Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Bárpult

Yesterday at 12:11 am

Torrey De Vitto

Szomb. Dec. 16, 2017 4:30 pm

Karácsonyi álom

Szomb. Dec. 16, 2017 1:24 pm

Hangstúdió

Szomb. Dec. 16, 2017 2:24 am

Mûterem

Pént. Dec. 15, 2017 6:13 pm

Alagsor

Pént. Dec. 15, 2017 4:59 pm

Best friends reunion

Csüt. Dec. 14, 2017 2:02 pm

Fakunyhók

írta: Shelby Ford
Kedd Dec. 12, 2017 10:18 pm

Ethan J. Rodrigez

írta: Grace Moore
Kedd Dec. 12, 2017 10:16 pm

Chace Crawford

Hétf. Dec. 11, 2017 11:44 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 13 8
Vérfarkasok 2 5
Hibridek 2 4
Eredetiek 1 3
Eretnekek 4 1
Vadászok 4 0
Emberek 9 5
Összesen 42 35
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozShare | 
 

 Grace cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 21, 2017 7:32 pm



Grace & Henry




Ahogy Graceszel néztünk farkasszemet másodpercekig némán, láttam az összes érzelmet, ami minden bizonnyal benne tombolt. Kíváncsiság – az iránt, hogy ki voltam én, és mit is akartam tőle pontosan. Bosszúvágy – amiért bezártam őt, elvettem a szabadságát, és egy dohos pincében lévő ketrecben tartottam. Gyilkolási vágy – az összes őt ért keserűség végeredménye, amit hajlandó volt bárkin kitölteni, aki csak az útjába került. Féktelen dühöngés, felégetni a világot, és addig pusztítani, amíg ő úgy nem érzi, hogy a szívében tomboló düh nem csillapodott.
Elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy tudjam, mi mindenre képes akkor, ha elveszíti az önkontrollt, s ugyanígy tudtam azt is, hogy a fogság ezen kicsit sem segített, sőt! A világot ugyan sikerült megmentenem Gracetől azzal, hogy elkaptam, de a legnagyobb fenyegetés még mindig leselkedett rá, és ez nem a koven volt, hanem saját maga. Nem volt otthona, nem volt családja, nem volt senkije, akihez visszatérhetett volna, s hiába voltam én itt neki, nem emlékezett rám. A koven megtett minden tőle telhetőt azért, hogy Graceből szörnyeteget csináljon, és tudtam, hogy ha nem cselekszek valamit sürgősen, akkor már nem fordíthatom vissza azt a folyamatot, amit elindítottak benne.
Miközben ő már jobbnak látta, ha elkezd egy verset olvasni, én azon gondolkoztam, hogy vajon megér-e egy próbát az, hogy beszéljek vele. Hogy elmondjam neki az igazságot. Ahogy azonban a képzeletemben hallottam magamat a közös múltunkról fecsegni, rájöttem, hogy ez kicsit sem változtatott volna a helyzeten. Az emlékeit nem tudtam visszaadni semmilyen varázslattal, és habár sejtettem, hogy valahogy felébreszthettem volna őket, de annak a módja bizonyosan nem az volt, hogy én elújságolom neki, jegyesek voltunk egyébként. És szerettük egymást, vagy, legalábbis valami hasonló. Valami más módot kellett találnom ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmát, vagy visszaszerezzem az emlékeit, éppen csak azt nem tudtam még, hogy mi is az.

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

A szavak öntudatlanul hagyták el ajkaimat, ahogy felismertem azt a verset, amit már oly sokszor hallottam korábban Grace szájából. Nem itt a cellájában, hanem még otthon, jó pár évvel ezelőtt, ahogy a tóparton ültünk, csak mi ketten, s ő persze jó szokásához híven akkor is a verses könyveit bújta. Eredetileg azért mentünk ki oda, hogy a varázslást gyakoroljuk, hisz akkor még nem tudtuk, hogy Gracenek egyáltalán nincs ereje, hanem azt hittük, hogy valami blokkolja benne.
Persze a gyakorlást elég hamar feladtuk, és utána csak élveztük a szép tavaszi napot, ahogy a szél meg-megsimogatta arcunkat, ahogy a madarak csicseregtek. Grace hangosan olvasta nekem a verseit, amiknek a végére érve én mindig tettem egy epés megjegyzést, mert nem volt olyan alkotás, amibe ne tudtam volna belekötni. Valójában, ő sem tudta, hogy megjegyeztem őket, nem is azért, mert annyira lenyűgözött volna a líra, egyszerűen csak… A közös emlékekkel valahogy ezek is megmaradtak.
Ahogy azonban a második versszak végére értem, mintha visszacsöppentem volna a hideg és kegyetlen valóságba. Egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Mert már nem számított, hogy mi volt korábban. Az már a múlté volt, és nekem is alkalmazkodnom kellett az új helyzethez. Ami nem takart mást, minthogy Grace számára én egy idegen voltam, egy gonosz ember, aki elrabolta őt a saját, kifürkészhetetlen céljai érdekében, és ez így is volt rendben. Nem vártam semmi mást tőle.
Amikor feltettem neki a kérdést, miszerint hinne-e nekem, ha azt mondanám, nem a kovennek dolgozok, nem számítottam pozitív válaszra. Igazából, szinte már hallottam is a hitetlenkedő nevetését, és ahogy ellenségesen nekem szegezi azt a kérdést, hogy normális vagyok-e. Így amikor végül Grace kicsit sem így reagált, nos, nem kicsit lepődtem meg. Igyekeztem persze ezt nem nagyon mutatni neki, nem akartam felbátorítani semmire, de a szemeim csillogása biztosan elárulta neki, hogy erre még én sem számítottam. A mondandója második felére már sokkal inkább, úgyhogy nem is vettem a szívemre a szavait.
- És ha azt mondanám, hogy én jófiú vagyok, hinnél nekem? – tettem fel a következő kérdésemet neki. Teljesen komoly arcot vágtam, hogy ne hihesse azt, csak szórakozok. Már így is őrültnek titulált, szóval sok veszteni valóm nem igazán volt.




