Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan



 
The devils on your shoulder...
silhouette frpg

A veszteséget feldolgozni nagyon nehéz. A gyász, a fájdalom felemészti az embert, de még egy vámpírt is. Hogyan bírkózik meg valaki a testvére halálának gondolatával? És ha az elválás örökre szól? Ha vámpír az illető, akkor az "örökké" nagyon hosszú.
A történetünk a hatodik évad elejétől indul, bár vannak változások. Azonban egy valami biztos: Damon és Bonnie meghaltak (minden jel erre mutat, de a lány nagyija elhintette, hogy mindent előre elrendezett), így a szeretteiknek meg kell birkózniuk az elvesztésükkel. A kérdés csak az, ki hogyan éli meg, hogy a szeretett személy nincs többé. Stefan elég rosszul, hisz még a városból is képes lelépni. Elena pedig gyógyfüvekhez fordul és elhiteti magával, hogy minden rendben - egészen addig, amíg ki nem találja az igazi megoldást.
Mystic Falls már nem mágiamentes övezet, így minden visszatérhetne a rendes kerékvágásba, azonban kérdés, hogy ez mikor és hogyan fog sikerülni.
New Orleans világában a fogaskerekek működésbe léptek. Míg a vámpírok és a boszorkányok, illetve Klaus és Marcel hatalmi harcukat vívják a Francia negyed uralmáért, Hayley pedig gőzerővel harcol a mocsárba kirekesztett, átokkal sújtott vérfarkasok felemelkedéséért, addig a külső erők egyre nagyobb seregekben gyülekeznek a határoknál: az Ötök Testvérisége visszatért, és egyetlen céljuk az Ősi vámpírok kiirtásával megtisztítani a Földet a vámpíroktól. Még szerencse, hogy az egyetlen fegyver, a misztikus fehértölgy karó, Klausnál van, igaz? Mi van azonban, ha az Ötök testén kirajzolódó tetoválások olyan helyre vezetnek, ahol százával, ezrével nő a fehértölgy? Az összes vadász, aki csak él és mozog, tucatjával rendelkezne a veszedelmes fegyverrel, s összefogva talán elhozhatják a vámpírok korszakának végét... Hacsak New Orleans vámpírjai és mindenki, akinek kedves a leszármazottak élete, össze nem fognak, hogy megállítsák a Testvériséget - ha kell, bármi áron.

Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
silhouette frpg


2017. július 20. - Jelölj te is! 2017* nyár díjai



Nyomatékosan megkérünk minden játékost, hogy helyszínt önmaguktól ne hozzanak létre! Hamarosan bevezetésre kerül egy reag számláló és ne okozzon kavarodást, hogy az üres hozzászólást is hozzáadja. Használjátok bátran a Helyszínkérő topicot!
Köszönettel; a Staff

SFamily
silhouette frpg

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
silhouette frpg
Charlotte szobája

Yesterday at 11:55 pm


Raktárépületek

Yesterday at 10:39 pm


Avatar- és névfoglaló

Yesterday at 5:45 pm


Charlotte Grey

Yesterday at 5:41 pm


Asztalok

Yesterday at 3:24 pm


Padok

Yesterday at 2:20 pm


Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Information
silhouette frpg

Téma: The Vampire Diaries & The Originals FRPG
Főadmin: Elena Gilbert
Társadminok: Hayley Marshall, Stefan Salvatore & Damon Salvatore
Megnyitott: 2017. április 14.
Elérhetőség: e-mail (ha írsz, jelezd a chatben!)


Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozShare | 
 

 Grace cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Csüt. Aug. 17, 2017 2:03 am




