állapotát, akkor garantáltan be fogok neki olvasni. Ezt magamban eldöntöttem, azonban Jeff nem úgy tűnt, mintha beszélni akarna. Nos, ez még gyanúsabbá tette, de ha nem ő, akkor majd Nate beszélni fog. Hagytam, hogy ellépjen tőlem, egészen az asztalig, ahol a drogot vette elő, amiből én is kértem, de csúnyán megtagadta tőlem, ami meglepett. Persze, sosem kértem még tőle ilyesfajta szert, de most szükségem lett volna rá. Elegem volt ebből a napból, túlságosan megviselt az, ami kettőnk között zajlott Jeffel. - Túl veszélyes? Ne szórakozz már, Jeff. Ha veszélyes sem érdekel, csak adj belőle… komolyan kérlek rá, vagy elveszem magamtól. – Léptem közelebb hozzá, miközben halkabbra váltottam. Amikor ki akart menni, megállítottam, megfogva a karját. – Kérlek. Sosem kértem tőled ilyet, de most… tényleg kellene. – Néztem rá komolyan, majd elengedtem. Hagytam, hogy kissé átgondolja a kérésemet, addig nem terveztem magánakcióba kezdeni. A haragját azért nem szívesen vívtam volna ki, ami azt illeti. Távozott a szobából, én meg körbepillantottam elgondolkozva. Eszembe jutott Tom is. Úgy tudtam, ő az, aki itt ezeket a szereket tulajdonképpen szolgáltatja, szóval, ha Jeff nem lenne készséges, akkor talán egy próbát tehetnék nála is… bármennyire is utáltam annak a tagnak a képét. A földre pillantottam, majd ahogy nyílt az ajtó, felkaptam a fejem. Meglepve tapasztaltam, hogy Jeff két hölgyeménnyel tért vissza. Azt hittem, csak piáért ment, de ez… nos, váratlanul ért. Nem gondoltam volna, hogy jelen pillanatban csajokra lenne szükségünk. Vagy… szükségem. Felvontam a szemöldököm, ahogy a két csaj hozzám lépett. Jeffre néztem kérdőn. - Nem gondolod, hogy előbb beszélnünk kéne? Később is ráér ez a két csaj… komolyan. – Bocsánatkérőn néztem hol az egyik, hol a másik lányra, majd visszapillantottam Jeffre. - Mit akarsz ünnepelni? – Vontam fel a szemöldököm, ahogy végül mégis magamhoz karoltam az egyik lány derekát. Talán Jeffnek igaza van és ki kéne végre kapcsolnom… de nem így akartam. Reménykedtem még abban, hogy a drogra tett kérésem meghallgatásra lel, de ha mégsem, tényleg a B tervet terveztem alkalmazni. - Mármint, úgy érzem, ma semmi ünneplésre méltó nem történt. – Folytattam némileg morogva, majd elszakadtam a lánytól és kerestem magamnak egy üveg piát, amit a magamévá tettem, aztán ittam belőle. – Inkább csak nyomasztó dolgok, amiket… helyre kellene tenni. - Sóhajtottam, miközben az üvegre pillantottam. Egyszerre akartam önfeledten szórakozni és Jeffel végre dűlőre jutni a történteket illetően.
613 words || hold on || note: adj... szert... || kredit
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Nov. 20, 2017 7:10 pm
To: Theodore Storm
A fájdalom tükrében megcsillanó szenvedés, az egyetlen olyan valós érzelmi pont, amely sosem csap be, avagy, amely nem hazudik közvetlenül a szemembe. S mégis, ugyanez jelenti a lelkem legnagyobb sérülését is, mintsem egyféle ironikus jellegkör, mintha csak minden összeesküdött volna a fejem felett, és egyszeribben nem lenne kiút magából ebből az őrületből. A napról napra ostromló gyötrelem, az időkénti könnycseppek földre hullása, avagy pusztán a szükségszerű kín az, amely a végtelen sötétségbe lök. Érzem a nyomorult pillanatok töm kellegében, s ez a színtiszta érzés az, mely cafatokra bont, mely felemésztően ható, s mely mindennél jobban átkozott. Az, hogy vele szemközt kell állnom, teher súlyú ólomként nehezedik a szívemre -, egyaránt pedig a lelkemre is. Hisz' hülyét csinálok önmagamból, és reménytelen szálakat keltek életre, mintha bármiféle módon megvalósulhatna, nos maga a lehetetlen. Az, hogy... hogy voltaképpen nemcsak havernak tekintem, hanem annál jóval többnek -, egyszerre felemelő, és másrészt pokolba taszító. Az életemet adnám azért, ha csak egy percig is, de viszonozná, viszont megannyi év hiába valósága után, lassacskán megszűnik bennem a hiúság, sőt mindaz az érzelem, amely egykoron szeretettel töltött el, s mostanra mély ürességgé fakult. Látni, ahogy boldog mással... ahogy velük enyeleg, és... Felsóhajtok igyekszem kizárni az ilyesfajta gondolatot, amíg a szavait hallgatom. Hagyom, miszerint beszéljen, s a cselekményekkel előrébb lépjünk. Őt fürkészem néha, kíváncsian, míg máskor a kopott falakat bámulom. Azt hiszem, nos igazából ráférne egy festés a házra, addig is tennék valami hasznosat, s nem éppen erről a... a hülyeségről ábrándoznék, mintsem egy kamasz tinédzser, akinek élete első szerelme a haverja. Másrészt meg... olyan abszurd ez az érzés.. - Te lennél az első, akivel közölném, ha baj van... - Halvány mosoly fut át az arcomon, ahogy a tekintetét keresem, majd a padlózatra pillantok. - ...elhiszed nekem? - Kérdezem meg halkabban, ahogy nagyot nyelek. Tudom, miszerint hazudok, és a legtöbb dolgot eltitkolom előle, de csak az ő érdekében teszem, vagy inkább a magam javára. Mégis mit szólna ahhoz, ha közölném: "hé, haver... amúgy igazán csinos vagy ma is, mint mindig", vagy, hogy: "oly' régóta szeretlek, de eddig még nem mertem neked bevallani, mert attól féltem..." - őszintén mondva, álmaimban sem vallanám be a számára. Egészen mélyen szívtam magamba a levegőt, miközben a kiejtett szavakat hallgattam. Igyekeztem megjegyezni a számtalan kérdését, miközben egyre sem reagáltam jelentősebben. Legszívesebben kizártam volna mindezt, de már túl késő volt, hiszen kiejtettem az