zene: cím helye Gyors voltam <3





don't feel bad for making a
decision that upset other people


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Tyler Hoechlin
Léptek száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Aug. 21, 2017 2:47 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

A bezártság szép lassan megőrjített, kiölt belőlem minden életet, minden jóságot, minden örömöt. Csak bánat volt idelent, sötét és hűvös, színtiszta magány szivárgott a falakból. Csak sodródtam az árral, teltek a napok, a hetek, mintha a világ nem is létezne, vagy mintha én nélkülem létezne. Lassan valóban megszűntem létezni, az sincs kizárva, hogy ha találok bármi éles tárgyat, felvágom az ereim, de már lepedővel is képes lettem volna felkötni magam, ha van hova. Elegem volt az életből, ebből a kicseszett zárkából, a magányból, egyedül a verseket nem gyűlöltem, azok kötöttek le, bár tegnap már egy könyv a földön landolt, közvetlen azután, hogy összecsókolózott a fallal. Nem akartam kárt tenni benne, de az egyik vers annyira szíven ütött, hogy egy kósza könnycseppet alig tudtam megfogni, hogy ne szántsa végig az arcom. Az érzelmek jóformán teljesen kivesztek belőlem is, csak egy kísértet voltam, érzések nélkül, üresen, lélektelenül. Az a néhány sor mégis annyira szívbemarkoló volt, a mély szomorúság után viszont csak a düh maradt, amit a drága kincsem, a verseskötet bánt, majd jött megint a jól ismert üresség. Henry jelenléte pedig kicsit enyhítette ezt a magányt, legalább haragot kiváltott belőlem, ha mást nem is. Éreztem! Aztán eljött az a pont, amikor azt kívántam, bár elhúzná a csíkot, hogy újra magányos és érzéketlen legyek. A földön ülve, őt nézve viszont rengeteg érzés kavargott bennem, nagyrészt kíváncsiság, bosszúvágy és gyilkolási hajlam, ez utóbbit próbáltam kizárni, de tudtam, hogy ha elérném a férfit, elszívnám minden erejét, aztán valószínűleg nyakát törném egy varázslattal, vagy drasztikusabbat tennék vele. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem! A kifakadásomra nem reagált, így hát vállat vontam, s még mindig a földön ülve, addig nyújtóztam, amíg elértem az éjjeliszekrényt, amin egy könyv hevert. Felcsaptam a borítóját, és az első verset hangosan olvasni kezdtem. Nem érdekelt Henry reakciója.

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot, soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Hangom egyenletes volt, s épp olyan érzéketlen, mint amilyennek éreztem magam. A többi sort viszont nem olvastam el, csak felvont szemöldökkel bámultam a férfit, hátha zavarba jön, vagy megunja és elmegy. Ha nem válaszol, akkor nincs értelme annak, hogy itt legyen. Aztán egyszer csak eltávolodott a faltól, megközelítette a rácsokat, de okos volt, nem jött túl közel, hogy ne árthassak neki. Jó egy méterre állt meg tőlem, onnan nézett rám azokkal az üres, jéghideg, kék szemeivel, hogy ha éreztem volna mást a dühön kívül, valószínűleg a hideg futkosott volna rajtam. De a bezártság ellenére sem féltem tőle, sőt, szerettem úgy hinni, hogy ő fél tőlem. Ez nem volt igaz, csupán távolságot tartott tőlem, mert pontosan tudta, mire vagyok képes, de én szerettem másképp gondolni. Mintha az ő félelme erőt adhatott volna nekem. Ahogy leguggolt, még közelebbről szemügyre vehettem hűvös tekintetét, szemeink összekapcsolódtak, álltam a pillantását. - Nos... - gondolkodtam el egy pillanatra, miközben megnyaltam alsó ajkamat. - Ha nem nekik dolgozol, akkor őrült vagy. - feleltem könnyedén, miközben kíváncsian méregettem. Szóval nem nekik dolgozik. Akkor mégis mit akarhat tőlem?


