Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Bárpult

Today at 12:11 am

Torrey De Vitto

Yesterday at 4:30 pm

Karácsonyi álom

Yesterday at 1:24 pm

Hangstúdió

Yesterday at 2:24 am

Mûterem

Pént. Dec. 15, 2017 6:13 pm

Alagsor

Pént. Dec. 15, 2017 4:59 pm

Best friends reunion

Csüt. Dec. 14, 2017 2:02 pm

Fakunyhók

írta: Shelby Ford
Kedd Dec. 12, 2017 10:18 pm

Ethan J. Rodrigez

írta: Grace Moore
Kedd Dec. 12, 2017 10:16 pm

Chace Crawford

Hétf. Dec. 11, 2017 11:44 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 13 8
Vérfarkasok 2 5
Hibridek 2 4
Eredetiek 1 3
Eretnekek 4 1
Vadászok 4 0
Emberek 9 5
Összesen 42 35
Mi is itt vagyunk
Összesen 0 felhasználó van jelen :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 0 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Hazel rejtekhelye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Pént. Aug. 18, 2017 10:55 pm



Hazel & Damien




1 hónap múlva
Megint eljött az a nap. Az a nap, amit az összesnél jobban utáltam. Az a nap, amikor hiába nem akartam utat engedni a gyengeségnek, de képtelen voltam megakadályozni azt, hogy az álarc letöredezzen rólam, és az elmémet újra ellepje az a sok szép emlék, ami ma már csak keserűséget hagy a bensőmben. Ma volt ugyanis az évfordulója annak, hogy Dean meghalt… hogy megöltem őt. Aztán pedig megkaptam az Ötök jelét, egy esélyt arra, hogy bosszút állhassak nemcsak Victoron mindazért, amit ellenem elkövetett, hanem az egész vámpírfajon. Gyűlöltem őket, teljesen szívemből gyűlöltem, de ezen a napon képtelen voltam a dühömmel megtölteni a szívemet. Nem éreztem semmi mást, csak a fájdalmat és az űrt, ami azóta is a szívemben tátongott. Dean volt életem első és valószínűleg utolsó szerelme. Érte képes lettem volna megtorlatlanul hagyni mindazt, amit Victor elkövetett ellenem, nem számított akkoriban semmi más, csak hogy a szeretett férfi mellett lehessek. Képes lettem volna érte bármit megtenni az égvilágon, ha azt mondta volna, hogy segítsek neki vámpírokra vadászni, megtettem volna.
Ma már persze látom, hogy mennyire naiv voltam akkoriban, de a szerelem elvakítja az embert és rózsaszín mázba vonja az egész világot. És ez lett a mi végzetünk is. Az én hibámból halt meg Dean, és búsásan megfizettem érte. Mert kicsit sem számított, hogy már hány év telt el azóta, hogy meghalt, nekem még mindig elevenen él az emlékezetemben az a nap, mintha csak tegnap lett volna. Pontosan vissza tudnám mondani minden gondolatomat, ami akkor megfordult a fejemben, az összes érzelmemet, még azt is, hogy Dean hogyan nézett ki. Egyáltalán nem fakultak meg az emlékeim a szerelmemről, annak köszönhetően, hogy a halálának az évfordulóján mindig újra lejátszottam lelki szemeim előtt az egész történetünket.
Most is ezt csináltam. Csak ültem a bejárati ajtó előtt a verandán, kezemben egy whiskys üveggel, és habár látszólag a fejemből bámultam ki, de valójában a gondolataimba voltam mélyedve. Nem New Orleansben voltam a rejtekhelyemen, hanem a szülővárosomban és szülőhazámban, miközben szépen sorban újra éltem életem legboldogabb perceit, aztán pedig azt, ahogy mindez egy soha véget nem érő rémálomba torkollott.
Észre se vettem, hogy mikor, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor meghúztam az üveget, már nem jött ki belőle egy csepp sem. Egyből elöntött a méreg, mert ez még nem volt elég. Még mindig éreztem a fájdalmat a mellkasomban, és azt, ahogy a letargia egyre jobban lehúz a mélybe, de én egyszerűen nem akartam érezni semmit, semmit az égvilágon! Milyen könnyű a vámpíroknak – gondoltam magamban egy fanyar mosollyal az arcomon -, egyszerűen csak kikapcsolnak, amikor úgy érzik, elég volt. Nekem miért nem volt ez lehetséges?
Hirtelen felpattantam, és teljes erőmből előre dobtam az üres üveget, ami hangos csattanással tört ripityára valahol a fűben. Én azonban nem foglalkoztam ezzel, csak ugyanazzal a lendülettel sarkon fordultam, és beviharoztam a házba. Határozottan részeg voltam, nem tudtam már egyenesen menni sem, de ez még nem volt elég. Ájulásig akartam inni, mert akkor legalább nem éreztem volna semmit – legalábbis szerettem volna ezt hinni.
Nagy nehezen sikerült eljutnom a konyhába, bár közben jó pár tárgyat levertem mindenhonnan, de nem foglalkoztam velük, csak megkerestem azt a kis szekrényt, amiben az alkoholokat tartottam, majd az egyik üveget megfogtam, felbontottam, és nagyot húztam belőle. Marta az alkohol a torkomat, mint a fene, de örültem. Megnyugtatott, hogy még jó pár üveg csak arra várt, hogy én elfogyasszam őket, és hogy kicsit sem kellett azon aggódnom, hogy egy hamar kifogyok belőlük – még ha az üveg tartalma véges is volt.
Aztán, kezemben a whisky üveggel megindultam előre a házban, de nem volt konkrét célom. Csak mentem, amerre a lábam vitt, így kerültem valahogy a pincébe. Nem tudom, minek jöttem ide, de már nem igazán voltak összefüggő gondolatmeneteim, úgyhogy csak mentem tovább. Damient sem tudtam, hogy miért tartottam még mindig életben. Egyértelműen nem tudott semmilyen használható információval szolgálni nekem, vagy ha tudott is, nem árulta el, kikapcsolt állapotban pedig a fájdalom nem hatotta meg. Csak meg kellett volna ölnöm – már egy hónapja mondogattam ezt magamnak, de valamiért még mindig életben volt.
Lebotladoztam a pincébe vezető lépcsőn, igazából, majdnem szó szerint leestem róla, de valahogy mégis sikerült talpon megérkeznem, és nem négykézláb, és persze a whiskym is épségben volt még szerencsére, mert ha nem így lett volna, akkor megtehettem volna újra ezt az egész utat, ahhoz pedig nem volt sok kedvem.
Damien a ketrecében volt, persze, nem is lehetett volna máshol, hiszen onnan senki nem tud kijutni, és látszólag aludt, vagy valami, de nem úgy tűnt, mint aki ébren lenne. Mindenesetre nem foglalkoztam ezzel, csak leültem a székemre, és ismét meghúztam a whiskys üveget. Percekig csak néma csendben ücsörögtem, mondanám, hogy a gondolataimba mélyedve, de ez nem lett volna igaz. Teljesen üres volt a fejem, már képtelen voltam bármire is hosszú távon gondolni, de a sajgás csak nem maradt abba… Végül szólásra nyitottam a számat. Nem érdekelt, hogy Damien hallja-e, amit mondok vagy sem, egyszerűen csak jól esett beszélni.
- Egyszer azt kérdezted, hogy van-e valakim… - kezdtem bele, miközben a tekintetem a messzeségbe révedt, mintha nem is itt lettem volna a pincében. – Egyszer, már nagyon-nagyon régen volt egy férfi, akit teljes szívemből szerettem, és aki viszont szeretett. Akkoriban még minden más volt, én sem voltam ilyen… Csak egy naiv, gyenge kislány, aki nagyokat mert álmodni, aki reménykedett abban, hogy a sorsa jobbra fordul egy nap. Mekkora egy idióta volt! – nevettem fel kényszeredetten, de aztán a fájdalom és megtörtség visszaköltözött a hangomba, miközben elmeséltem Damiennek az egész történetemet. Hogy hogyan ismertem meg Deant, hogy hogyan estünk szerelembe, hogy mit forraltunk mi ketten. Azt sem hagytam ki, ahogy meghalt, csak beszéltem és beszéltem, miközben meg sem fordult a fejemben az, hogy Damien esetleg hallhatta.








