Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Bárpult

Today at 12:45 am

Bejárat

Yesterday at 11:30 pm

Vendégszoba

Yesterday at 11:30 pm

Chelsea szobája

Yesterday at 11:30 pm

Nappali

Yesterday at 11:30 pm

Konyha

Yesterday at 11:29 pm

Fürdőszoba

Yesterday at 11:29 pm

Társalgó

Yesterday at 11:11 pm

Asher Maron

írta: Emma Cox
Yesterday at 10:52 pm

Chelsea Janson

Yesterday at 9:45 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 10 6
Vérfarkasok 3 3
Hibridek 2 4
Eredetiek 0 2
Eretnekek 2 1
Vadászok 3 1
Emberek 9 5
Összesen 36 31
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozShare | 
 

 Grace cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Kedd Okt. 10, 2017 3:27 pm

Egy héttel a tűz után


Henry & Grace

I don't wanna be lonely no more

Napok teltek el, de én még mindig csak ültem az ágyon, és próbáltam életkedvet lehelni magamba. Alig nyúltam ételhez vagy italhoz, s mivel nem volt tükör a cellában, így csak sejthettem, hogy mennyire pocsékul nézhetek ki. Valószínűleg sötét karikák húzódtak a szemem alatt, ajkaim pedig kiszáradtak és cserepessé váltak a vízhiány miatt, arcom pedig még a falnál is fehérebb lehetett, bár hónapok óta nem láttam valódi napfényt, csak azt a keveset, ami beszivárgott a rácsos ablakon, így az talán nem volt meglepő, hogy inkább hasonlítottam egy kísértetre, mint egy hús-vér emberre. Napok óta csak feküdtem, egyedül a fürdőszobát látogattam néha, de ma először felkeltem, és a fekete kupachoz léptem, ami nemrégiben még egy nagy halom könyv volt. Letérdeltem melléjük, hogy végre megnézzem, maradt-e belőlük valami, bár már messziről látható volt, hogy csupa korom és hamu minden egyes lap. Az egyiket megemeltem, ami még viszonylag épségben volt, de ahogy megérintettem, a kezeim közt vált hamuvá, a földre és a ruhámra hullott minden. Letöröltem egy izzadtságcseppet a homlokomról, s így nyilván az arcom is kormos lett, de nem törődtem ezzel. Az utolsó reményeimet is elégette az a szörnyeteg, megfosztott az egyetlen dologtól, ami szabadságot nyújtott nekem, ami lényegében a lelket tartotta bennem. Amikor a könyv az ujjaim között porlott szét, valami elszakadt bennem, azt hiszem az utolsó cérnaszál, ami az élethez kötött. Hirtelen, váratlanul ötlöttem ki a tervet, ami véget vethet mindennek, csak még azt nem tudtam, pontosan hogyan hajtom végre. Az ablak elég magasan volt, így az ágyat oda kellett tolnom, hogy felérjem a rácsokat. Az ágy szélére állva ragadtam meg a vékony kis fémrudakat, amik elválasztottak a külvilágtól, úgy tekintettem kifelé, s olyannyira vágytam a napsütésre, hogy néhány percig biztos ott álltam lehunyt szemmel. Próbáltam felidézni a verset, ami olyannyira illett a helyzetemhez, hogy néhány könnycsepp is legördült az arcomon, lemosva a kormot, vagy csak még jobban összemaszatolva az arcomat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

A matracról lerángattam a lepedőt, majd összetekertem, s bizonyára ismételten hosszú percek teltek el, amíg végül sóhajtva, de felmásztam a rácsokhoz, s odakötöttem az anyagot. Csak reméltem, hogy kibírja majd a súlyom, s nem szakad el idő előtt. A szerencse legalább ezekben a nehéz órákban mellém szegődött, bár ez aligha nevezhető annak, talán balszerencsének... Mindenesetre az ablak elég magasan volt ahhoz, hogy a lábam ne érjen majd le, ami azért a magasságomnak is köszönhető volt. Sokszor bosszankodtam azon, mennyire alacsony vagyok, de most még kapóra is jött a kicsi, törékeny alkatom. Ó, ha visszagondolok a múltra... ki hitte volna, hogy én, az ártatlanság megtestesítője majd lemészárolja a fél kovent, csak hogy életben maradjon? Ki hitte volna, hogy én leszek majd a gyülekezet megrontója, a fekete bárány, az üldözött, a torzszülött. Egy mosolyra görbültek az ajkaim, mert tudtam, hogy mindennek vége. Szabad leszek.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Bár a vers elejére nem emlékeztem, az utolsó két versszakot magaménak éreztem. Én sem voltam más, csak egy rab, de kész voltam eldobni az életem, míg a börtönőröm vélhetőleg az igazak álmát alussza. Akkor lettem volna igazán boldog, ha legalább őt is magammal ránthatom, viszont így is boldogan, megkönnyebbülten hagyom itt ezt a helyet, ezt a világot, ami nem volt képes arra, hogy befogadjon engem. Csupán egy kitaszított voltam, aki sehová sem illeszkedik, mint egy fölösleges kirakós darabka. Újabb sóhaj hagyta el száraz, színtelen ajkaimat, és végre készen álltam arra, hogy megtegyem az utolsó lépést. Az utolsó tetteket ezen a világon, ebben az életben... csak remélnem kellett, hogy ha visszatérek, jobb életet szán nekem a sors, vagy talán vissza sem térek, csak örök nyugovóra térek. Megkötöttem a lepedő végét, a nyakam köré csavartam, és egy lassú mozdulattal leléptem az ágy vas támlájáról. Mosoly volt az arcomon, aztán mindezt égető érzés követte, ahogy a torkomon megfeszült az anyag. Túl nagyot nem zuhantam, így nem tört el azonnal a nyakam, de éreztem, hogy már csak perceim vannak hátra. Mennyivel egyszerűbb lett volna varázslattal véget vetni ennek az egésznek! Fájdalom nélkül, pillanatok alatt - de nekem csak ez maradt. Még a halálom is fájdalmas és hosszadalmas volt, de még mindig jobb volt, mint egy cellában rohadni életem végéig. Nem bántam meg, s még az ösztöneim sem próbálták menteni az irhám, csak lógtam ott mozdulatlanul, levegőért kapkodva, a tüdőm lassan felmondta a szolgálatot, a szívverésem lelassult, a látásom is elhomályosult, fejemben különféle versszakok jártak. Csak az utolsó levegővételeim hallottam, a szívem erőlködését, ahogy vért próbál pumpálni a testembe, ahogy az agyam oxigénért kiált... Aztán hirtelen elsötétült minden.