471 szó ❀ imádtam, drága  where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
rose mciver
Keresem :
the worst coven of all
Léptek száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Vas. Aug. 20, 2017 8:02 pm



Grace & Henry




Őszintén szólva, elképzelésem sem volt, hogy mit vártam ettől az egész beszélgetéstől. Hogy majd Grace hirtelen emlékezni kezd rám, és rájön, hogy nem kell ellenségként tekintenie rám? Vagy hogy valamilyen módon megnyugszik, és többé nem úgy kezeli az ittlétét, mintha tényleg rab volna? Elvégre rosszul nem bántam vele, rendesen kapott ételt, hoztam neki versesköteteket, mert tudtam, hogy azokat szereti, és így legalább volt is mit csinálnia. Nem éheztettem, nem kínoztam, a szabadságát tényleg elvettem, de a jelen állapotok szerint ezt kellett tennem ahhoz, hogy megvédjem őt nemcsak a koventől, hanem saját magától is.
Ugyanakkor tudtam azt is, hogy mondhatok én neki bármit, nem fog változni a véleménye. Makacsabb volt egy öszvérnél is, és a közös emlékeink nélkül nem voltam én semmi más neki, csak az a férfi, aki elrabolta, és akinek a céljai kifürkészhetetlenek. A szavaim mit sem értek volna, mert a tettek teljesen mást sugalltak.
A kifakadásán nem lepődtem meg, de igazából semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, csak ugyanolyan kifejezéstelen, némileg érdeklődő arccal figyeltem őt, amivel tudtam, hogy csak még jobban felhúzom. Tagadhatnám, hogy kicsit sem élveztem az ilyen kis harcainkat, de az nem lett volna igaz. Persze nem Grace idegeire akartam menni első sorban, ez nem szerepelt a teendőim listáján, bár… valamilyen szinten azért mégis élveztem azt, hogy ilyen reakciót tudtam kiváltani belőle csupán egyetlen egy pillantással.
Emlékszem, gyerekkorunkban is sokszor csináltam ezt vele, akkoriban persze szándékosan idegesítettem fel, mert mindig vicces volt a dühtől vöröslő arcát nézni. Ma már ez a fajta élvezet eltűnt ugyan, hiszen felnőttünk és megkomolyodtunk, de ezek az alkalmak mindig eszembe juttatták a régi szép időket, amikor még minden rendben volt. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy soha többé nem fognak visszatérni, és hogy nekem sem kellene ilyeneken töprengenem, de egyszer-egyszer, amikor nem volt semmi más dolgom, csak ülni a kanapén és elmélkedni, azért szerettem hátratekinteni a múltba, és keresni azt a pontot, amikor minden elromlott. Kerestem a saját hibáimat a történtekben, vagy azon agyaltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a mostani katasztrófát, de rá kellett jönnöm, hogy felesleges – ezt nem tudtuk volna semmiképpen sem elkerülni. A koven véleménye nem változott volna meg Graceről, nem számít, én mennyire törtem volna magamat.
De ettől függetlenül is szerettem ezt csinálni, mert erőt merítettem belőle, és így voltam képes minden nap szembenézni Graceszel, és azzal, hogy most mennyire gyűlölt. De ez csekély ár volt, ha ezáltal képes voltam megmenteni őt attól, hogy egy börtönvilágba kerüljön.
Végül egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd ellöktem magam a faltól, és odasétáltam a rácsokhoz. Persze karnyújtásnyi távolságon kívül maradtam, mert nem akartam, hogy hozzám érjen, és elszívja az erőmet, majd meglógjon, de ha már belekezdtünk ebbe a beszélgetésbe, nem én akartam lenni az, aki megfutamodik. És Grace is megérdemelte, hogy egy-két kérdésére választ kapjon, akkor is, ha mondjuk nem hisz nekem. Nem riadtam vissza attól, hogy rossz embernek tartson, de azért könnyebb lett volna mindkettőnknek, ha nem tart az ellenségének. Viszont nem akartam abban reménykedni sem, hogy ezután a beszélgetés után majd minden megváltozik, és hirtelen bízni kezd bennem. Azonban ha mégis így lesz, akkor bizonyos forral valamit a fejében.
- Ha azt mondanám, hogy nem a kovennek dolgozok, hinnél nekem? – kérdeztem tőle, miközben leguggoltam, hogy egy szemmagasságban legyünk. Ennél többet azonban nem mondtam egyelőre, hanem a reakciójára vártam. Egyenesen a szemeibe néztem, azokat fürkésztem a változás legapróbb jele után kutatva, de számítottam arra, hogy csak a hitetlenség lesz az, amit megtalálok. Más nem is lehetett volna, ezt tudtam én is, mert éreztem, hogy mennyire üresen csengtek a szavak, amiket mondtam.




zene: cím helye Remélem tudsz vele, mit kezdeni édes





don't feel bad for making a
decision that upset other people


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Tyler Hoechlin
Léptek száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Csüt. Aug. 17, 2017 2:03 am