━━━━━━━━━━ ❖ ━━━━━━━━━━

words: 935


@



The devil within

avatar
Az Ötök egyike vagyok
Play by :
Eiza Gonzalez
Keresem :

Léptek száma :
18

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Vas. Aug. 13, 2017 11:01 pm



hunter and monster



Nem akartam meggondolni az újabb ajánlatát… tudtam, hogy felesleges, mert ha nem a végtagjaim legyalulásával, akkor mással kínozna és az eredmény ugyan az lenne. Szenvednék, de piszkosul. És nekem nem volt elég kitartásom ehhez, mikor mindketten tudtuk, mi lesz a vége. Így vagy úgy, de megöl. Én nem akartam húzni a dolgot, túl sok volt bennem alapvetően is a keserűség és megannyi kérdés cikázott a fejemben… aztán eldöntöttem. Megnyomtam azt a bizonyos kapcsolót magamban és vége. Az érzelmeim megszűntek létezni, mintha sosem lettek volna. Érzelemmentesen bámultam a nőre, akinek hamar leesett, hogy már nem az vagyok, aki 1 percre voltam. Úgy tűnt, már nem is vagyok érdekes a számára, ami fölöttébb meglepett. Elvigyorodtam, majd félrebiccentettem a fejem.
- Na mi van, Miss Hazel? Már nem is vagyok annyira érdekes? – Érdeklődtem, miközben még fel is nevettem. Érdekes volt, olyan szabadnak éreztem magam, pedig egy székhez voltam kötözve, másrészt meg voltam csonkítva, de… valahogy nem érdekelt. Különös. Bár ahogy a megcsonkított kezemre pillantottam, láttam, hogy az valóban elkezdett regenerálódni. Lassan, de elkezdett… visszanőni. Oh, vámpírlét előnyei – első lecke. Amit levágnak, az visszanő. Remek. Bár a szívvel és a fejjel valószínűleg, nem ez a helyzet. Szórakoztatónak találtam, hogy ezen agyalok, miközben a nő valószínűleg azon agyalt, mikor és hogyan öl meg.
A szemem sarkából elnéztem utána. Már az asztalánál járt, ahol megannyi cuki dolog volt. Kedvem lett volna nekem is a kezembe venni egy-két játékszert és kipróbálni rajta, de nem lehetett. Amíg nem ért oda hozzám, megpróbáltam újból kiszabadulni, ezúttal erősebben, határozottabban igyekeztem elszakítani a kötelet, hisz a fájdalom hidegen hagyott, nem éreztem. De nem sikerült, ott ragadtam. Aztán éreztem, hogy a nyakamba szúr valamit. A verbéna szétáramlott a testemben, pillanatok alatt, így a fejem félrecsuklott és eszméletemet veszítettem. Magatehetetlen voltam, nem ellenkeztem, így Hazel azt tett velem, amit csak akart.
Mire magamhoz tértem, már egy teljesen más helyen voltam. Éreztem, hogy éles tűk állnak belém, vagy valami olyasmik. Aztán felnéztem végre és körbepillantottam. Egyrészt Hazelt nem láttam sehol, másrészt… ez a kínzókamra… a szemeimet forgattam. Megmozdultam, de egyből éreztem, hogy a tűhegyes fogak ismét belém állnak, hol mélyebben, hol nem annyira. Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Nos, ha éreznék, akkor sokkal kellemetlenebb lenne ez az egész… - Morogtam csak magamnak, hisz önmagam társaságán kívül nem volt itt senki. Amúgy hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem a fájdalmat, amit a fogak okoztak, csupán nem érdekelt, így hát nem is törődtem vele. Körbe-körbepillantottam, majd irritáltan, türelmetlenül szusszantam.
- Komolyan? Most itt hagytál? Ez csodálatos. Legalább visszajöhetnél, hogy elszórakoztass a hülyeségeiddel, Hazel. – Kiabáltam, hogy ha az épületben volt, legalább ezt hallja. De hiába vártam, nem igazán akart megjelenni… megváratott, mint szűz lány a barátját… köhm.

440 szó || mehet az ugrás, darls Very Happy || @





Don't underestimate the allure of darkness.
Even the purest hearts are drawn to it.

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
✘ mr. perfect matthew daddario
Léptek száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Csüt. Aug. 10, 2017 3:01 am



