Választ akartam kapnia kérdéseimre, végre megtudni az igazságot, de olyan volt, mintha csak játszadozna velem. Feldobja a labdát, aztán az orrom előtt lecsapja. Kezdtem egyre haragosabb lenni, az ő dühe pedig csak még inkább idegesített. Nekem volt okom rá, hogy dühös legyek, hogy haragudjak, és megvessem őt, de neki? Nem értettem, mégis mi baja lehet. Talán tényleg őrült volt, aki valami engedelmes rabot akar nevelgetni a pincéjében, aki úgy cselekszik, ahogy ő akarja, és azt mondja, amit hallani akar. Bezárt ide, s hiába ad ételt, hoz nekem könyveket, a legfontosabbat vette el tőlem, amit embertől el lehet: a szabadságát. Mintha egy farkast akarna valaki házi kedvencként tartani. Az egész abszurd volt, és nagyon beteg, mintha az életem hirtelen egy horrorfilmmé változott volna. - Ezt te sem gondolhatod komolyan... - morogtam az orrom alatt, de láttam valamit a tekintetében, ami miatt nem mertem hisztit csapni, valami megmagyarázhatatlan sötétség bújt meg a kék szemek mögött. Már azelőtt kapcsoltam, hogy kiejtette volna azt a két bizonyos szót, melyek tompán, szinte visszhangot verve jutottak el hozzám. Aztán minden lángolt, arrébb kellett ugranom, hogy a mellettem lévő könyv miatt ne kapjon lángra a bőröm is, meg sem próbáltam eloltani. Nem lett volna értelme. Csak álltam ott némán, lefagyva, mozdulatlanul, meredtem az égő könyvekre, magamba szívtam a füstöt, és éreztem, ahogy minden érzés kiveszik belőlem. Csak a tátongó üresség maradt, az a két szó pedig, ami felemésztettem az összes kincsemet, a fülemben csengett, de nem hallottam semmit, csak a lángokat láttam magam előtt, s közben olyan érzésem támadt, mintha hullámok csapnának össze a fejem felett. Süllyedtem, le egészen a mélybe, a sötétségbe, ami úgy zárult be a fejem fölött, mintha a föld nyelt volna el. Tényleg a pokolba kerültem. A tűz hosszú percekig égett, forróságot generálva a cellámba, szép lassan elnyelt mindent, ami még fontos volt nekem. Nem volt bennem erő, alig éreztem a lábaimat, az egyik rácsba kapaszkodtam, hogy ne zuhanjak a földre. Nem néztem a férfire, nem bírtam ránézni, s nem is akartam. Elpusztította mindenemet, ami még tartotta bennem a lelket, mindent, ami megakadályozott abban, hogy elveszítsem a józan eszemet. Bele sem mertem gondolni, mi lesz ezután, képtelen voltam a jövőmre gondolni, úgy éreztem, hogy Henry elpusztította a könyvekkel együtt. Már nem volt semmim, az ég világon semmim nem maradt, csak a magányom, de abban a pillanatban semmit sem éreztem. Semmit. Üres voltam, mint egy kagylóhéj. A tűz végül elaludt, vele együtt minden lap, minden vers elveszett. A férfi hangja elment a fülem mellett, nem érdekelt, nem tudtam rá figyelni, talán fel sem fogtam, hogy mit mondott. A szavak eljutottak az agyamig, tompán hallottam is őket, mintha a víz alatt lett volna a fejem, de nem érdekelt a jelentésük. Nem érdekelt már az ég világon semmi, az életben maradás sem. Miért akarnék élni, ha csak egy apró ablakon keresztül láthatom az eget, a friss levegő jóformán be se áradt hozzám, a nap nem érinthette az arcomat... s a versek sem voltak többé. Mire megfordultam, hogy a férfire nézzek, már nem volt sehol. Még hallottam a zár kattanását, a távolodó lépteit, a hangját a fejemben. De a világ megszűnt körülöttem létezni. Azt hiszem, egy kicsit én is.
522 szó ❀ utállak imádlak, itt az én záróm is! ❀ bad at love ❀ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Szept. 02, 2017 3:41 pm
Grace & Maverick
Nem várt hevességgel válaszolt a szavaimra Grace, és habár más valószínűleg határozottan megijedt volna azoktól a már majdnem vérben forgó szemeitől, attól, ahogy neki ugrott a rácsnak, és megpróbált kifurakodni a rések között, de nekem egy arcizmom sem rándult. Rezzenéstelenül álltam, egy tapodtat sem mozdultam, és csak néztem őt, ahogy a düh egyre jobban elvette az eszét. Az én ingerültségem az övéhez képest semmi sem volt, és ebben a pillanatban még viszonylag nyugodtnak is éreztem magam, ahogy az arcomra már-már kínzó lassúsággal egy gúnyos mosoly telepedett. - Valóban annak kellene lenned – közöltem vele rideg hangon, arra utalva, hogy nem lenne kötelességem a lehetőségekhez mérten megadni neki a kényelmet. Mert attól függetlenül, hogy fogva tartottam őt, egészen jó dolga volt. Kapott lámpát, volt egy viszonylag kényelmes ágya, könyvei, hogy ne unatkozzon, volt fürdőszobája, és még ételt is kapott rendesen. Egy szava sem lehetett volna azt leszámítva, hogy nem engedtem el sehova, ő mégis sérelmezte mindezt, és nem elégedett meg a nagylelkűségemmel. Határozottan engedékeny voltam vele szemben, de ha annyira látni akarta, hogy milyen kegyetlen tudok lenni, akkor gratulálok, mert most meg fogja kapni. – Phasmatos Incendia – ejtettem ki a két varázsszót, majd lángra lobbantottam az összes verses könyvet, amit eddig összegyűjtöttem neki. Tudom, hogy kegyetlen voltam, azt is, hogy ezzel valószínűleg eljátszottam az utolsó esélyemet is arra, hogy Grace megbízzon bennem egyszer még így is, emlékek nélkül, de nem érdekelt, egy percig sem. Csak látni akartam, ahogy a félelem eltorzítja a vonásait, miközben rájön, hogy pontosan mit is tettem. Azt akartam, hogy tudja, ne használja ki a nagylelkűségemet vele szemben, mert ha akarom, meg tudom keseríteni az életét anélkül, hogy megölném. Az sem foglalkoztatott, ha innentől fogva még jobban gyűlölni fog, erre szinte már vágytam is, mert ez engem is emlékeztetett arra, hogy pontosan mi is a