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

Néha eltűnődtem rajta, hogy vajon van-e szíve Henry-nek. Érzéketlen volt, kifejezéstelen arcú amióta csak a foglya voltam. Nem emlékeztem rá, hogy kerültem ide hónapokkal ezelőtt, de ez már nem foglalkoztatott. Az viszont érdekelt, ki ez a fickó és miért tart fogva? Sosem ért hozzám egy újjal sem, távolságtartó volt, amiből arra következtettem, hogy tudja ki vagyok, vagy legalábbis azt, hogy miféle. Olykor észrevettem a félelmet a szemeibe, bár az is inkább csak óvatosság volt. Tudta, hogy veszélyes vagyok, hogy tartania kell tőlem, ami még inkább összezavart. Ha tudja mindezt, miért rabolt el? Akárhányszor ezen morfondíroztam, a torkom összeszorult és elfogott a rettegés. Nyilvánvalóan csak egy eszköz voltam a számára, ahogy a családom is csak annak tekintett. Nekik köszönhetően kerültem ebbe a nyavalyás cellába! Előlük menekültem, bujkáltam, amikor lecsapott rám Henry, a titokzatos férfi, aki hónapok óta csak etet, de alig szól hozzám, meg se közelít. Olykor nem tudtam, mit is gondoljak róla. Amikor belefáradtam egy kis időre az utálatba, a gyűlölködésbe, olyankor... semlegesen álltam hozzá. Kíváncsian, de ezt a kíváncsiságot sosem csillapította semmi, mert túl büszke voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele, vagy egyáltalán több időt akarjak tölteni vele néhány percnél. Jobb volt nekem, mikor nem volt itt, bár néha hallottam odafent motoszkálást, amiből arra következtettem, hogy itt él. Egy fedél alatt velem. Ezt még furcsábbnak találtam, de sosem kérdeztem, miért lakik itt, hiszen általában nem felelt a kérdéseimre, és én sem az övéire. Így ment ez köztünk. Némaságba burkolóztunk, mert így próbáltuk védeni magunkat. Nos, legalábbis én ezen okból hallgattam. Az ő némaságát nem tudtam volna megmagyarázni akkor sem, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. Ez a fickó maga volt a rejtély.
Természetesen most sem válaszolt a kérdéseimre, csak bámult rám azzal az érzéketlen, bárgyú képével, amit szívem szerint bemutattam volna az öklömnek. Borzasztóan szerettem volna betörni az orrát, de mivel távol állt tőlem, ahogy feltámadt bennem ez a vágy, azonnal megpróbáltam elfojtani. Az arcom égett a haragtól, amit hideg kézfejemmel igyekeztem csillapítani, nem sok sikerrel. Végül felsóhajtottam és egymásba font lábaimon nyugtattam karjaimat. Aztán megláttam a kíváncsiságot Henry arcán, felvont szemöldökeit, az érdeklődést felcsillanni a tekintetében, az elterelte a figyelmem a dühről.Egészen addig, míg meg nem szólalt. Nem sok kellett, hogy felpattanjak és megpróbáljak neki esni a rácsokon keresztül, hátha ki tudom kaparni a kék szemeit, amik egyébként szépen voltak, de ez aligha tűnt fel nekem abban a pillanatban. Csak dühödten kifújtam a levegőt a számon keresztül és összekulcsoltam ujjaimat, nehogy tényleg megtámadjam. Megérdemelte volna, de hasztalan próbálkozás volt már az elején is. Ez nem változott. - Komolyan? Egy nyavalyás kérdésre sem tudsz normálisan felelni? - fakadtam ki, aztán nyugodtabb hangon folytattam. - Ha tudnám a a válaszokat, nem kérdeznék semmit. - sóhajtottam ezúttal én, s erőt vettem magamon, hogy ne kezdjek el ide-oda sétálgatni a ketrecben. Ha ideges voltam nehezen maradtam meg egy helyben, de ezúttal csak az ujjaim mozogtak megállás nélkül. Zavart voltam, de ha már belementem a dologba, nem hagyhattam faképnél, hogy az egyik verseskötetet bújjam, csak mert az megnyugtat. Válaszokra volt szükségem, s most először éreztem azt, hogy megkaphatom őket. Nem mintha eddig bármire is kaptam volna őszinte választ, de nem adtam fel. - Szóval...? Kapok értelmes választ, vagy feküdjek vissza aludni? Még az alvás is izgalmasabb nálad, meg a rongyosra olvasott könyveim. A versek határozottan izgalmasabbak. - jegyeztem meg félvállról, kissé durcásan. Bosszantott, hogy csak áll ott, mint egy kődarab és nem szól semmit. Egyáltalán hús-vér ember, vagy valamiféle életre kelt kőszobor? Hangosan kifújtam a levegőt, és az arcára emeltem a pillantásom. Ezúttal talán felel, s nem táncol tovább az idegeimen. A csönd már csaknem az őrületbe kergetett.