725 szó ❀ ééés a kezdő... hold on


avatar
Boszorkány vagyok
Keresem :
the worst coven of all

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Szept. 04, 2017 5:10 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

Választ akartam kapnia kérdéseimre, végre megtudni az igazságot, de olyan volt, mintha csak játszadozna velem. Feldobja a labdát, aztán az orrom előtt lecsapja. Kezdtem egyre haragosabb lenni, az ő dühe pedig csak még inkább idegesített. Nekem volt okom rá, hogy dühös legyek, hogy haragudjak, és megvessem őt, de neki? Nem értettem, mégis mi baja lehet. Talán tényleg őrült volt, aki valami engedelmes rabot akar nevelgetni a pincéjében, aki úgy cselekszik, ahogy ő akarja, és azt mondja, amit hallani akar. Bezárt ide, s hiába ad ételt, hoz nekem könyveket, a legfontosabbat vette el tőlem, amit embertől el lehet: a szabadságát. Mintha egy farkast akarna valaki házi kedvencként tartani. Az egész abszurd volt, és nagyon beteg, mintha az életem hirtelen egy horrorfilmmé változott volna. - Ezt te sem gondolhatod komolyan... - morogtam az orrom alatt, de láttam valamit a tekintetében, ami miatt nem mertem hisztit csapni, valami megmagyarázhatatlan sötétség bújt meg a kék szemek mögött. Már azelőtt kapcsoltam, hogy kiejtette volna azt a két bizonyos szót, melyek tompán, szinte visszhangot verve jutottak el hozzám. Aztán minden lángolt, arrébb kellett ugranom, hogy a mellettem lévő könyv miatt ne kapjon lángra a bőröm is, meg sem próbáltam eloltani. Nem lett volna értelme. Csak álltam ott némán, lefagyva, mozdulatlanul, meredtem az égő könyvekre, magamba szívtam a füstöt, és éreztem, ahogy minden érzés kiveszik belőlem. Csak a tátongó üresség maradt, az a két szó pedig, ami felemésztettem az összes kincsemet, a fülemben csengett, de nem hallottam semmit, csak a lángokat láttam magam előtt, s közben olyan érzésem támadt, mintha hullámok csapnának össze a fejem felett. Süllyedtem, le egészen a mélybe, a sötétségbe, ami úgy zárult be a fejem fölött, mintha a föld nyelt volna el. Tényleg a pokolba kerültem. A tűz hosszú percekig égett, forróságot generálva a cellámba, szép lassan elnyelt mindent, ami még fontos volt nekem. Nem volt bennem erő, alig éreztem a lábaimat, az egyik rácsba kapaszkodtam, hogy ne zuhanjak a földre. Nem néztem a férfire, nem bírtam ránézni, s nem is akartam. Elpusztította mindenemet, ami még tartotta bennem a lelket, mindent, ami megakadályozott abban, hogy elveszítsem a józan eszemet. Bele sem mertem gondolni, mi lesz ezután, képtelen voltam a jövőmre gondolni, úgy éreztem, hogy Henry elpusztította a könyvekkel együtt. Már nem volt semmim, az ég világon semmim nem maradt, csak a magányom, de abban a pillanatban semmit sem éreztem. Semmit. Üres voltam, mint egy kagylóhéj. A tűz végül elaludt, vele együtt minden lap, minden vers elveszett. A férfi hangja elment a fülem mellett, nem érdekelt, nem tudtam rá figyelni, talán fel sem fogtam, hogy mit mondott. A szavak eljutottak az agyamig, tompán hallottam is őket, mintha a víz alatt lett volna a fejem, de nem érdekelt a jelentésük. Nem érdekelt már az ég világon semmi, az életben maradás sem. Miért akarnék élni, ha csak egy apró ablakon keresztül láthatom az eget, a friss levegő jóformán be se áradt hozzám, a nap nem érinthette az arcomat... s a versek sem voltak többé. Mire megfordultam, hogy a férfire nézzek, már nem volt sehol. Még hallottam a zár kattanását, a távolodó lépteit, a hangját a fejemben. De a világ megszűnt körülöttem létezni. Azt hiszem, egy kicsit én is.