ajkaimon.. Elárultam önmagam, s ami azt illeti, talán addig le sem áll, amíg teljes körű tájékoztatást nem adok. Úgy érzem, mintha... aggódna. De mégis ezt... miért tenné? A bátyja nem evett meg, ahogy a vámpíros kalandot is túléltem, oh yeah! - Túl bonyolítod a helyzet jelentőségét. - Jelentem ki végül, ahogy elenged. Igen, képes volt vámpírnyomokat keresgélni rajtam. Ez normális folyamat?! - Nem történt semmi érdemi, amiért aggódhatnál, hiszen.. nézz csak rám! Élek, és virulok. Nem sokára pedig boldog leszek. - Mosolygok, ahogy ellépek tőle. Készen állva meglépni azt, amit talán a legnagyobb baromság elkövetnem, de nem érdekelt. Kellett a felejtés, a kikapcsolás, és az önfeledt hangulat.. Szépen lassan elfogyott a könyvről a drog, ahogy felszívtam minden apró kis szemcséjét. Végezettül összezártam a zacskót, majdan a zakóm belsőzsebébe csúsztattam. Értetlenül pislogtam néhányat eleinte Theodore-ra. Mégis mi a fene ütött belé? Lázas netán? Nem, szándékomban sem áll adni neki! Még a szemét is vegye le róla! - Bár ugyan rengeteg maradt, haverkám... - Szólalok meg, mellé lépve, ahogy ránézek. - ...de túl veszélyes. Te csak élvezd ki a partit! - Veregetem vállon, ahogy kilépek a szobám ajtaján. Biztos lehetett abban, hogy nem tűnök el, s amennyiben megbízott bennem, nos már meg is érkeztem, két hölgyeménnyel az oldalamon. Kifejezetten boldog hangulatot árasztok, problémamentes közérzettel. - Hölgyeim... az ifjú úriember, nos eléggé magányos. - Engedem el mindkettőt, miközben a kiszemelt felé lépdelnek. - Hmm... mit is ünnepeljünk? - Emelem meg a kezemben tartott Jack Daniel's-t, pontosan az irányába. Ezzel is a tiszteletem mutatva, sőt azt, hogy milyen nagyra értékelem a barátságunkat. Gyűlöltem az érzést, hogy nőket hoztam fel, de... jobban utáltam volna magam, ha csak sanyargok a sorsom pillanatai felett. Az életet ki kell használni... ő ebben látja az élvezetet, én meg a piába, szóval... nem kell sok, és máris nagy kortyokban nyelem az italt. S azt hiszem... remekül fogunk mulatni!
Azt hiszem, kissé hevesebben vágtam rá a választ a kelleténél, miszerint mindegy, mi van velem, mert… Jeff kissé más lett. Érdeklődve méregettem, de végül tudtam, hogy mit mondjak. Ezután ő nem válaszolt. Ha reggel azt hittem, a vitánk közelebb hozott minket egymáshoz, akkor ebben a pillanatban a szöges ellentétét éreztem. Mintha lenne köztünk egy kisebb szakadék, mélység, amin most nem érünk át egymáshoz. De ez… miért van? Félrepillantottam, miközben ezen gondolkodtam. Az ölelésem viszonzásának viszont örültem. Ez még olyan reményt keltett bennem, hogy ez az egész viharos időszak és viták nem tesznek semmit tönkre. Bár hülyeség belegondolni annyi minden egyetlen ölelésbe, ugye? Sóhajtottam egy aprót, az ellenkezésére viszont a fejemet ráztam. - Megbánnád… elvégre, biztos fontos neked Tom, szóval… miattam ne veszekedj vele… - Magyaráztam, de a hangomban némi féltékenység csengett. Amikor választ kaptam arra, hogy Tommal milyen a kapcsolata, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a vállamról, amit az elmúlt percekben hordoztam. Bár ezek a percek éveknek tűntek. - Igen? Én meg már azt hittem, hogy… - Ideges mosollyal túrtam a hajamba, majd mély levegőt vettem. - …mindegy. Butaság volt. – Zártam le ennyivel. Hogyan hihettem, hogy Tom közelebb áll hozzá? Nyilván nem akartam kisajátítani Jeffersont, de… valahogy mindig is úgy éreztem, mi ketten összetartozunk és nem örültem, ha felbukkant egy harmadik személy, aki veszélyt jelenthetett a kapcsolatunkra. A barátságunkra. Kettőnkre. A visszakérdezésére elhúztam a számat és alig láthatóan biccentettem. - Látszik is, de igazából Tom vágta a képembe… - Magyaráztam, de a válaszra sóhajtottam és odaléptem hozzá, majd a vállaira tettem a kezem. Megszorítottam. – És ha baj lenne, elmondanád? Megmondtam reggel is, hogy nem fogok kierőszakolni belőled semmit, csak… nem tudom. – Elhalkultam, lassan visszahúzva a kezeimet. Kissé sokkolt, ahogy a bátyámat említette. Érdekes pillantást vetettem rá, majd összehúztam a szemeimet. Aztán a kiruccanás… mi? Miről beszél? - Na várj csak, ne rázz le ilyen könnyen. Egy, miért találkoztál a bátyámmal? Hol futottak össze? Ma a fősulin volt, úgy tudom… Remélem, békén hagyott téged. - Jeff elment a fősulira? Ne már! Ha igen, miért? Másrészt tudtam, hogy a bátyám nem bírja Jeffet és a tény, hogy ők ketten találkoztak, egyáltalán nem tetszett. Aggódtam, hogy mi sült ki a találkozóból, meg úgy egyáltalán… nem hittem, hogy Jeffnek szüksége lenne arra, hogy a bátyám még belerúgjon, mikor így is rosszul van. Idegeskedtem magamban. – Kettő… milyen kiruccanásra gondolsz? Egész nap azon kattogtam, mi lehet veled és mihez kezdjek… egyedül a Grillbe mentem el. – Meséltem, majd beugrott a csaj. – Arra az idegesítő csajra gondolsz? … Honnan tudsz róla? – Kérdeztem kíváncsian, másrészt érdekelt volna, hogy mi baja a ténnyel, miszerint én csajozok hébe-hóba. - Nem mintha bármi lett volna köztünk. Megcsókolt, én meg elhajtottam. - Vállat vontam. Tartós kapcsolatom úgysem volt és nem is terveztem a közeljövőben. Még szórakozni akartam és élvezni az életet. – És három… egy vámpír játékszere?! Hol és hogyan? Jól vagy? – Újból megragadtam a vállait és közelebb vontam magamhoz, majd végigmértem, a nyakán is végigsimítottam vámpírharapásra utaló jeleket keresve. Jeff, te hülye, hol mászkálsz, hogy vámpírokba botlasz?! Lassan engedtem csak el és figyeltem, mit csinál. Nem állítottam meg benne, de csak azért nem, mert ezúttal én is csatlakozni akartam a bulihoz. Odaléptem mellé. - Hagyj nekem is. – Ezúttal szükségem volt nekem is erre a szerre. Sokszor láttam, hogy Jeff mennyire jól érzi magát, mikor bevesz belőle, szóval miért ne próbálhatnám ki? A mai nap után már annyira mindegy volt, mit kezdek magammal. Ki akartam kapcsolni és reméltem, hogy Jeff hagyni fogja.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Jún. 19, 2017 4:13 am
