Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Bárpult

Today at 12:11 am

Torrey De Vitto

Yesterday at 4:30 pm

Karácsonyi álom

Yesterday at 1:24 pm

Hangstúdió

Yesterday at 2:24 am

Mûterem

Pént. Dec. 15, 2017 6:13 pm

Alagsor

Pént. Dec. 15, 2017 4:59 pm

Best friends reunion

Csüt. Dec. 14, 2017 2:02 pm

Fakunyhók

írta: Shelby Ford
Kedd Dec. 12, 2017 10:18 pm

Ethan J. Rodrigez

írta: Grace Moore
Kedd Dec. 12, 2017 10:16 pm

Chace Crawford

Hétf. Dec. 11, 2017 11:44 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 13 8
Vérfarkasok 2 5
Hibridek 2 4
Eredetiek 1 3
Eretnekek 4 1
Vadászok 4 0
Emberek 9 5
Összesen 42 35
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Charlotte szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Pént. Okt. 20, 2017 6:39 pm



Charlotte & Patrick




Az érzéseim az utóbbi időben... talán a legjobb szó rájuk a zavaros. A higgadtságom úgy foszlott szerte, ahogy a tiszta, ésszerű gondolataim. Minden a feje tetejére állt, abban a pillanatban, ahogy Charlotte betette ide a lábát, bár ezt akkor még nem tudtam. Most, hogy mindezzel tisztában vagyok, egy részem azt kívánja, ne jött volna ide, míg egy másik... nonszensz, abszurd, morbid dolgokat akar. Olyasmit, amit a magamfajta nem kaphat meg, amire vágynom sem szabadna, amiről nem is hittem volna, hogy akarom. Belegondolni is rémisztő, hogy mi történhet, ha ennek nem vetek véget, ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy másként legyen. Mintha személyiségzavar alakult volna ki nálam hirtelen, bár az sincs kizárva hogy az ördög és angyal harca zajlott le bennem. Ms. Grey szavaira mindenesetre nem reagáltam, gondolataimba merülve, komótosan, rutinosan nyitottam fel a doboz fedelét, a sebet kézzel tisztítottam meg az apró szilánkoktól, nem zavart az sem ha megvágta a kezem, ahogy az sem, hogy mellkasához egy párnát szorított. Nem nyúlva a párnához, s nem szólva hozzá, a dobozból kivettem a fertőtlenítőszert, egy kevés gézzel vittem fel a lány bőrére, majd bekötöttem a sebét. Miután végeztem, csak ültem ott, valamiféle reakcióra várva, de amikor megint csak azt kérte menjek el, immár lágyabb hangon, szinte könyörögve... nem tehettem mást. A dobozt vissza se vittem a fürdőszobába, csak ott hagytam a szófán, tárva-nyitva, ahogyan saját magamat is éreztem. Mintha a lelkem - ha még létezett - nem tartozott volna a testemhez, mintha valamit hátrahagytam volna a szobában. Egy pillanatra megálltam, a lány felé fordultam, dühösnek, vagy talán zaklatottnak tűnhettem, amit igyekeztem leplezni, nem sok sikerrel. - Szólj, ha bármire szükséged van! - Szavaim ezúttal túlságosan is árulkodóak voltak, haragosan vetettem oda a szavakat, és azzal a lendülettel sarkon fordultam. Az ajtó egy halk csattanással zárult be mögöttem, én pedig meg sem állva, leszáguldottam az emeletről, végig a folyosón, ki az ajtón. Odakint megálltam, orrnyergemet két ujjam közé csípve próbáltam kitisztítani a fejemet. Dühös voltam arra az ismeretlen emberre, aki még mindig odakint volt, aki a balesetet okozta. Dühös voltam a világra, mert összekuszálódtak a dolgok, Ray-re, mert igaza volt, a fent gyászoló lányra, de leginkább... önmagamra. Az egész helyzet ismeretlen volt számomra, ráadásul semmi sem haladt a terv szerint. Charlotte nem beszélt, még megzsarolni sem tudtam, nem volt már kivel. A vámpírokról egyelőre semmit sem tudtam, pedig már elég egyértelmű volt számomra, hogy ők vezetik a várost. Az egész fogvatartósdinak nem volt értelme. Mégsem tudtam kiszállni belőle.