522 szó ❀  utállak imádlak, itt az én záróm is!bad at love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Keresem :
the worst coven of all

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Szomb. Szept. 02, 2017 3:41 pm


Grace & Henry




Nem várt hevességgel válaszolt a szavaimra Grace, és habár más valószínűleg határozottan megijedt volna azoktól a már majdnem vérben forgó szemeitől, attól, ahogy neki ugrott a rácsnak, és megpróbált kifurakodni a rések között, de nekem egy arcizmom sem rándult. Rezzenéstelenül álltam, egy tapodtat sem mozdultam, és csak néztem őt, ahogy a düh egyre jobban elvette az eszét. Az én ingerültségem az övéhez képest semmi sem volt, és ebben a pillanatban még viszonylag nyugodtnak is éreztem magam, ahogy az arcomra már-már kínzó lassúsággal egy gúnyos mosoly telepedett.
- Valóban annak kellene lenned – közöltem vele rideg hangon, arra utalva, hogy nem lenne kötelességem a lehetőségekhez mérten megadni neki a kényelmet. Mert attól függetlenül, hogy fogva tartottam őt, egészen jó dolga volt. Kapott lámpát, volt egy viszonylag kényelmes ágya, könyvei, hogy ne unatkozzon, volt fürdőszobája, és még ételt is kapott rendesen. Egy szava sem lehetett volna azt leszámítva, hogy nem engedtem el sehova, ő mégis sérelmezte mindezt, és nem elégedett meg a nagylelkűségemmel. Határozottan engedékeny voltam vele szemben, de ha annyira látni akarta, hogy milyen kegyetlen tudok lenni, akkor gratulálok, mert most meg fogja kapni. – Phasmatos Incendia – ejtettem ki a két varázsszót, majd lángra lobbantottam az összes verses könyvet, amit eddig összegyűjtöttem neki. Tudom, hogy kegyetlen voltam, azt is, hogy ezzel valószínűleg eljátszottam az utolsó esélyemet is arra, hogy Grace megbízzon bennem egyszer még így is, emlékek nélkül, de nem érdekelt, egy percig sem. Csak látni akartam, ahogy a félelem eltorzítja a vonásait, miközben rájön, hogy pontosan mit is tettem. Azt akartam, hogy tudja, ne használja ki a nagylelkűségemet vele szemben, mert ha akarom, meg tudom keseríteni az életét anélkül, hogy megölném. Az sem foglalkoztatott, ha innentől fogva még jobban gyűlölni fog, erre szinte már vágytam is, mert ez engem is emlékeztetett arra, hogy pontosan mi is a célom.
Nem azért raboltam el őt, hogy visszaszerezzem az emlékeit, vagy hogy újra kialakítsam azt a kapcsolatot, ami kettőnk között volt. Nem. Azért tartottam őt fogva, hogy megmentsem a koventől és attól a sorstól, hogy az idők végezetéig egy börtönvilágban raboskodjon, és megfogadtam, hogy bármit képes lennék megtenni ezért, hogy az sem fog érdekelni, ha meggyűlöl Grace. Erről már kezdtem megfeledkezni, ahogy telt az idő, de ez a mai jó lecke volt mindkettőnk számára. Én is tudtam, hogy hol a helyem, és reméltem, hogy ezzel ő is megjegyezte magának egy életre.
Mire a lángok elaludtak, addigra a könyvekből nem maradt semmi más, csak por és hamu, egy-két lap maradhatott csak megszenesedve, de azokról sem lehetett már semmit leolvasni. Elégedettséget mindenesetre nem éreztem ez a tettem után, mert nekem is fájt, hogy ilyen módszerekhez kellett folyamodnom, de már nem volt mit tenni. Csak érzelemmentesen néztem őt, bármit is csinált, bárhogy is reagált a szeretett könyveinek az elpusztulására. Ha sírt, akkor nem hatott meg, ha könyörgött, akkor nem hajoltam meg, ha pedig szidott, akkor minden egyes szava lepergett rólam.
- Majd akkor, ha jónak látom – vetettem oda neki szenvtelenül a kérdésére, miszerint mikor engedem el őt, majd meg sem várva azt, hogy kérdezzen még valamit, vagy hogy egyáltalán cselekedhessen bármit, csak tettem egy-két lépést hátra, miközben le sem vettem a szemeimet róla, és sarkon fordultam. A lépcső felé vettem az irányt a célból, hogy itt hagyjam őt. Nem érdekelt, ha kiáltozott utánam, feltéve, hogy bármi ilyesmit tett, egy pillanatra se néztem hátra, csak felmentem a lépcsőn, és lecsaptam a pincébe vezető csapóajtót. Még hallhatta, ahogy a zár kattan egyet, de aztán teljes csend borult az egész házra, miután én is levágtam magam a kanapéra. Hosszú percekig csak bámultam a plafont, az előbb történteken agyaltam, de aztán felsóhajtottam, majd lehunyva a szemeimet megpróbáltam kizárni a fejemből minden gondolatot.




zene: cím helye Ment a záróm <3 Remélem tetszik  





don't feel bad for making a
decision that upset other people


avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Csüt. Aug. 31, 2017 10:56 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

