A hold magasan jár az égen, elérte tetőpontját, hogy aztán teljes fényében ragyoghassa be a sötét éjszakát. Tik-takk. A percek száguldanak, míg a sötétség percről-perce magába zárja az emberi testet, ezzel még több erőt adományozva a boszorkánynak. Búskál az újjonnan szerzett falatokban, mintha kifogyhatatlan lenne az étvágya. Telhetet mégis teli, folyton mozgó örökké állndó ponttá vált, mióta felhagyott a bujkálással. Gyönyörű szemei előtt egyetlen cél lebegett csupán, mely másodpercek alatt beteljesül. Tik-takk. Éjfélt ütött az óra. Egy apró mosollyal nyugtázza az idő előrehaladtát vagy inkább a hangzavart? Nem néz oda, nincs szüksége rá. Érzi a jelenlétét, aminek hatására gyorsabb ütemre vált a szívverése, már ha rendelkezik olyasmivel. Mégis nyugodságra inti árulkodó testét, nehogy idő előtt felfedje tetteinek valódi okát. Kemény baritonját már nem hagyhatja figyelmen kívül, a válla felett rá pillant. Még éppen látja, ahogy a leszaggatott ajtót támasztja. A felszólítást vehette volna kérésnek is, de eszében se volt elrontani ezt a remek összejövetelt. Tekintete a férfiébe fúródott, míg kezét magasra emelte, hogy aztán ökölbe szoríthassa kecses ujjait. Ahogy izmai megrándultak azzal egy időben fülsiketítően recsegő hangott lehetett hallani. Mindketten tisztában voltak vele, hogy minek a hangja ez. A szerencsétlen flótás most lett gazdagabb pár törött bordával és végtaggal. Félig oldalra fordul, hogy teljes rálátása lehessen a vámpírra. Ostoba lett volna figyelmen kívül hagyni a legnagyobb ellenségét, aki túlságosan közel állt ébedfekete, rodhadt szívéhez. Beljebb lép a raktárba és előkapja fegyverét, amihez a nőnek nem volt szerencséje, viszont pontosan tudta miféle tárgy az. Elég ideig figyelte ahhzo, hogy tisztában legyen a fegyver erősségeivel és gyengeségeivel egyaránt, persze a férfi erről mit sem sejt. - Ugyan minek szedném ki belőle a kicsikémet? - teszi fel a kérdést, oldalra döntve a fejét, majd elneveti magát. Félelmetes édesen csilingelő hang ez, melyet körbe leng a gonoszság. - Ó, pedig azt hittem ez a kedvenc sportod - kuncogja, majd egy sóhajjal nyugtázza a támadás kezdetét - Eszem ágában sincs elmenekülni Eugene Ahogy közelebb ér hozzá a boszorkány leereszti a kezét, mire az áldozatból egy szempillantás alatt eltűnik a feketeség, a szerencsétlen zuhanni kezd, de az utolsó pillanatban megfogja. - Tessék, a tiéd lehet! - kezével a vámpír felé int, mire a halál küszöbén táncoló felé lendül. Vámpír gyorsaságának köszöhetően kitérhet az útból, de akkor véget ér a halandó élete. Ha megfogja és megpróbálja biztonságba helyezni, akkor se járhat több sikerrel, hiszen egészen eddig a benne kígyózó sötétség tartotta életben. A törött bordák megteltek vízzel és vérrel. Akármi történik a nőnek van elég ideje ahhoz, hogy angolosan távozzon a helyszínről. Egérutat akar nyerni magának, hogy az összes erejét bevetve tudjon harcba szállni.