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

Néha eltűnődtem rajta, hogy vajon van-e szíve Henry-nek. Érzéketlen volt, kifejezéstelen arcú amióta csak a foglya voltam. Nem emlékeztem rá, hogy kerültem ide hónapokkal ezelőtt, de ez már nem foglalkoztatott. Az viszont érdekelt, ki ez a fickó és miért tart fogva? Sosem ért hozzám egy újjal sem, távolságtartó volt, amiből arra következtettem, hogy tudja ki vagyok, vagy legalábbis azt, hogy miféle. Olykor észrevettem a félelmet a szemeibe, bár az is inkább csak óvatosság volt. Tudta, hogy veszélyes vagyok, hogy tartania kell tőlem, ami még inkább összezavart. Ha tudja mindezt, miért rabolt el? Akárhányszor ezen morfondíroztam, a torkom összeszorult és elfogott a rettegés. Nyilvánvalóan csak egy eszköz voltam a számára, ahogy a családom is csak annak tekintett. Nekik köszönhetően kerültem ebbe a nyavalyás cellába! Előlük menekültem, bujkáltam, amikor lecsapott rám Henry, a titokzatos férfi, aki hónapok óta csak etet, de alig szól hozzám, meg se közelít. Olykor nem tudtam, mit is gondoljak róla. Amikor belefáradtam egy kis időre az utálatba, a gyűlölködésbe, olyankor... semlegesen álltam hozzá. Kíváncsian, de ezt a kíváncsiságot sosem csillapította semmi, mert túl büszke voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele, vagy egyáltalán több időt akarjak tölteni vele néhány percnél. Jobb volt nekem, mikor nem volt itt, bár néha hallottam odafent motoszkálást, amiből arra következtettem, hogy itt él. Egy fedél alatt velem. Ezt még furcsábbnak találtam, de sosem kérdeztem, miért lakik itt, hiszen általában nem felelt a kérdéseimre, és én sem az övéire. Így ment ez köztünk. Némaságba burkolóztunk, mert így próbáltuk védeni magunkat. Nos, legalábbis én ezen okból hallgattam. Az ő némaságát nem tudtam volna megmagyarázni akkor sem, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. Ez a fickó maga volt a rejtély.
Természetesen most sem válaszolt a kérdéseimre, csak bámult rám azzal az érzéketlen, bárgyú képével, amit szívem szerint bemutattam volna az öklömnek. Borzasztóan szerettem volna betörni az orrát, de mivel távol állt tőlem, ahogy feltámadt bennem ez a vágy, azonnal megpróbáltam elfojtani. Az arcom égett a haragtól, amit hideg kézfejemmel igyekeztem csillapítani, nem sok sikerrel. Végül felsóhajtottam és egymásba font lábaimon nyugtattam karjaimat. Aztán megláttam a kíváncsiságot Henry arcán, felvont szemöldökeit, az érdeklődést felcsillanni a tekintetében, az elterelte a figyelmem a dühről.Egészen addig, míg meg nem szólalt. Nem sok kellett, hogy felpattanjak és megpróbáljak neki esni a rácsokon keresztül, hátha ki tudom kaparni a kék szemeit, amik egyébként szépen voltak, de ez aligha tűnt fel nekem abban a pillanatban. Csak dühödten kifújtam a levegőt a számon keresztül és összekulcsoltam ujjaimat, nehogy tényleg megtámadjam. Megérdemelte volna, de hasztalan próbálkozás volt már az elején is. Ez nem változott. - Komolyan? Egy nyavalyás kérdésre sem tudsz normálisan felelni? - fakadtam ki, aztán nyugodtabb hangon folytattam. - Ha tudnám a a válaszokat, nem kérdeznék semmit. - sóhajtottam ezúttal én, s erőt vettem magamon, hogy ne kezdjek el ide-oda sétálgatni a ketrecben. Ha ideges voltam nehezen maradtam meg egy helyben, de ezúttal csak az ujjaim mozogtak megállás nélkül. Zavart voltam, de ha már belementem a dologba, nem hagyhattam faképnél, hogy az egyik verseskötetet bújjam, csak mert az megnyugtat. Válaszokra volt szükségem, s most először éreztem azt, hogy megkaphatom őket. Nem mintha eddig bármire is kaptam volna őszinte választ, de nem adtam fel. - Szóval...? Kapok értelmes választ, vagy feküdjek vissza aludni? Még az alvás is izgalmasabb nálad, meg a rongyosra olvasott könyveim. A versek határozottan izgalmasabbak. - jegyeztem meg félvállról, kissé durcásan. Bosszantott, hogy csak áll ott, mint egy kődarab és nem szól semmit. Egyáltalán hús-vér ember, vagy valamiféle életre kelt kőszobor? Hangosan kifújtam a levegőt, és az arcára emeltem a pillantásom. Ezúttal talán felel, s nem táncol tovább az idegeimen. A csönd már csaknem az őrületbe kergetett.