Hazel & Damien




Nem igazán hittem Damiennek. Ha nem a gyenge pontomat próbálta meg kipuhatolózni, akkor mit érdekelte, hogy van-e valakim vagy sem? Nem mintha megismerkedni akart volna velem, azt pedig nem igazán hittem, hogy megérteni akart volna. Mert arra képtelen lett volna. Miért is ismerné el, hogy a vámpírok megérdemlik a teljes kiirtást, amikor ő is közéjük tartozott? Ha nem is tudatosan, de mindenki védi a sajátjait. Elég nehezen lett volna elképzelhető a számomra, hogy ő kivétel volt ez alól – eddig legalábbis nem igazán tanúsította ezt a viselkedést.
Azon a tényen minden esetre nem változtatott ez semmit, hogy ő itt volt, a székben kikötve, én pedig előtte, a gyilkos fegyverrel a kezemben. Nem érdekelt, hogy mit akart és mit sem, és egyébként sem tudott volna mit kezdeni ezzel az információval, elvégre élve elszabadulni tőlem úgy sem fog, épp ezért nem is törődtem a kelleténél jobban a megjegyzésével. Az érdeklődésemet azonban némileg felkeltette, amikor a bosszú jött szóba. Eddig nem igazán tartottam túl nagyra Damient, nem tűnt túl okosnak vagy ravasznak, de most kezdett rátapintani az igazságra. Arcomra egy büszke mosoly telepedett, ahogy kezemben immáron a baltával megindultam felé, s megálltam először a háta mögött, majd a füléhez hajolva szólásra nyitottam ajkaimat.
- Így igaz, Damien, ez az én bosszúm, és minden vámpír a bőrén fogja érezni a dühömet – feleltem, majd ahogy eltávolodtam tőle, arcomra egy őrült mosoly telepedett. Igen, alig vártam már, hogy a bosszúmat kiteljesíthessem, ám jelenleg egyetlen célom volt csak, és az nem volt más, mint megkínozni Damient. Még ha ő csak egy csepp volt az óceánban, jelenleg tökéletesen megfelelt nekem arra, hogy elszórakoztassam magam, illetve a halálával a tetoválásom is kiteljesedik még jobban, közelebb terelve engem a végső célom felé – az Ősiek elpusztítása felé. De most nem volt itt senki más rajtunk kívül, csak én és ő, ő és én, no és persze a kedvenc kis játékszereim, amiket hamarosan ő is meg fog ismerni.
A kézfejének az eltávolítása igazából könnyedén ment. A balta pengéje könnyedén szakította át a bőrt és húst, és mivel volt már tapasztalatom a dologban, nem is a csontra csaptam rá, így tényleg ellenállás nélkül lerepült a végtagja. Túl jó voltam már ebben – ez jutott eszembe, ahogy egy pillanatra elszórakoztam azzal a gondolattal, hogy lehet jobb lett volna, ha inkább a csontját találom el. Sokkal fáradtságosabb munka lett volna, de neki is sokkal jobban fájt volna, elvégre az lassú lett volna, míg ez gyors volt… De a kiáltása, a könnyei mindent megértek, én pedig mélyet szippantottam a levegőből, miközben Damien hangja betöltötte a pince csendjét. Olyan jó érzés volt azt hallani, zene volt füleimnek, s egyszerűen képes lettem volna naphosszat csak ezt hallgatni újra és újra, miközben a vámpírok vére és levágott testrészeik mindent beborítanak…
A gondolataim talán túlságosan is elszaladtak, s mire feleszméltem, Damien már nem üvöltött, hanem – a helyzetéhe képest – határozottan rázta meg a fejét, megtagadva ezzel azt, hogy számolja a másodperceket. Felvontam a szemöldökömet ezt látva, s már készültem is volna, hogy mondjak valamit, amikor ő megelőzött, és leköpött. A szememet sikerült még időben becsuknom, így a köpet nem ment bele, de az sem volt sokkal kellemesebb, ahogy végig folyt az arcomon.
Igazából, ő lehet azt hihette, hogy ezzel most nagyon megalázott, vagy feldühített, de a valóságtól ez távol állt. Nem hatott meg a cselekedete, úgy igazán semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Rezzenéstelen arccal töröltem le a nyálát magamról, majd egy rosszalló pillantást vetettem rá, mint egy anya szokta a rosszcsont gyerekével tenni. Aztán a következő pillanatban már lendítettem is a baltát, és lecsaptam ezúttal a lábfejét. A penge ezúttal pár milliméterrel arrébb csapódott be, mint ami ideális lett volna, így egy kis csontot ért. Nehezebben és fájdalmasabban ugyan, de a fegyverem ezt is átvágta, a testrésze pedig elválva hevert a padlón.
- Az előbbi ajánlatom még mindig fennáll – jegyeztem meg, ezzel utalva arra, hogy ha továbbra is megtagadja a másodpercek számolását, akkor még egy testrészéről elbúcsúzhat. Mielőtt azonban a szavaimat akár komolyabban fontolóra vehette volna, eltátogott nekem valami olyasmit, hogy rohadjak meg, amit látva összevontam a szemöldökömet, majd ő lehunyta a szemeit, és amikor legközelebb felnyitotta, már más volt. Érzelemmentes.
Hallottam persze a kapcsolóról, ami a vámpírok fejében volt, készen állva arra, hogy bármikor érzelemmentes szörnyeteggé változhassanak, s nem egyszer volt már az is, hogy az én áldozataim használták. Őket olyankor csak egyszerűen megöltem, elvégre kicsit sem volt szórakoztató olyat kínozni, akiből semmilyen reakciót nem váltasz ki. Csalódott is voltam, amiért Damien már ennyitől bedobta a törölközőt, mások sokkal tovább bírták, de neki a fájdalom küszöbe nem lehetett túl magas, úgy tűnik.
Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd fejcsóválva ismét a kis asztalom felé vettem az irányt. Megkerestem a kis injekciós tűket, amikbe verbéna volt helyezve, és az egyiket megfogva beleszúrtam azt Damien nyakába, ő pedig egyből eszméletét vesztette. Nem tudom, hogy miért nem öltem meg őt rögtön, valamiért még szórakozni akartam vele, vagy valamilyen információt kiszedni belőle, elvégre… ha kikapcsolt, akkor semmi sem érdekelte, ergo akár az olyan nagyon féltett társait is simán kiadhatta nekem. De ezzel ráértem még később is foglalkozni – egyelőre egy biztos helyre akartam őt tenni, ami nem is volt más, mint a kedvenc kis verbénába áztatott ketrecem.
Miután Damien feje lehanyatlott, én eloldoztam őt, és a karjánál húzva beletuszkoltam a ketrecbe. A vér egyből kiserkent, ahogy a tűhegyes fogak belé álltak. Egyszer-kétszer belerúgtam a ketrecbe még én is, hogy biztosra menjek, minden a legnagyobb rendben, majd itt hagytam a pincét. Persze, nem szándékoztam túl sokáig távol maradni…








━━━━━━━━━━ ❖ ━━━━━━━━━━

words: 901


@



The devil within

avatar
Az Ötök egyike vagyok
Play by :
Eiza Gonzalez
Keresem :

Léptek száma :
18

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Szer. Aug. 09, 2017 11:50 pm