405 szó köszönöm a játékot!









"Never let anyone know
what you are thinking."



avatar
Ember vagyok
Play by :
Robin Lord Taylor
Keresem :
Léptek száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Szer. Okt. 11, 2017 9:46 pm



mr R. & charlotte


Nem tudom, hogy pontosan mit vártam el Mr. R-től, mégis milyen reakciót?! Vagy éppenséggel hogy gondolhattam arra, hogy pont egy ilyen elcseszett szociopata fog megnyugtani és olyan dolgokat a fülembe duruzsolni, ami nyilván hazugság, de elapadnak tőle a könnyek és megtalálom magam a romok között, amit az életemnek nevezhetek.
És ha már romok... Igazi, hamisítatlan katasztrófa sújtotta területté varázsoltam a börtönöm, és hogy feltegyem a csúcsdíszt a remekműre, szavai annyira kiakasztanak, hogy gondolkodás nélkül tépem ki magam a karjai közül, végeredményképp a szilánkokra zuhantam, az esés tompa fájdalmát sok éles vágás fűszerezte meg. Tényleg más sem hiányzott a lelki elvérzés mellé, hogy a szó szoros értelmében bíborra fessem a drága szőnyeget és összebarmoljam a padlót.
Újra visszasüppedtem abba a sokkos állapotba, ami ezt a legutóbbi kiborulásomat előzte meg. Fel se fogtam, el se jutott hozzám, hogy rám mordul, csak távoli csattanás volt a nagy semmiben, ami a fejemben zsongott. Azt se fogtam fel, hogy úgy ránt fel a földről, mint egy haszontalan rongybabát. Olyan mélyen jártam a nihilben, hogy különösebb erőfeszítés nélkül bármit megtehetett velem. Leültetett a kanapéra, beszélt - valószínűleg lecseszett -, de én csak üveges tekintettel bámultam magam elé.
- Menj el! - lehelem lesütött szemekkel végül, cseppet sem törődve egyetlen szavával sem. Az utolsó szó, amit lágyan és finoman ejt ki mégis nagyon betalál, az ajkam megremeg rövid mondandóm minden egyes szótagján és egyetlen árva könnycsepp gördül le az arcomon, egyetlen pici jele annak, hogy mégis hallottam és valami eljutott hozzám a teljes semmiben. Számított, pedig nagyon nem kellett volna.
Amikor leül mellém és maga felé fordít tekintetem találkozik az övével, de szinte azonnal lesütöm a pillantásomat, nem reagálok az utasításra. Az se nagyon jut el hozzám, hogy elmegy mellőlem. Csak gépies mozdulatokkal hátrébb csúszok a kanapén és egy szisszenés kíséretében magamhoz húzom a térdeim és a karfának támasztom a hátamat. Valahogy egy párna kerül az ölembe, amit nem tudom mikor szorítottam a mellkasomhoz, de úgy tartom, mintha az lenne az utolsó szalmaszál ami még ide köt, ami fenn tart a háborgó tengeren. Üveges tekintettel bámulom az ajtót, még azután is, hogy visszaül mellém és engem figyel, mellette valami doboz, valószínűleg az elsősegély.
- Menj el... kérlek! - súgom újra, hangom lágy, megremeg az utolsó szón, nem tudom meddig tudom magam egyben tartani, küzdök az arcomon legördülő áruló könnyekkel és mindenáron kerülöm, hogy a szemébe nézzek.