Az elmúlt másfélszáz esztendőben volt elegendő ideje az életén és annak a nagy körforgásban elfoglalt helyén filozofálgatni, és végül arra a következtetésre jutott: dacára a számtalan, mondhatnánk, kevésbé élvezetes mellékhatásnak, három dolgot mégis csak szeret a vámpírlétben. Az egyik a kifinomult érzékek, az emberi vérre ráállt receptorok, az érzékeny kis rostok, melyek adrenalintól túlfűtve szét akarják robbantani az agytörzsét, valahányszor azt a fémes, édeskés illatot megérzi. Egy vadásznak kell ennél nagyobb adomány? Pusztán azért nem kezdte még el szorgalmazni, hogy minden vadász forduljon át az éjszaka teremtményévé, mert ismeri azokat a bizonyos "kevésbé élvezetes" mellékhatásokat is. A másik, amit szeret a vámpírlétben, az az emberfeletti gyorsaság. Amint az ösztönei jelzik az embervért, elég néhány szívdobbanás, hogy nagyobb távokat tegyen meg, mint ahogy arról Bill és a gyorsulási versenyekre specializálódott, szövetségi autója ábrándozni merne. Ezzel karöltve jár a harmadik: azzal, hogy fivére - oly nagylelkűen és testvériesen - megölte annak idején, megszűnt embernek lenni. Nincs szívdobogás, nincs testhő, nincs aura, nincs túlzott verejtékezés - egy két lábon járó, fénysebességgel száguldó Superman lett, aki képes szellemként beleveszni az éjbe és nem csapni emellé különösebb zajt sem. Hát nem király? Ja, persze, olykor elporlad a napon, a sejtjei nem öregednek többé, istenes berúgásról regenerálódó testének köszönhetően pedig csak álmodozhat. Ja, igen, és embereken élősködik. De egyébként minden zsír, ha unjátok az életeteket, igyatok egy kis vámpírvért - bátran ajánlja! Egyedül csak az csap némi zajt, ahogy nem túl elegánsan feltöri a raktár ajtajának bejáratát. Azt el kell ismernie a nőnek, hogy ügyesen levédte a helyet; ha a kiabálásra hagyatkozott volna, sosem találja meg. De a mágia, és ugyebár a vér... Mire a figyelem ráirányulna, vállával már lezserül támasztja a leszaggatott vasajtó keretét. - Tatiana, elég. - Bár igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy ura a helyzetnek, kissé még szuszog a nagy rohanástól. A raktárban terjengő, erőteljes mágia és a sötétség hátborzongató jelenléte a csontjaiig férkőzik, felforgatja a gyomrát. Ellöki magát az ajtótól és beljebb lép, leakasztva oldaláról a tenyérnyi, fém botot, mely gombnyomásra másfél méter hosszúságúra nyúlik. Kedvenc fegyvereinek egyike, tetszőleges mértékű elektromosságot vezethet általa másokba. - Szedd ki belőle azt az izét és hagyd menni szerencsétlent. Vagy megint el akarsz menekülni? Rohadtul unom már ezt a kergetőzést. - A végét inkább csak az orra alatt dörmögi, egyenesen a nő felé haladva.
Későre jár, a város nyugovóra tér, míg a benne élő fékezhetetlen teremtmények még csak most bontogatják szárnyaikat. Éjjel minden sokkal világosabbnak tűnik, mintha a téli álomból élednének újjá. Egytől egyik magukhoz ölelik az éjszaka csendjét, hogy aztán eggyé olvashassanak vele. Belőle születtek és benne fognak elveszni egyszer. Mégis most falják magukba, mintha egy falatnyi élvezet lenne csupán. Carpe diem. Élj úgy, mintha nem létezne holnap, mintha a nap sosem kelne fel és mindig sötét lenne. Még messze jár a fény, mi magával hozhatná a jóság apró szikráját. De csitt! Közeleg. Halk nyöszörgés hallatszik a távolból, míg a feketébe öltözött alakja sejlik fel. A két pont apránként közelít egymáshoz, a sötétség unottan kúszik célja felé, míg a halandó keserves jajgatása erősödik. Cipő kopogás könnyed léptekkel párosul. - Hello, drágám! Hol is tartottunk? - hallatszik az angyali hang, miközben a kis asztal elé ér. Körbe pillant a portékán és elismerően nyugtázza, hogy több választás nyílik elé, mint azt gondolta volna. A kis tálban friss vér várta, míg mellette apró állati csontok helyezkedtek el. Egy nyitott könyv feküdt középen, nem mintha szüksége lenne ilyesmikre, de fő a biztonság. - Jaj, ne! Kérlek! Felesleges könyörögnöd - rázza meg a fejét, miközben kezébe veszi az egyik pengét - Utálom, mikor ezt csináljátok! Semmi értelme sincs, úgy sem úszod meg élve - von vállat, majd az ujja hegyére helyezve a fémet óvatosan forgatni kezdi, vigyázva, hogy meg ne vágja magát. - Szükségem van rád, hogy ide jöjjön! - talán