célom. Nem azért raboltam el őt, hogy visszaszerezzem az emlékeit, vagy hogy újra kialakítsam azt a kapcsolatot, ami kettőnk között volt. Nem. Azért tartottam őt fogva, hogy megmentsem a koventől és attól a sorstól, hogy az idők végezetéig egy börtönvilágban raboskodjon, és megfogadtam, hogy bármit képes lennék megtenni ezért, hogy az sem fog érdekelni, ha meggyűlöl Grace. Erről már kezdtem megfeledkezni, ahogy telt az idő, de ez a mai jó lecke volt mindkettőnk számára. Én is tudtam, hogy hol a helyem, és reméltem, hogy ezzel ő is megjegyezte magának egy életre. Mire a lángok elaludtak, addigra a könyvekből nem maradt semmi más, csak por és hamu, egy-két lap maradhatott csak megszenesedve, de azokról sem lehetett már semmit leolvasni. Elégedettséget mindenesetre nem éreztem ez a tettem után, mert nekem is fájt, hogy ilyen módszerekhez kellett folyamodnom, de már nem volt mit tenni. Csak érzelemmentesen néztem őt, bármit is csinált, bárhogy is reagált a szeretett könyveinek az elpusztulására. Ha sírt, akkor nem hatott meg, ha könyörgött, akkor nem hajoltam meg, ha pedig szidott, akkor minden egyes szava lepergett rólam. - Majd akkor, ha jónak látom – vetettem oda neki szenvtelenül a kérdésére, miszerint mikor engedem el őt, majd meg sem várva azt, hogy kérdezzen még valamit, vagy hogy egyáltalán cselekedhessen bármit, csak tettem egy-két lépést hátra, miközben le sem vettem a szemeimet róla, és sarkon fordultam. A lépcső felé vettem az irányt a célból, hogy itt hagyjam őt. Nem érdekelt, ha kiáltozott utánam, feltéve, hogy bármi ilyesmit tett, egy pillanatra se néztem hátra, csak felmentem a lépcsőn, és lecsaptam a pincébe vezető csapóajtót. Még hallhatta, ahogy a zár kattan egyet, de aztán teljes csend borult az egész házra, miután én is levágtam magam a kanapéra. Hosszú percekig csak bámultam a plafont, az előbb történteken agyaltam, de aztán felsóhajtottam, majd lehunyva a szemeimet megpróbáltam kizárni a fejemből minden gondolatot.
A hangulatom úgy ingadozott a közelében, hogy azon aggódtam, idegösszeomlást kapok tőle, ha pedig azt nem, tényleg megőrülök. Különben sem voltam benne biztos, hogy még nem történt meg a hónapok alatt, amíg bezárva tartott, arra pedig nem láttam semmi esélyt, hogy a közeljövőben elengedne. Miért tenné, ha idáig meg sem fordult a fejében? Okkal hozott ide, vagy azért, hogy egyszerűen csak itt tartson, mert elmebeteg volt, vagy pedig céljai voltak velem. Ezekre a kérdésekre sosem kaptam választ, egy idő után pedig már nem is foglalkoztam vele, minek kérdezzem, ha úgysem beszél... Hosszú idő óta nem bombáztam kérdésekkel, hetekkel ezelőtt kérdeztem tőle utoljára bármit is, most pedig idejön és faggatózik, majd ingerült lesz, majdnem faképnél hagy, aztán mégsem teszi. Nem voltam már egészen biztos benne, hogy tényleg itt van, nem csak az elmém űz velem tréfát. És az a mosoly! Gyűlöltem, amiért képes volt mosolyogni, mikor bennem egy világ dőlt össze, mikor itt tértem magamhoz, szépen lassan pedig az őrületbe kergetett a bezártság, ő pedig MOSOLYOG!!! Borzasztóan dühös voltam, ökölbe szorult kezem halkan reccsentek, olyan erősen szorítottam össze ujjaim. A fájdalom nem érdekelt, valószínűleg csak megrándult a kezem, tenyerem pedig szó szerint viszketett a varázslás utáni vágytól. Annyira, de annyira szerettem volna megkínozni, ehhez még mágiára sem lett volna szükségem. Egy vaskos könyvvel is szívesen szétcsaptam volna a fejét. - Ó, igazad van! Hálásnak kellene lennem. - vágtam rá összevont szemöldökkel, enyhén oldalra billentett fejjel. - Nagylelkű ember vagy, amiért könyveket hoztál nekem. A zárkámba! - kiáltottam felé az utolsó szót, annyira elborult az agyam, hogy felpattantam a földről és a rácsoknak ugrottam. Mindkét kezemmel rámarkoltam, a réseken pedig amennyire tudtam, áthajoltam. Persze nem fért át a fejem rajta, az arcom két oldalát egy-egy rács érintette, de nem érdekelt, ennél közelebb nem kerülhettem a férfihez. Hevesen kapkodtam a levegőt, de képtelen voltam lehiggadni, olyan dühös voltam, hogy akár puszta kézzel is képes lettem volna megölni a férfit, vagy... legalább megpróbálni. Pont leszartam, honnan ismerte az ízlésem, amilyen dilinyósnak tűnt, akár meg is figyelhetett, mielőtt bezárt ide, ki tudja mióta lesett már utánam. A hideg is végigszaladt rajtam, ahogy erre gondoltam, de aztán belenéztem azokba a kék szemekbe, és nem tudtam elképzelni róla mindezt. A kétes érzelmek, gondolatok szintén az őrületbe kergettek. Ő is dühös volt, csak azt nem tudtam, mégis mi a franctól? Én voltam bezárva egy ismeretlen által, s őt idegesíti a kifakadásom, a gúnyolódásom? Tényleg örüljön, hogy nem nyírtam még ki! - Mert te nem vagy torzszülött. - feleltem egyszerűen, hiszen próbáltam már meg elszívni belőle a mágiát eleinte, mikor még közelebb merészkedett, vagy mikor betolta az ételt a cellába. Volt ereje, nem úgy, mint nekem. Vágtam egy fintort erre, de elhátráltam a rácsoktól, és összevontam karjaimat magam előtt. - Mi vagy te, dzsinn? - szaladt fel a szemöldököm, aztán próbáltam egy kis komolyságot erőltetni magamra. - Jó-jó... - forgattam meg a szemeimet. - Mikor fogsz elengedni? - tettem fel a kérdést, amire azóta kíváncsi voltam, hogy bezárt ide. Erre vágytam, csak erre az egy válaszra, a többi rohadtul nem érdekelt, de ez... más vágyam nem volt, mint megtudni, mikor jutok ki a saját poklomból, ugyanakkor féltem is a választól. Vagy attól, hogy hátat fordít nekem, és elsétál.