To: Theodore Storm
Úgy éreztem magam, mintha ki lennék láncolva, és a végítéletemre várnék. Számíthattam volna rá, hogy ez az este nem lesz könnyed, mintsem azt tervezni mertem. Nélküle annyival jobb helyzetbe sodródnék bele, hiszen kiszellőztetve a fejemet, nos átvehetném előröl az egészet. Nem kellene azon töprengenem, miszerint mondhatok e akármit, avagy nem. S most lám csak mégis... minden egyes szavamra ügyelnem kell, hogy ne bukjon ki belőlem a mai napi feszült hangulat. Úgy érzem nem szívtam fel eleget ebből a drogból, de még, ha meg is tettem volna se lenne jobb, hiszen züllötten láthatna. Kettős érzelmekkel reagálok rá igazából; egyszerre örülök, és aggódom. Féltem őt magamtól, avagy a személyemet tőle. De mégis jól esik, hogy gondolt rám, és átugrott. Valami nem stimmel.. Ütnie kellett volna, és nem józanítania még jobban. Végül finoman megrázom a fejem, és a mennyezetre tekintek el, majdan vissza rá, ahogy megszólal. Hangosan felsóhajtva, nos lefagyok egy pillanatra. Nem tudom, sőt nem akarom érteni, miszerint miért neheztel rám. Legalábbis a szavaiból ezt szűröm le. - Rendben. - Bólintottam megértően, egyszerűen képtelen voltam többet mondani neki, hiszen sokkolt, hogy képes velem így viselkedni. Mégis mit ártottam a számára, amivel ezt érdemeltem ki? Azt hiszem... azt akarom hinni, hogy semmit, és mégis.. mintha olyan lépéseket tettem volna, amivel a porba tipornám. Fordított esetben oké, hiszen én többet érzek iránta a kelleténél, és egyes dolgok kiakasztanak, de, hogy pont ő nehezteljen rám... kizártnak tartottam, ha csak nem... - Nem lényeges. - Legyintettem egyet a kezemmel a levegőben, egy halvány mosollyal az arcomon. Talán, elakartam hitetni vele, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, annak ellenére is, miszerint legbelül darabokra hullottam. A mellkasom fájóan lüktetett, és a lelkem teljességgel felemésztet. Időközben igyekeztem a látszatra is adni. Tükröződnie kellett a vidámságnak rajtam, ám a drog már jócskán megviselt, és minden életkedv tova szállt attól, hogy nem kellő mennyiségben fogyasztottam. Olyan ez, mint, amikor fáj a fejed, és nem veszel be gyógyszert. Remegve kívántam volna újabb adagot, egyelőre mégsem éltem vele. A kérdésére nem feleltem, inkább elengedtem a fülem mellett. Ezek után persze hazudtam, hogy nem ő az oka. Részben persze tényleg így volt, de egy másik szemszögből viszont nem. Valahogy kezdtem úgy érezni, hogy az egész helyzetet egy hatalmas nagy hazugságra alapozom. Ahogy a mellkasára tettem a kezem, nos ő azonnal megfogta, és felnézett rám. Ezzel reményt keltett bennem, holott nem akartam eme érzelmi skálát, ugyanis előre tudtam, hogy ennek csak is csalódás lehet a vége. Végül dühösen kívántam távozni Tomhoz, szívesen elszámoltam volna vele a szavai miatt. Mégis minek kavar? Miért árt nekem ennél is jobban? De Theo megszólalt, utánam lépve pedig visszahúzott. Esetlenül a karjaiba zuhantam, hiszen nem számítottam erre, ugyanakkor pedig automatikusan átölelt. Félszegen viszonoztam, igazából távolságot kívántam, de a közelsége... volt benne valami magával ragadó. - Nem érdekel, ezt nem hagyhatom annyiban. - Ellenkeztem egy sort, de aztán feladtam. Egy ideig élvezhettem még az ölelést, de szép lassacskán kibontakozott belőle. Úgy éreztem valami zavarja, ám konkrétan nem szerettem volna belemenni, hiszen, ha akarja, akkor úgy is elmondja, nem? - Tom? - Vonom fel a szemöldökömet érdeklődve. - Egyrészt viccelődős, másrészt beszólós, igazából.. is-is. Mikor milyen hangulatban van, ritkán nézi bárki érdekeit, hiszen csak a pénz érdekli. Voltaképpen díler. - Mondom ránézve, ahogy egy pillanatra megállok, szünetet tartva. - A kapcsolatunk pedig... semleges, vagyis bulizunk meg minden, de nem szól ez többről. - Vonok vállat lazán, ahogy a zakóm belsőzsebébe nyúlok a kis zacskóért. Nem bírom tovább, hiszen szükségem van egy kis drogra, s minél előbb kapom meg, nos annál jobb. Persze, végig őt figyelem, ahogy iszik. Csak nem feledni akar? - Miért lettem rosszabbul? - Kérdeztem vissza hirtelen. - Ennyire látszik rajtam? - Kétségbeestem, azonnal a tükörhöz lépve a fürdőben. Oké, oké, ez így nagyon, de nagyon nem megoldás. - Nincs semmi bajom. - Sétáltam vissza hozzá nyugodtan. - Csak fáradt vagyok. A reggeli esemény kimerített. - Hazudtam neki, de nem tehettem mást, kénytelen voltam megtenni, nem akartam sajnáltatni önmagam. - Vagyis... - Mélyen felsóhajtottam. - ...összefutottam a bátyáddal, hallottam hírét a kis kiruccanásodnak, és sikeresen egy vámpír játékszere voltam. Röviden ennyi volt a mai nap, de tudod mit? Nem érdekel! - Nevettem el magam keserűen, ahogy felbontottam a drogot, és öntöttem ki belőle a könyvre, majd egy kis üvegszerűséggel elkezdtem felszívni. Nem akartam fájdalmat érezni, csak feledni.