593 szó ❀ imádtam, drága  where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
✦ Megérkezés időpontja ✦ :
2017. Jun. 01.
✦ Hozzászólások száma ✦ :
6

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Szer. Aug. 09, 2017 10:56 pm



Grace & Henry




Ahogy meghallotta Grace a hangomat, egyből felpattant az ágyról. A pillantás, amivel illetett, nem volt ismeretlen a számomra. Azóta, hogy fogva tartottam, nem egyszer játszottuk mi már el ezt. Mivel nem volt túl sok dolga lent a pincében és az idő érzéke is cserbenhagyhatta bármikor, sokat aludt. Én pedig nesztelen léptekkel jöttem le a pincébe, és adtam oda neki az ételt, amire ilyen esetekben mindig csak azért figyelt fel, mert én felhívtam rá a figyelmét. Egyébként lefoglalta az, hogy gyűlölködő pillantását rám szegezze, mintha abban reménykedett volna, hogy a villámokat szóró szeme majd megtör engem, és elengedem. Ennél azonban keményebb fából faragtak engem, és eszem ágában sem volt szabadlábra helyezni őt. Még nem jött el ennek az ideje, így nem maradt nekünk más, minthogy nap mint nap elismételjük ezt a kis játékot, aminek vagy én vagy ő vetett véget. Ezúttal azonban nem kívántam rögtön visszatérni a lakrészre, hanem, magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, de maradni akartam még egy kicsit. Nem is feltétlenül beszélgetni, elvégre az utóbbi időben tökéletesen kiderülhetett Grace számára is, hogy én nem vagyok éppen az a tipikus beszélgetőpartner. Ezért egy idő után ő is felhagyott azzal, hogy kérdésekkel bombázzon, helyette inkább beletörődött abba, hogy a sorsát én tartom a kezemben, és bizony csak akkor szabadulhat, ha én azt úgy akarom. Biztos voltam benne, hogy már nem egyszer fontolgatta a szökést, de semmilyen eszközt nem adtam a kezébe, amit felhasználhatott volna.
Amikor kibukott belőle az első kérdés, csak oldalra döntöttem a fejemet, és így néztem a dühtől vöröslő arcát. Nem szándékoztam válaszolni neki, elvégre ő is tudta a választ – fogva akarom tartani őt. Mindent, amit ezen felül mondhattam volna neki, felesleges lett volna neki is a tudtára adni, elvégre úgy sem hitt volna nekem. Ha emlékezett volna rám, semmi sem alakult volna így, de mivel ez volt az a bizonyos ha mondat, ami úgysem változtat már a jelen alakulásán, felesleges is volt azon agyalnom, hogy mi lett volna, ha. Épp ezért nem voltam semmi más a számára, csak egy kegyetlen fogva tartó, aki biztosan velejéig romlott, ezért rabolta el őt. Vagy ha nem ez, akkor a koven egyik hű követője, aki már alig várja, hogy a többiek kezére adhassa őt. Abba mondjuk biztosan nem gondolt bele, hogy ha az utóbbit kívántam volna tenni, már száz meg egy alkalmam lett volna rá, ám még mindig itt volt a cellámban, szóval minden bizonnyal mást akarhattam tőle. Persze bármi is volt a szándékom, őt az teljesen hidegen hagyta, mert ugyanúgy rab volt, még ha mondjuk engem jó cél is vezérelt.
Amikor megunta az ácsorgást, leült a rácsok elé törökülésben, és így nézett rám. Én továbbra sem mozdultam el a pozíciómból, úgy álltam ott, mint a szikla. Mozdulatlanul és rezzenéstelenül. Egyedül a szemem mozgott, ahogy követtem Grace minden egyes mozdulatsorát, de végül az is megállapodott az arcán. Amikor azt kérdezte, hogy beszélgetni akarok-e, meglepve vontam fel egy másodpercre a szemöldökömet, ahogy feltámadt bennem a kíváncsiság is. Ez új volt. Eddig ideáig soha nem jutottunk el, én pedig kíváncsi voltam arra, hogy mit forgathat a fejében.
Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy meghallottam a kérdéseit. Nem lepődtem meg igazán, hogy ez volt az első, amit tudni akart, inkább azon csodálkoztam, hogy még mindig ezen rágódott. Nem volt nyilvánvaló a számára rájuk a válasz? Többet tőlem úgy sem fog megtudni. De ezúttal úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg tőle a válaszadást. Kíváncsi voltam a történések alakulására.
- Szerinted miért vagy itt és ki vagyok én? – feleltem végül kérdéssel a kérdésre, az első szót különösen kihangsúlyozva. Tényleg érdekelt az őszinte véleménye, habár sejtéseim voltak azt illetően, hogy mit gondolhat az egész szituációról, amibe került. Sok jót bizonyosan nem, de nem is foglalkoztatott ez különösebben. Ha így lett volna, akkor soha nem raboltam volna el.
Közelebb menni mindenesetre nem mentem közelebb hozzá, megmaradtam a falnál. Nem arról volt szó, hogy féltem volna tőle, egyszerűen felismertem a veszélyt, ami benne lapult, és nem kívántam a terveimet romba dönteni egy óvatlan pillanatban tett cselekedet miatt. Nem egyszer vettem már fontolóra azt a lehetőséget, hogy Grace egyszer csak elkezd barátságosabban viselkedni annak reményében, hogy leengedem a védelmem, ha azt látom, hogy nem áll szándékában már megszökni, és ha megtörtént, akkor ő a gyengeségemet kihasználva egyszerűen megszökhetne. Okosabb volt annál, mint aminek a koven beállította, ezt én jól tudtam, és nem kockáztattam. Most pedig nem véletlenül jutott ismét eszembe ez az ötlet, úgyhogy érthető okok miatt voltam bizalmatlan.