Tudom, hogy le kellett volna nyugodjak, hogy nem kellett volna hagynom azt, hogy Grace tovább provokáljon, de a jelen pillanatban mindent leszartam. Kezdtem elveszíteni a hidegvéremet, a düh túlságosan is úrrá lett felettem, és ha az ösztöneimre hallgattam volna, akkor már rég nem állt volna a ház a helyén. Gondolkodás nélkül képes lettem volna az erőmmel elpusztítani azt, sőt, határozottan vágytam minderre. Csak rombolni és pusztítani akartam, büntetni a világot, a kovent, amiért ennyire egy szerencsétlen és kilátástalan helyzetbe hoztak. Összeszorítottam a fogaimat, még a kezemet is ökölbe szorítottam, és megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, hátha ez segít kissé lenyugodni, de gondolom, mondanom sem kell, hogy nem ért semmit. Ugyanis abban a pillanatban, hogy már úgy éreztem, vissza tudom szerezni az önuralmamat, Grace ismét megszólalt. A gúnyos hangneme miatt a világ végére is képes lettem volna elrugdosni őt, vagy valaki mást, ez nem igazán érdekelt. - Valakinek meg kellett vennie azokat a könyveket – válaszoltam gúnyos félmosollyal az arcomon, a szavakat pedig szinte úgy köptem felé, mintha már csak ezek mérgek lettek volna a számban. – Vagy talán azt hitted, hogy a mikulás hozta őket? – tettem még hozzá, arra utalva, hogy én szereztem be neki ezeket a könyveket, és hogy nem véletlenül esett a választásom ezekre, ha véletlenül ennyire műveletlennek nézett volna. Ezt követően jó pár másodpercig farkasszemet néztem még vele, de aztán én voltam az, aki elfordította a tekintetét róla, és a plafonra emeltem azt. Muszáj volt mélyeket lélegeznem ahhoz, hogy ne veszítsem el még egyszer a fejemet, mert semmi jó nem származott volna abból, ha Gracenek sikerül teljesen kihoznia a sodromból. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy elég egy óvatlan pillanatban tett cselekedett ahhoz, hogy minden, amiért eddig küzdöttem és tűrtem, a semmiért legyen. Ehhez pedig a legjobb módszer az volt, hogy felidéztem magamban az apám pökhendi, önelégült arcát, ahogy közölte velem, meg fogok házasodni, még hozzá ahhoz a nővel, akit ők választanak nekem. Rögtön ezután eszembe jutott az is, hogy milyen jó érzés volt közölni nemcsak vele, hanem az összes fontos személlyel a kovenből, hogy ezt elfelejthetik, mert nem fogom megtenni. Nem volt nagy diadal, és tudtam, hogy határozottan komoly következményeket vont maga után, de nem érdekelt. Gondolataimból végül Grace újabb kérdése rántott ki, ami sokkal fogósabb volt, mint azt ő valószínűleg sejtette. Elvégre, hivatalosan én nem lettem száműzve úgy, mint ő, rám nem vadásztak, vagy, legalábbis, nem úgy, ahogyan rá. Biztos voltam abban, hogy apám semmi pénzért nem végeztetett volna ki engem, vagy akart volna egy börtönvilágba száműzni – ehhez túlságosan is értékes voltam nekik. A legerősebb boszorkány, akitől az egész koven sorsa függött… Biztos voltam abban, hogy azután, hogy olyan drámaian leléptem a gyűlésről, elég rendes főttek a saját levükben. - Igen is, meg nem is. De nem olyan értelemben, mint te – válaszoltam végül neki egy hosszabb gondolkodás után. De azt hiszem, ez így takarta a legjobban a valóságot, ráadásul úgy, hogy nem árultam el magamról és a múltamról túl sokat neki. – Egy kérdésed lehet még, de ha már nincs több, akkor ennyi volt a mese délutánból – feleltem még, majd karba tett kezekkel néztem rá várakozóan.
A szavai teljesen összezavartak. A verssel a bőröm alá férkőzött, érzéseket csalt ki belőlem, olyanokat, amiket már rég nem éreztem, vagy talán amiket még soha életemben nem. Fogalmam sem volt, ki ő, vagy mit akar, de ő nyilvánvalóan többet tudott rólam, mintha ismert volna... én pedig csak értetlenül meredtem rá, bambán, könnyekkel a szememben, eltátott szájjal. Idiótának éreztem magam, sőt, valószínűleg az is voltam, de nem tudtam parancsolni sem a könnyeknek, sem az érzelmeknek. Legalább nem sírtam. Pislogtam néhányat, míg a könnyek el nem tűntek, amíg újra erősnek nem tűntem, mert nem nyertem vissza az erőmet, de nyeltem egyet, s újra felöltöttem az álarcot. Talán épp az volt a célja ezzel a szavalás-baromsággal, hogy kizökkentsen, hátha megnyílik előtte, és elárulom, amit tudni akar, bármi is legyen az, vagy hogy a bizalmamba férkőzzön. Még szerencse, hogy annyira magamnál voltam, hogy ne dőljek be neki. A korábbi érzéseim mintha rendesen szégyelltem magam, mert majdnem voltam olyan ostoba, hogy érzéseket mutassak felé. Teljesen elment az eszem, ez már nyilvánvaló volt számomra. A bezártság megőrjített. - Bocsánat. - köptem gúnyosan a szavakat felé, túlzottan haragudtam magamra ahhoz, hogy normális hangot üssek meg. És amúgy is a fogvatartómmal beszéltem. - De tőled még az is meglepő, hogy egyáltalán olvasol. - vetettem oda foghegyről. Tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok az egyetlen a bolygón, aki verseket olvas, a külföldi versek mégsem voltak annyira híresek. Pláne nem egy fickónak, aki egy ketrecben tart a saját pincéjében. Az arcom megint kipirult a méregtől, a szemeim égtek a korábbi könnyektől. Félretettem a könyvet, nem volt már hangulatom a versekhez sem, nem tudtam lenyelni a haragom, bárhogy is próbáltam. A gúnyos mosolyát szerettem volna letörölni a képéről, mondjuk valamelyik könyvvel, vagy puszta kézzel. Nagyon vágytam rá, hogy kiszívjam az erejét, és a saját erejével kínozzam meg, vagy öljem meg. Minden más érzelem eltűnt, de a harag, a düh megmaradt, lángolt bennem, nem tudtam tisztán gondolkodni. Ha megtehettem volna, újra elkövetem ugyanazokat a hibákat. Képes lettem volna újra embert ölni, rosszra használni az elszívó erőmet... Henry is feszült volt, láttam rajta, az állkapcsa megfeszült, a tekintete még hűvösebbé vált, de az ő érzelmei pont nem érdekeltek, sőt. Még tetszett is, hogy feldühítettem, bármi is tette feszültté, nyilván én voltam a hibás. - Nem tudom mit kérdezhetnék. - gondolkodtam el gyorsan, mielőtt még lelépne, és itt hagyna egyedül. - A koven elől menekültem, mikor te elfogtál, és bezártál ide. Hogyan találtál rám előbb, mint ők? Te is boszorkány vagy, érzem a belőled áradó erőt, de mégis... milyen fajta? Te is egy számkivetett vagy? - kérdeztem tőle elmerengve. A gondolataim olyan gyors pörögtek, hogy valahová a távolba néztem, nem a férfire. Kételkedtem benne, hogy válaszolni fog, vagy ha mégis, őszinte lesz-e, de ő akarta, hogy kérdezzek. Én csak kapva-kaptam az alkalmon.