A hangulatom úgy ingadozott a közelében, hogy azon aggódtam, idegösszeomlást kapok tőle, ha pedig azt nem, tényleg megőrülök. Különben sem voltam benne biztos, hogy még nem történt meg a hónapok alatt, amíg bezárva tartott, arra pedig nem láttam semmi esélyt, hogy a közeljövőben elengedne. Miért tenné, ha idáig meg sem fordult a fejében? Okkal hozott ide, vagy azért, hogy egyszerűen csak itt tartson, mert elmebeteg volt, vagy pedig céljai voltak velem. Ezekre a kérdésekre sosem kaptam választ, egy idő után pedig már nem is foglalkoztam vele, minek kérdezzem, ha úgysem beszél... Hosszú idő óta nem bombáztam kérdésekkel, hetekkel ezelőtt kérdeztem tőle utoljára bármit is, most pedig idejön és faggatózik, majd ingerült lesz, majdnem faképnél hagy, aztán mégsem teszi. Nem voltam már egészen biztos benne, hogy tényleg itt van, nem csak az elmém űz velem tréfát. És az a mosoly! Gyűlöltem, amiért képes volt mosolyogni, mikor bennem egy világ dőlt össze, mikor itt tértem magamhoz, szépen lassan pedig az őrületbe kergetett a bezártság, ő pedig MOSOLYOG!!! Borzasztóan dühös voltam, ökölbe szorult kezem halkan reccsentek, olyan erősen szorítottam össze ujjaim. A fájdalom nem érdekelt, valószínűleg csak megrándult a kezem, tenyerem pedig szó szerint viszketett a varázslás utáni vágytól. Annyira, de annyira szerettem volna megkínozni, ehhez még mágiára sem lett volna szükségem. Egy vaskos könyvvel is szívesen szétcsaptam volna a fejét. - Ó, igazad van! Hálásnak kellene lennem. - vágtam rá összevont szemöldökkel, enyhén oldalra billentett fejjel. - Nagylelkű ember vagy, amiért könyveket hoztál nekem. A zárkámba! - kiáltottam felé az utolsó szót, annyira elborult az agyam, hogy felpattantam a földről és a rácsoknak ugrottam. Mindkét kezemmel rámarkoltam, a réseken pedig amennyire tudtam, áthajoltam. Persze nem fért át a fejem rajta, az arcom két oldalát egy-egy rács érintette, de nem érdekelt, ennél közelebb nem kerülhettem a férfihez. Hevesen kapkodtam a levegőt, de képtelen voltam lehiggadni, olyan dühös voltam, hogy akár puszta kézzel is képes lettem volna megölni a férfit, vagy... legalább megpróbálni. Pont leszartam, honnan ismerte az ízlésem, amilyen dilinyósnak tűnt, akár meg is figyelhetett, mielőtt bezárt ide, ki tudja mióta lesett már utánam. A hideg is végigszaladt rajtam, ahogy erre gondoltam, de aztán belenéztem azokba a kék szemekbe, és nem tudtam elképzelni róla mindezt. A kétes érzelmek, gondolatok szintén az őrületbe kergettek. Ő is dühös volt, csak azt nem tudtam, mégis mi a franctól? Én voltam bezárva egy ismeretlen által, s őt idegesíti a kifakadásom, a gúnyolódásom? Tényleg örüljön, hogy nem nyírtam még ki! - Mert te nem vagy torzszülött. - feleltem egyszerűen, hiszen próbáltam már meg elszívni belőle a mágiát eleinte, mikor még közelebb merészkedett, vagy mikor betolta az ételt a cellába. Volt ereje, nem úgy, mint nekem. Vágtam egy fintort erre, de elhátráltam a rácsoktól, és összevontam karjaimat magam előtt. - Mi vagy te, dzsinn? - szaladt fel a szemöldököm, aztán próbáltam egy kis komolyságot erőltetni magamra. - Jó-jó... - forgattam meg a szemeimet. - Mikor fogsz elengedni? - tettem fel a kérdést, amire azóta kíváncsi voltam, hogy bezárt ide. Erre vágytam, csak erre az egy válaszra, a többi rohadtul nem érdekelt, de ez... más vágyam nem volt, mint megtudni, mikor jutok ki a saját poklomból, ugyanakkor féltem is a választól. Vagy attól, hogy hátat fordít nekem, és elsétál.


529 szó ❀  én nem egy kicsit  ❀ bad at love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Keresem :
the worst coven of all