593 szó ❀ imádtam, drága  where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
rose mciver
Keresem :
the worst coven of all
Léptek száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Szer. Aug. 09, 2017 10:56 pm



Grace & Henry




Ahogy meghallotta Grace a hangomat, egyből felpattant az ágyról. A pillantás, amivel illetett, nem volt ismeretlen a számomra. Azóta, hogy fogva tartottam, nem egyszer játszottuk mi már el ezt. Mivel nem volt túl sok dolga lent a pincében és az idő érzéke is cserbenhagyhatta bármikor, sokat aludt. Én pedig nesztelen léptekkel jöttem le a pincébe, és adtam oda neki az ételt, amire ilyen esetekben mindig csak azért figyelt fel, mert én felhívtam rá a figyelmét. Egyébként lefoglalta az, hogy gyűlölködő pillantását rám szegezze, mintha abban reménykedett volna, hogy a villámokat szóró szeme majd megtör engem, és elengedem. Ennél azonban keményebb fából faragtak engem, és eszem ágában sem volt szabadlábra helyezni őt. Még nem jött el ennek az ideje, így nem maradt nekünk más, minthogy nap mint nap elismételjük ezt a kis játékot, aminek vagy én vagy ő vetett véget. Ezúttal azonban nem kívántam rögtön visszatérni a lakrészre, hanem, magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, de maradni akartam még egy kicsit. Nem is feltétlenül beszélgetni, elvégre az utóbbi időben tökéletesen kiderülhetett Grace számára is, hogy én nem vagyok éppen az a tipikus beszélgetőpartner. Ezért egy idő után ő is felhagyott azzal, hogy kérdésekkel bombázzon, helyette inkább beletörődött abba, hogy a sorsát én tartom a kezemben, és bizony csak akkor szabadulhat, ha én azt úgy akarom. Biztos voltam benne, hogy már nem egyszer fontolgatta a szökést, de semmilyen eszközt nem adtam a kezébe, amit felhasználhatott volna.
Amikor kibukott belőle az első kérdés, csak oldalra döntöttem a fejemet, és így néztem a dühtől vöröslő arcát. Nem szándékoztam válaszolni neki, elvégre ő is tudta a választ – fogva akarom tartani őt. Mindent, amit ezen felül mondhattam volna neki, felesleges lett volna neki is a tudtára adni, elvégre úgy sem hitt volna nekem. Ha emlékezett volna rám, semmi sem alakult volna így, de mivel ez volt az a bizonyos ha mondat, ami úgysem változtat már a jelen alakulásán, felesleges is volt azon agyalnom, hogy mi lett volna, ha. Épp ezért nem voltam semmi más a számára, csak egy kegyetlen fogva tartó, aki biztosan velejéig romlott, ezért rabolta el őt. Vagy ha nem ez, akkor a koven egyik hű követője, aki már alig várja, hogy a többiek kezére adhassa őt. Abba mondjuk biztosan nem gondolt bele, hogy ha az utóbbit kívántam volna tenni, már száz meg egy alkalmam lett volna rá, ám még mindig itt volt a cellámban, szóval minden bizonnyal mást akarhattam tőle. Persze bármi is volt a szándékom, őt az teljesen hidegen hagyta, mert ugyanúgy rab volt, még ha mondjuk engem jó cél is vezérelt.
Amikor megunta az ácsorgást, leült a rácsok elé törökülésben, és így nézett rám. Én továbbra sem mozdultam el a pozíciómból, úgy álltam ott, mint a szikla. Mozdulatlanul és rezzenéstelenül. Egyedül a szemem mozgott, ahogy követtem Grace minden egyes mozdulatsorát, de végül az is megállapodott az arcán. Amikor azt kérdezte, hogy beszélgetni akarok-e, meglepve vontam fel egy másodpercre a szemöldökömet, ahogy feltámadt bennem a kíváncsiság is. Ez új volt. Eddig ideáig soha nem jutottunk el, én pedig kíváncsi voltam arra, hogy mit forgathat a fejében.
Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy meghallottam a kérdéseit. Nem lepődtem meg igazán, hogy ez volt az első, amit tudni akart, inkább azon csodálkoztam, hogy még mindig ezen rágódott. Nem volt nyilvánvaló a számára rájuk a válasz? Többet tőlem úgy sem fog megtudni. De ezúttal úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg tőle a válaszadást. Kíváncsi voltam a történések alakulására.
- Szerinted miért vagy itt és ki vagyok én? – feleltem végül kérdéssel a kérdésre, az első szót különösen kihangsúlyozva. Tényleg érdekelt az őszinte véleménye, habár sejtéseim voltak azt illetően, hogy mit gondolhat az egész szituációról, amibe került. Sok jót bizonyosan nem, de nem is foglalkoztatott ez különösebben. Ha így lett volna, akkor soha nem raboltam volna el.
Közelebb menni mindenesetre nem mentem közelebb hozzá, megmaradtam a falnál. Nem arról volt szó, hogy féltem volna tőle, egyszerűen felismertem a veszélyt, ami benne lapult, és nem kívántam a terveimet romba dönteni egy óvatlan pillanatban tett cselekedet miatt. Nem egyszer vettem már fontolóra azt a lehetőséget, hogy Grace egyszer csak elkezd barátságosabban viselkedni annak reményében, hogy leengedem a védelmem, ha azt látom, hogy nem áll szándékában már megszökni, és ha megtörtént, akkor ő a gyengeségemet kihasználva egyszerűen megszökhetne. Okosabb volt annál, mint aminek a koven beállította, ezt én jól tudtam, és nem kockáztattam. Most pedig nem véletlenül jutott ismét eszembe ez az ötlet, úgyhogy érthető okok miatt voltam bizalmatlan.