ez az első igaz mondat, ami elhagyja ajkait az éjszaka folyamán. Mindeközben egy nagyobb tálba helyezi a szükséges hozzávalókat. Precízen dolgozik anélkül, hogy egy pillanatra is oda nézne. Túlságosan sokszor végezte el ezt a varázslatot. Hányadszorra is? 26 vagy lehet, hogy ez lesz a 27.? Egészen idáig nyomokat hagyott magam után, apró kis szösszeneteket, hogy kizárólag ő tudjon a hollétéről. Tikk-takk. Az óra ketyeg és egyre közelít a találkozás pillanata. Ütemes hangon kántálni kezdi az igét, miközben a csontokat fokozatosan ellepi a vérvörös nedű, amint ez megtörténik egy villanás teríti be a raktárt, hogy fellobbanjon a tálkában a láng. A gomolygó füst egy ében fekete masszává áll össze, mely kecses keze legyintésére a férfi felé indul. - Ha jó leszel talán megkönyörülök rajtad - egy újabb hazugság. A feketeség a halandó mellkasába hatol, hogy belülről rohassza szét a szerveit. Hangos kiabálás, elővigyázatos volt a nő, levédte a raktárépületet, hogy egyetlen nesz se hallatszódjon ki. Csalódottan megrázza a fejét. - Nem érdemled meg a mesét! - egy sóhaj, majd egy kis port szór a tűzbe, mire a füstön szikrák cikáznak végig. Lassan éjfélre jár. Tikk-takk.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Folyton Hazel szavai jártak a fejemben, miszerint fel kellene keresnem a nővéremet, Heathert. De egyszerűen képtelen voltam rá, nem akartam, hogy egy szörnyetegnek lásson és elítéljen, megvessen, gyűlöljön engem. A kapcsolatunk sokkalta jobb volt annál, minthogy így érjen véget. Talán jobb lett volna, ha halottnak hisz és újrakezdi az életét az idióta öccse nélkül. Mégis… úgy éreztem, egyszer talán látnom kellene. Nem kell tudnia, mi lettem, csak egy beszélgetésre van szükségem, arra, hogy újra megölelhessem, aztán örökre távoznék az életéből. Igen, egy búcsú kell, hogy lezárjam, majd elengedjem a múltam. Főleg, hogy ezúttal már máshová tartoztam… önkéntelenül léptem be Marcel vámpírtársaságába. Eléggé nagyra tartja magát az az ember, ha engem kérdezne erről valaki. De mégis, talán ő az, aki kordában tudja tartani a hozzám hasonló szörnyetegeket. Na meg, ő maga is vámpír. Bár ő bizonyára sokkal idősebb már… és tapasztaltabb. Rengeteg szabállyal tömte meg a fejem az első és eddig egyetlen találkozásunk alkalmával. Próbáltam mindet észben tartani és aszerint élni, enni, vadászni… de még így is volt, hogy egy-egy áldozatom idő előtt meghalt. Viszont legalább már nem hagytam meg bizonyítékként. Az utóbbi időben folyamatosan vándoroltam. Valami otthonfélét kerestem magamnak, de nem igazán találtam. Ezúttal egy raktárépületet céloztam meg, hogy egy kis nyugalmat, szabad teret kaphassak. Azonban már akkor furcsa érzésem volt, mikor beléptem az épületbe. Halkan, észrevétlenül lépkedtem, de meghallottam, hogy van bent valaki. Bevallom őszintén, hogy nem számítottam erre. Arra, hogy rajtam kívül még valaki erre az elhagyatott helyre kényszerül. De jobbnak láttam, hogy fénysebességgel tűnök el a helyszínről, hisz bárki jött ide, nem volt kedvem találkozni vele. Suhanva indultam a kijárat felé, azonban hallottam a nő hangját. Kiszúrt. A dobozok között végül sikerült saját magamat sarokba szorítanom, így megfordultam, ezzel pedig szembekerültem vele. - Kezdjük ott, hogy nem vagyok korcs… - Jegyeztem meg halkan, ahogy végigmértem a nőt. Az erek a szemem körül hamar megjelentek, ahogy a vámpírfogaim is. Éreztem a támadó szándékot felőle és nem kellett sok, hogy rám is vesse magát. A földre kerültünk mindketten, de a kezét elkapva megállítottam, hogy a karó a mellkasomba fúródjon. - Látom, volt már dolgod vámpírral… - Morogtam. Láttam a tekintetében a gyilkos szándékot, így bennem a túlélési ösztön még nagyobb lett. Löktem rajta egyet, hogy végre leszálljon róla. Amennyiben ez sikerült, egyből rámásztam, leszorítva a kezeit a földre. A karót kitéptem a kezéből és elhajítottam messzire, majd újra ráemeltem a tekintetem. Még mindig egy szörnyeteg, egy vámpír arcával néztem rá. Gyűlöltem magam azért, aki vagyok. A nő szemeibe pillantottam, miközben szorosan a földnek szorítottam. Aztán néhány pillanat múlva, ha nem támadt semmilyen formában, a nyakához hajolva belemélyesztettem a fogaimat, hogy a vérét vehessem.