Akkor, egyetlen egy pillanatra azt hittem, hogy sikerült változást előidéznem Graceben. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy engem hallgatott, és egy másodpercre mintha az ismerősség érzését láttam volna felcsillanni a szemeiben, ám amilyen gyorsan ez jött, olyan gyorsan is tűnt el. Továbbra sem ismert fel, amit látva először sóhajtani támadt volna kedvem, egy olyan igazán nagyot, lemondóan. Valójában azonban dühöt éreztem. Már mióta itt tartottam őt fogva, és igaz, hogy beszélni nem sokat beszéltünk, de minden nap látott, és semmi. Egyszerűen semmi. Néha, amikor aludt, én lejöttem, és megpróbáltam valami varázslattal az emlékeit visszaszerezni, sőt, mágikus tárgyakat is felkutattam, hátha azokkal majd sikerrel járok, de a koven bárhogy is vette el Grace emlékeit, én nem tudtam visszaszerezni őket, és ez nagyon feldühített. Most pedig kijátszottam az utolsó kártyámat is, de ennek sem lett meg a várt hatása. Azt hiszem, most már tényleg meg kell szoknom azt, hogy Grace szemében csak egy őrült vagyok, aki elrabolta őt. - Csak te ismerheted Heinrich Heine verseit? – vágtam vissza gondolkodás nélkül egy gúnyos félmosollyal az arcomon, holott valójában nem ezt akartam volna mondani. De frusztrált voltam, és hiába nem Gracen kellett volna levezetnem a mérgemet, most pont ő volt itt, úgyhogy nem tehettem róla. Feltűnt a változás persze a viselkedésében ezután. Még mindig erősnek akarta mutatni magát, de valahogy kezdtem úgy érezni, hogy meg tudom nyerni magamnak. Persze, még mindig elővigyázatos voltam, nem akartam naivan megbízni benne, de úgy éreztem, hogy haladunk valamerre. A probléma csak az volt, hogy már én nem akartam bárhova is jutni ezzel a beszélgetéssel. Egyszerűen teljesen feleslegesnek éreztem minden próbálkozásomat, és csak arra vágytam, hogy felmehessek végre a lakrészemre, és jó erősen a falba üthessek mérgemben. Még az sem érdekelt, ha eltörik egy pár ujjam. Le kellett vezetnem a feszültségemet. Sürgősen. Idegesen beletúrtam a hajamba, vetettem egy pillantást Gracere, majd felálltam. Alapjáraton lehet nevettem volna a megszólalásán, de most nem volt kedvem hozzá, csak bosszúsan néztem rá. Lehet, hogy úgy tűnt, azon borultam ki ennyire, hogy pszichopatának gondolt, de valójában azt szinte már meg sem hallottam. Tisztában voltam azzal, hogy mit gondolt, vagy mit gondolhatott rólam, és nem érdekelt, egy kicsit sem. - Ha nem kérdezel valami értelmeset, akkor végeztünk. Ennek nincs így semmi értelme – feleltem, miközben tekintetemmel egyértelművé tettem a számára is, hogy ha nem tesz fel egy értelmes kérdést, akkor itt hagyom. Ami azt illeti, már most csak egyszerűen sarkon akartam fordulni, és itt hagyni a pincét, de nem voltam olyan kegyetlen, hogy csak így itt hagyjam őt, félbeszakítva a beszélgetésünket. Ezért ennyi időt kapott még, ha nem él a lehetőségével, akkor így járt. Engem már nem érdekelt.