442 ; sajnálom a hosszú várakozást <3




my soul cannot be caged
I AM A WOLF




avatar
Ember vagyok
Play by :
✶ Chloe Bennet ✶
Keresem :

something that will ease the cold
Léptek száma :
17

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 9:29 pm



Charlotte & Patrick




Nem tudom kit öleltem meg utoljára, talán még édesanyámat annak idején, évtizedekkel ezelőtt, kölyök koromban? Egyedül Ray volt az, akihez hozzáértem, akinek hagytam, hogy hozzámérjen, de vele is legfeljebb egymás vállát veregettük, ölelkezésről szó sem volt. Annyira közel még őt sem engedtem magamhoz. Aztán egyszer csak ott álltam a szoba közepén, és a fogvatartottam szorítottam magamhoz, akit inkább megkínoznom kellett volna, nem ölelgetni. Ironikus volt, mert én tartottam egyben, ha elengedtem volna, valószínűleg szétcsúszik, összeesik, de én szorosan tartottam, s ez furcsán jó érzéssel töltött el. A domináns érzelem a meglepődöttség és hitetlenkedés volt, némi undorral keveredve az érintésfóbiám miatt, mégis ott volt az a kellemes, bizsergető érzés. Megint az az érzés, amit már korábban sem tudtam hová tenni, kezdett az őrületbe kergetni. Nem akartam érezni semmit! Az esküdözés után - ami amúgy rohadtul nem vall rám - Ms. Grey térde csaknem felmondta a szolgálatot, megint, bár talán neki fel sem tűnt ebből semmi. Szorosabban nem tarthattam, nem akartam csontját törni, vagy kiszorítani belőle az életet, de a másik karommal is utána kaptam, biztos, ami biztos. Pokolian jó érzés volt, hogy én tartom vissza attól, hogy a földön heverjen, mert egyáltalán nem volt a saját testének az ura. Én lehettem így a főnök hosszú percekig, s ettől az a bosszantó érzés felerősödött. Talán végig csak erről szólt, hogy én irányítsak. Erről akartam meggyőzni magam, de egy halk hang azt súgta, hogy nem így van. Igyekeztem kizárni, nem foglalkozni vele, de örökké nem tagadhattam meg az érzelmeket, még ha vágytam is rá. Tényleg nem akartam érezni, egyáltalán, semmit. Pláne a lány irányt. Ahogy válaszolt a szavaimra, csak bólintottam, amit talán nem is vett észre, annyira lefoglalta a gyász. Aztán egyik dolog követi a másikat, nyilvánvalóan hülyeséget mondtam, amivel megint csak felbosszantottam, még csak fel se fogja ez a fiatal, ostoba lány, hogy milyen nehézségek árán sikerült kijavítanom a mondatot, mégse vághattam a képébe, hogy nem engedem meghalni, mert egy érzés erre késztet. Utáltam magam érte, s nem akartam az orrára kötni, de amikor kiszakította magát a karjaimból, majd megint szitokszavakkal kezdett bombázni, fogyni kezdett a türelmem. Újfent. Túlságosan emlékeztetett az egy héttel ezelőtti eseményekre. Nem akartam megint úgy kiborulni, de vészesen közelítettem ahhoz az állapothoz. Megint összerogyott, ezúttal a földre zuhant, a szilánkok közé, egyik térdéből vékony vérpatak kezdett csordogálni, amire csak dühödt fújtatással válaszoltam. - Mégis mi a fenét kezdjek veled? - kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle, s szinte fel sem tűnt, hogy magázásból áttértem tegezésre. Ahhoz túl sok sokkoló és zavaros dolog történt. Egy érzelmi roncs voltam, ÉN, Patrick Reynolds, a "rettenetes" Mr. R. Nekem kellett volna megpróbálni kést döfni magamba, nem neki. Odasétáltam a lányhoz, kurvára leszartam, hogy megpróbált üvöltve elzavarni, megragadtam a karját, már megint, és felhúztam a földről, akkor is, ha nem akarta. Rohadtul nem érdekelt mit akar, már megint kezdett kiborítani. Odarángattam a kanapéhoz, ezúttal nem voltam valami óvatos vele, s egy határozott mozdulattal leültettem. Nem dobtam oda, mint legutóbb az ágyra, de elég erősen fogtam ahhoz, hogy ujjaim talán nyomot hagytak a karján. - Nézd meg mit csináltál magaddal! - förmedtem rá, és a térdére szegeztem a pillantásom. Az az egyetlen, kis seb apró vércsíkokat hagyott a lány lábán végig, ahogy lecsorgott a térdén. - Kurvára nem érdekel, hogy gyűlölsz. De nem hagyom, hogy meghalj! Úgyhogy szedd össze magad, kérlek! - az utolsó szót lágyan ejtettem ki, de ahogy kicsúszott a számon, tényleg kedvem lett volna a falnak rohanni fejjel. Te idióta! Teljesen kifordultam önmagamból, élesen alsó ajkamba haraptam, hogy ne mondjak többet. Leültem a lány mellé, egyik karját megfogtam és magam felé próbáltam fordítani. - Ne merészelj felkelni innen! - utasítottam, de egyáltalán nem dühösen, egy kellemes hangszínt ütöttem meg, igencsak meglepő volt, hogy tudok uralkodni magamon. Felkeltem a kanapéról és a fürdőbe mentem kötszerekért, amiket az egyik szekrényben meg is találtam, és nyugodt léptekkel visszasétáltam a szobába. Visszaültem mellé, egészen közel, a kötszeres dobozt magam mellé tettem, de egyelőre nem nyitottam fel a fedelét. Vártam, miféle reakciót vált ez ki Charlotte-ból.