hunter and monster



Érdeklődve figyeltem, ahogy elindult, hogy újabb fegyvert vegyen magához. Hunyorogva néztem, mit vesz ezúttal magához, de e helyett a szavait hallottam meg. Elpillantottam az arca felé.
- Nem akartam semmiféle gyengepontot keresni, Hazel. Én nem az a fajta vagyok. Egyszerűen nem értem, miért csinálod ezt. Neked nem ártottam soha. Mégis, mintha minden egyes vámpíron bosszút állnál, mert… - Ekkor a fejembe ötlött valami. Lehet, hogy tényleg a bosszú hajtja, mert történt vele valami? Nem akartam ilyeneken agyalni és a figyelmemet el is vonta az, hogy egy baltát vett magához. Nyeltem egy nagyot és kissé feszültebben néztem hol őt, hol a fegyvert a kezében. A tekintetem végül Hazelen állapodott meg. Őrült volt, ez kész tény volt és nem kellett rajta sokat gondolkodnom, de bíztam benne, hogy egy szikrányi együttérzés vagy szeretet, vagy bármi pozitív dolog, érzés még maradt ebben a megkeseredett nőben. Bár könyörögni nem könyörögtem, felesleges lett volna. A szemem sarkából néztem, ahogy táncot jár a székem körül, mígnem megállt előttem. Mint valami keselyű, aki kerülgeti az áldozatát, mielőtt lecsapna rá. Sóhajtottam, majd félrepillantottam. A kérdésére meghűlt az ereimben a vér. Azaz meghűlt volna, ha ez lehetséges lett volna, de ugyebár halott voltam. A baltára néztem, majd fel rá.
- Fogalmam… sincs. – Suttogtam magam elé, a hangom némileg megremegett. Ki ne félt volna egy ilyen nő társaságában, mikor egy balta van a kezében? Meg a szavai… Bárcsak normálisa elbúcsúztam volna Heathertől. Másra már nem vágytam, csak erre. Még egy percre. Ugyanis biztos voltam benne, hogy innen élve tényleg nem fogok távozni. Mély levegőt vettem, aztán láttam, hogy lendíti a kezét. Összeszorítottam a szemeimet és a fogaimat is. Éreztem, ahogy a penge a csuklómba fúródik. A fájdalom éles volt és végeláthatatlan. Nem is bírtam ki anélkül, hogy fel ne ordítsak a fájdalomtól. Még a könnyem is kicsordult, de ezen ne csodálkozzon senki sem. Nem minden nap vágják le az ember testrészét, bassza meg. Legszívesebben belekáromkodtam volna a csinos kis arcába, hogy rohadjon meg. Aztán könyörögtem volna, hogy öljön meg most és ne szenvedtessen, ugyanis semmiféle segítséget nem tudok neki nyújtani abban, amit el akar érni, másrészt… nem is akartam segíteni. A megmaradt, ép és sértetlen kezemet ökölbe szorítottam és újból összeszorítottam a fogaimat is. A megcsonkított kézfejemre rá sem mertem nézni. Úgy érzem, rögtön elhánytam volna magam. Sosem bírtam a vért meg az ilyen kórházi sorozatokat, amikben levágták az emberek testrészeit meg egyebek, erre… totálisan beleestem egy ilyen szituációba. Egy ilyen életbe.
Számoljam a másodperceket? Ez megőrült? A világomat nem tudtam ebben a percben, nem hogy értelmes szavakat formáljak a számmal. Ködös tekintettel néztem fel rá, de aztán megráztam a fejem. Annyi erőt összekapartam magamban, hogy felszívjam magam és leköpjem. Ennyit ért az intelme és a szavai. Eszemben sem volt azt tenni, amit ő mondott.
Persze, ahogyan várható volt, Hazel nem díjazta az ellenszegülésem. Sőt. Hamar ott termett újra előttem és lendítette a baltáját, amin ott díszelgett a vérem. Újabb testrészemtől szabadított meg, ezúttal a lábfejemtől. Ismét felordítottam. Majdnem a nyelvemet is elharaptam, nem sokon múlt, de mindenesetre, felsértettem, így éreztem a vér ízét a számban. Arról nem beszélve, hogy még az a pohár vér is ott volt tőlem nem messze. Kínzás volt a javából és nem tudtam, mikor lesz vége. Fájt. Menedéket akartam, kiutat ebből a pokolból.
Aztán ahogy rámarkoltam a szék karfájára, felötlöttek bennem Rebekah szavai. A vámpírlétben van még egy dolog, ami hasznosítható. Ami jó. Mert nincs több fájdalom, nincs több kétségbeesés, nincs több félelem, nincs több érzelem… csak ki kell kapcsolni. Bár sosem mutatta meg, hogyan kell, de a hogyanját elmagyarázta. Erősen rá kell gondolni arra a bizonyos kapcsolóra, ami bennünk van.
Kissé remegve pillantottam fel a nőre. Lassan mosolyra húzódtak az ajkaim, majd tátogtam neki valami olyasmit, hogy rohadjon meg, aztán lehunytam a szemeimet. Hosszan. Újból arra gondoltam, amit Rebekah mesélt nekem és néhány pillanattal később már érzelmek nélkül tekintettem fel rá.
A mosolyom is eltűnt. Közben észrevettem, hogy a megcsonkított kezem mintha éledezni kezdene, mintha elkezdene… visszanőni. Elvigyorodtam, majd Hazelre néztem, de egy szót sem szóltam. Azt akartam, hogy magától fedezze fel: valóban egy szörnyeteg lettem, aki ha kiszabadul a verbénás kötelek fogságából, akkor széttépi a fogva tartóját és semmi sem marad belőle, csak egy kiszáradt test – hisz egy csepp vére sem veszhetne kárba.

699 szó ||  turn it off   || @





Don't underestimate the allure of darkness.
Even the purest hearts are drawn to it.

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
✘ mr. perfect matthew daddario
Léptek száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Hétf. Júl. 24, 2017 7:20 pm