Amikor Henry folytatta a verset, fejből, könyv nélkül, a számat is eltátottam volna, ha nem vesznek ki belőlem az érzelmek, vagy legalábbis nem tompulnak el bennem. De így csak meredtem rá, mint egy idióta, tekintetem összekapcsolódott a jégkék szempárral, ami tényleg gyönyörű volt, s ezúttal végigfutott rajtam a hideg, minden egyes porcikámat érintette, tarkómon a kósza hajszálak égnek meredtek, ahogy a hátamon a pihék is. Teljesen lesokkolt a két versszak, amit elszavalt, meg akartam kérdezni, hogy ezt mégis honnan ismeri, s bár ajkaim elnyíltak, egyetlen hang sem jött ki rajtuk. Mintha megnémultam volna. Ekkora döbbenet nem ért azóta, hogy bezárt ide, csak éltem a szürke kis napjaimat, amit néha vörös szín tarkított, ha mérges voltam, vagy kék szomorúság, de élénk, szivárványszínű döbbenet? Még soha ezelőtt. - Ezt honnan... honnan ismered? - hirtelen könnyek szöktek a szemembe, ahogy rátaláltam a hangomra, bár így is rekedten, kissé akadozva beszéltem a meghökkenéstől. A vers, ahogy ő szavalta... különös érzéseket keltett bennem, egyfajta ismerős, kellemes, meleg érzés költözött a testembe. Kicsit olyan volt, mint mikor azt a régi, elfeledett, kedvenc versemet olvastam el hosszú idő után először a cellában. De Henry-t nem ismertem, így végképp nem tudtam hova tenni az érzést. Mindenesetre rég éreztem már hasonlóképp. Aztán végre, végre hallatta a hangját, ami miatt egyszerre szerettem volna megütni és megölelni. Inkább előbbi, de némi hálát is éreztem, hogy végre beszélt hozzám. A kérdésemre kérdéssel felelt, ám jelen pillanatban ez sem számított. A törökülésből félig felegyenesedtem, a sarkaimra ültem, így még inkább szemmagasságba kerültünk. Borzasztóan szerettem volna megfojtani, de a csillogó szemei meggátolnak benne, hogy nekitámadjak. Megleptek. A válaszommal megleptem, s ez egy halvány mosolyt csalt az arcomra. - Jófiú? Hé, haver, te valami pszichopata vagy? - kérdeztem kissé támadóan. Próbáltam erősnek tenni, visszanyerni a méltóságom a könnyeim után, amik elárasztották a szemeim a versszavalás közben. Nehéz volt, de minden tőlem telhetőt megtettem. Hangom legalább határozottabban csengett, mint korábban.
Ahogy Graceszel néztünk farkasszemet másodpercekig némán, láttam az összes érzelmet, ami minden bizonnyal benne tombolt. Kíváncsiság – az iránt, hogy ki voltam én, és mit is akartam tőle pontosan. Bosszúvágy – amiért bezártam őt, elvettem a szabadságát, és egy dohos pincében lévő ketrecben tartottam. Gyilkolási vágy – az összes őt ért keserűség végeredménye, amit hajlandó volt bárkin kitölteni, aki csak az útjába került. Féktelen dühöngés, felégetni a világot, és addig pusztítani, amíg ő úgy nem érzi, hogy a szívében tomboló düh nem csillapodott. Elég volt egyetlen pillantás ahhoz, hogy tudjam, mi mindenre képes akkor, ha elveszíti az önkontrollt, s ugyanígy tudtam azt is, hogy a fogság ezen kicsit sem segített, sőt! A világot ugyan sikerült megmentenem Gracetől azzal, hogy elkaptam, de a legnagyobb fenyegetés még mindig leselkedett rá, és ez nem a koven volt, hanem saját maga. Nem volt otthona, nem volt családja, nem volt senkije, akihez visszatérhetett volna, s hiába voltam én itt neki, nem emlékezett rám. A koven megtett minden tőle telhetőt azért, hogy Graceből szörnyeteget csináljon, és tudtam, hogy ha nem cselekszek valamit sürgősen, akkor már nem fordíthatom vissza azt a folyamatot, amit elindítottak benne. Miközben ő már jobbnak látta, ha elkezd egy verset olvasni, én azon gondolkoztam, hogy vajon megér-e egy próbát az, hogy beszéljek vele. Hogy elmondjam neki az igazságot. Ahogy azonban a képzeletemben hallottam magamat a közös múltunkról fecsegni, rájöttem, hogy ez kicsit sem változtatott volna a helyzeten. Az emlékeit nem tudtam visszaadni semmilyen varázslattal, és habár sejtettem, hogy valahogy felébreszthettem volna őket, de annak a módja bizonyosan nem az volt, hogy én elújságolom neki, jegyesek voltunk egyébként. És szerettük egymást, vagy, legalábbis valami hasonló. Valami más módot kellett találnom ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmát, vagy visszaszerezzem az emlékeit, éppen csak azt nem tudtam még, hogy mi is az.
Megalázva írni egy könyörgő levelet, Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet. Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak, Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni, Mással látni meg őt és utána fordulni. Kacagni hamis lemondással, Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
A szavak öntudatlanul hagyták el ajkaimat, ahogy felismertem azt a verset, amit már oly sokszor hallottam korábban Grace szájából. Nem itt a cellájában, hanem még otthon, jó pár évvel ezelőtt, ahogy a tóparton ültünk, csak mi ketten, s ő persze jó szokásához híven akkor is a verses könyveit bújta. Eredetileg azért mentünk ki oda, hogy a varázslást gyakoroljuk, hisz akkor még nem tudtuk, hogy Gracenek egyáltalán nincs ereje, hanem azt hittük, hogy valami blokkolja benne. Persze a gyakorlást elég hamar feladtuk, és utána csak élveztük a szép tavaszi napot, ahogy a szél meg-megsimogatta arcunkat, ahogy a madarak csicseregtek. Grace hangosan olvasta nekem a verseit, amiknek a végére érve én mindig tettem egy epés megjegyzést, mert nem volt olyan alkotás, amibe ne tudtam volna belekötni. Valójában, ő sem tudta, hogy megjegyeztem őket, nem is azért, mert annyira lenyűgözött volna a líra, egyszerűen csak… A közös emlékekkel valahogy ezek is megmaradtak. Ahogy azonban a második versszak végére értem, mintha visszacsöppentem volna a hideg és kegyetlen valóságba. Egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Mert már nem számított, hogy mi volt korábban. Az már a múlté volt, és nekem is alkalmazkodnom kellett az új helyzethez. Ami nem takart mást, minthogy Grace számára én egy idegen voltam, egy gonosz ember, aki elrabolta őt a saját, kifürkészhetetlen céljai érdekében, és ez így is volt rendben. Nem vártam semmi mást tőle. Amikor feltettem neki a kérdést, miszerint hinne-e nekem, ha azt mondanám, nem a kovennek dolgozok, nem számítottam pozitív válaszra. Igazából, szinte már hallottam is a hitetlenkedő nevetését, és ahogy ellenségesen nekem szegezi azt a kérdést, hogy normális vagyok-e. Így amikor végül Grace kicsit sem így reagált, nos, nem kicsit lepődtem meg. Igyekeztem persze ezt nem nagyon mutatni neki, nem akartam felbátorítani semmire, de a szemeim csillogása biztosan elárulta neki, hogy erre még én sem számítottam. A mondandója második felére már sokkal inkább, úgyhogy nem is vettem a szívemre a szavait. - És ha azt mondanám, hogy én jófiú vagyok, hinnél nekem? – tettem fel a következő kérdésemet neki. Teljesen komoly arcot vágtam, hogy ne hihesse azt, csak szórakozok. Már így is őrültnek titulált, szóval sok veszteni valóm nem igazán volt.