Az akadozó, suttogó hangja meglepett. Most miért aggódik értem, mikor… azt hallottam, amit? Nincs szüksége rám és nem kéne itt lennem. Értetlenül, kérdő tekintettel vizslattam Jeffet, majd inkább félrenéztem, kerülte a szemkontaktust. - Mindegy, velem mi van. – Vágtam rá egyből, de aztán nem bírtam ki, valahogy kibukott belőlem minden. Tom. Újra ránéztem és így vártam a reakcióját. Féltem, hogy most a képembe vágja, miszerint Tom minden egyes szava igaz volt és tűnjek el. Nem akartam hasonlókat hallani se. - Miért aggódtál? – Kérdeztem rá egyből, mert nem tudtam, mire gondol. Tény, hogy kissé megviselt a reggeli veszekedésünk, de végül megbeszéltünk mindent, nem? Félrenéztem elgondolkodva, majd újra vissza. A heves reakciójára összerezzentem. - Hogy mit csinálsz…? – Nyeltem egy nagyot, azonban a másik válasza egy picit, tényleg csak egy picit, de megnyugtatott. Az már jó pont volt, hogy nem miattam volt rosszabbul, de így még inkább érdekelt a tény, hogy ki tolta még jobban a szakadék szélére. Ahogy a mellkasomra tette a kezét, reflexből megfogtam és felnéztem rá. A szavai jól estek, halványan elmosolyodtam, de… de akkor is előttem volt Tom arca, és a fülemben csengtek a szavai. Tényleg jó Jeffnek mellettem? Megadom azt, amit kell? Jó barátja vagyok? Nekem sosem volt más barátom, csak ő. Nem volt előttem példa, szóval nem tudtam, milyen egy jó barát. Ahogy megragadott a felsőmnél, összerezzentem. Utána botladoztam az ágyig, ahova leültem és úgy néztem fel rá, megfogva az italt. - Hé, hé, hé, várj egy percet! – Leraktam az italt, felálltam és utána siettem. Elkapva a karját rántottam vissza magamhoz. A lendülettől a karjaimba esett, ha nem figyelt, mire átkaroltam. - Felejtsük el, oké? Tom biztos részeg, azért hordott össze hülyeségeket… hagyd. – Nyugtattam, ugyan akkor úgy voltam vele, hogy megérdemelné, ha helyben hagyná Jeff. Na persze, amiket mondott, az túlzás lett volna. De egy öklöst igazán megérdemelt volna, amiért tele akarta beszélni a fejem a hazugságaival. Mert ugye azok? Elbizonytalanodtam újra meg újra, ahogy lazítottam az ölelésen. Felrémlett a reggeli vitánk is, ahogy egy fél mondattal is, de sikerült kihoznom Jeffet a sodrából. Talán tényleg nincs jó helyen mellettem. Lassan elszakadtam tőle és ha még mindig menni akart, nem állítottam meg újra. Visszaléptem az üveg piához és magamhoz vettem, majd meghúztam, jó sokat kortyolva a mámorító folyadékból. - Mondd csak, Tom… milyen… szóval… - Elpillantottam Jeff felé. – Milyen viszonyban vagytok? Mármint… biztos jóban vagytok, ugye? – Kérdeztem, magam sem tudtam, mire akarok kilyukadni. Aztán vállat vontam. – Mindegy, bocs a hülye kérdésért… - Azon gondolkodtam, Tom jobban ismerheti Jeffet, elvégre… nos, tényleg régebb óta ismerték egymást. Szóval, mi a fenét akarok itt? Tom nem hazudna, igaz? Lehet neki fontosabb is Jeff, mint nekem…? Elvégre annyira védeni próbálja, ráadásul tőlem… Az üveggel szemeztem, miközben a gondolataim csak úgy pörögtek. Utáltam az egészet. Újabbat kortyoltam az üvegből. Ki akartam kapcsolni, de nem ment. - Ahm, mi történt ma veled? Miért lettél… rosszabbul? – Kérdeztem halkabban, félénkebben, ahogy ráemeltem a tekintetem. – Már ha van közöm hozzá… nyilván nem fogom harapófogóval kiszedni belőled, ha nem akarsz beszélni róla. – Egyszerre akartam mindent tudni róla és egyszerre tartottam volna távolságot tőle Tom miatt. Furcsa kettősség volt, meg akartam szabadulni tőle, de... nem ment.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Jún. 14, 2017 6:52 pm
To: My Best Friend
A reggelihez képest tényleg szarabbul festhettem, sőt már-már beillettem volna egy festménynek. A gondolatra hangosan elnevettem magam, ahogy továbbra is az üveget kutattam a tekintettemmel. Megnéztem az ágy alatt, majd afelett, aztán újból megismételtem ezt. Nem lehettek ennyire hülye! Valahol itt kell lennie, vagyis úgy emlékeztem, miszerint ide raktam. De mit adok én az elmélkedéseimre? Drogos állapotban az érzékek finomultabbá válnak, azaz jobban mondva, nos csökkennek, tompulnak, és inkább az érzelmeken van a hangsúly. Hangulatjavító.. Pont ez az, amiért kellett nekem! Nem akartam foglalkozni pitiáner kis szerelmi érzéssel, és némi féltékenységgel, amelyet személyesen Theodore váltott ki belőlem, de hiába a próbálkozás... akkor sem tudtam megcsalni. S már megint ez az őrjítő gondolat! Megcsalás, mi? Még, ha együtt lettünk volna, oké, de így.. A szemeimet forgattam, ahogy megpillantottam az italt az éjjeli szekrényen. Tudhattam volna! Én barom.. Ráztam meg a fejemet hitetlenkedve, ahogy beleittam az alkoholba, ám pontosan ekkor -, mert hát miért nem máskor -, kopogtak. Pillantásom a mennyezetre siklott, majd az ajtó felé, ahogy megálltam egy helyben. Már számítottam egy Tom felé belépőre, amikor is megpillantottam őt... pontosan Őt. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, ahogy figyeltem a fiút. Ám, a hangja elvette a hatás pillanatát. Vicces! De várjunk már... remegő hang? Aggódva néztem rajta végig újra, és újra, amíg közelebb lépett hozzám. Igaz, tényleg nem akartam, hogy részt vegyen, de nem azért, mert nem akartam látni.. vagyis de, pont nem akarta az a részem megpillantani, amivel gyűlöltem az iránta való érzelmemet, de a másik felem annyira boldog volt. Na jó.. valaki ezt értelmezze, vagy rakja ki! - Theodore... - Suttogom halkan, mégis lágyan a nevét. - ...