Magam sem tudom hogyan, de egy elhagyatott raktárépületnél kötöttem ki. Igazából, nem ez volt a célállomásom, de fogjuk rá, miszerint megteszi, amennyiben van olyan hülye, aki erre mászkál. Általában az estei tájék jellegében vadászni szoktam, s ezt most sem tenném másként, hiszen élvezetes kivéreztetni, megkínozni, s majdan megölni az adott áldozatot. Persze, itt most nem emberekről fecsegek, hanem természetfeletti lényekről. Oké, nyilván vannak kivételek, akiknek jár a kegyelem, amennyiben úgy ítélem, miként megérdemlik az életet. Halk sóhaj szökken fel belőlem, ahogy közelebb lépek a tégla falhoz. Finom könnyedséggel érintik az ujjaim, a felülete jéghidegnek bizonyul, de mindezen tény, nem igazán tántorít el. Végig simítok a zord anyagon, ahogy lezárom a szemeimet. Érzékelés, természettel való kommunikáció, varázslás... Hiszen boszorkány vagyok, fekete mágiával megáldva. Élvezem a sötétséget, s imádom, ha a környezetem is ehhez igazítja magát, így nem csoda, hogy néha az elhagyatottabb részeken vagyok meglelhető. Bár némi módon erre a vadászat is rájátszik, azt hiszem ez egy ördögi kör. Elnyomok egy apróbb ásítást, miként a tűsarkúval folytatom a megkezdett utat, s végül könnyedén sétálok be az egyik raktárba. Pillantásomat végig futtatom a számtalan poron, pókhálón, és kényelmetlenségen, ám mégsem bizonyulok finnyásnak, sőt mi több.. Előbb érzem magamat itt otthon, mint bárhol máshol. Egy mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy felmegyek egy felsőbb szintre, ahol található egy hatalmasabb üvegfelület is. Pislogok néhányat, mire közelebb lépnék. Mindenre számítottam, csak erre a látványra nem. Nem messze a sarokban van egy lepedő oldalra téve, na meg némi ital... bontatlanul. Ennél kérdőbb gondolataim nem is lehetnének. Az üveghez sétálok, az ujjaim végével érintve a peremet. Egy ideig csodálom a tájat, majdan ahhoz a bizonyos alkoholhoz lépek. Kiterítem a lepedőt, leülve rá. Az üvegen a holnapi dátum szerepel. Úgy látom, miszerint valaki romantikus akart lenni, de mégsem jöhet össze. Annyira sajnálom, de tényleg... viszont nekem jobban esik ez az üveg pia. Belekortyolok, majd elfekszem, a mennyezetet bámulva. Csendes pihenőm maximum néhány percig tarthat, amikor is egy hangra leszek figyelmes. Vámpír? Egy mozdulattal felülök, és az oldalamhoz erősített karóért nyúlok. Azonnal felállva, nos védekező pozíciót veszek fel. Feszülten nézek körbe, újra és újra, de semmi. Mégis mi történt? Netán csak a képzeletem játszana velem, s venne engem teljesen hülyére? S míg ezen töprengek, nos... kiszúrom. Egy férfi az. - Mutasd magad, te korcs... - Sziszegem ingerültebben a kelleténél, ahogy megindulok előre felé. - ...ne rejtőzz az árnyékok között. - Folytatom, minden egyes hangra ügyelvén. Közben várom, miszerint megtegye az első támadási lépést. S ahogy sikerül megközelítenem, nos rávetem magam. Akárhol, akármikor, nos nem számít. Ugrom, és a földhöz szegezem, a karót felé nyomva. Készen állva arra, hogy elvegyem az életét. Tekintettem élesen villan, szinte gyilkos csillanással. Nem nézek rá, így nem láthatom kivel van dolgom, csak a karót figyelem, miközben erősen tartom, de nyilván.... lenyomhat. Eleve férfi, aztán meg... vámpír, én meg boszi. De nem számít, küzdök. S hát lássuk csak, mi lesz!