Hazel & Damien




Csak kihívóan felvontam a szemöldökömet, amikor azt mondta, én nem lehetek az ő legrosszabb rémálma. Lehet, igaza volt, hisz kicsit sem ismertem őt még, ki tudja, azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy mazochista volt, így a kínzás tulajdonképpen a számára is élvezetet nyújtott. Bár, a vele kapcsolatos nem túl sok tapasztalatom azt súgta, hogy ez nem volt igaz, így végül megint ott kötöttem ki gondolatban, hogy mégis csak lehetek én a legrosszabb rémálma. Most még nem tudta, hogy mi várt rá, hihette azt, hogy a kínzást könnyű szerrel átvészeli majd, de belegondolt ő valaha is abba, hogy én akár évekig is csinálhatom ezt? Az élete, a sorsa az én kezemben volt, és egyszerűen képtelenség volt, hogy önmagától kiszabaduljon. Én szabályoztam azt, hogy mennyi vért ihat, hogy mennyire kaphat erőre… Semmi sem véletlenül történt ebben a helyiségben, és ezt ő is a saját bőrén fogja majd megtapasztalni.
A következő kifakadására nem reagáltam semmit. Beismerem, lehet elhamarkodottan ítélkeztem, lehet az átváltozás ellen nem tehettem semmit, abban viszont nekem volt igazam, hogy megvolt a lehetősége arra, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Megölhette volna magát, például, miután rájött, hogy miféle szörnyeteggé lett, vagy miután végzett az első áldozatával, de szemmel láthatóan egyik sem fordult meg a buta kis fejében túlságosan, hisz akkor nem lehetett volna itt. A vámpírokkal pedig pontosan ez volt a legnagyobb baj – ők is úgy harcoltak az életben maradásért, mintha minden joguk meg lett volna hozzá, pedig nem volt. Nekik semmi keresnivalójuk nem volt az emberek között, hisz már egyszer meghaltak – a halottak meg maradjanak csak halottak, és ne járkáljanak még az emberek között, még többet és többet gyilkolva, mintha mi magunk nem volnánk képesek erre. Ennek a világnak nem volt szüksége még több szörnyetegre, olyanokra, akik teljesen ártatlanokat tesznek tönkre, és mocskolnak be. Mint például engem. Sokakkal ellentétben azonban én már nem bántam, hogy az életem ilyen fordulatot vett, mert így legalább célt kaptam, egy elvégzendő feladatot. Nem mondom, hogy nemes volt, mert az nem lett volna igaz – a saját bosszú iránti vágyam és a vámpírok elleni gyűlöletem sokkal jobban hajtott, mint az, hogy a többi nyomorult embernek a segítségére legyek.
Miután fejbe lőttem Damient, és visszahoztam a kis játékszobánkba a poharat, megfogtam egy verbénában áztatott pengét is, s azt pörgettem ujjaim között, miközben arra vártam, hogy a fiú felébredjen. Pár óra eltelt, mire ez megtörtént, de én addig sem unatkoztam, hanem azon agyaltam, mit is csináljak vele először. Olyan sok minden volt, amit tehettem volna vele, hogy bőség zavarában választani se tudtam, ezért kénytelen voltam megint annyiban maradni, hogy majd rögtönözök valamit.
Amint felnyitotta Damien a szemét, és felfigyelt az előtte lévő kevéske vérre, egyből megjelentek az erek az arcán, ezzel mutatva, hogy mennyire nem tudott uralkodni magán. Én pedig akaratlanul is gúnyos félmosolyra húztam ajkaimat, és ezt az sem tudta letörölni az arcomról, amikor Damien arról kezdett el papolni, hogy milyen szánalmas, hogy nincs senkim, akivel törődhettem volna ahelyett, hogy a vámpírok kínzásával foglalkozzak.
Hogy őszinte legyek, egy pillanatra felderengett szemeim előtt Dean, s már majdnem el is gyengültem rá gondolva. Hisz annyira szerettem őt annak idején, képes lettem volna bármit feladni azért, hogy vele lehessek, de aztán Victor ezt is tönkretette, és az egyetlen szerelmem vére is az én kezemhez tapadt. S igaz, hogy meg voltam igézve akkor, de ez nem volt mentség arra, amit tettem. És a bűntudaton sem enyhített. Szóval, Damien kérdésére válaszolva, nem, nem volt senki, és nem is volt szükségem senkire. Ha pedig az volt a célja ezzel a kérdéssel, hogy a gyengeség jelét lássa arcomon, akkor bizony nagyon mellé lőtt, mert Dean emléke is csak még jobban felszította bennem a vámpírok iránt érzett gyűlöletemet.
Ahelyett, hogy válaszoltam volna Damien kérdésére rögtön, csak abbahagytam a tőr pörgetését a kezemben, majd ugyanezzel a lendülettel elhajítottam azt, és Damien jobb szemébe állítottam. Elégedett, őrült mosoly költözött arcomra, miközben felálltam a székemről, és megindultam egy újabb fegyver felé, amivel fájdalmat okozhattam neki.
- Tudod, Damien – kezdtem bele nyájas hangon -, az egészben az a legszebb, hogy nincsen senkim… Nincsenek kapcsolataim, így gyenge pontot is hiába keresel, nem fogsz találni. Tettem arról, hogy minden kötődést megszüntessek – pillantottam hátra a vállam felett öntelten, de persze ő ezt nem láthatta, hisz éppen a háta mögött voltam, na meg éppen az egyik szeme fojt le az arcán…
Tekintetemet visszafordítottam a kis asztalka felé, és felvettem egy kisebb méretű baltát, amit megfogva már tudtam is, hogy mit fogok vele kezdeni. Ismét öntelt, gúnyos mosoly jelent meg az arcomon, ahogy megindultam Damien felé, majd megkerülve őt megálltam előtte, s leguggoltam, hogy egy szemmagasságban lehessünk. A pengét, amit a fejébe állítottam, egy egyszerű rántással kihúztam belőle, majd eldobtam valamerre.
- Gondolkodtál már azon, Damien, hogy egy vámpírnak, ha levágjuk valamijét, mennyi idő alatt nő vissza? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, tényleg színtiszta érdeklődéssel a hangomban. Ha válaszolt nekem, ha nem, én pár perc elteltével nemes egyszerűséggel lecsaptam a bal kézfejét. – Most pedig, számold hangosan a másodperceket, ha nem… akkor elbúcsúzhatsz még egy testrészedtől – hagytam meg neki most már ördögien vigyorogva, miközben ismét helyet foglaltam a vele szemközti széken, a baltát pedig lelógattam a földre a két lábam között, s így vártam türelmesen az idő múlását.







━━━━━━━━━━ ❖ ━━━━━━━━━━

words: 850


@



The devil within

avatar
Az Ötök egyike vagyok
Play by :
Eiza Gonzalez
Keresem :

Léptek száma :
18

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Szer. Júl. 19, 2017 2:12 am



hunter and monster



A legrosszabb rémálom címért hiába szállt ringbe, tudtam, hogy nem nyerhet. Legalábbis, annál rosszabbat nem tehet velem, mint amit Rebekah: aki örökre megpecsételte a Sorsomat azzal, hogy átváltoztatott. A Földi pokolba küldött ezzel, tehát nem, nem lehetett Hazel a legrosszabb rémálmom, még akkor sem, ha addig fog kínozni, amíg meg nem halok. Határozottan ragaszkodtam ehhez a véleményemhez, így hát egy félmosollyal reagáltam csak le a szavait, meg néhány halkan elsuttogott szóval.
- Ne hidd magad annyira „nagynak”, miszerint te vagy az én legrosszabb rémálmom… lehet, az szeretnél lenni, de nem vagy.
A további szavai, miszerint megvolt a lehetőségem a döntésre, arra, hogy inkább meghaljak, mielőtt átváltozok. Felnevettem.
- Nos, gondolom téged rohadtul hidegen hagynak a részletek, de azért elmondom. Tényleg nem volt lehetőségem dönteni, hisz fogalmam sem volt róla, mi történik. Reggel egy hotelben ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok és ott volt egy pohár az asztalon. Szomjas voltam és megittam. Későn jöttem rá, hogy amit megittam, az vér volt és ez segített befejezni az átváltozást. Szóval, nyomatékosan megkérlek arra, hogy amíg nem ismered a részleteket, addig ne merj ítélkezni mások felett! És tudod, ez egy olyan tanács, amit nem csak a vámpírokkal szemben javaslom szem előtt tartani. – Vágtam a képébe minden egyes szót, kissé kikelve önmagamból. Irritált, amiért úgy érezte, mindent ő tud jobban. Ha nem lettem volna megkötözve és nem lettem volna ennyire magatehetetlen… felszívódtam volna a közeléből. Mert hát, bántani nem akartam. Maximum önvédelemből, arra meg ebben a helyzetben nem volt lehetőségem.
Láttam, hogy mit csinál, de nem tudtam benne megakadályozni, pusztán lelkiekben készültem a fájdalomra. Közben tovább hallgattam az idegesítő csacsogását. Undorító, mennyire nagyra tartotta saját magát, mintha Ő lett volna a világ közepe. Minden nő ennyire egocentrikus alkat?
Nem volt időm megválaszolni a saját kérdésemet, ugyanis mire egyáltalán kinyithattam volna a számat, fejbelőtt, a fejem félrecsuklott. Vér borította be az egész arcomat. Újabb halál: pipa. Hazel már kétszer megölt a találkozásunk óta. Azt hiszem, ez nem túl jó indítás egy friss kapcsolatnak.
Órákkal később kezdtem ébredezni, a szemem nyitogatni. Aztán megcsapta az orromat a vér szaga; de nem az én vérem volt. Felnéztem hirtelen, a vér tulajdonosát keresve, de amit találtam, az egy nyamvadék pohár volt. Esélyem sem volt elérni, így inkább nem is próbálkoztam. Azonban a szemem körül az erek meg-megjelentek, a vörös szemek előbukkantak. Vérre volt szükségem. Sok vért vesztettem, mióta idekerültem és éhes is voltam. Mégis igyekeztem leküzdeni a bennem lakozó szörnyeteget, mert itt volt Ő. Figyelt és tudtam, hogy azt akarja elérni, hogy szenvedni lásson. Morrantam egy aprót, majd a számat gúnyos mosolyra húztam, miközben elnéztem felé. A tekintetem továbbra is egy vámpíré volt, a vér miatt nem tudtam uralkodni magamon úgy, ahogyan akartam volna.
- Élvezed, mi? Ennyiben merül ki a te élvezeted? Nincs egy pasid, akin kiéld a furcsa hajlamaid? Vagy aki törődne veled? Szánalmas vagy, Hazel… – Kérdezgettem kíváncsian, arra utalva, mennyire szánalmas, hogy vámpírok kínzásával tölti az időt, ahelyett, hogy a pasijával lenne… bár ilyen stílussal szembe röhögtem volna az illetőt, aki egyáltalán csak szóba áll ezzel az idióta, őrült nővel.