én, én meg vagyok, viszont te.. - A hangom meg-megállt, és akadozott. Nem jöttek ajkaimra az értelmes szavak. Felzaklatott a látványa, ami egyszerre volt lehengerlő, és keserű. Még így is annyira vonzó volt.. Mi a fenéken gondolkozom? Ráztam meg erőteljesen a fejemet, ahogy néhányat pislogva néztem újfent rá -, vagyis a szemeibe. - ...valami van veled, és én aggódom érted. - Léptem közelebb fürkészően, ahogy még egyet akartam, de a szavak megállítottak. Oh, te idióta, nem normális, Tom! Mégis mi a fenének szólsz ebbe bele? Annyit kértem, miszerint ne hívja, és nem azt mondtam, hogyha magától jön, akkor nem jöhetne.. Ha ártott neki, esküszöm... esküszöm mindenre, hogy a lehető legnagyobb fájdalomban fogom részesíteni! - Nem, nem, ez... ez nem igaz. - Lépek felé védekezően, ahogy a fejemet rázom. - Csak aggódtam érted, és ezért nem hívtalak. - Suttogom halkan, ahogy nagyot nyelek. Félek, hogy amiatt a barom miatt elfogom veszíteni őt, és ezt... ezt nem akarom. Szükségem van rá, jobban, mint bármire, úgy... mint magára a levegőre. Finoman adom át neki az üveget, hogy ihasson... ő neki bármit megadnék. Az életemet is neki adnám. Aztán visszavéve tőle, nos én is ittam. Talán arra gondolva kicsikét, hogy előzőleg az ajkai érintették az üveg száját. Kezdem magam reménytelennek gondolni. - Hogy mi?! - Erősen köhögve, vettem el az ajkaimtól az italt, ahogy feszülten pillantottam rá. - Én... én megfojtom! - A másodpercek tört része alatt villant a tekintettem, amelyben benne volt minden. Képes lettem volna egy szál cérnával is megfojtani azt az... Erősen lezártam a szemeimet, és mély levegőt vettem. Igyekeztem magamat nyugtatni, de nem ment.. nagyon nem. A szavai ripityára törtek, már csak az kellett volna, hogy tudja, miszerint... nem, azt nem. Felsóhajtva néztem rá, és hallgattam tovább. - Nem, nem miattad van! - Mondtam komolyan, ahogy tettem egy apró lépést felé. - Kérlek, Theodore... - Kétségbeesetten léptem elé, a mellkasára helyezve az egyik kezemet. - ...nem mehetsz! Nincs igaza! Szükségem van rád! - Ragadtam meg a felsőjénél, és magammal húztam az ágy felé. Végül leültettem, és átadtam neki az italt. - Nincs semmi baj, rendben? Én ezt szépen elintézem. Megölöm, megfojtom, felszabdalom... - Nem bírtam uralkodni magamon, így a hév elkapott. Hirtelen indultam meg az ajtó felé, és ha nem állított meg, akkor Tomért indultam heves dühvel párosítva.
Nyitottam a szám, hogy beszóljak, miszerint rohadtul nem vagyunk barátok, de a további szavaira meglepődtem. - Nem vagyok közkedvelt? Nos, nem is kértem, hogy kedvelj. Sőt, van egy hírem: én sem bírlak téged. Csak elvisellek, mert Jefferson, valamilyen érthetetlen okból nem rakta még ki a szűröd. – Sziszegtem a fogaim közt, ahogy méregettem őt. A falnak lökött, de igyekeztem nem hevesen reagálni rá. Csak akkor toltam el erőszakosabban magamtól, amikor a falnak szorított. - De, fel fogok menni… nem fogsz megállítani ebben… - Húztam össze a szemeimet. Készen voltam rá, hogy megüssem, de… aztán nem tettem. A további szavait hallva újból a meglepettség, sőt, döbbentség ült ki az arcomra. Mi? Jeff nem akarta, hogy itt legyek? Mégis miért? Ennyire megutált volna a reggeli dolog miatt? Tényleg csak segíteni akartam neki, nem pedig… ezt elérni. - Hazudsz. Jeff a legjobb barátom, nem mondana ilyet soha… - Ráztam meg a fejem hitetlenkedve. És igen, szíven ütött, mintha kést mártott volna belém a szavaival. Nem akartam belegondolni, hogy Jeff távol akar tőlem lenni. Nem. Nekem szükségem volt rá és úgy hittem, neki is rám… …talán tévedtem? Félrepillantottam, majd a szavaira vissza és újból ledöbbentem. - Hogy… mi van? Nem! Nem akartam bántani őt… nem ártottam neki, ne akard ezt bemesélni nekem! – Emeltem meg a hangom és elszakadtam a faltól, aminek nem rég neki nyomott. – Nem szórakozok vele. A barátom. És fontos nekem! Te semmit nem tudsz rólunk, a kettőnk közti kötelékről! Semmit! – Vágtam a képébe idegesen és kétségbeesetten. – Majd ha tőle hallom, hogy nem kér belőlem, hogy nincs szüksége rám… akkor elhiszem… - De hogy eleget tennék-e a kérésének, ha Jeff közölné, ennyi volt a barátságunk…? Nem hiszem. Jeff tényleg olyan volt számomra, mint egy soha meg nem született testvér és ezt senki, soha nem értette meg. A bátyám például anélkül érzett iránta ellenszenvet, hogy ismerte volna. Zavart, de mivel Nate nem érdekelt, így a véleményére sem adtam. - El is kerüllek. – Végigmértem, némileg lenézően, majd néztem a távolodó alakját. A mellkasomnál felmarkoltam a felsőmet és néhány pillanatig Tom szavain rágódtam. Az volt a baj, hogy hajlamos voltam elhinni, amit mások mondtak. Azaz nem mindig, de délelőtt… úgy éreztem, Jeffnek tényleg nincs szüksége az én támogatásomra, tanácsaimra. Talán emiatt hittem el néhány pillanatra, hogy igaza van. Hogy nem kéne Jeffel lennem, de… önző voltam és nem akartam félreállni. Felrohantam a lépcsőn és Jeff szobája felé indultam. Ekkor láttam, hogy egy lány lép ki a szobából. Érdeklődve figyeltem, de nem szóltam hozzá és ő sem hozzám. A szobához lépve kopogtam, majd benyitottam. - Hé, Jeff… - A hangom kissé megremegett. Beljebb léptem és ahogy megpillantottam őt, közelebb léptem hozzá. – Jól… vagy? – Nem, ez volt a leghülyébb kérdés, ami az eszembe jutott és ami kicsúszott a számon. Mekkora idióta vagyok… Nyilván nincs jól. Sóhajtottam, de valahogy újra és újra felrémlettek bennem Tom szavai. - Tom szerint… nem kéne itt lennem. – Jegyeztem meg egy sóhajjal, majd ha engedte, elvettem tőle az üveget. Nem őt akartam megkímélni a mámorító íztől, hanem magamnak akartam néhány kortyot