659 szó      









"Never let anyone know
what you are thinking."



avatar
Ember vagyok
Play by :
Robin Lord Taylor
Keresem :
Léptek száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 8:38 pm



mr R. & charlotte


Semmire nem tudtam figyelni, csak a saját zaklatott légzésemre és vég nélkül patakzó könnyeimre. Tíz éve nem ejtettem egy árva könnycseppet, és most gőzöm sincs, hogyan zárjam el a csapot, min egy istenverte csőtörés. Igazi nagyrakás szerencsétlenség voltam, ahogy egy olyan ember karjaiba simultam bele akivel még csak nem is kedveltük egymást, sőt. A gyűlölet enyhe szó volt, ami a kettőnk kapcsolatát jellemezhette, és mégis, a legviccesebb és legotrombább az egészben, hogy nevetségesen biztonságban éreztem magam egy pszichopata karjaiban, akinek nem egyszer fordulhatott meg a fejében hogy elmetszi a torkomat, amellett hogy elraboltatott és három hete tart fogságban. Pompás az élet, nem igaz?
Amikor megesküszik kisshíjján összeesem, bár nem értem minek ez a hatalmas megkönnyebbülés. Könnyen előfordulhat, hogy hazudik annak érdekében, hogy lenyugtasson, mégis én idióta hittem neki, mert minél előbb le akartam rázni magamról ezt a képtelen helyzetet. Tudtam, tudtam hogy el kéne löknöm magamtól és addig ordítani amíg magamra nem hagy a gyászommal, még sem tudtam megtenni, mert féltem. Féltem, ha ezt itt most megszakítom, még jobban elvesztem önmagam abban az istenverte érzéslavinában és magam sem tudom mit csinálok. Ugyan, még mindig kecsegtető volt a halál gondolata, de minden egyes eltelt perccel csak jobban frászt kaptam attól, hogy tényleg képes lettem volna egy vajazókéssel megpróbálkozni a dologgal.
- Jó - motyogom csak úgy magamnak, nyugtázva az eskütételt, és próbálva kirángatni magam a gondolatmenetemből. Hősies sziszifuszi küzdelem, amiben csúfos vesztésre állok. Ettől nem lehet megszabadulni, elvégre a szüleim halálhírét kaptam meg percekkel ezelőtt. Ez nem egy idióta veszekedés Mr R.-rel ami után könnyen felépülök és átgázolok rajta és a nyamvadt tervein, mert semmit sem jelentenek. A családom jelentette tíz évig az egyetlen dolgot, amiért még érdemes volt élnem és némi érzést beengedni az életembe. És most vége... Elmentek... Meghaltak...
Na jó, Grey, ezzel kurvára nem fogod lenyugtatni magad!
Amikor eltol magától, még mindig könnyes szemekkel nézek rá. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Hagynia kellett volna elpusztulni, de a válasza újabb biztosítékot csap ki az agyamban és hirtelen újra tisztán látom ki áll velem szemben, és miről feledkeztem meg percekkel ezelőtt. Hirtelen jött lendülettel kitépem magam a karjai közül és gyilkos szikrákat szóró szemekkel döföm át a tekintetemmel, miközben azok az istenverte könnyek még mindig csorognak le az arcomon.
- Gazember! - suttogom erőtlenül, gyenge lábaimon imbolyogva - Gyűlöllek és ha eljön a nap, remélem te is velem pusztulsz... - kiabálom, miközben próbálok minél távolabb hátrálni, el a kezei közül - A szüleim halottak, te meg... te meg... - akarnám folytatni, de remegő térdeim nem bírják a terhelést, azok az áruló térdek, és engednek a gravitációnak. A mondat  elfullad a zokogásban, miközben a padlón kötök ki, tenyerembe árzem, hogy belefúródnak a szilánkok, de minden tompa, pont leszarom ha esetleg itt vérzek ki. Próbálok felállni, de úgy remegek, hogy folyamatosan visszaesem.
- Tűnj el!...