503 szó ||     || @





Don't underestimate the allure of darkness.
Even the purest hearts are drawn to it.

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
✘ mr. perfect matthew daddario
Léptek száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Pént. Júl. 14, 2017 5:23 pm



Hazel & Damien




Érdeklődve hallgattam Damien mondandóját, de közben végig lekicsinylő mosoly bujkált a szám sarkában. Igazat adtam neki abban, hogy én sem voltam éppen ártatlan, mint a ma született bárány, és hogy kicsit sem volt jobb az, amit én csináltam, mint amit a vámpírok, de én mindig is azon a véleményen voltam, hogy ahhoz, hogy gyökerestül kiirthassam a vámpírokat, nekem magamnak is szörnyeteggé kell válnom. Ez pedig nem is volt nehéz, hisz Victor elindított a lejtőn lefelé.
A mai napig érezem még mindig a mocskos kezeit, amikkel tapogatott, amikkel szorosan tartott, hogy ne ficánkoljak alatta, miközben ő keményen dugott, vagy amikor táplálkozott belőlem, vert és kínzott úgy, ahogy tudott csak azért, hogy kiélhesse a szadista vágyait rajtam. Emlékszem, mennyire rettegtem akkor mindig, hogy mennyire fájt minden, amit tett velem, hogy hányszor választott el egy hajszál a haláltól, hogy hányszor kívántam azt, hadd érjen már véget a fájdalom, és amikor már azt hittem, hogy többet nem ébredek fel, akkor másnap ugyanúgy kinyíltak a szemeim, mert Victor mindig meggyógyított a vérével. És hogy miért nem lettem öngyilkos? Hogy hogy voltam képes egy ilyen szörnyeteg mellett felnőni? A válasz egyszerű: Victor megigézett, ami miatt nem vethettem véget az életemnek. Pontosan mindez miatt a mocsok olyan mélyen belém ivódott már, hogy ha akartam volna se tudtam volna megszabadulni tőle. Egyszerűen ez voltam én, egy gyilkos, őrült, pszichopata nő. De még mindig életben voltam, és az Ötök egyike lettem – ez pedig nem lehetett véletlen.
- Lehetséges – ismertem el szórakozott mosollyal az ajkamon, miközben elkergettem a múlt képeit a fejemből. – De én soha nem állítottam azt, hogy jobb lennék a vámpíroknál – ingattam a fejemet. – Egy gyilkos vagyok, aki gyilkosokat öl, épp ezért vagyok én a legrosszabb rémálmod – pillantottam kegyetlenül a fiúra. Tekintetem hűen tükrözte azt, amire utalni akartam. Szemeim ördögien csillogtak, le sem tagadhattam volna az őrült elmémet. De nem is akartam. Nem akartam eltitkolni Damien elől a kegyetlen valóságot, és az, ahogy ránéztem, semmi jót nem sejtetett. Én pedig már alig vártam, hogy kezelésbe vehessem őt.
- Ó, milyen kis butuska vagy – néztem rá sajnálkozóan. – Megvolt a lehetőséged, hogy nem fejezed be az átváltozást, drágám, még sem éltél vele… Nem vagy annyira a körülmények áldozata, mint aminek beállítod magad – húztam keskeny mosolyra az ajkaimat, miközben még mindig lekicsinylően néztem rá. Ebben a pillanatban pedig határozottan úgy kezeltem, mintha egy gyerek lett volna, aki mit sem tud az élet dolgairól. Mondjuk, ha az átváltozásától számoljuk az időt, akkor valóban csecsemő volt még csak.
A fájdalmas kiáltás, ami elhagyta a torkát, zene volt füleimnek, s képes lettem volna akár naphosszat hallgatni az ordítozását, mint egy euforikus állapotba kerülve. Persze csupán emiatt nem csökkent a koncentrációm, én ugyanúgy képes voltam megőrizni a hidegvéremet, de az is tagadhatatlan volt, hogy néha túlságosan is magával ragadott ez az érzés, s olyankor már csak arra eszméltem fel, hogy az áldozatom halott volt. Damiennel azonban nem akartam ezt eljátszani – őt sokáig akartam kínozni, hisz nem is volt annál jobb érzés, mint amikor betörhetek valakit.
Amikor azt mondta, hogy nem fog köpni nekem, én csak egy mindentudó mosolyt villantottam rá, miközben megpörgettem a pisztolyt a kezemben. Ha tudná, hogy hányan mondták már ezt nekem… Kezdetben minden vámpírnak ekkora volt a szája, azt hitték, hogy képtelen leszek szólásra bírni őket, de végül mind önszántából árulta el a fajtársait, hisz abban reménykedtek, hogy ha hasznosak lesznek a számomra, akkor elengedem majd őket, és véget érnek a szenvedéseik. De természetesen tévedtek. Eszem ágában sem volt szabadon ereszteni őket, de az, hogy ilyen mértékben játszhattam velük, valahogy élvezettel töltött el. Mert végre nem én voltam az, aki a halálért könyörög, aki képes lenne bármit megtenni a szabadságáért, s amikor már azt hinné, hogy tényleg megszerezte azt, rájön, hogy csak végig szórakoztak vele.
- Meglátjuk, Damien, hogy pár nap múlva is így fogsz-e vélekedni – húztam gúnyos félmosolyra az ajkaimat, majd meg sem várva azt, hogy mit reagál, golyót eresztettem az agyába. Tudtam, hogy ettől nem fog meghalni, az eszméletét azonban elvesztette. Nem akartam sokáig magára hagyni őt, de terveim voltak, és ahhoz, hogy azokat tökéletesíthessem, muszáj volt Damiennek is pihennie egy kicsit.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy meghalt (persze nem véglegesen), felálltam, és kimentem a pincéből. Kicsit kifosztottam az egyik kórházat, és hoztam el onnan zacskós vért, pont azért, hogy azt a kínzás során felhasználhassam. Most is ezzel volt tervem – elővettem az egyiket, majd egy kevés vért kitöltöttem belőle egy pohárba. Nem volt sok, épp csak annyi, amennyi egy vámpírnak kell a túléléshez. Amikor ezzel megvoltam, visszamentem a pincébe, leraktam a poharat Damien elé olyan távolságban, hogy látszólag elérhesse a lábával, valójában azonban nem volt rá képes. Ezt követően pedig én is visszaültem a székemre, és így vártam azt, hogy a fiú újból felébredjen, és onnan folytathassuk, ahol az előbb abbahagytuk.