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Kedd Aug. 29, 2017 10:08 pm


Grace & Henry




Tudom, hogy le kellett volna nyugodjak, hogy nem kellett volna hagynom azt, hogy Grace tovább provokáljon, de a jelen pillanatban mindent leszartam. Kezdtem elveszíteni a hidegvéremet, a düh túlságosan is úrrá lett felettem, és ha az ösztöneimre hallgattam volna, akkor már rég nem állt volna a ház a helyén. Gondolkodás nélkül képes lettem volna az erőmmel elpusztítani azt, sőt, határozottan vágytam minderre. Csak rombolni és pusztítani akartam, büntetni a világot, a kovent, amiért ennyire egy szerencsétlen és kilátástalan helyzetbe hoztak.
Összeszorítottam a fogaimat, még a kezemet is ökölbe szorítottam, és megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, hátha ez segít kissé lenyugodni, de gondolom, mondanom sem kell, hogy nem ért semmit. Ugyanis abban a pillanatban, hogy már úgy éreztem, vissza tudom szerezni az önuralmamat, Grace ismét megszólalt. A gúnyos hangneme miatt a világ végére is képes lettem volna elrugdosni őt, vagy valaki mást, ez nem igazán érdekelt.
- Valakinek meg kellett vennie azokat a könyveket – válaszoltam gúnyos félmosollyal az arcomon, a szavakat pedig szinte úgy köptem felé, mintha már csak ezek mérgek lettek volna a számban. – Vagy talán azt hitted, hogy a mikulás hozta őket? – tettem még hozzá, arra utalva, hogy én szereztem be neki ezeket a könyveket, és hogy nem véletlenül esett a választásom ezekre, ha véletlenül ennyire műveletlennek nézett volna.
Ezt követően jó pár másodpercig farkasszemet néztem még vele, de aztán én voltam az, aki elfordította a tekintetét róla, és a plafonra emeltem azt. Muszáj volt mélyeket lélegeznem ahhoz, hogy ne veszítsem el még egyszer a fejemet, mert semmi jó nem származott volna abból, ha Gracenek sikerül teljesen kihoznia a sodromból. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy elég egy óvatlan pillanatban tett cselekedett ahhoz, hogy minden, amiért eddig küzdöttem és tűrtem, a semmiért legyen. Ehhez pedig a legjobb módszer az volt, hogy felidéztem magamban az apám pökhendi, önelégült arcát, ahogy közölte velem, meg fogok házasodni, még hozzá ahhoz a nővel, akit ők választanak nekem. Rögtön ezután eszembe jutott az is, hogy milyen jó érzés volt közölni nemcsak vele, hanem az összes fontos személlyel a kovenből, hogy ezt elfelejthetik, mert nem fogom megtenni. Nem volt nagy diadal, és tudtam, hogy határozottan komoly következményeket vont maga után, de nem érdekelt.
Gondolataimból végül Grace újabb kérdése rántott ki, ami sokkal fogósabb volt, mint azt ő valószínűleg sejtette. Elvégre, hivatalosan én nem lettem száműzve úgy, mint ő, rám nem vadásztak, vagy, legalábbis, nem úgy, ahogyan rá. Biztos voltam abban, hogy apám semmi pénzért nem végeztetett volna ki engem, vagy akart volna egy börtönvilágba száműzni – ehhez túlságosan is értékes voltam nekik. A legerősebb boszorkány, akitől az egész koven sorsa függött… Biztos voltam abban, hogy azután, hogy olyan drámaian leléptem a gyűlésről, elég rendes főttek a saját levükben.
- Igen is, meg nem is. De nem olyan értelemben, mint te – válaszoltam végül neki egy hosszabb gondolkodás után. De azt hiszem, ez így takarta a legjobban a valóságot, ráadásul úgy, hogy nem árultam el magamról és a múltamról túl sokat neki. – Egy kérdésed lehet még, de ha már nincs több, akkor ennyi volt a mese délutánból – feleltem még, majd karba tett kezekkel néztem rá várakozóan.




zene: cím helye Egy kicsit dühös csak...





don't feel bad for making a
decision that upset other people


avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 28, 2017 7:48 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

A szavai teljesen összezavartak. A verssel a bőröm alá férkőzött, érzéseket csalt ki belőlem, olyanokat, amiket már rég nem éreztem, vagy talán amiket még soha életemben nem. Fogalmam sem volt, ki ő, vagy mit akar, de ő nyilvánvalóan többet tudott rólam, mintha ismert volna... én pedig csak értetlenül meredtem rá, bambán, könnyekkel a szememben, eltátott szájjal. Idiótának éreztem magam, sőt, valószínűleg az is voltam, de nem tudtam parancsolni sem a könnyeknek, sem az érzelmeknek. Legalább nem sírtam. Pislogtam néhányat, míg a könnyek el nem tűntek, amíg újra erősnek nem tűntem, mert nem nyertem vissza az erőmet, de nyeltem egyet, s újra felöltöttem az álarcot. Talán épp az volt a célja ezzel a szavalás-baromsággal, hogy kizökkentsen, hátha megnyílik előtte, és elárulom, amit tudni akar, bármi is legyen az, vagy hogy a bizalmamba férkőzzön. Még szerencse, hogy annyira magamnál voltam, hogy ne dőljek be neki. A korábbi érzéseim mintha rendesen szégyelltem magam, mert majdnem voltam olyan ostoba, hogy érzéseket mutassak felé. Teljesen elment az eszem, ez már nyilvánvaló volt számomra. A bezártság megőrjített. - Bocsánat. - köptem gúnyosan a szavakat felé, túlzottan haragudtam magamra ahhoz, hogy normális hangot üssek meg. És amúgy is a fogvatartómmal beszéltem. - De tőled még az is meglepő, hogy egyáltalán olvasol. - vetettem oda foghegyről. Tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok az egyetlen a bolygón, aki verseket olvas, a külföldi versek mégsem voltak annyira híresek. Pláne nem egy fickónak, aki egy ketrecben tart a saját pincéjében. Az arcom megint kipirult a méregtől, a szemeim égtek a korábbi könnyektől. Félretettem a könyvet, nem volt már hangulatom a versekhez sem, nem tudtam lenyelni a haragom, bárhogy is próbáltam. A gúnyos mosolyát szerettem volna letörölni a képéről, mondjuk valamelyik könyvvel, vagy puszta kézzel. Nagyon vágytam rá, hogy kiszívjam az erejét, és a saját erejével kínozzam meg, vagy öljem meg. Minden más érzelem eltűnt, de a harag, a düh megmaradt, lángolt bennem, nem tudtam tisztán gondolkodni. Ha megtehettem volna, újra elkövetem ugyanazokat a hibákat. Képes lettem volna újra embert ölni, rosszra használni az elszívó erőmet... Henry is feszült volt, láttam rajta, az állkapcsa megfeszült, a tekintete még hűvösebbé vált, de az ő érzelmei pont nem érdekeltek, sőt. Még tetszett is, hogy feldühítettem, bármi is tette feszültté, nyilván én voltam a hibás. - Nem tudom mit kérdezhetnék. - gondolkodtam el gyorsan, mielőtt még lelépne, és itt hagyna egyedül. - A koven elől menekültem, mikor te elfogtál, és bezártál ide. Hogyan találtál rám előbb, mint ők? Te is boszorkány vagy, érzem a belőled áradó erőt, de mégis... milyen fajta? Te is egy számkivetett vagy? - kérdeztem tőle elmerengve. A gondolataim olyan gyors pörögtek, hogy valahová a távolba néztem, nem a férfire. Kételkedtem benne, hogy válaszolni fog, vagy ha mégis, őszinte lesz-e, de ő akarta, hogy kérdezzek. Én csak kapva-kaptam az alkalmon.