442 ; ahw <3




my soul cannot be caged
I AM A WOLF




avatar
Ember vagyok
Play by :
✶ Chloe Bennet ✶
Keresem :

something that will ease the cold
Léptek száma :
17

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 7:43 pm



Charlotte & Patrick




Túl sok volt nekem az egész. Sosem birkóztam meg jól a könnyekkel, vagy mások szomorúságával, az összes érzelem közül ez volt az egyik nagy mumus, a szörnyeteg a szekrényben, amit szerettem bezárva tartani. Ironikus volt, hogy Charlotte-ot is bezárva tartottam, mintha előre tudtam volna, milyen kis bestia, s miféle embert hoz ki belőlem. Egyszerre voltam kíváncsi rá, s gyűlöltem a közelében lenni a legutóbbi találkozásunk óta. Azt se tudom az az egy hét hogy telt el, mintha csak végigaludtam volna. Tompán emlékeztem, hogy órákat ücsörögtem az irodában, az üzlet nagy részét is Ray-re bíztam, s rengeteg üveg whisky és vodka fogyott. Talán ennyit még soha nem ittam életemben, miközben próbáltam felejteni. Az emberek szakítás után szoktak ennyire kiborulni, legalábbis úgy tudom, de én... nem tűrtem el soha, ha valaki belegázolt a privát szférámba, az érintést sem sok embertől tűrtem el, a kézfogás sem tartozott a szokásaim közé, csak ha feltétlen szükséges volt. Ezért jártam a hivatalos találkozókra kesztyűben. Egy hét elteltével pedig ÉN húzom magamhoz a lányt, bár mikor észhez tértem, szívesen eltoltam volna magamtól, de féltem, ha eleresztem megint kárt próbál tenni magában, vagy épp összecsuklik. Egy ideig még küzdött velem, megpróbált szabadulni, de hamar megadta magát, s mikor lenyugodott, s végre talán elereszthettem volna, arcát a mellkasomba fúrta. Ezzel elérte, hogy belém szoruljon a levegő, néhány pillanatig nem is jutottam oxigénhez, aztán egy reszkető sóhaj kíséretében szakadt ki belőlem a levegő. Túl közel volt hozzám. Túl közel. Csak erre tudtam gondolni. Ujjai az öltönyömbe markoltak, erősen szorította az anyagot, ami ennek hatására meggyűrődött, de pont leszartam, hogyan festhetek. Ez a közelség nagyon zavaró volt, mégis egy kis izgatottságot éreztem, a gyomrom apróra szűkült, hasfalam teljesen befeszült, arcizmaim hasonlóképp megfeszültek. Lehelete a mellkasomat csiklandozta, ahogy beszélt, a vékony anyagon át tökéletesen éreztem a forró levegőt kiáradni belőle. Nagyot nyeltem, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, bár elég nehéz volt egyáltalán megmozdítani ajkaimat, nem ám szavakat formálni. - Én meg... megesküdök. - suttogom akadozva, megint dadogó idióta vált belőlem, s egyik kezem, ami még mindig a lány hátán volt, enyhén reszketni kezdett. Egy másik helyzetben biztos nem esküdözök senkinek, nem ígérgetek, nem próbálom meggyőzni a lányt. Mert mégis minek tenném? Vagy hisz nekem, vagy