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A vámpírok kezdtek az agyamra menni. Mint valami rögeszme, tényleg túl sokat foglalkoztam velük, de hülye lettem volna, ha figyelmen kívül hagyom. Azt sem értem, hogy Paulo vajon tényleg annyira ostoba volt, hogy ez nem tűnt fel neki, vagy csak nem érdekelte? Mindenesetre már az én kezemben volt az irányítás, s ilyen fontos dolgok felett nem siklottam át, nem is tehettem volna. Csak idő kérdése volt, hogy a várost irányító vámpírok mikor szállnak ránk, kérnek részesedést, vagy gyilkolnak le minket puszta szórakozásból. Fel akartam készülni mindenre, de csak úgy tudtam, ha ismertem az ellenségemet, ez pedig nem csak a vámpírokra volt igaz, viszont most rájuk fókuszáltam. Az üzlet ment mellette rendesen, elláttam a feladataim, a zsákutcáknál viszont Charlotte jobban kiakasztott. Ms. Blanhcarddal többet értem el fél óra alatt, mint vele három hét alatt. Ez aggasztott, nem kicsit, ahogy ez a találkozó is, mert jóformán nem tudtam meg semmit. El kellett volna simán engednem ezt a lányt is, nem színt vallani neki, de mi mást tehettem volna? Talán ha megtudja az igazat, nagyobb biztonságban lesz, vagy legalább nem tudatlanul hal meg. Ám ha ártatlan embereket gyilkolásznak, mi a garancia arra, hogy az én embereimet, vagy az én ügyfeleimet nem küldik a másvilágra? Tényleg nem kockáztathattam, ráadásul ha továbbra is figyeljük a lányt, talán a testvére nyomára akadunk. De ahhoz, hogy beszélgetésbe elegyedjek egy vámpírral, előbb információkat kellett gyűjtenem róluk.Na és itt volt a bukkanó, mert egyelőre senki, az ég világon senki nem tudott információval szolgálni. Rohadtul dühítő volt. - Hisz a vámpírokban, Ms. Blanchard? - kérdeztem rá nyíltan, szemrebbenés nélkül, hiszen számomra ez nem volt új, az meg nem különösebben érdekelt, hogy ő hogyan reagál rá. Nem azért volt itt, hogy megsajnáljam, vagy pátyolgassam, ezt sürgősen az eszembe kellett vésnem, nem is volt nehéz visszaállnom a megszokott, érzéketlen, kegyetlen főnök szerepbe. Szerettem ezt a munkát, szerettem irányítani, nekem való volt, sem a fenyegetés, sem a megvesztegetés vagy a gyilkosság nem ijesztett el, alkalmazottként és "uralkodóként" sem. Nekem való szerep volt ez. - Jobb, ha elkezd hinni bennük. Mert léteznek. - feleltem, teljesen mindegy, a korábbi kérdésemre mit válaszolt. Valószínűleg azt, hogy nem, vagy hogy mégis mi a fenéről beszélek, mert az emberek az ilyesmitől rögtön a padlóra kerülnek, aztán különféle ostobaságot vágnak a másik fejéhez. De ha kiborul, nem hatott volna meg. Megnyugtattam, hogy él a testvére, pedig az sem lett volna kötelező, többet ne is várjon tőlem.