459 szó ❀ bad at love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Keresem :
the worst coven of all

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 28, 2017 2:10 pm



Grace & Henry




Akkor, egyetlen egy pillanatra azt hittem, hogy sikerült változást előidéznem Graceben. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy engem hallgatott, és egy másodpercre mintha az ismerősség érzését láttam volna felcsillanni a szemeiben, ám amilyen gyorsan ez jött, olyan gyorsan is tűnt el. Továbbra sem ismert fel, amit látva először sóhajtani támadt volna kedvem, egy olyan igazán nagyot, lemondóan. Valójában azonban dühöt éreztem. Már mióta itt tartottam őt fogva, és igaz, hogy beszélni nem sokat beszéltünk, de minden nap látott, és semmi. Egyszerűen semmi. Néha, amikor aludt, én lejöttem, és megpróbáltam valami varázslattal az emlékeit visszaszerezni, sőt, mágikus tárgyakat is felkutattam, hátha azokkal majd sikerrel járok, de a koven bárhogy is vette el Grace emlékeit, én nem tudtam visszaszerezni őket, és ez nagyon feldühített. Most pedig kijátszottam az utolsó kártyámat is, de ennek sem lett meg a várt hatása. Azt hiszem, most már tényleg meg kell szoknom azt, hogy Grace szemében csak egy őrült vagyok, aki elrabolta őt.
- Csak te ismerheted Heinrich Heine verseit? – vágtam vissza gondolkodás nélkül egy gúnyos félmosollyal az arcomon, holott valójában nem ezt akartam volna mondani. De frusztrált voltam, és hiába nem Gracen kellett volna levezetnem a mérgemet, most pont ő volt itt, úgyhogy nem tehettem róla.
Feltűnt a változás persze a viselkedésében ezután. Még mindig erősnek akarta mutatni magát, de valahogy kezdtem úgy érezni, hogy meg tudom nyerni magamnak. Persze, még mindig elővigyázatos voltam, nem akartam naivan megbízni benne, de úgy éreztem, hogy haladunk valamerre. A probléma csak az volt, hogy már én nem akartam bárhova is jutni ezzel a beszélgetéssel. Egyszerűen teljesen feleslegesnek éreztem minden próbálkozásomat, és csak arra vágytam, hogy felmehessek végre a lakrészemre, és jó erősen a falba üthessek mérgemben. Még az sem érdekelt, ha eltörik egy pár ujjam. Le kellett vezetnem a feszültségemet. Sürgősen.
Idegesen beletúrtam a hajamba, vetettem egy pillantást Gracere, majd felálltam. Alapjáraton lehet nevettem volna a megszólalásán, de most nem volt kedvem hozzá, csak bosszúsan néztem rá. Lehet, hogy úgy tűnt, azon borultam ki ennyire, hogy pszichopatának gondolt, de valójában azt szinte már meg sem hallottam. Tisztában voltam azzal, hogy mit gondolt, vagy mit gondolhatott rólam, és nem érdekelt, egy kicsit sem.
- Ha nem kérdezel valami értelmeset, akkor végeztünk. Ennek nincs így semmi értelme – feleltem, miközben tekintetemmel egyértelművé tettem a számára is, hogy ha nem tesz fel egy értelmes kérdést, akkor itt hagyom. Ami azt illeti, már most csak egyszerűen sarkon akartam fordulni, és itt hagyni a pincét, de nem voltam olyan kegyetlen, hogy csak így itt hagyjam őt, félbeszakítva a beszélgetésünket. Ezért ennyi időt kapott még, ha nem él a lehetőségével, akkor így járt. Engem már nem érdekelt.




zene: cím helye Egy rövidebb <3





don't feel bad for making a
decision that upset other people


avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 21, 2017 8:12 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