zene: cím helye 731 szó a semmiről, remélem azért reagálható Very Happy




avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Tyler Hoechlin
Léptek száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Szomb. Aug. 05, 2017 10:46 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

Hazudnék, ha azt mondanám, a cellámban töltött percek nem kergettek az őrületbe. Néha csak elképzeltem, ahogy vér borítja a kezeimet, a kovenem, a családom vére. A harag és a bosszúvágy olyankor annyira eluralkodott rajtam, hogy az járt a fejemben, ha kiszabadulok innen, első dolgom lesz felkeresni a még élő tagokat és apró darabokra tépni őket. Addig szívni a varázserejüket, amíg egy csepp sem marad bennük, hogy aztán védtelenül a lábaim előtt heverjenek, s végignézzék, ahogy egytől egyig megölöm őket. Olykor még a tulajdon szüleim halálát is elképzeltem, s azokban a pillanatokban meg voltam győződve róla, hogy igazuk volt. Tényleg egy torzszülött vagyok, egy szörnyeteg. Próbáltam nyugtatni magam, hogy ők hozták elő belőlem mindazt a sötétséget, ami épp csak bennem szunnyadt, de ez nem volt mentség arra, amit tettem és amit tenni kívántam, mikor elöntött a magány és maga alá temetett. Ahogy felébredtem a rémálomból, s felültem, rögtön egy vers jutott eszembe.

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Mindig is kedveltem a költeményeket, az évek alatt szép lassan beleszerettem a versekbe. A cellában lévő összes könyvet olvastam már, de ezt az egyet, melybe külföldi verseket gyűjtöttek, talán egyszer, ha kezembe vettem. Az itt töltött idő alatt viszont megszerettem, egyik kedvencemmé vált. Néhány verset kívülről tudtam, míg másoknak egy-két versszakát véstem az eszembe. Ez is egy ilyen költemény volt. Rengeteg időt töltöttem olvasással, sok egyéb lehetőségem nem akadt. Ez volt az én menedékem.
Beletelt néhány percbe, mire felfogtam, hogy nem vagyok egyedül. Mikor az ismerős hangot meghallottam, végigfutott a hideg a hátamon, az apró pihék égnek meredtek bőrömön, egész testemet libabőr borította. Düh és meglepettség egyvelegével ugrottam talpra és a hang irányába fordultam. Csak ekkor vettem észre a földön heverő tálcát, rajta az ennivalóval. Nem panaszkodhattam, minden nap kaptam ételt, s olykor még idegen verseskötetekbe is belebotlottam. DE!!!! Be voltam zárva egy ház pincéjébe, egy rohadt cellába, és ezt sosem fogom megbocsájtani neki. Végül bólintottam a szavaira, de nem nyúltam az ételhez, az ágy mellett álltam, miközben azt néztem, hogy ő nyugodt, kifejezéstelen arccal a falnak dől, mint valami börtönőr. A harag azonnal fellobbant bennem, azon se lepődtem volna meg, ha a fülemből füstfelhők törnek elő, vagy lángolni kezd a bőröm. Mert olyan érzés volt, mintha meggyulladtam volna. Szinte vörösben láttam ilyenkor a világot, s még a versek sem tudtak volna lenyugtatni. Ha lett volna nálam valamiféle tűzszerszám, felégettem volna az összes könyvet, mert bármennyire szerettem őket, nem tudtam türtőztetni a dühömet. - Mire vársz? Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül haragosan, s a nyelvemre haraptam, hogy többet ne szóljak. Éreztem, ahogy a fémes, sós vér szétárad a számban, de nem törődtem vele. Az íze a gyilkosságokra emlékeztetett, amikre dühömben élvezettel, büszkén gondoltam. Nem gondolkodtam tisztán ilyenkor. Képtelen voltam rá. Mikor visszaemlékeztem ezekre a borzalmas pillanatokra, mindig feltámadt bennem a bűntudat, de a heves érzelmek miatt nem volt tiszta a fejem, a gondolataim csapongtak. A harag, ami már mélyen a bőröm alá kúszott, elvette tőlem a józan ítélőképességet, s bármire képes lettem volna azért, hogy kiszabaduljak. Hogy bosszút álljak azokon, akik miatt ide jutottam. Fogoly voltam egy varázslat nélküli ketrecben, a saját testemben, a verseskötetekben.
Az ételre továbbra sem néztem rá, helyette letelepedtem törökülésben a földre, közvetlenül a rácsok elé. - Beszélgetni akarsz? - kérdeztem, de meg sem vártam a válaszát. - Akkor beszélgessünk! Miért vagyok itt? Ki vagy te? - tettem fel a két legfontosabb kérdést felvont szemöldökkel, ami azóta emésztett, hogy ide kerültem. Sosem kaptam választ, általában nem is maradt velem, most valamiért... mégis itt volt. Engem nézett, az ismerős, kék szemeivel. Amióta csak megláttam őt a rácsok túloldalán, belém hasított egy furcsa érzés, de a mai napig nem tudtam hova tenni. Mintha egy régi illat csapta volna meg az orrom, amit ismerek, amit éreztem már, mégsem tudom beazonosítani. Vagy egy dallam, ami belopta magát a füledbe, s egészen addig nem ismered fel, míg nem hallod újra. Ismertem őt. Vagy talán csak ismerni akartam.