elmehet a francba. De ez egészen más szituáció volt, mintha valami abszurd, morbid rémálomban lettem volna. Aztán finoman eltoltam magamtól, mégis hirtelen, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Ha meghalsz, csak az én kezem által halhatsz meg. - suttogtam és jelentőségteljes pillantást küldtem felé. - Nem halhatsz meg. - jelentettem ki erőteljesebb hangon, aztán hozzátettem: - Még. - Mintha bizony szükséges lett volna, hiszen nem akartam a halálát de azt sem, hogy puhánynak nézzen, akivel ki lehet baszni, vagy átjárni az eszén. Nem, tartottam magam, erre még mindig nem volt esélye, még így sem, hogy egyik kezem remegett, s küszködtem a szavakkal.



466 szó      




avatar
Ember vagyok
Play by :
Robin Lord Taylor
Keresem :
Léptek száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 6:57 pm

[


mr R. & charlotte


Nem bírom ezt elviselni. Képtelen vagyok urrá lenni magamon, az érzéseimen vagy a gyanúmom, hogy ez mind Mr R. műve. Minden egyes mellkasára mért ütésbe beleviszem a dühöt, amit érzek. Küzdök a fejembe tóduló képek ellen a szüleimről, akik már sosem fognak megmenteni. Mert igen, amilyen ostoba liba voltam volt egy ilyen reményem, hogy a kriminálpszichológus anyám és a rendőr apám, a bombabiztos duó majd kiszabadítanak és megmentik a napot. Magamnak sem mertem eddig bevallani, hogy ezzel álmodtam, többek között ezzel a tudattal tudtam túlélni minden egyes napot, nem csak azért mert ém vagyok a hős, a titkok kicseszett őrzője... Hanem mert reméltem, hogy megmentenek, még akkor is ha erre a lehetetlennél is kevesebb esély volt.
Amikor a nevemen szólít, a fülem botját sem mozdítom, csak küzdök tovább, de per pillamat nem ellene, még ha nem is így tűnik. Amikor karjai körém fonódnak, újra feltör belőlem a zokogás, hosszú pillanatokon keresztül próbálok szabadulni de... Édes istenem, olyan régen nem ölelt meg már senki, hogy minden logika és gyűlölet ellenére abbahagyom a vergődést és a karjaiba dőlök. Fáradt vagyok, olyan fáradt. Szavai hallatára fejemet a mellkasába fúrom, hátha el tudok bújni ezelől az egész elől, mellkasának szorult kezei, úgy kapaszkodnak az öltönyébe, mint fuldokló a mentőövbe.
- Esküdj meg! - suttogom az ingébe - Esküdj meg a pozíciódra, hogy semmi közöd hozzá!
Lábaim remegnek, szinte teljes súlyommal támaszkodok rá. Tudom, ezt holnap kibaszottul meg fogom bánni, de képtelen vagyok küzdeni. Minden erőm elhagyott, elpárolgott valahol a szoba teljes tönkretétele és a mellkasa pépesreverése között. Már azelőtt is mondtam magamnak mielőtt bejött, hogy nem volt ma erőm a hadviseléshez. Mintha megéreztem volna, hogy valami nincs rendben.
- Hagynod kellett volna meghalni... - csúszik ki a számom, mielőtt bármit is átgondolhattam volna.