Amikor Henry folytatta a verset, fejből, könyv nélkül, a számat is eltátottam volna, ha nem vesznek ki belőlem az érzelmek, vagy legalábbis nem tompulnak el bennem. De így csak meredtem rá, mint egy idióta, tekintetem összekapcsolódott a jégkék szempárral, ami tényleg gyönyörű volt, s ezúttal végigfutott rajtam a hideg, minden egyes porcikámat érintette, tarkómon a kósza hajszálak égnek meredtek, ahogy a hátamon a pihék is. Teljesen lesokkolt a két versszak, amit elszavalt, meg akartam kérdezni, hogy ezt mégis honnan ismeri, s bár ajkaim elnyíltak, egyetlen hang sem jött ki rajtuk. Mintha megnémultam volna. Ekkora döbbenet nem ért azóta, hogy bezárt ide, csak éltem a szürke kis napjaimat, amit néha vörös szín tarkított, ha mérges voltam, vagy kék szomorúság, de élénk, szivárványszínű döbbenet? Még soha ezelőtt. - Ezt honnan... honnan ismered? - hirtelen könnyek szöktek a szemembe, ahogy rátaláltam a hangomra, bár így is rekedten, kissé akadozva beszéltem a meghökkenéstől. A vers, ahogy ő szavalta... különös érzéseket keltett bennem, egyfajta ismerős, kellemes, meleg érzés költözött a testembe. Kicsit olyan volt, mint mikor azt a régi, elfeledett, kedvenc versemet olvastam el hosszú idő után először a cellában. De Henry-t nem ismertem, így végképp nem tudtam hova tenni az érzést. Mindenesetre rég éreztem már hasonlóképp.
Aztán végre, végre hallatta a hangját, ami miatt egyszerre szerettem volna megütni és megölelni. Inkább előbbi, de némi hálát is éreztem, hogy végre beszélt hozzám. A kérdésemre kérdéssel felelt, ám jelen pillanatban ez sem számított. A törökülésből félig felegyenesedtem, a sarkaimra ültem, így még inkább szemmagasságba kerültünk. Borzasztóan szerettem volna megfojtani, de a csillogó szemei meggátolnak benne, hogy nekitámadjak. Megleptek. A válaszommal megleptem, s ez egy halvány mosolyt csalt az arcomra. - Jófiú? Hé, haver, te valami pszichopata vagy? - kérdeztem kissé támadóan. Próbáltam erősnek tenni, visszanyerni a méltóságom a könnyeim után, amik elárasztották a szemeim a versszavalás közben. Nehéz volt, de minden tőlem telhetőt megtettem. Hangom legalább határozottabban csengett, mint korábban.


314 szó ❀ imádtam, drága  where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Keresem :
the worst coven of all

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 21, 2017 7:32 pm



Grace & Henry




Ahogy Graceszel néztünk farkasszemet másodpercekig némán, láttam az összes érzelmet, ami minden bizonnyal benne tombolt. Kíváncsiság – az iránt, hogy ki voltam én, és mit is akartam tőle pontosan. Bosszúvágy – amiért bezártam őt, elvettem a szabadságát, és egy dohos pincében lévő ketrecben tartottam. Gyilkolási vágy – az összes őt ért keserűség végeredménye, amit hajlandó volt bárkin kitölteni, aki csak az útjába került. Féktelen dühöngés, felégetni a világot, és addig pusztítani, amíg ő úgy nem érzi, hogy a szívében tomboló düh nem csillapodott.
Elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy tudjam, mi mindenre képes akkor, ha elveszíti az önkontrollt, s ugyanígy tudtam azt is, hogy a fogság ezen kicsit sem segített, sőt! A világot ugyan sikerült megmentenem Gracetől azzal, hogy elkaptam, de a legnagyobb fenyegetés még mindig leselkedett rá, és ez nem a koven volt, hanem saját maga. Nem volt otthona, nem volt családja, nem volt senkije, akihez visszatérhetett volna, s hiába voltam én itt neki, nem emlékezett rám. A koven megtett minden tőle telhetőt azért, hogy Graceből szörnyeteget csináljon, és tudtam, hogy ha nem cselekszek valamit sürgősen, akkor már nem fordíthatom vissza azt a folyamatot, amit elindítottak benne.
Miközben ő már jobbnak látta, ha elkezd egy verset olvasni, én azon gondolkoztam, hogy vajon megér-e egy próbát az, hogy beszéljek vele. Hogy elmondjam neki az igazságot. Ahogy azonban a képzeletemben hallottam magamat a közös múltunkról fecsegni, rájöttem, hogy ez kicsit sem változtatott volna a helyzeten. Az emlékeit nem tudtam visszaadni semmilyen varázslattal, és habár sejtettem, hogy valahogy felébreszthettem volna őket, de annak a módja bizonyosan nem az volt, hogy én elújságolom neki, jegyesek voltunk egyébként. És szerettük egymást, vagy, legalábbis valami hasonló. Valami más módot kellett találnom ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmát, vagy visszaszerezzem az emlékeit, éppen csak azt nem tudtam még, hogy mi is az.

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

A szavak öntudatlanul hagyták el ajkaimat, ahogy felismertem azt a verset, amit már oly sokszor hallottam korábban Grace szájából. Nem itt a cellájában, hanem még otthon, jó pár évvel ezelőtt, ahogy a tóparton ültünk, csak mi ketten, s ő persze jó szokásához híven akkor is a verses könyveit bújta. Eredetileg azért mentünk ki oda, hogy a varázslást gyakoroljuk, hisz akkor még nem tudtuk, hogy Gracenek egyáltalán nincs ereje, hanem azt hittük, hogy valami blokkolja benne.
Persze a gyakorlást elég hamar feladtuk, és utána csak élveztük a szép tavaszi napot, ahogy a szél meg-megsimogatta arcunkat, ahogy a madarak csicseregtek. Grace hangosan olvasta nekem a verseit, amiknek a végére érve én mindig tettem egy epés megjegyzést, mert nem volt olyan alkotás, amibe ne tudtam volna belekötni. Valójában, ő sem tudta, hogy megjegyeztem őket, nem is azért, mert annyira lenyűgözött volna a líra, egyszerűen csak… A közös emlékekkel valahogy ezek is megmaradtak.
Ahogy azonban a második versszak végére értem, mintha visszacsöppentem volna a hideg és kegyetlen valóságba. Egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Mert már nem számított, hogy mi volt korábban. Az már a múlté volt, és nekem is alkalmazkodnom kellett az új helyzethez. Ami nem takart mást, minthogy Grace számára én egy idegen voltam, egy gonosz ember, aki elrabolta őt a saját, kifürkészhetetlen céljai érdekében, és ez így is volt rendben. Nem vártam semmi mást tőle.
Amikor feltettem neki a kérdést, miszerint hinne-e nekem, ha azt mondanám, nem a kovennek dolgozok, nem számítottam pozitív válaszra. Igazából, szinte már hallottam is a hitetlenkedő nevetését, és ahogy ellenségesen nekem szegezi azt a kérdést, hogy normális vagyok-e. Így amikor végül Grace kicsit sem így reagált, nos, nem kicsit lepődtem meg. Igyekeztem persze ezt nem nagyon mutatni neki, nem akartam felbátorítani semmire, de a szemeim csillogása biztosan elárulta neki, hogy erre még én sem számítottam. A mondandója második felére már sokkal inkább, úgyhogy nem is vettem a szívemre a szavait.
- És ha azt mondanám, hogy én jófiú vagyok, hinnél nekem? – tettem fel a következő kérdésemet neki. Teljesen komoly arcot vágtam, hogy ne hihesse azt, csak szórakozok. Már így is őrültnek titulált, szóval sok veszteni valóm nem igazán volt.