Orron be szájon ki, mély levegő. Ez az Heather menni fog, csak csináld! Bíztatnom kell magam, és a válaszom nem, nem vagyok jól. Az egyetemi gólyatáborba éreztem elsőként ezt az érzést. Amikor remegsz a gyomrod fáj és közel állsz hozzá, hogy az étel visszaköszönjön, és a föld szörnyen csábítónak tűnik. Emlékszem az volt életem első és egyetlen igazán nagy berúgására. Forró nyári este volt és az indító ital, amivel fogadtak minket az két feleses pohárnyi vodka volt, aztán mivel mi voltunk a 'gólyák' különböző játékokat találtak ki, aminek a nevét egy kalapba dobták és mindenkinek kihúztak egyet. Az enyém a ’pezsgő kezű Edward’ volt. Mindkét kezemre szikszalaggal egy-egy Piccolo méretű palackot rögzítettek és egyszerűen addig nem vehettem le, míg meg nem ittam a benne lévő olcsó alkoholt. Meggondolatlanul ét gyomorral mentem így a 375 ml pezsgő is megadta az alap hangulatot, aztán sorra jött a többi feladat, töményt ittunk és aztán jéger+vodka+vörösbor koktélokat kevertek nekünk. Nem volt még éjfél, amikor már teljesen kész voltam a telefonomon felhívtam Damient vagy tízszer, de egyszer se tudtam egy értelmes szót se kinyögni, mert elfogott a nevetőgörcs, ennek az lett a vége, hogy az öcsém rögtön elindult értem, És mivel csak 20 perc gyaloglásnyira laktunk az erdőtől és mert 17 éves öcsikémnek még nem volt jogsia, nem kocsival jött. De az az 1 km bármennyire is kevésnek tűnik az nap este szörnyen messze volt. Alig bírtam járni, nem hogy egyenesen és egész úton csak ezeket ismételtem "Damien ne utálj! Tudom,hogy utálsz. Ne haragudj, szörnyű testvér vagyok. Damien ne utalj, kérlek!" Hiába mondta el 50-szer hogy semmi gondja nincs velem és hogy ez sok emberrel megesik valahogy nálam beragadt a lemez. Út közben 20 méterenként meg kellett állnom hányi, persze ő csak foga a hajam és segített. Itthon az ágyam mellé bekészített egy lavrot és lefektetett. Ő a legjobb testvér a világon erre másnap jöttem rá, ugyanis sajnos én nem éltem akkor a másnaposság egyetlen pozivít tulajdonságával, mert én mindenre emlékeztem. Most nem ittam egy kortyot se, csak stresszben voltam, olyan stresszben, amivel a szervezetem nem tudott semmit se kezdeni, hogy lehet egy ilyen kérdést nekem szegezni egy ilyen felvezető szöveg után. Hisz persze, hogy tudni akarom! Hisz Damienről van szó. -TUDNI AKAROM! – nézek a szemébe határozottan.
Próbáltam higgadt, nyugodt maradni. A lány jól viselkedett, nem kérdezősködött, felelt a kérdésekre, még annak ellenére is, hogy aggódott és halálra volt rémülve. Ez volt a normális reakció, nem Ms. Grey reakciója, aki meg se rezzent semmitől, mintha nem lett volna benne egészséges félelemérzet. Kiborító volt, bár tényleg nem tagadhattam volna le, nem is tettem, hogy ez mennyire lenyűgöző, csak épp... nem vezetett előrébb. Ez a lány legalább beszélt, még ha sok mindent nem is tudtam meg tőle. Nem tudott a vámpírokról, fogalma sem volt, hol a testvére, de annyit megértettem, hogy a legtöbb ember számára fel sem tűnik, mi zajlik a városban. Mit gondoltak, hova tűnik annyi turista, miért van annyi haláleset... Vámpírok irányították a várost, ami engem teljesen kiborított, bár az átlagemberek csak élni akarták az életüket, nem vezetni a saját királyságukat, mint én. És igenis veszélyben volt a munkám, mert sok mindent nem tudtam még az ellenségemről. Nevekre volt szükségem, bármiféle információra, mi árthat a vámpíroknak, hogyan működnek, mindent tudni akartam. - Ó, kedvesem! - sóhajtottam fel. - Csak azért van itt, mert én sem tudom pontosan. Reméltem maga tud segíteni. - feleltem egy grimaszt vágva, még mindig próbálkoztam, hátha tud valamit, hátha elhint valamit, amit eddig nem mondott el a nagy ijedtségben. Fogalmam sem volt hogyan lehetnék még hatással rá, hiszen ha ártok neki, csak még inkább a frászt hozom rá, épp ezen okból megfenyegetni sem volt értelme. Ha tud valamit, el fogja mondani anélkül is, ha pedig nem mond semmit, hát nem