zene: cím helye 731 szó a semmiről, remélem azért reagálható Very Happy




avatar
Boszorkány vagyok
✦ Megérkezés időpontja ✦ :
2017. Jun. 04.
✦ Hozzászólások száma ✦ :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Szomb. Aug. 05, 2017 10:46 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

Hazudnék, ha azt mondanám, a cellámban töltött percek nem kergettek az őrületbe. Néha csak elképzeltem, ahogy vér borítja a kezeimet, a kovenem, a családom vére. A harag és a bosszúvágy olyankor annyira eluralkodott rajtam, hogy az járt a fejemben, ha kiszabadulok innen, első dolgom lesz felkeresni a még élő tagokat és apró darabokra tépni őket. Addig szívni a varázserejüket, amíg egy csepp sem marad bennük, hogy aztán védtelenül a lábaim előtt heverjenek, s végignézzék, ahogy egytől egyig megölöm őket. Olykor még a tulajdon szüleim halálát is elképzeltem, s azokban a pillanatokban meg voltam győződve róla, hogy igazuk volt. Tényleg egy torzszülött vagyok, egy szörnyeteg. Próbáltam nyugtatni magam, hogy ők hozták elő belőlem mindazt a sötétséget, ami épp csak bennem szunnyadt, de ez nem volt mentség arra, amit tettem és amit tenni kívántam, mikor elöntött a magány és maga alá temetett. Ahogy felébredtem a rémálomból, s felültem, rögtön egy vers jutott eszembe.