A bezártság szép lassan megőrjített, kiölt belőlem minden életet, minden jóságot, minden örömöt. Csak bánat volt idelent, sötét és hűvös, színtiszta magány szivárgott a falakból. Csak sodródtam az árral, teltek a napok, a hetek, mintha a világ nem is létezne, vagy mintha én nélkülem létezne. Lassan valóban megszűntem létezni, az sincs kizárva, hogy ha találok bármi éles tárgyat, felvágom az ereim, de már lepedővel is képes lettem volna felkötni magam, ha van hova. Elegem volt az életből, ebből a kicseszett zárkából, a magányból, egyedül a verseket nem gyűlöltem, azok kötöttek le, bár tegnap már egy könyv a földön landolt, közvetlen azután, hogy összecsókolózott a fallal. Nem akartam kárt tenni benne, de az egyik vers annyira szíven ütött, hogy egy kósza könnycseppet alig tudtam megfogni, hogy ne szántsa végig az arcom. Az érzelmek jóformán teljesen kivesztek belőlem is, csak egy kísértet voltam, érzések nélkül, üresen, lélektelenül. Az a néhány sor mégis annyira szívbemarkoló volt, a mély szomorúság után viszont csak a düh maradt, amit a drága kincsem, a verseskötet bánt, majd jött megint a jól ismert üresség. Henry jelenléte pedig kicsit enyhítette ezt a magányt, legalább haragot kiváltott belőlem, ha mást nem is. Éreztem! Aztán eljött az a pont, amikor azt kívántam, bár elhúzná a csíkot, hogy újra magányos és érzéketlen legyek. A földön ülve, őt nézve viszont rengeteg érzés kavargott bennem, nagyrészt kíváncsiság, bosszúvágy és gyilkolási hajlam, ez utóbbit próbáltam kizárni, de tudtam, hogy ha elérném a férfit, elszívnám minden erejét, aztán valószínűleg nyakát törném egy varázslattal, vagy drasztikusabbat tennék vele. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem! A kifakadásomra nem reagált, így hát vállat vontam, s még mindig a földön ülve, addig nyújtóztam, amíg elértem az éjjeliszekrényt, amin egy könyv hevert. Felcsaptam a borítóját, és az első verset hangosan olvasni kezdtem. Nem érdekelt Henry reakciója.
Tudod mi a bánat? Várni valakit ki nem jön el többé, Eljönni onnan, hol boldog voltál, S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek, Kergetni egy álmot, soha el nem érni Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Hangom egyenletes volt, s épp olyan érzéketlen, mint amilyennek éreztem magam. A többi sort viszont nem olvastam el, csak felvont szemöldökkel bámultam a férfit, hátha zavarba jön, vagy megunja és elmegy. Ha nem válaszol, akkor nincs értelme annak, hogy itt legyen. Aztán egyszer csak eltávolodott a faltól, megközelítette a rácsokat, de okos volt, nem jött túl közel, hogy ne árthassak neki. Jó egy méterre állt meg tőlem, onnan nézett rám azokkal az üres, jéghideg, kék szemeivel, hogy ha éreztem volna mást a dühön kívül, valószínűleg a hideg futkosott volna rajtam. De a bezártság ellenére sem féltem tőle, sőt, szerettem úgy hinni, hogy ő fél tőlem. Ez nem volt igaz, csupán távolságot tartott tőlem, mert pontosan tudta, mire vagyok képes, de én szerettem másképp gondolni. Mintha az ő félelme erőt adhatott volna nekem. Ahogy leguggolt, még közelebbről szemügyre vehettem hűvös tekintetét, szemeink összekapcsolódtak, álltam a pillantását. - Nos... - gondolkodtam el egy pillanatra, miközben megnyaltam alsó ajkamat. - Ha nem nekik dolgozol, akkor őrült vagy. - feleltem könnyedén, miközben kíváncsian méregettem. Szóval nem nekik dolgozik. Akkor mégis mit akarhat tőlem?
Őszintén szólva, elképzelésem sem volt, hogy mit vártam ettől az egész beszélgetéstől. Hogy majd Grace hirtelen emlékezni kezd rám, és rájön, hogy nem kell ellenségként tekintenie rám? Vagy hogy valamilyen módon megnyugszik, és többé nem úgy kezeli az ittlétét, mintha tényleg rab volna? Elvégre rosszul nem bántam vele, rendesen kapott ételt, hoztam neki versesköteteket, mert tudtam, hogy azokat szereti, és így legalább volt is mit csinálnia. Nem éheztettem, nem kínoztam, a szabadságát tényleg elvettem, de a jelen állapotok szerint ezt kellett tennem ahhoz, hogy megvédjem őt nemcsak a koventől, hanem saját magától is. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy mondhatok én neki bármit, nem fog változni a véleménye. Makacsabb volt egy öszvérnél is, és a közös emlékeink nélkül nem voltam én semmi más neki, csak az a férfi, aki elrabolta, és akinek a céljai kifürkészhetetlenek. A szavaim mit sem értek volna, mert a tettek teljesen mást sugalltak. A kifakadásán nem lepődtem meg, de igazából semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, csak ugyanolyan kifejezéstelen, némileg érdeklődő arccal figyeltem őt, amivel tudtam, hogy csak még jobban felhúzom. Tagadhatnám, hogy kicsit sem élveztem az ilyen kis harcainkat, de az nem lett volna igaz. Persze nem Grace idegeire akartam menni első sorban, ez nem szerepelt a teendőim listáján, bár… valamilyen szinten azért mégis élveztem azt, hogy ilyen reakciót tudtam kiváltani belőle csupán egyetlen egy pillantással. Emlékszem, gyerekkorunkban is sokszor csináltam ezt vele, akkoriban persze szándékosan idegesítettem fel, mert mindig vicces volt a dühtől vöröslő arcát nézni. Ma már ez a fajta élvezet eltűnt ugyan, hiszen felnőttünk és megkomolyodtunk, de ezek az alkalmak mindig eszembe juttatták a régi szép időket, amikor még minden rendben volt. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy soha többé nem fognak visszatérni, és hogy nekem sem kellene ilyeneken töprengenem, de egyszer-egyszer, amikor nem volt semmi más dolgom, csak ülni a kanapén és elmélkedni, azért szerettem hátratekinteni a múltba, és keresni azt a pontot, amikor minden elromlott. Kerestem a saját hibáimat a történtekben, vagy azon agyaltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a mostani katasztrófát, de rá kellett jönnöm, hogy felesleges – ezt nem tudtuk volna semmiképpen sem elkerülni. A koven véleménye nem változott volna meg Graceről, nem számít, én mennyire törtem volna magamat. De ettől függetlenül is szerettem ezt csinálni, mert erőt merítettem belőle, és így voltam képes minden nap szembenézni Graceszel, és azzal, hogy most mennyire gyűlölt. De ez csekély ár volt, ha ezáltal képes voltam megmenteni őt attól, hogy egy börtönvilágba kerüljön. Végül egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd ellöktem magam a faltól, és odasétáltam a rácsokhoz. Persze karnyújtásnyi távolságon kívül maradtam, mert nem akartam, hogy hozzám érjen, és elszívja az erőmet, majd meglógjon, de ha már belekezdtünk ebbe a beszélgetésbe, nem én akartam lenni az, aki megfutamodik. És Grace is megérdemelte, hogy egy-két kérdésére választ kapjon, akkor is, ha mondjuk nem hisz nekem. Nem riadtam vissza attól, hogy rossz embernek tartson, de azért könnyebb lett volna mindkettőnknek, ha nem tart az ellenségének. Viszont nem akartam abban reménykedni sem, hogy ezután a beszélgetés után majd minden megváltozik, és hirtelen bízni kezd bennem. Azonban ha mégis így lesz, akkor bizonyos forral valamit a fejében. - Ha azt mondanám, hogy nem a kovennek dolgozok, hinnél nekem? – kérdeztem tőle, miközben leguggoltam, hogy egy szemmagasságban legyünk. Ennél többet azonban nem mondtam egyelőre, hanem a reakciójára vártam. Egyenesen a szemeibe néztem, azokat fürkésztem a változás legapróbb jele után kutatva, de számítottam arra, hogy csak a hitetlenség lesz az, amit megtalálok. Más nem is lehetett volna, ezt tudtam én is, mert éreztem, hogy mennyire üresen csengtek a szavak, amiket mondtam.
Néha eltűnődtem rajta, hogy vajon van-e szíve Henry-nek. Érzéketlen volt, kifejezéstelen arcú amióta csak a foglya voltam. Nem emlékeztem rá, hogy kerültem ide hónapokkal ezelőtt, de ez már nem foglalkoztatott. Az viszont érdekelt, ki ez a fickó és miért tart fogva? Sosem ért hozzám egy újjal sem, távolságtartó volt, amiből arra következtettem, hogy tudja ki vagyok, vagy legalábbis azt, hogy miféle. Olykor észrevettem a félelmet a szemeibe, bár az is inkább csak óvatosság volt. Tudta, hogy veszélyes vagyok, hogy tartania kell tőlem, ami még inkább összezavart. Ha tudja mindezt, miért rabolt el? Akárhányszor ezen morfondíroztam, a torkom összeszorult és elfogott a rettegés. Nyilvánvalóan csak egy eszköz voltam a számára, ahogy a családom is csak annak tekintett. Nekik köszönhetően kerültem ebbe a nyavalyás cellába! Előlük menekültem, bujkáltam, amikor lecsapott rám Henry, a titokzatos férfi, aki hónapok óta csak etet, de alig szól hozzám, meg se közelít. Olykor nem tudtam, mit is gondoljak róla. Amikor belefáradtam egy kis időre az utálatba, a gyűlölködésbe, olyankor... semlegesen álltam hozzá. Kíváncsian, de ezt a kíváncsiságot sosem csillapította semmi, mert túl büszke voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele, vagy egyáltalán több időt akarjak tölteni vele néhány percnél. Jobb volt nekem, mikor nem volt itt, bár néha hallottam odafent motoszkálást, amiből arra következtettem, hogy itt él. Egy fedél alatt velem. Ezt még furcsábbnak találtam, de sosem kérdeztem, miért lakik itt, hiszen általában nem felelt a kérdéseimre, és én sem az övéire. Így ment ez köztünk. Némaságba burkolóztunk, mert így próbáltuk védeni magunkat. Nos, legalábbis én ezen okból hallgattam. Az ő némaságát nem tudtam volna megmagyarázni akkor sem, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. Ez a fickó maga volt a rejtély. Természetesen most sem válaszolt a kérdéseimre, csak bámult rám azzal az érzéketlen, bárgyú képével, amit szívem szerint bemutattam volna az öklömnek. Borzasztóan szerettem volna betörni az orrát, de mivel távol állt tőlem, ahogy feltámadt bennem ez a vágy, azonnal megpróbáltam elfojtani. Az arcom égett a haragtól, amit hideg kézfejemmel igyekeztem csillapítani, nem sok sikerrel. Végül felsóhajtottam és egymásba font lábaimon nyugtattam karjaimat. Aztán megláttam a kíváncsiságot Henry arcán, felvont szemöldökeit, az érdeklődést felcsillanni a tekintetében, az elterelte a figyelmem a dühről.Egészen addig, míg meg nem szólalt. Nem sok kellett, hogy felpattanjak és megpróbáljak neki esni a rácsokon keresztül, hátha ki tudom kaparni a kék szemeit, amik egyébként szépen voltak, de ez aligha tűnt fel nekem abban a pillanatban. Csak dühödten kifújtam a levegőt a számon keresztül és összekulcsoltam ujjaimat, nehogy tényleg megtámadjam. Megérdemelte volna, de hasztalan próbálkozás volt már az elején is. Ez nem változott. - Komolyan? Egy nyavalyás kérdésre sem tudsz normálisan felelni? - fakadtam ki, aztán nyugodtabb hangon folytattam. - Ha tudnám a a válaszokat, nem kérdeznék semmit. - sóhajtottam ezúttal én, s erőt vettem magamon, hogy ne kezdjek el ide-oda sétálgatni a ketrecben. Ha ideges voltam nehezen maradtam meg egy helyben, de ezúttal csak az ujjaim mozogtak megállás nélkül. Zavart voltam, de ha már belementem a dologba, nem hagyhattam faképnél, hogy az egyik verseskötetet bújjam, csak mert az megnyugtat. Válaszokra volt szükségem, s most először éreztem azt, hogy megkaphatom őket. Nem mintha eddig bármire is kaptam volna őszinte választ, de nem adtam fel. - Szóval...? Kapok értelmes választ, vagy feküdjek vissza aludni? Még az alvás is izgalmasabb nálad, meg a rongyosra olvasott könyveim. A versek határozottan izgalmasabbak. - jegyeztem meg félvállról, kissé durcásan. Bosszantott, hogy csak áll ott, mint egy kődarab és nem szól semmit. Egyáltalán hús-vér ember, vagy valamiféle életre kelt kőszobor? Hangosan kifújtam a levegőt, és az arcára emeltem a pillantásom. Ezúttal talán felel, s nem táncol tovább az idegeimen. A csönd már csaknem az őrületbe kergetett.