638  szó ❀ where's my love ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
rose mciver
Keresem :
the worst coven of all
Léptek száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Csüt. Júl. 27, 2017 5:29 pm



Grace & Henry




Fiatalkoromban mindig úgy hittem, hogy az élet sok mindent tartogat a számomra. Hamar kiderült, hogy az erőm sokkalta hatalmasabb, mint a koven legtöbb tagjának, s talán pontosan emiatt ringattam magamat abba a hitbe, hogy valami nagydologra vagyok hivatott. Megmenteni a világot, elpusztítani a gonoszt, a sötétséget – kis pisisként tényleg hittem ezekben a dolgokban, a hősökről szóló mesékben. Emlékszem, én is olyan akartam lenni, mint ők. Erős, becsületes, tisztességes, olyan, akit mindenki tisztel, akit mindenki kedvel. Persze, ahogy benőtt a fejem lágya, úgy rögtön rájöttem, hogy mindez ostobaság volt.
A világ nem fekete-fehér volt, mint azokban a történetekben, hanem annál sokkalta árnyaltabb. Arról nem is beszélve, hogy a fenéket tartogatott nekem a sors nagy dolgokat. Nem is hittem már abban, hogy létezne bármilyen felsőbb erő, hatalom vagy isten, mindenki nevezze annak, aminek akarja. A szellemek létezését nem tagadtam, de tudtam, hogy rájuk sem számíthatok – ez akkor vált egyértelművé a számomra, amikor először tudatosult bennem, hogy az apám már rég nem a fiaként tekintett rám, hanem csupán egy eszközként, amelyet a koven érdekében bármikor be lehet, be kell vetnie.
Eleinte azonban még képes voltam mindezt eltűrni, hisz ott volt Grace, akivel mindig is jól megértettük egymást. De amikor ő is elment, nem maradt semmi, ami ebben a romlott kovenben tartott volna. Valamilyen szinten hálás voltam a lánynak azért, amiért így tett, hisz így én is lehetőséget kaptam a kitörésre, de ostoba módon inkább úgy döntöttem, hogy maradok, és megvédem őt, mind saját magától, mind a kovenünktől. Sokkal egyszerűbb lett volna csak felszívódni, egyedül képes is lettem volna életem végéig megbújni apámék elől, de Gracet nem akartam magára hagyni. Rajtam kívül nem számíthatott senki segítségére, és igaz, hogy ő most nem emlékezett rám, hogy a számára csak egy őrült voltam, de mindez nem számított, amíg biztonságban volt, vagy amíg meg nem oldódott az ügye.
Ugyanis azóta, hogy elkaptam, és egy cellába zártam a pincémben, azon ügyködtem, hogy megoldjam a problémáját. Ha a koven már nem üldözi, akkor biztos voltam abban, hogy ő is leáll azzal, hogy boszorkányokat öljön. Ez a számára egy fajta önvédelmi mechanizmus volt – fenyegetve érezte magát, még szép, hogy megvédte magát. Nem hibáztathatta senki érte. Mindenesetre, amíg a veszély fennállt, nem engedhettem ki.
Egy fémtálcával a kezemben mentem le a pincébe, mivel ebédidő volt már, s hiába voltam én a fogva tartó, éheztetni őt nem akartam. Elvégre, nem a kínzása volt a célom, épp elég szenvedés lehetett neki a magányt elviselni, meg azt, hogy elveszítette a szabadságát. Igaz, sajnáltam őt ezért kissé, de még mindig jobb volt itt lenni az én pincémben, mint egy börtönvilágban, ahová a kovenem küldeni akarta őt.
Le a lépcsőn, egy apró kanyar jobbra, odalépni a cellához, kinyitni a kis ajtót, amit a macskabejáróhoz tudtam volna hasonlítani (persze, ez is le volt zárva), majd azon becsúsztatni a tálcát, amin az étel állt, végezetül visszazárni az ajtót – mindez a cselekedetsor már teljesen rutinosan ment. Gondolkodnom sem kellett közben, csak csináltam, hisz naponta háromszor megismételtem, így ha álmomból is ébresztettek volna, akkor is képes lettem volna véghezvinni.
Általában azonban rögtön ezt követően vissza is mentem a házba, hogy folytassam a munkám, vagy éppen csak úgy henyéljek, de most még maradtam egy kicsit. Grace éppen aludt, nyugodt arcát látva ismét eszembe jutottak azok az idők, amikor még mindketten fiatalok voltunk, és nem volt semmi gondunk az égvilágon. Furcsa volt belegondolni, hogy azóta mi minden történt már, s hogy mi is hova jutottunk a gondtalan gyermekkorból.
Hátamat a falnak vetettem, s így nosztalgiáztam, amikor egyszer csak hirtelen felriadt Grace. Sokáig nem szóltam semmit, csak azt hallgattam, ahogy a lélegzete hevesről visszavált a normálisra. Egy pillanatra elszórakoztam annak a gondolatával, hogy megkérdezem tőle, mit álmodott, s akkor választ is kapok rá, ám tudtam, hogy ez egyébként sem történne meg, mint ahogy azt is, hogy Grace nem épp nekem akarná kiönteni a szívét.
- Hoztam neked ennivalót – feleltem végül érzelemmentes hangon, ám nem mentem el. Nem tudom, mire vártam, talán csak arra, hogy lássam, elkezd enni, vagy arra, hogy elárulja, ha szüksége van még valamire. Túl közel a cellájához azonban nem mentem, mert tudtam, hogy mennyire veszélyes tud lenni.