belőle. Ha engedte, ittam belőle, mielőtt újból odanyújtottam volna neki. – Sőt, azt is mondta, hogy nincs szükséged rám. – Kínomban felnevettem, de láthatta rajtam, hogy mennyire fáj ez az egész. Tom szavai, aki tulajdonképpen egy „senki” ebben a történetben. A barátságunk csak rólunk szól és neki nem volt joga beleszólni, de… mégsem tudtam elfelejteni, amiket mondott. – Tényleg rosszabbul vagy a reggeli találkozónk óta? Miattam…? – Kérdeztem halkabban, végig az arcát fürkészve, majd elszakítottam róla a tekintetem. Nem tudtam, akarom-e hallani a válaszát. Nem akartam a legjobb barátomnak rosszat, készakarva pláne nem. – Nos, mindegy, nem hívtál meg a bulidba, szóval minden bizonnyal Tomnak igaza van és nem szabad itt lennem. – Emeltem rá a tekintetem és egy mosolyt is magamra erőltettem, aztán elnéztem az ajtó felé, de a lábaim nem mozdultak.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Kedd Jún. 13, 2017 4:33 pm
To: My Best Friend
15 évvel ezelőtt: A zár hangosan kattant, ahogy a kulcs elfordult benne. Néhány másodperccel később pedig, nos zörejjel nyílt ki a fenti pince ajtó, és a kanyargós lépcsőn lefelé vezető szakaszon, a léptek egyhangúsága visszhangzott. Tisztán érezhető volt az alkohol bűze, amely immáron a föld alatti helyiséget is belepte. A légzésem teljességgel zihált volt, a testem a jéghideg kőfalnak lapult, ahogy az ereimben még a vér is megfagyott. Nem tudtam elképzelni sem, miszerint milyen lehet egy normális családi élet, rettegések nélkül, és fenyegetésektől mentesen. Számomra a fogalom kihűlt módon mutatkozott meg, és egyet jelentett a félelemmel. Minden egyes alkalommal jobban tartottam a szüleimtől, mintsem a körülöttem hemzsegő patkányoktól. Még maga az étel hiány sem volt akkora veszteség, amilyet ők maguk okoztak bennem. Nem ismertem a szeretet fogalmát, a boldogság meglétét, sőt.. magát a kint élőket sem. Csak magamra számíthattam ebben az őrült lakásban, avagy eme kis kelepcében. Egy házat éreztem börtönnek, egy életet tartottam nyomorúságnak, és egyetlen párt kívántam megölni. Az őrület szélére sodort a bántalmazás, s a tehetetlenség felemésztette a lelkem zálogát. A rácsok elé lépett, könnyedén húzva végig az ujjait, ezáltal némi hangot hallatva, a beállt halotti légkörbe. A szívem hevesebben vert a félelemtől, de nem mertem mozdulni, ahogy fel sem néztem rá. Tudtam, hogy az apám áll ott, árgus szemekkel figyelve a tetteim, és hogy élvezi, miszerint ilyen nyomorult pillanatban láthat. Végül a kulcsot beillesztette a helyére, és kinyitotta a zárka ajtaját. Beljebb lépett hozzám, és a karomtól megragadva rángatott magával kifelé. Meg sem állt a kis kínzópadjáig. Végül felrángatva erősen odavágott, és leszíjazta mindkét oldalon a csuklóimat, még szokatlan módon a nyakamra is tett egyet. Nagyot nyelve zártam be a szemeimet, mire felpofozott. Élvezte, ha nézheti a tekintettemet, és láthatja rajtam a szenvedésem jeleit. Engedelmeskedtem az akaratának. Tehát ránéztem. - Ez az, kis patkány... - Emelte meg a kezeit, majd a fejemre tapasztotta az egyik tenyerét. - Tudod új varázslaton gondolkoztam, és szerinted kit ért a megtiszteltetés, hogy kipróbálhatom rajta? - Vonta fel az egyik szemöldökét, szórakozott mosollyal. - Hát persze, hogy téged! - Nevetett őrülten, ahogy egy igézet folytonos mondásába kezdett. Teljes testtel remegtem, de igyekeztem nem kimutatni a félelmeimet. A varázslat kapcsán eleinte megfeszültem, majd egyre nagyobb fájdalmat éreztem az elmémben, míg végül a bőrömre égett egy szimbólum. - Shh! - Hangja nyugodtabb volt. - Te vagy az egyetlen reményünk... - Ám, bennem nem tudatosultak a szavak, hiszen a testem felett eluralkodott az ájult állapot.
Thomas Cross szemszögéből: Amint megpillantottam a távolban a fiút, nos halk morranást hallattam. Rögtön mozdultam, és mindenféle köszönés nélkül az útját álltam. Egy szót sem szóltam, és mégis éreztem, ahogy a düh kiíródik rám. Legszívesebben a falba vertem volna bele a fejét. Mégis hogyan lehet valaki ennyire tudatlan, és... és önző? Halk sóhajjal, emeltem meg a kezeimet, és a vállaira helyeztem azokat. - Drága barátom.. - Veregetem vállba, ahogy végül hátrébb lököm. - ..ha valahol nem vagy hivatalos, nos az azért is van, mert nem vagy közkedvelt, nem gondolod? - Szúrom oda kicsit sem kedvesen a részére, miközben utána lépkedek, és teljes erővel a falhoz szorítom. - Nem mehetsz fel.. - Hangom ellenkezést nem tűrően csendült. - Te nem vagy itt senki! - Engedem el hirtelen. - Ha azt akarta volna, hogy gyere, akkor szólt volna, nem? Erre fel tessék egy szóval sem említett, sőt külön kérte azt, hogy téged ne is hívjalak.. - A szemeit fürkésztem, talán erre lenyugodhatott, sőt... biztosan szíven üthették a szavak, de valamivel mégis helyre kellett tenni ezt a kölyköt. - ..te meg erre beállítasz! Elment az eszed? - Rázom meg a fejemet értetlenül. - Azért hívtalak a reggel, mert azt hittem te segíthetsz, de... most már látom, miszerint nem. Te csak szenvedést okozol neki, Theodore! - Nézek mélyen, és szigorúan a szemeibe. - Még szarabbul van a reggelinél! Élvezed, hogy szórakozhatsz vele? - Álltam ekkor el az útjából. - Hidd el nincs rád szüksége, de... ha ennyire akarod, nos tessék! - Mutattam az emelet felé. - Menjél, és lökd bele a szakadékba, sőt tedd tönkre, mert te csak ehhez értesz! Amihez hozzáérsz a mocskos kis kezeddel, nos besározod.. Szóval meg ne lássalak! Legalábbis engem nagy ívben kerülj el! - Szidom le zárásként, majd elvegyülök a tömegben.