is tud semmit. Zsákutca volt, de kezdtem összeszedni magam, és meglátni a lényeget. Annyit már tudtam, hogy titokban zajlik minden, hogy ártatlan embereket változtatnak át, s úgy tűnt, teljesen véletlenszerűen működött a dolog. Nem tudtam pontosan, hogy Damient ki változtatta vámpírrá, de az embereim néhányszor látták őt egy szőke vámpírnővel, ami arra engedett következtetni, hogy ő lehet az, aki magafajtává tette. Mindebből pedig nekem az jött le, hogy egy idősebb vámpírral, vagy legalábbis egy tapasztaltabbal van dolgunk, valakivel, aki tudja, hogyan működik az átváltozás. A legjobb az lett volna, ha hozzá jutunk el, bár egy fiatal vámpír ellen több esélyünk lenne. - Hónapokkal ezelőtt volt, ha jól gondolom. - válaszoltam meg a saját kérdésem, hiszen néhány héttel ezelőtt szúrtuk ki a fiút, s akkor már vámpír volt. - Ezek szerint azóta nem látogatott haza? - Legalább egy bölcs döntés. Nem akarta veszélybe sodorni a szeretteit, bár mivel egy vámpírról volt szó, azt is el tudtam képzelni, hogy egyszerűen csak nem érdekli a múltja. Viszkettek az ujjaim, hogy végre megkínozhassak valakit, aki feltehetőleg tud is valamit, őrülten vágytam már valami információra, de ennél több eszem volt. Heathert fölösleges lett volna kínozni, különben is túl ártatlan, túl törékeny volt ahhoz, hogy ártsak neki.Sok szitokszót lehetett volna rám aggatni, de szörnyeteg nem voltam. - Nézze, Ms. Blanchard. Nem akarok hazudni magának. Tudom az igazat, pontosan tudom, hogy mi történt a testvérével. Biztosan tudni akarja? Mert figyelmeztetnem kell, hogy az élete meg fog változni, méghozzá gyökeresen. Semmi sem az, aminek látszik. - Néztem rá komolyan. Mit számít, hogy elárulom neki, vagy sem? Előbb-utóbb úgyis rá fog jönni az igazságra, s így legalább megspórolok neki egy kis időt. Nem kell álmatlanul forgolódnia, miután szabadon engedem, azon morfondírozva, vajon miért raboltam el. Így számára is lesz értelme. Ráadásul mihamarabb szerettem volna véget vetni ennek a találkozónak. A heves érzelmek teljesen ki tudtak borítani. Féltem, hogy valamiképp engem is "megfertőz" velük, még ha tudtam is, hogy az érzelmek nem terjednek vírusszerűen. De miután az együttérzést kiváltotta belőlem néhány perccel ezelőtt... nem akartam kockáztatni.
Ahogy a székben ülve fel nézek rá, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez a férfi mindent tud rólam, tényleg mindent, én pedig semmit se róla. Ahogy felemeli a kezét akarva-akaratlanul is megrándul egy kicsit az arcom a félelemtől. Hirtelen azt hittem meg fog ütni, de csak megkért, hogy nyugodjak meg. A szívem kihagyott egy ütemet, majd gyorsítva ver tovább. Azt mondta nem fog bántani. Lehet hinnem kéne neki, lenne annak valami értelme? -Én nem tudom – a hangom elcsuklik és a fejemet a kezembe temetem, ami nagy fájdalommal jár, fel is szisszenek, ugyanis a jobb csuklóm csúnyán feldagadt és a férfi ujjainak nyoma lila zúzódásokat hagyott hátra. – Nem tudom mibe keveredett Damien. – jelentem ki és újra felnézek az emberrablóm arcába. A szemem csillog a könnytől. Nem akarok sírni, nem akarok sírni! Nem fogok sírni! - Nem tudom mikor láttam utoljára – rázom meg a fejemet összezavarodva. Bárhogy próbálkoztam nem jutott eszembe a dátum, csak az utolsó beszélgetésünk. Az a kemény két mondat ami idáig annyiszor lejátszódott a fejemben. Uram atyám mennyire hiányzik az öcsim. A szívem a torkomban dobogott és vártam a válaszát. Talán ő tudja. Sőt biztos tudja. ”természetesen” ez volt az a szó aminél szinte megállt a szívem a megkönnyebbüléstől. Damien él! És ez a fickó segíteni szeretne neki. Eddig bele se mertem gondolni, hogy Damien esetleg már meghalt, pedig ezt mondták a rendőrök, hogy engedjék el, az öcsém már nem haza térni. De most itt az élő bizonyíték hogy él és találkozni fogok vele! -Mibe segíteni? Milyen segítség kell Damiennek? – Teljesen kétségbeesetten nézek rá és nehezen visszatartom a előbukkanni készülő könnyeimet.