━━━━━━━━━━ ❖ ━━━━━━━━━━

words: 780


@



The devil within

avatar
Az Ötök egyike vagyok
Play by :
Eiza Gonzalez
Keresem :

Léptek száma :
18

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Hétf. Júl. 10, 2017 4:39 pm



hunter and monster



Az lehet, hogy egy szóval sem célzott rá, miszerint ő hős lenne vagy ilyesmi, de attól még rohadtul az jött le, hogy amit ő csinál, az a „jó” és az, amit más, történetesen én, az már „rossz”. Pedig mindketten gyilkosok voltunk, bármivel is próbált érvelni, ez a tény nem változott meg. Bár ezt a részét nem is tagadta. Sóhajtottam egyet, amolyan lemondóan.
- És te mi vagy, Hazel? Ha én báránybőrbe bújt farkas vagyok… akkor te? Egy őrült, pszichopata nő? Nézz már körbe. Normális, amit itt csinálsz? Százszorta rosszabb vagy egy vámpírnál! – Emeltem meg a hangom, hisz mindegy volt, a helyzetemen nem ronthattam még ennél is jobban.
Amikor azzal jött, hogy mindenkinek van választása, egyből nyitottam a számat.
- Nem, nincs… nem volt választásom, rosszkor panaszkodtam rossz embernek, aminek meglett a veszte. – Azzal viszont nem szálltam szembe, amikor a lány holttestét említette. Sóhajtottam. Utáltam magam, amiért vágytam a vérre, amiért elveszítettem folyton a fejem, akárhányszor csak emberi vér szagát éreztem. Borzalmas érzés, amikor az ember többé már nem önmaga.
Figyeltem, ahogy pakolászik az asztalon. Nem tetszett, de lelkiekben próbáltam a lehető legjobban felkészülni arra, mi vár rám. Nos, nem ment. Kíváncsian néztem rá, majd el is húztam a számat. Nem, nem várhatok reményt, nem várhatok megváltást ettől a nőtől. Nem akartam túlzottan reagálni a szavaira, meg amúgy is, maximum csak még jobban felhúztam volna a szavaimmal, de végül meg sem kellett szólalnom. Ahogy belém eresztette az első golyót, fájdalmasan felkiáltottam. És ehhez csatlakozott még kettő. Összeszorítottam a fogaimat. Hát elkezdődött, igaz? A kínokkal, fájdalmakkal teli kivégzés. Kicsit előredőltem, amennyire a kötél engedte. A gyomromra pillantottam, amiből folyt a vér, hála az előbbi lövések egyikének. Azon gondolkodtam, egy vámpírnak mennyi idő kell ahhoz, míg kivérzik és elpusztul. Aztán igyekeztem nem a fájdalomra koncentrálni, hanem Hazelre.
Szenvedtem, fájt minden porcikám, de egy mosolyra azért futotta.
- Egy szót sem szedsz ki belőlem, Hazel. Egyet sem. Nem fogok köpni. – Céloztam itt a többi vámpírra, akiket ismertem… amiből, igazság szerint csak egyetlen egy volt, az pedig a teremtőm, Rebekah Mikaelson. De őt semmiképpen nem akartam feldobni, nem voltam spicli. A kegyetlen mosolya és az ördögien csillogó szemei a frászt hozták rám. Lehet jobb lett volna, ha már most könyörgök azért a bizonyos gyors halálért, de valahol, egy apró részem még próbált a reménybe kapaszkodni. Abba, hogy valaki rám talál, megment vagy Hazel önmaga jön rá, mekkora idióta és szabadon távozhatok. Naivság. Egyik ismertetőjelem volt mindig is és ez úgy tűnik, nem változott. A vérző testrészeimre pillantottam, majd lehajtottam a fejem. A rövid hajam még így is beárnyékolta az arcom.

425 szó ||     || @





Don't underestimate the allure of darkness.
Even the purest hearts are drawn to it.

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
✘ mr. perfect matthew daddario
Léptek száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Pént. Júl. 07, 2017 2:38 pm