szégyenteljesen kevés ; ahw <3




my soul cannot be caged
I AM A WOLF




avatar
Ember vagyok
Play by :
✶ Chloe Bennet ✶
Keresem :

something that will ease the cold
Léptek száma :
17

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 6:12 pm



Charlotte & Patrick




A szoba már megint háborús övezetté változott, az asztal ugyanúgy felborulva, a virág a vázával együtt a földön hever, mintha nem telt volna el semennyi idő, amióta Charlotte-ot a vállamra kaptam. Az emlék azóta is kínzott, borzasztóan zavart a gondolat, hogy hozzá kellett érnem valakihez, hogy a testünk között épp csak egy vékony papírlap fért volna el. Teljesen kiborított a tudat, hogy hozzámért, megérintette a vállam, az ARCOM, s még megvolt mind a két keze. Még a pofon után sem tettem kárt benne, pedig meg kellett volna tennem. Az ok, hogy miért nem akartam fizikailag bántalmazni, ismeretlen volt számomra és ez borzasztóan zavart. Nem szerettem a gyengébbik nemet bántani, de ha valaki direkt arra játszik, hogy felbosszantson, akkor teljesen mindegy, hogy férfiről, vagy nőről van szó. Ms. Grey viszont előhozza egy olyan oldalamat, amit eddig nem ismertem, s ami őszintén a frászt hozza rám. Rettegtem, hogy elpuhultam, s erről még Ray-nek sem beszéltem, bár az ő számára egyértelmű volt, hogy valami zavar, annak kellett lennie. Nem volt ostoba, volt sütnivalója bőven, így valószínűleg azt is tudta, hogy mi a bajom, de nem vettem figyelembe. Magam elől is próbáltam titkolni, kizárni az elmémből, nem gondolni rá. Ha tehettem volna, nem is látogatom meg még jó ideig, de az események úgy hozták, hogy kénytelen voltam megközelíteni őt, minden porcikám tiltakozott ellene, ugyanakkor... egy furcsa várakozást is éreztem. Kedvem lett volna pisztolyt szegezni a fejemnek és szétloccsantani az agyam, akkor megszűnt volna minden gondom. Ám ennél én erősebb voltam. Legalábbis egészen addig úgy gondoltam, amíg végig nem kellett néznem a lány kiborulását, hallgatnom a sírását, nézni, ahogy könnyek peregnek le az arcán. A berendezés pedig már megint romokban hevert. Tényleg az lett volna a legjobb, ha nem hozatok új asztalt, a virág pedig... szerettem volna a megmaradt piros virágokkal agyonverni Raymondot. Persze őt a világért sem bántottam volna, de jó érzés volt elképzelni.
Az elmém abban a pillanatban, hogy megláttam Charlotte kezében a kést, teljesen kiürült, még azt is elfelejtettem, mennyire nem akarok közel kerülni hozzá. A kezét könnyedén csavartam ki, mert bár nem voltam egy nagydarab ember soha, de rengeteg erő lakozott bennem. Azonban ő rázkódni kezdett a szorításomban, erősen küzdött, s olyan hatalmas erőt fejtett ki, hogy nehéz volt visszafognom, mégsem engedtem el. Akkor sem, mikor rám ordított, csupán vágtam egy pofát, s még mindig dühösen meredtem rá. Végtére is, megpróbálta megölni magát. Aztán hirtelen abbahagyta a harcot, teljesen lemerevedett, s kicsit lazítottam a szorításon, de nem engedtem el. A kérdés hallatán ezúttal én fagytam le, érzelemmentes arccal pillantottam le a lányra, akinek arca megint túl közel volt hozzám. Kezei újra és újra a mellkasomnak csapódtak, erősen, határozottan püfölt, amit úgy fél percig hagytam is, egyszerűen nem kaptam szikrát. Bár valójában nem kellett volna meglepődnöm. Tettem szörnyű dolgokat, ő pedig gyűlölt engem, bezárva tartottam, az lett furcsa, ha másképp gondolja. - Charlotte! - szóltam rá haragosan, összeszorított szájjal. Aztán az agyam egy kis időre megint kikapcsolt, mert arra eszméltem, szinte lassítva láttam magam előtt a jelenetet, ahogy magamhoz rántom a lány, erősen mellkasomhoz szorítom mindkét karommal. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak azért tettem, hogy lehiggadjon végre és ne verjen péppé, de valójában abban a szent pillanatban fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok. Közel hajoltam hozzá, ajkam szinte a fülét érintette. - Nem én voltam, Charlotte. Nem én tettem. - suttogtam, s közben még mindig szorosan tartottam a karjaimban.