Kezdett kicsit tele lenni a hócipőm a nőkkel. Már értem, egészen idáig miért kerültem őket, mígnem kitaláltam, hogy a gyengébbik nem pletykásabb, ők több mindent tudhatnak. Hogy miért nem vágott senki fejbe, amikor a gondolat megfogant az elmémben?! Tényleg csak a baj van velük, hát még nekem mennyi fejfájást okoznak, hiszen egyáltalán nem is tudom kezelni őket. Bár eddig egész ügyesen csináltam... azt hiszem. Igyekeztem most is kiigazodni a lányon, az arckifejezésén, a hangszínén. Az ilyesmiben jó voltam, nemtől, kortól, mindentől függetlenül. Ahogy kiejtettem a testvére nevét, valami egészen megmagyarázhatatlan költözött az arcára. A szemeibe aggódás költözött. Az igaz, hogy a néhány nap alatt egyszer sem találkozott az öccsével, amióta megfigyeltük a közelében sem láttuk, de meglepett. Ezek szerint nem tartják a kapcsolatot. - Nyugalom, kedves. - emeltem fel egyik kezem tenyérrel kifelé fordítva, és hunyorogva meredtem rá. - Én is épp erre lennék kíváncsi. Mi van vele, amiért maga ennyire kifordult önmagából? Csak nem bajba keveredett az ifjú Blanchard fiú? - aggódást mímelve vontam fel mindkét szemöldököm, mintha nem tudnám, hogy mi van a testvérével. Ő pedig... vagy nem tudott semmiről, vagy csak aggódott a vámpír testvéréért, hátha bajba keveredett. Reméltem, hogy nem az első teóriám az igaz, mert akkor megint mellényúltunk. Mintha az univerzum azt akarná, hogy ne tudjak semmit a vámpírokról és természetfeletti lényekről, de én ebbe nem akartam belenyugodni. Nem adom fel akkor sem, ha mindkét lány zsákutcába vezet. - Ha tudnék róla valamit, maga nem lenne itt, Ms. Blanchard. Mondja csak... mikor látta az öccsét utoljára? - próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de ahogy kapkodta a pillantását idegességében, ez elég nehéz volt. Én mindenesetre kitartóan őt néztem, ahogy ő, úgy én is kezdtem egyre feszültebb lenni. Képtelenség hogy megint rossz embert hozattam ide. Bassza meg! Aztán ledöbbenek. - Él-e? - gyanakodva nézek rá és ekkor értem meg, hogy a lány semmit nem tud. Az ég világon semmit. Az egész időpocsékolás. De ahelyett, hogy felborítanám az asztalt és valakit megölném dühömben, csak lenyelem az összes haragot, mintha nem lenne semmi probléma, mintha nem egy újabb zsákutcába futottam volna. - Természetesen él. Csak egy kis zűrbe keveredett bele. Azért keresem, mert segíteni akarok neki. - hazudom gyorsan, szemrebbenés nélkül, bár fogalmam sincs miért. Ez külső szemlélőként úgy tűnhet, mintha csak egy taktika része lenne, a tervem újabb lépése, de valójában nem tudom, mi lesz a következő lépésem. Előcsalogatjuk a vámpírt Heather Blancharddal? Nem szerettem emberek életével alkudozni, a csalis dolog sem az én asztalom volt. Ha nem ismerném magam jobban, azt hinném meg akarom kímélni a lány törékeny kis lelkét, de ez nem lehet igaz. Nem lehet, hogy csak azért, mert egy nőnemű egyedet zártam az egyik emeleti szobába, rögtön törődni is kezdek a nőkkel. A Stockholm-szindróma talán fordítva is működik? De nem. Ahogy jobban belegondolok, nincsenek érzéseim Charlotte Grey iránt, nem féltem őt, csak... szükségem van rá, hogy információkat szolgáltasson nekem. Ms. Blanchardot mintha mégis sajnálnám, és ez teljesen összezavart. Még egy ok, hogy többet tudjak meg a vámpírokról, hiszen ha... ártatlan embereket változtatnak magukfajtává, vajon ki lesz a következő? Aggódás, meglepettség és, ez a furcsa sajnálat kavargott bennem, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Teljesen össze voltam zavarodva, s valamiért görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a lány aggódását és félelme kezdett kibontakozni. Együttérzés. Nem tartozik a számos érzelem közé, amiket megtapasztaltam már, de őszintén szólva aggasztott.
Kezdőlap
■ 
|| 