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Mindig is kedveltem a költeményeket, az évek alatt szép lassan beleszerettem a versekbe. A cellában lévő összes könyvet olvastam már, de ezt az egyet, melybe külföldi verseket gyűjtöttek, talán egyszer, ha kezembe vettem. Az itt töltött idő alatt viszont megszerettem, egyik kedvencemmé vált. Néhány verset kívülről tudtam, míg másoknak egy-két versszakát véstem az eszembe. Ez is egy ilyen költemény volt. Rengeteg időt töltöttem olvasással, sok egyéb lehetőségem nem akadt. Ez volt az én menedékem.
Beletelt néhány percbe, mire felfogtam, hogy nem vagyok egyedül. Mikor az ismerős hangot meghallottam, végigfutott a hideg a hátamon, az apró pihék égnek meredtek bőrömön, egész testemet libabőr borította. Düh és meglepettség egyvelegével ugrottam talpra és a hang irányába fordultam. Csak ekkor vettem észre a földön heverő tálcát, rajta az ennivalóval. Nem panaszkodhattam, minden nap kaptam ételt, s olykor még idegen verseskötetekbe is belebotlottam. DE!!!! Be voltam zárva egy ház pincéjébe, egy rohadt cellába, és ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Végül bólintottam a szavaira, de nem nyúltam az ételhez, az ágy mellett álltam, miközben azt néztem, hogy ő nyugodt, kifejezéstelen arccal a falnak dől, mint valami börtönőr. A harag azonnal fellobbant bennem, azon se lepődtem volna meg, ha a fülemből füstfelhők törnek elő, vagy lángolni kezd a bőröm. Mert olyan érzés volt, mintha meggyulladtam volna. Szinte vörösben láttam ilyenkor a világot, s még a versek sem tudtak volna lenyugtatni. Ha lett volna nálam valamiféle tűzszerszám, felégettem volna az összes könyvet, mert bármennyire szerettem őket, nem tudtam türtőztetni a dühömet. - Mire vársz? Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül haragosan, s a nyelvemre haraptam, hogy többet ne szóljak. Éreztem, ahogy a fémes, sós vér szétárad a számban, de nem törődtem vele. Az íze a gyilkosságokra emlékeztetett, amikre dühömben élvezettel, büszkén gondoltam. Nem gondolkodtam tisztán ilyenkor. Képtelen voltam rá. Mikor visszaemlékeztem ezekre a borzalmas pillanatokra, mindig feltámadt bennem a bűntudat, de a heves érzelmek miatt nem volt tiszta a fejem, a gondolataim csapongtak. A harag, ami már mélyen a bőröm alá kúszott, elvette tőlem a józan ítélőképességet, s bármire képes lettem volna azért, hogy kiszabaduljak. Hogy bosszút álljak azokon, akik miatt ide jutottam. Fogoly voltam egy varázslat nélküli ketrecben, a saját testemben, a verseskötetekben.
Az ételre továbbra sem néztem rá, helyette letelepedtem törökülésben a földre, közvetlenül a rácsok elé. - Beszélgetni akarsz? - kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát. - Akkor beszélgessünk! Miért vagyok itt? Ki vagy te? - tettem fel a két legfontosabb kérdést felvont szemöldökkel, ami azóta emésztett, hogy ide kerültem. Sosem kaptam választ, általában nem is maradt velem, most valamiért... mégis itt volt. Engem nézett, az ismerős, kék szemeivel. Amióta csak megláttam őt a rácsok túloldalán, belém hasított egy furcsa érzés, de a mai napig nem tudtam hova tenni. Mintha egy régi illat csapta volna meg az orrom, amit ismerek, amit éreztem már, mégsem tudom beazonosítani. Vagy egy dallam, ami belopta magát a füledbe, s egészen addig nem ismered fel, míg nem hallod újra. Ismertem őt. Vagy talán csak ismerni akartam.


638  szó ❀ where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
✦ Megérkezés időpontja ✦ :
2017. Jun. 01.
✦ Hozzászólások száma ✦ :
6