Most: Egyre hevesebben csókolóztunk, ahogy a kezeim végig futottak lazán az oldalain. Ő közben leszedte rólam a nyakkendőt, majdan az ingem gombjaival folytatta a sort. Ekkor én hirtelen dühössé váltam, lelökve magamról a lányt. Erősebb bűntudattal rendelkeztem, mintsem gondoltam volna. Nem akartam, sőt... nem is tudtam megcsalni. De hát... ezen mi a megcsalás? Azt se tudja, hogy mit érzek iránta! Halk sóhaj szökött ki belőlem, ahogy felülve a hajamba túrtam. A lány értetlenül pislogott rám, majd mindenféle szó nélkül, inkább leszállt az ágyról. - Sajnálom... nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve. - Szóltam utána bocsánatkérően, mire halványan elmosolyodott. Megköszönte, hogy nem mentünk tovább, és lelépett. Kiment azon az ajtón, és én ott voltam egyedül a szobában. Az ingemet megigazítottam, visszagomboltam, majd a nyakkendőt is felraktam. Ezt követően a hajamon simítottam kettőt, de eléggé összeszedetlen állapotban volt. Nem történt semmi, és mégis úgy tűnt.. - Hol van az a kurva ital? - Szitkozódva kerestem az üveget végül, hogy meglelve beleigyak. Bár tudom, tudom, hogy őrültség.. de akkor is.. nem érdekelt a drog és a pia együttes hatása. Egyszerűen csak felejteni akartam... mindent.
Miután elköszöntem Jefftől, hazafelé vettem az irányt. Volt néhány elintéznivalóm otthon, úgy, mint például rendbe tenni a lakást... na meg, főznöm is kellett valamit, hogy enni tudjak. Annyi ideig voltam egyedül, hogy megtanultam feltalálni magam. Még a takarítás, rendrakás és főzés közben is a barátom járt a fejemben. Sosem láttam még ennyire kibukva és fogalmam sem volt, mégis hogyan segíthetnék. Az, hogy mellette vagyok, nem oldja meg a gondját, amiről az sem tudom, mi az. Mit tehetett? Mi olyan borzalmas? Azok után, amit a szülei tettek vele, szerintem nem tehetett borzalmasabbat. De ha tett is… kételkedtem abban, hogy másképp néznék rá utána. Én öltem. Méghozzá egy kisfiút öltem meg, mégha nem is szánt-szándékkal, de nem éreztem akkora bűntudatot miatta, mint kellett volna. Nyilván volt egy minimális bűntudatom és megijedtem, féltem, hogy mi lesz, de valahogy, amikor tudatosult bennem, hogy Carmen Callaway öccséről van szó, annak a gazdag libának a rokonáról, onnantól nem érdekelt. Lehet, hogy a bátyám él és így vette el tőlem, de hát, ha azt nézzük, ő elvette tőlem Nate-et, én elvettem tőle az öccsét. A számla ki volt egyenlítve. Talán valahol ezért sem akartam már a bátyámmal semmiféle viszonyt. Talán a tudatalattim igenis bánta, hogy az a gyerek miattam halt meg. Miután otthon mindennel végeztem, még bementem a Grillbe. Sokáig azonban nem tudtam egy helyben ücsörögni, pedig lett volna mit átgondolnom. Például azt, hogy mi lenne, ha folytatnám a sulit. Egy tény riasztott el, az pedig az volt, hogy Nate a közelemben lenne. Nem akartam, hogy minden nap beszélnem kelljen vele és nem akartam látni sem őt. Aggasztott a dolog, így inkább napoltam ennek a témának a megoldását. Egy csaj lépett oda az asztalomhoz, így felpillantottam rá. Hamar beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy az egyik buliban együtt szórakoztunk, aztán az, hogy más is történt köztünk. Sajnálom, az én fejemből kiesnek ilyen dolgok, ha többet iszok a kelleténél és úgy tűnt, ez a helyzet állt fent most is. Gwen hamar rátért a lényegre, akart még egy estét és ezt egy csókkal adta a tudtomra. Viszonoztam pár pillanatra, majd eltoltam magamtól és rávigyorogtam. - Sajnálom, de nem. – Nálam az egy éjszaka az egy éjszaka, nem több. A csaj hebegett-habogott, amiért így kikosaraztam. Én felmarkoltam a telefont az asztalról, majd felálltam és kifelé indultam. Még odabiccentettem a pincérnek köszönésképp és persze Gwennek is, mielőtt kiléptem volna az épületből. Nem volt ínyemre ez a csaj probléma és ki is akartam zárni a fejemből. Talán nem kéne annyit innom és nem lennének hasonló problémáim. Sóhajtottam, majd Jeff lakása felé indultam. Már viszonylag késő volt, kezdett sötétedni, de úgy véltem, örülne a társaságnak. Még egy boltba is betértem, vettem egy üveggel a kedvenc piájából, de ahogy a ház közelébe értem, összehúztam a szemem. Mi ez a nagy zsivaj? Hamar tudatosult bennem, hogy Jeff bulit rendezett és valószínűleg „elfelejtett” meghívni. Hunyorogva bámultam néhány pillanatig a házat, mielőtt az ajtóhoz siettem volna. Kopogni nem kopogtam, úgysem hallotta volna meg senki. Beljebb léptem. A ház tele volt Jeff haverjaival. Én is ismertem közülük egy-kettőt, de nem voltam túl jóban senkivel. Valahogy nem is akartam jóban lenni velük. Az üveg piát csak leraktam valamerre és így indultam tovább. Körbenéztem, de a barátomat sehol sem találtam. Aggasztott. Reméltem, hogy minden oké vele. Ekkor szúrtam ki Tomot, így elindultam felé. Bevallom, Tom sosem volt szimpatikus, mindig is körbelengte valami furcsa légkör, amitől kirázott a hideg, de… Jeff jóban volt vele, legalábbis nagyon úgy tűnt, így nem volt okom aggódni. Bár felrémlett bennem Jeff egyik mondata, miszerint ha én nem lennék, nem számítana senki, még Tom sem. Ez valahol jól esett, sőt, nagyon is. - Hello. Hol van Jeff? – Tértem rögtön a lényegre, majd elpillantottam fel, az emelet felé. – Fent van, mi? Kösz. – Biccentettem felé és ha nem állított meg, akkor kikerültem és elindultam fel a lépcsőn, hogy végre találkozzak azzal, akihez tulajdonképpen jöttem. Ha Tom megállított, akkor kissé érdeklődve, mégis ingerülten kaptam felé a fejem. - Miért ne mehetnék fel hozzá? Nem vagy senki, hogy megmond, mit tegyek! – Vágtam a fejéhez. Azért az lejöhetett neki, hogy azért akarok felmenni, mert aggódok, bár ezt hozzá is tettem. – Jeff nem volt jól délelőtt, akkor te magad hívtál ide. Most én jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. Szüksége van rám. Tudom. – A fiú szemeit fürkésztem és reméltem, hogy enged felmenni.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Jún. 11, 2017 11:21 pm