Hazel & Damien




- Nem, Damien, ebben nagyon is tévedsz – csóváltam a fejemet tagadóan, amikor azzal gyanúsított meg, hogy én bemesélem magamnak azt, hogy jó vagyok. Valamikor régen, amikor ez az egész kezdetét vette, talán így is volt… Akkoriban tényleg én voltam a szánni való áldozat, aki képtelen volt megvédeni magát, de amint megszereztem az erőt ahhoz, hogy jobbá tegyem ezt a világot, és nem féltem nyakig gázolni a mocsokban ehhez, ez már rögtön engem tett a gonosszá. Gyilkos voltam, kegyetlen és vérszomjas – ennek egyikét sem tagadtam, hisz igaz volt, de a vád másik fele teljesen alaptalan volt. – Soha nem állítottam egy szóval sem, hogy hősnek tartanám magam azért, amiért mindenkinek jót akarok. Mert nem vagyok az, de nem is akarok az lenni. Engem már koránt sem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam. Teszem azt, amit helyesnek vélek, ez ilyen egyszerű. És tudod… ehhez a munkához gyilkosokra van szükség, olyanokra, akiknek nem lágyul meg a szíve, találkozzanak bármilyen vámpírral. Mert ti mind báránybőrbe bújt farkasok vagytok – fejeztem be végül inkább a mondandómat, mielőtt túlságosan elkapott volna a hév. Ezután persze jött azzal, hogy nem minden vámpír akart ilyenné válni bla bla bla, erre csak megforgattam a szemeimet. Ha tudná, hányan adták már be nekem, helyesbítek, akarták beadni nekem ezt a mesét… És egyikük sem hatott meg, hiába próbáltak kiskutya szemmel nézni rám. Mert lehet, hogy ők nem akartak gyilkolni, de azon a tényen nem változtatott semmit, hogy már hányakat öltek meg pusztán azért, mert képtelenek voltak visszafogni a szomjukat. És az ilyeneknek kellene akkor kegyelmeznem? És mi van azokkal a szerencsétlenekkel, akiket hidegvérrel legyilkoltak? Őket sem sajnálta meg senki sem… Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én ártatlan voltam, mert nem, én is ugyanúgy öltem embereket, ha azok útban voltak, vagy vámpírokat rejtegettek, de legalább nem próbáltam senkinek sem bemesélni azt, hogy jaj, véletlenül húztam meg a ravaszt, és hogy én nem is akartam ezt. A gyilkosság gyilkosság marad akkor is, ha te zokogva próbálsz bűnbocsánatot nyerni.
- Mindenkinek van választása, Damien… Te talán nem tudtad, hogy mibe keveredsz, mint ahogy sok mindenki más sem, de azon a tényen nem változtat, hogy hány holttestet hagytál már a hátad mögött… Úgyhogy ne papolj nekem arról, hogy nem minden vámpír olyan, amilyen. Mert te semmit sem bizonyítasz – vetettem oda lenézően, gyűlölködő hangnemben. Eredetileg nem akartam ennyire messzire menni, sőt, még talán soha senkinek nem fejtettem még ki ilyen mértékben a véleményemet, és ennyi épp elég volt most is, hogy elegem legyen a beszédből. Már túl sok volt, s tudtam, hogy úgy sem tudnám meggyőzni a fiút arról, hogy téved. Önmagát védte, ami érthető is volt, mindenki ezt tette, hisz a hibáinkat beismerni nehéz volt, és én nem is vártam el senkitől sem, hogy így tegyen. Én ugyanis nem feloldozást kínáltam, hanem a halált, amit már régen meg kellett volna kapniuk.
Amikor már ott álltam Damien háta mögött, s próbáltam kicsikarni belőle valamilyen információt, amivel esetleg még szolgálhatott nekem, inkább eltávolodtam tőle, és a kis asztalom felé vettem az irányt. Damien ugyanis egy az egyben megtagadta az együttműködést, ami, végül is, érthető volt. Lehet én sem árultam volna el senkinek sem semmi olyat, ami a halálomat okozhatta volna, de neki egyébként is mindegy volt már, mert így is, úgyis meghal… De sebaj, akkor is kiszedek belőle valamit, ami használható.
Az asztalomon összegyűjtöttem az összes fagolyót, amik össze voltak készítve, verbénába áztattam őket, s így helyeztem bele őket a pisztolyomba. Mikor minden készen volt, ismét leültem a székemre Damiennel szemben.
- Igen, a játékszerem vagy… És egy dolgot ígérhetek neked – pillantottam Damien szemeibe halálosan komoly arccal, majd mikor az érdeklődés szikráját láttam megjelenni a szemeiben, lassan ördögi mosolyra húztam ajkaimat. – Olyan hosszúra nyújtom a szenvedéseidet, hogy könyörögni fogsz már azért, hogy öljelek meg – fejeztem be a mondatomat teljesen érzelem mentes hangon, vagy ha lehetett is belőle bármit kihallani, az csak a kegyetlenség és őrület volt. De nem is akartam ezeket elrejteni. Mert tagadhatatlanul őrült voltam, és én nem bántam ezt egy kicsit sem.
Amint elhallgattam, nem vártam meg azt, hogy Damien reagálhasson a szavaimra, vagy hogy egyáltalán felfogja azokat, hanem egyből meghúztam háromszor a ravaszt. Kettő golyót a két vállába repítettem, a harmadikat pedig a gyomrába.
- Most pedig akkor azt áruld el nekem szépen, hogy milyen másik vámpírokat ismersz még… Ha jó kisfiú leszel, akkor talán könnyítek a szenvedéseiden, és előbb véget vetek a nyomorúságos létezésednek – mondtam neki, miközben ajkaimon még mindig ott virított az előbbi kegyetlen mosoly, s szemeim is ördögien csillogtak.





━━━━━━━━━━ ❖ ━━━━━━━━━━

words: 738


@



The devil within

avatar
Az Ötök egyike vagyok
Play by :
Eiza Gonzalez
Keresem :

Léptek száma :
18

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   Szomb. Júl. 01, 2017 10:34 pm



hunter and monster



Nem színlelt érdeklődéssel hallgattam Hazel szavait, miközben az Ősiekről beszélt. A befejezetlen mondat egyből összeállt a fejemben és először meglepődtem, majd meg is ijedtem. Összeállt minden. Azért akarja az Ősieket előkeríteni, hogy megölje őket és megtisztítsa a világot a vámpíroktól. Nos, nem igazán tetszett az ötlet. Csendben maradtam azonban, mert nem tudtam, nem akartam erre reagálni.
A további szavaira csak elhúztam a számat.
- Nem kellene ennyire gyűlölnöd a magamfajtákat, hisz te sem vagy különb. Nézz magadra, Hazel. Gyilkolsz. Ugyan olyan gyilkos vagy, mint egy vámpír. Kegyetlen vagy és vérszomjas. Csak épp bemeséled magadnak, hogy te a jó cél érdekében teszed és te állsz a jó oldalon. Pedig ez nem igaz. A legtöbb vámpír egyszerűen csak áldozat… csak úgy, mint én. Hisz én nem is akartam, hogy egy ilyen lény váljon belőlem.- Szusszantam, majd félrenéztem. Aztán követni kezdtem a tekintetemmel, ahogy körbejár, akár egy keselyű az állatot, ami a halálán van és csak arra vár, hogy a szíve dobbanjon egy utolsót, mielőtt lecsapna rá. Sóhajtottam egy aprót. Ahogy megállt mögöttem, megfeszült az egész testem. Féltem, hogy ezúttal bántani fog. Mert hát, nem volt oka nem bántani. Picit mocorogni kezdtem újra, de ahogy a fülemhez hajolt, inkább félve lehunytam, összeszorítottam a szemem. Azt hittem, most jön valami fájdalom, de e helyett a halk suttogása csapta meg a fülem, ami dermesztően hidegnek hatott. Lassan felnyitottam a szemem.
- Már megmondtam, hogy semmit sem tudok. Másrészt nem vagyok „kicsi”… - Morogtam halkan a mondatot, majd normál hangerőn folytattam. - És ha tudnék is… elmondanám neked, Hazel? Épp az előbb közölted, hogy az egész vámpír társadalom halálát tudod okozni és nem, ebbe nem megyek bele. Nem leszek a csatlósod, vagy a szövetségesed. – Magyaráztam neki úgy, hogy valamennyire odafordítottam a fejem. Rá akartam nézni.
- Ha kell, legyek a játékszered… sőt, hisz már most az vagyok, ugye? Csak abban bízom, hamar a végére érünk… - Szusszantam lemondóan. A kínzókamrát elnézegetve nem volt sok esélyem az életben maradásra. Pedig nem akartam meghalni. Volt idő, amikor igen, de most jobban vonzott az élet. Még ha ilyen pocsék is, mint az enyém.
Meg akartam kérdezni, hány vámpír járt már e falak között, de végül nem tettem. Biztos, hogy rengeteg. És abban is biztos voltam, hogy egy sem élte túl. Szegények… nem baj, hamarosan utánatok megyek. A negatív gondolatok túlságosan elárasztották a fejemet, de igyekeztem megszabadulni tőlük. Lehet, hogy a helyzet reménytelen volt, de nem súlyos. Azaz, volt egy ilyen mondás, de rájöttem, hogy ez a helyzet igenis reménytelen és súlyos is volt egyben. A lányra néztem még egyszer, majd magam elé és nem szóltam többet.

427 szó ||     || @





Don't underestimate the allure of darkness.
Even the purest hearts are drawn to it.

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
✘ mr. perfect matthew daddario
Léptek száma :
31

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel rejtekhelye   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Hazel rejtekhelye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Akari klán rejtekhelye és lakása
» Shu és Timidus kicsiny rejtekhelye
» Hazel szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: New Orleans-
^
ˇ