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Csüt. Júl. 27, 2017 5:29 pm



Grace & Henry




Fiatalkoromban mindig úgy hittem, hogy az élet sok mindent tartogat a számomra. Hamar kiderült, hogy az erőm sokkalta hatalmasabb, mint a koven legtöbb tagjának, s talán pontosan emiatt ringattam magamat abba a hitbe, hogy valami nagydologra vagyok hivatott. Megmenteni a világot, elpusztítani a gonoszt, a sötétséget – kis pisisként tényleg hittem ezekben a dolgokban, a hősökről szóló mesékben. Emlékszem, én is olyan akartam lenni, mint ők. Erős, becsületes, tisztességes, olyan, akit mindenki tisztel, akit mindenki kedvel. Persze, ahogy benőtt a fejem lágya, úgy rögtön rájöttem, hogy mindez ostobaság volt.
A világ nem fekete-fehér volt, mint azokban a történetekben, hanem annál sokkalta árnyaltabb. Arról nem is beszélve, hogy a fenéket tartogatott nekem a sors nagy dolgokat. Nem is hittem már abban, hogy létezne bármilyen felsőbb erő, hatalom vagy isten, mindenki nevezze annak, aminek akarja. A szellemek létezését nem tagadtam, de tudtam, hogy rájuk sem számíthatok – ez akkor vált egyértelművé a számomra, amikor először tudatosult bennem, hogy az apám már rég nem a fiaként tekintett rám, hanem csupán egy eszközként, amelyet a koven érdekében bármikor be lehet, be kell vetnie.
Eleinte azonban még képes voltam mindezt eltűrni, hisz ott volt Grace, akivel mindig is jól megértettük egymást. De amikor ő is elment, nem maradt semmi, ami ebben a romlott kovenben tartott volna. Valamilyen szinten hálás voltam a lánynak azért, amiért így tett, hisz így én is lehetőséget kaptam a kitörésre, de ostoba módon inkább úgy döntöttem, hogy maradok, és megvédem őt, mind saját magától, mind a kovenünktől. Sokkal egyszerűbb lett volna csak felszívódni, egyedül képes is lettem volna életem végéig megbújni apámék elől, de Gracet nem akartam magára hagyni. Rajtam kívül nem számíthatott senki segítségére, és igaz, hogy ő most nem emlékezett rám, hogy a számára csak egy őrült voltam, de mindez nem számított, amíg biztonságban volt, vagy amíg meg nem oldódott az ügye.
Ugyanis azóta, hogy elkaptam, és egy cellába zártam a pincémben, azon ügyködtem, hogy megoldjam a problémáját. Ha a koven már nem üldözi, akkor biztos voltam abban, hogy ő is leáll azzal, hogy boszorkányokat öljön. Ez a számára egy fajta önvédelmi mechanizmus volt – fenyegetve érezte magát, még szép, hogy megvédte magát. Nem hibáztathatta senki érte. Mindenesetre, amíg a veszély fennállt, nem engedhettem ki.
Egy fémtálcával a kezemben mentem le a pincébe, mivel ebédidő volt már, s hiába voltam én a fogva tartó, éheztetni őt nem akartam. Elvégre, nem a kínzása volt a célom, épp elég szenvedés lehetett neki a magányt elviselni, meg azt, hogy elveszítette a szabadságát. Igaz, sajnáltam őt ezért kissé, de még mindig jobb volt itt lenni az én pincémben, mint egy börtönvilágban, ahová a kovenem küldeni akarta őt.
Le a lépcsőn, egy apró kanyar jobbra, odalépni a cellához, kinyitni a kis ajtót, amit a macskabejáróhoz tudtam volna hasonlítani (persze, ez is le volt zárva), majd azon becsúsztatni a tálcát, amin az étel állt, végezetül visszazárni az ajtót – mindez a cselekedetsor már teljesen rutinosan ment. Gondolkodnom sem kellett közben, csak csináltam, hisz naponta háromszor megismételtem, így ha álmomból is ébresztettek volna, akkor is képes lettem volna véghezvinni.
Általában azonban rögtön ezt követően vissza is mentem a házba, hogy folytassam a munkám, vagy éppen csak úgy henyéljek, de most még maradtam egy kicsit. Grace éppen aludt, nyugodt arcát látva ismét eszembe jutottak azok az idők, amikor még mindketten fiatalok voltunk, és nem volt semmi gondunk az égvilágon. Furcsa volt belegondolni, hogy azóta mi minden történt már, s hogy mi is hova jutottunk a gondtalan gyermekkorból.
Hátamat a falnak vetettem, s így nosztalgiáztam, amikor egyszer csak hirtelen felriadt Grace. Sokáig nem szóltam semmit, csak azt hallgattam, ahogy a lélegzete hevesről visszavált a normálisra. Egy pillanatra elszórakoztam annak a gondolatával, hogy megkérdezem tőle, mit álmodott, s akkor választ is kapok rá, ám tudtam, hogy ez egyébként sem történne meg, mint ahogy azt is, hogy Grace nem épp nekem akarná kiönteni a szívét.
- Hoztam neked ennivalót – feleltem végül érzelemmentes hangon, ám nem mentem el. Nem tudom, mire vártam, talán csak arra, hogy lássam, elkezd enni, vagy arra, hogy elárulja, ha szüksége van még valamire. Túl közel a cellájához azonban nem mentem, mert tudtam, hogy mennyire veszélyes tud lenni.




zene: cím helye Csapnivaló, a következő remélem jobb lesz <3




avatar
Boszorkány vagyok
✦ Megérkezés időpontja ✦ :
2017. Jun. 04.
✦ Hozzászólások száma ✦ :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Júl. 17, 2017 11:18 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