To: My Best Friend
- Mi változott, Jefferson? Mi az, amitől meggondoltad magad? - Kérdezte a telefon túlsó végén Tom, a hangja ingerült volt, de mégis megértő. Leginkább a pénz mozgatta őt, ha valakinek drogot adott, de ez esetben aggódott, ami annyira nem igazán volt rá jellemző. Nem értettem mégis miért érdekli ez, avagy egyáltalán.. miért is törődik velem. Sok minden megmagyarázhatatlan volt körülötte, de mégis régebb óta volt mellettem, mint Theodore. Nem azt mondom, hogy jobban kedvelem, de az egyedüli, aki drogokkal kereskedik, és az ismerősöm... szóval... nekem kell az anyag! Ő pedig nem értem minek is ellenzi. - Az idők változnak, haver. Van, amikor a partik szintjén emelni kell. Ne mond, hogy nem emlékszel a régi szép időkre! - Hangom játékosan csendült, leplezve a rengetegnyi csalódottságot, amit a lehetetlen szerelem érzése, és a magányosság egyféle gondolata okozott. Szenvedtem legbelül... minden újabb nője csak olaj volt a tűzre, de egyszer sem emeltem szóvá neki. Egyszer sem! De van számomra is egy határ, ami után már nem megy tovább.. és ez a pillanat, nos az volt. - Több, mint nyolc éve volt... - A hangja nyugodtan hangzott fel. - ...amióta megismerted őt, nos leálltál. Mégis mi történt veled, Jeff? Miért akarsz ismételten droghoz nyúlni? S ne... ne merészeld kimagyarázni! - Ingerült, s ezt éreztem színtisztán. - Fizettek, ez nem elég neked? - Fakadtam ki hirtelen, az öntudatomon kívül. - Ha kell triplán jutalmazlak érte, de nem csinálhatod meg, hogy nem adsz! - Szinte már-már üvöltöttem, de mindez nem számított. - Jeff... - Sóhajtott. - ...hozok, ha válaszolsz. - Úgy látszik beletörődött, és feladta az ellenem való küzdelmet, de én mégsem elégedtem meg ennyivel. Megakartam vele értetni, hogy mindez az én személyes kis döntésem, s nem pedig az övé. - Felejteni akarok, rendben? Őt, és ezt az egészet! Azt akarom, hogy... hogyha csak egy kis ideig is, de ne legyen minden ennyire fájdalmas, és zavaros, oké? Könyörgöm neked, miszerint most, ne hagyj cserben! - Léptem az ablakhoz, zihálva. - Akár hiszed, akár nem.. nos a drog kiüt, talán meg is ölhet. Én pedig, meg akarok halni, Tom, és ebbe nem szólhatsz bele! - Szegeztem le világosan a számára, ahogy végül megnyomva a piros gombot, nos bontottam a vonalat.
***
- Gyere, pajtás! - Rántott fel a földről, ahogy hazakísért. - Jól tetted, miszerint engem hívtál, és nem őt. - Mondta halkan, tudatva, hogy mellettem áll. Talán így volt, talán nem... nem ismertem. De most jobban vágytam az ő társaságára, mintsem Theodore Storm-éra. Bárki jobb volt tőle. Még egy hajléktalan, kóborló ismeretlen is. Nem, nem gyűlölöm. A nagy betűs legjobb barátom. Ismétlem: barátom.. De miután mondták, hogy látták egy lánnyal smárolni, nos kibuktam. Ennek nem kellene így lennie, hiszen totálisan nem érez irántam semmit, de én... én nem tehettek róla, hogy szeretem. Abban a momentumban, ahogy megláttam... Erősen megrázom a fejemet, ahogy a kanapéra ültet eközben. - Köszönöm. - Pislogok néhányat, mire sikerül megtalálnom a látásomat. - Talán veszek egy hideg zuhanyt, átöltözöm, de mire... mire visszatérek, nos legyen itt mindenki, oké? Nagyon nagy bulit akarok! Szenzációsat! De... de Theonak egy szót se róla, érthető? - Tettem az ajkaimra az egyik ujjam. - Shh! - Nevetem el végül magamat, ahogy nagy nehezen felállva elvánszorogtam, nos a mai nap után összeszedni magam. Nate, az a fura csaj... és most Theo nő ügye.. Azt hiszem ez a nap ennél szarabb nem is lehetne, vagy de? Percekkel később vonszoltam le magam az emeletről - na jó, félóra múltán, de össze kellett szednem a darabkáimat, és a józanságom utolsó remény szikráját. - Azt hittem már megfulladtál. - Hülyéskedik, ahogy meglengeti a kezében a kis zacskót, ami tele volt fehér porral. - De csak mértékkel. - Nyújtotta át, és én automatán téptem ki a kezéből. Azonnal beljebb vonultam a nappaliba, ahol meg annyian ittak, nevetgéltek, s táncoltak. Nekem csak az asztal kellett, hogy leülve beleigyak egy üvegbe, majdan pedig magamba szívjak némi fehér szemcsés drogot. A hatása nem maradt el, ütött. Szinte azonnal remekül éreztem magam, de nem álltam le. Újabb, és újabb kört szívtam fel az orromon át, nos a kezemről. Végül mégis csak leálltam, és eltettem a zakóm belső zsebébe a tasakot. Megfogtam a piás üveget, majd valami barna hajú csajjal együtt felvonultam a szobámba. Tom kedvesen őrizte a lent a partizókat, és mindenképpen az útjába állt bárkinek, aki megakarta zavarni a fenti jólétemet. A fejébe vette ugyanis, hogy nem enged senkit sem a közelembe, és főként nem őt. A mai napon történtek után.. Én eközben elfeküdtem az ágyon, a csaj rám mászott, és hevesen smároltunk... egyelőre. Még drogosan sem voltam képes tovább menni. Túlságosan is szerelmes voltam abba... abba az idiótába!
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