Ahogy meghallotta Grace a hangomat, egyből felpattant az ágyról. A pillantás, amivel illetett, nem volt ismeretlen a számomra. Azóta, hogy fogva tartottam, nem egyszer játszottuk mi már el ezt. Mivel nem volt túl sok dolga lent a pincében és az idő érzéke is cserbenhagyhatta bármikor, sokat aludt. Én pedig nesztelen léptekkel jöttem le a pincébe, és adtam oda neki az ételt, amire ilyen esetekben mindig csak azért figyelt fel, mert én felhívtam rá a figyelmét. Egyébként lefoglalta az, hogy gyűlölködő pillantását rám szegezze, mintha abban reménykedett volna, hogy a villámokat szóró szeme majd megtör engem, és elengedem. Ennél azonban keményebb fából faragtak engem, és eszem ágában sem volt szabadlábra helyezni őt. Még nem jött el ennek az ideje, így nem maradt nekünk más, minthogy nap mint nap elismételjük ezt a kis játékot, aminek vagy én vagy ő vetett véget. Ezúttal azonban nem kívántam rögtön visszatérni a lakrészre, hanem, magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, de maradni akartam még egy kicsit. Nem is feltétlenül beszélgetni, elvégre az utóbbi időben tökéletesen kiderülhetett Grace számára is, hogy én nem vagyok éppen az a tipikus beszélgetőpartner. Ezért egy idő után ő is felhagyott azzal, hogy kérdésekkel bombázzon, helyette inkább beletörődött abba, hogy a sorsát én tartom a kezemben, és bizony csak akkor szabadulhat, ha én azt úgy akarom. Biztos voltam benne, hogy már nem egyszer fontolgatta a szökést, de semmilyen eszközt nem adtam a kezébe, amit felhasználhatott volna. Amikor kibukott belőle az első kérdés, csak oldalra döntöttem a fejemet, és így néztem a dühtől vöröslő arcát. Nem szándékoztam válaszolni neki, elvégre ő is tudta a választ – fogva akarom tartani őt. Mindent, amit ezen felül mondhattam volna neki, felesleges lett volna neki is a tudtára adni, elvégre úgy sem hitt volna nekem. Ha emlékezett volna rám, semmi sem alakult volna így, de mivel ez volt az a bizonyos ha mondat, ami úgysem változtat már a jelen alakulásán, felesleges is volt azon agyalnom, hogy mi lett volna, ha. Épp ezért nem voltam semmi más a számára, csak egy kegyetlen fogva tartó, aki biztosan velejéig romlott, ezért rabolta el őt. Vagy ha nem ez, akkor a koven egyik hű követője, aki már alig várja, hogy a többiek kezére adhassa őt. Abba mondjuk biztosan nem gondolt bele, hogy ha az utóbbit kívántam volna tenni, már száz meg egy alkalmam lett volna rá, ám még mindig itt volt a cellámban, szóval minden bizonnyal mást akarhattam tőle. Persze bármi is volt a szándékom, őt az teljesen hidegen hagyta, mert ugyanúgy rab volt, még ha mondjuk engem jó cél is vezérelt. Amikor megunta az ácsorgást, leült a rácsok elé törökülésben, és így nézett rám. Én továbbra sem mozdultam el a pozíciómból, úgy álltam ott, mint a szikla. Mozdulatlanul és rezzenéstelenül. Egyedül a szemem mozgott, ahogy követtem Grace minden egyes mozdulatsorát, de végül az is megállapodott az arcán. Amikor azt kérdezte, hogy beszélgetni akarok-e, meglepve vontam fel egy másodpercre a szemöldökömet, ahogy feltámadt bennem a kíváncsiság is. Ez új volt. Eddig ideáig soha nem jutottunk el, én pedig kíváncsi voltam arra, hogy mit forgathat a fejében. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy meghallottam a kérdéseit. Nem lepődtem meg igazán, hogy ez volt az első, amit tudni akart, inkább azon csodálkoztam, hogy még mindig ezen rágódott. Nem volt nyilvánvaló a számára rájuk a válasz? Többet tőlem úgy sem fog megtudni. De ezúttal úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg tőle a válaszadást. Kíváncsi voltam a történések alakulására. - Szerinted miért vagy itt és ki vagyok én? – feleltem végül kérdéssel a kérdésre, az első szót különösen kihangsúlyozva. Tényleg érdekelt az őszinte véleménye, habár sejtéseim voltak azt illetően, hogy mit gondolhat az egész szituációról, amibe került. Sok jót bizonyosan nem, de nem is foglalkoztatott ez különösebben. Ha így lett volna, akkor soha nem raboltam volna el. Közelebb menni mindenesetre nem mentem közelebb hozzá, megmaradtam a falnál. Nem arról volt szó, hogy féltem volna tőle, egyszerűen felismertem a veszélyt, ami benne lapult, és nem kívántam a terveimet romba dönteni egy óvatlan pillanatban tett cselekedet miatt. Nem egyszer vettem már fontolóra azt a lehetőséget, hogy Grace egyszer csak elkezd barátságosabban viselkedni annak reményében, hogy leengedem a védelmem, ha azt látom, hogy nem áll szándékában már megszökni, és ha megtörtént, akkor ő a gyengeségemet kihasználva egyszerűen megszökhetne. Okosabb volt annál, mint aminek a koven beállította, ezt én jól tudtam, és nem kockáztattam. Most pedig nem véletlenül jutott ismét eszembe ez az ötlet, úgyhogy érthető okok miatt voltam bizalmatlan.
zene: cím helye● 731 szó a semmiről, remélem azért reagálható ● ●
Kezdőlap
❀ 
❀ 
❀ 