zene: cím helye Gyors voltam <3





don't feel bad for making a
decision that upset other people


avatar
Boszorkány vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 21, 2017 2:47 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

A bezártság szép lassan megőrjített, kiölt belőlem minden életet, minden jóságot, minden örömöt. Csak bánat volt idelent, sötét és hűvös, színtiszta magány szivárgott a falakból. Csak sodródtam az árral, teltek a napok, a hetek, mintha a világ nem is létezne, vagy mintha én nélkülem létezne. Lassan valóban megszűntem létezni, az sincs kizárva, hogy ha találok bármi éles tárgyat, felvágom az ereim, de már lepedővel is képes lettem volna felkötni magam, ha van hova. Elegem volt az életből, ebből a kicseszett zárkából, a magányból, egyedül a verseket nem gyűlöltem, azok kötöttek le, bár tegnap már egy könyv a földön landolt, közvetlen azután, hogy összecsókolózott a fallal. Nem akartam kárt tenni benne, de az egyik vers annyira szíven ütött, hogy egy kósza könnycseppet alig tudtam megfogni, hogy ne szántsa végig az arcom. Az érzelmek jóformán teljesen kivesztek belőlem is, csak egy kísértet voltam, érzések nélkül, üresen, lélektelenül. Az a néhány sor mégis annyira szívbemarkoló volt, a mély szomorúság után viszont csak a düh maradt, amit a drága kincsem, a verseskötet bánt, majd jött megint a jól ismert üresség. Henry jelenléte pedig kicsit enyhítette ezt a magányt, legalább haragot kiváltott belőlem, ha mást nem is. Éreztem! Aztán eljött az a pont, amikor azt kívántam, bár elhúzná a csíkot, hogy újra magányos és érzéketlen legyek. A földön ülve, őt nézve viszont rengeteg érzés kavargott bennem, nagyrészt kíváncsiság, bosszúvágy és gyilkolási hajlam, ez utóbbit próbáltam kizárni, de tudtam, hogy ha elérném a férfit, elszívnám minden erejét, aztán valószínűleg nyakát törném egy varázslattal, vagy drasztikusabbat tennék vele. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem! A kifakadásomra nem reagált, így hát vállat vontam, s még mindig a földön ülve, addig nyújtóztam, amíg elértem az éjjeliszekrényt, amin egy könyv hevert. Felcsaptam a borítóját, és az első verset hangosan olvasni kezdtem. Nem érdekelt Henry reakciója.

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot, soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Hangom egyenletes volt, s épp olyan érzéketlen, mint amilyennek éreztem magam. A többi sort viszont nem olvastam el, csak felvont szemöldökkel bámultam a férfit, hátha zavarba jön, vagy megunja és elmegy. Ha nem válaszol, akkor nincs értelme annak, hogy itt legyen. Aztán egyszer csak eltávolodott a faltól, megközelítette a rácsokat, de okos volt, nem jött túl közel, hogy ne árthassak neki. Jó egy méterre állt meg tőlem, onnan nézett rám azokkal az üres, jéghideg, kék szemeivel, hogy ha éreztem volna mást a dühön kívül, valószínűleg a hideg futkosott volna rajtam. De a bezártság ellenére sem féltem tőle, sőt, szerettem úgy hinni, hogy ő fél tőlem. Ez nem volt igaz, csupán távolságot tartott tőlem, mert pontosan tudta, mire vagyok képes, de én szerettem másképp gondolni. Mintha az ő félelme erőt adhatott volna nekem. Ahogy leguggolt, még közelebbről szemügyre vehettem hűvös tekintetét, szemeink összekapcsolódtak, álltam a pillantását. - Nos... - gondolkodtam el egy pillanatra, miközben megnyaltam alsó ajkamat. - Ha nem nekik dolgozol, akkor őrült vagy. - feleltem könnyedén, miközben kíváncsian méregettem. Szóval nem nekik dolgozik. Akkor mégis mit akarhat tőlem?


471 szó ❀ imádtam, drága  where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Keresem :
the worst coven of all

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Grace cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Chloe Grace Moretz

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls :: Otthonok :: Menedékház - Henry Walker otthona-
Új téma nyitása   Hozzászólás a témához
^
ˇ