A cellában töltött napjaim az őrületbe kergettek. Néha csak sikoltani akartam torkom szakadtából, de nem volt hozzá elég erőm. Mintha egy álomba csöppentem volna, ahol sikoly helyett csak tátogni tudok, némaságba burkolózva az örökkévalóságig. Már az alvás sem volt kedvemre való, az álmaim nem repítettek boldogabb helyre, nem költözött belém nyugalom még olyankor sem, a kalickából távozó alakomat láttam csak, kísértett, akárhányszor csak lehunytam a szemem. Egyedül a könyveimbe menekülhettem, a versek, szonettek segítettek megőrizni az ép elmémet, már amennyire nevezhettem épnek. A sok megpróbáltatás megtört, de nem küldött a padlóra, még mindig erős voltam, egy igazi harcos szellem. Nem adtam fel még itt sem, bár kételkedtem benne, hogy jót tett nekem a bezártság. Nem értettem Henry terveit, nem ismertem a céljait, talán csak egy őrült volt... ugyanakkor éreztem az erejét, a rácsok mögül is, és minden porcikám el akarta szívni a benne rejlő varázslatot.

Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most;
most, míg a világ célomban keresztez,
társulj csak a balsorshoz, és taposs,
ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez:
jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem
átúszott romjain, s a gyászt legyőzte;
elszánt csatába most kezdj ellenem,
ne hozz esős reggelt a szeles éjre.
Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Hangosan olvastam a sorokat. ez megnyugvással töltött el, hallani a saját hangom... így nem éreztem magam olyan egyedül. Varázserő nélkül sínylődtem egy cellában, ami ugyan nem volt mocskos, de mikor beköszöntött az este, az egyetlen villanykörte fényénél vágytam rá, hogy más árnyékát is lássam a sajátom mellett. Gyűlöltem a magányt, az erőtlenséget, nekem pedig sem varázserőm, sem társaságom nem volt. A hosszú idő alatt kezdtem elhinni a szüleim és a kovenem szavait. Egy förmedvény voltam, egy torzszülött, egy szörnyeteg. A számkivetett.
Hatalmas sóhaj után hallgattam el, miután másodjára is felolvastam a szonettet. Még az értelmére, a jelentésére sem figyeltem oda, csak rutinosan olvastam fel az ismerős sorokat. Lehiggadtam tőle, ugyanakkor az agyam eltompult és így nem éreztem az ürességet, amit nem tudtam mivel betölteni. Nem volt remény, nem volt semmi már bennem. Mindenki elhagyott, száműztek és még varázslat sem volt bennem. Minden boszorkány rémálma. Mindezek mély nyomot hagytak bennem, a felém kiáltott szavak, a félelem minden ismerősöm, még a családom tekintetében is... De nem voltam szomorú, csak megtört, dühös, bosszúszomjas. Mégsem akartam ártani a családomnak, fölösleges lett volna ilyen álmokat dédelgetnem. Be voltam zárva, s még azt sem tudtam, hogy egy őrült tart fogva, vagy egy hű követő, aki a gyülekezetemnek dolgozik. Leheveredtem az ágyra, a kötetet a mellkasomon pihentetve. Néhány pillanat kellett csak, hogy álomba merüljek, a kellemes, ismerős sötétségbe. Egy fémes nyikorgásra ébredtem, s mikor kinyíltak a szemeim, a cellám ajtaja tárva nyitva volt. Azonnal felpattantam, s bár kételkedve, de elindultam az ajtó felé. Ahogy elértem az ajtót, az becsapódott előttem egy hatalmas csattanással. Puff. A könyv lehullott a mellkasomról, összecsókolózott a kőpadlóval egy tompa puffanás kíséretében. A szemeim kinyíltak, ezúttal tényleg ébren voltam, s úgy kapkodtam a levegőt, mintha lefutottam volna egy maratont.


431 szó ❀ i was born sick ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
✦ Megérkezés időpontja ✦ :
2017. Jun. 01.
✦ Hozzászólások száma ✦ :
6

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Grace cellája   Hétf. Júl. 17, 2017 11:15 pm

***

avatar
Egy sziluett vagyok
✦ Keresem ✦ :
✦ Megérkezés időpontja ✦ :
2017. Mar. 03.
✦ Hozzászólások száma ✦ :
346

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Grace cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Chloe Grace Moretz

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Silhouette PRESENT :: Mystic Falls :: Otthonok :: Menedékház - Henry Walker otthona-
Új téma nyitása   Hozzászólás a témához
^
ˇ