zene: cím helye Csapnivaló, a következő remélem jobb lesz <3




avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Tyler Hoechlin
Léptek száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   Hétf. Júl. 17, 2017 11:18 pm




Henry & Grace

going to prison is like dying with your eyes open

A cellában töltött napjaim az őrületbe kergettek. Néha csak sikoltani akartam torkom szakadtából, de nem volt hozzá elég erőm. Mintha egy álomba csöppentem volna, ahol sikoly helyett csak tátogni tudok, némaságba burkolózva az örökkévalóságig. Már az alvás sem volt kedvemre való, az álmaim nem repítettek boldogabb helyre, nem költözött belém nyugalom még olyankor sem, a kalickából távozó alakomat láttam csak, kísértett, akárhányszor csak lehunytam a szemem. Egyedül a könyveimbe menekülhettem, a versek, szonettek segítettek megőrizni az ép elmémet, már amennyire nevezhettem épnek. A sok megpróbáltatás megtört, de nem küldött a padlóra, még mindig erős voltam, egy igazi harcos szellem. Nem adtam fel még itt sem, bár kételkedtem benne, hogy jót tett nekem a bezártság. Nem értettem Henry terveit, nem ismertem a céljait, talán csak egy őrült volt... ugyanakkor éreztem az erejét, a rácsok mögül is, és minden porcikám el akarta szívni a benne rejlő varázslatot.

Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most;
most, míg a világ célomban keresztez,
társulj csak a balsorshoz, és taposs,
ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez:
jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem
átúszott romjain, s a gyászt legyőzte;
elszánt csatába most kezdj ellenem,
ne hozz esős reggelt a szeles éjre.
Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.

Hangosan olvastam a sorokat. ez megnyugvással töltött el, hallani a saját hangom... így nem éreztem magam olyan egyedül. Varázserő nélkül sínylődtem egy cellában, ami ugyan nem volt mocskos, de mikor beköszöntött az este, az egyetlen villanykörte fényénél vágytam rá, hogy más árnyékát is lássam a sajátom mellett. Gyűlöltem a magányt, az erőtlenséget, nekem pedig sem varázserőm, sem társaságom nem volt. A hosszú idő alatt kezdtem elhinni a szüleim és a kovenem szavait. Egy förmedvény voltam, egy torzszülött, egy szörnyeteg. A számkivetett.
Hatalmas sóhaj után hallgattam el, miután másodjára is felolvastam a szonettet. Még az értelmére, a jelentésére sem figyeltem oda, csak rutinosan olvastam fel az ismerős sorokat. Lehiggadtam tőle, ugyanakkor az agyam eltompult és így nem éreztem az ürességet, amit nem tudtam mivel betölteni. Nem volt remény, nem volt semmi már bennem. Mindenki elhagyott, száműztek és még varázslat sem volt bennem. Minden boszorkány rémálma. Mindezek mély nyomot hagytak bennem, a felém kiáltott szavak, a félelem minden ismerősöm, még a családom tekintetében is... De nem voltam szomorú, csak megtört, dühös, bosszúszomjas. Mégsem akartam ártani a családomnak, fölösleges lett volna ilyen álmokat dédelgetnem. Be voltam zárva, s még azt sem tudtam, hogy egy őrült tart fogva, vagy egy hű követő, aki a gyülekezetemnek dolgozik. Leheveredtem az ágyra, a kötetet a mellkasomon pihentetve. Néhány pillanat kellett csak, hogy álomba merüljek, a kellemes, ismerős sötétségbe. Egy fémes nyikorgásra ébredtem, s mikor kinyíltak a szemeim, a cellám ajtaja tárva nyitva volt. Azonnal felpattantam, s bár kételkedve, de elindultam az ajtó felé. Ahogy elértem az ajtót, az becsapódott előttem egy hatalmas csattanással. Puff. A könyv lehullott a mellkasomról, összecsókolózott a kőpadlóval egy tompa puffanás kíséretében. A szemeim kinyíltak, ezúttal tényleg ébren voltam, s úgy kapkodtam a levegőt, mintha lefutottam volna egy maratont.


431 szó ❀ i was born sick ❀ kredit


avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
rose mciver
Keresem :
the worst coven of all
Léptek száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Grace cellája   Hétf. Júl. 17, 2017 11:15 pm

***

avatar
Egy sziluett vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace cellája   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Grace cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Chloe Grace Moretz

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls :: Otthonok :: Menedékház - Henry Walker otthona-
Új téma nyitása   Hozzászólás a témához
^
ˇ