557 szó      




avatar
Ember vagyok
Play by :
Robin Lord Taylor
Keresem :
Léptek száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 5:45 pm



mr R. & charlotte


Az egyik pillanatban még török zúzok és pusztítok, próbálok urrá lenni a bennem tomboló poklon, amit a szüleim elvesztése szabadított el bennem. Rettenetesen furcsa újra valóban érezni, nem is tudok megküzdeni rendesen ezzel az egésszel. Elementális erővel hat rám és egy ember, aki nem ennyire érzelmileg elbaszott mint én sokkal higgadtabban tudná kezelni a dolgot. De én, aki tíz éve mindent elfojtok és nem vagyok hajlandó bármiféle érzelemmel foglalkozni, tombol mint egy őrült, ketrecbe zárt vadállat. Őszintén megrémiszt amit művelek és ez csak még inkább szítja bennem a poklot és még inkább belekerget a rombolásba. A lelkem mélyén imádkozom, hogy valaki állítson meg, fékezze meg ezt az egészet, mielőtt belepusztulok...
De a következő pillanatban a kezembe érzem a kiutat. Önkívületi állapotban bele sem gondolok milyen borzalmas következményekkel járna, amire készülök, de nem érdekel. Időm sincs visszaretteni, annyira logikusnak tűnik a lépés... Én, a rossz kölyök, aki sose illett be a sorba. Én akinek sosem volt semmivel szerncséje. Én aki eltaszítottam magamtól mindent és mindenkit, aki szeretni próbált azután a végzetes éjszaka után, beleértve a szüleimet is... Miért én maradtam életben? Nekik még élniük kellene, és nekem kellene most holtan feküdöm valahol, békét hagyva azoknak akik szerettek és soha többet nem bánthatom őket. Logikus... És gyorsan vége lesz...
Ám, ahogy eddig minden amit én akarok, füstbe megy, Mr R. ezt is megakadályozza, elkapja a kezemet mielőtt a hasamba vághattam volna a kést és kicsavarja a kezemet, hogy a fegyver a földön koppanjon. Eszeveszettül vergődök a szorításában és pokoli dühvel nézek vissza rá.
- Eressz el! - üvöltöm neki, és magasról szarok a magázódásra. Minden erőmmel szanadulni akarok, de olyan hihetetlen erővel fog, hogy képtelen vagyok egy centivel is arrébb húzni magam, és még az sem fékez, hogy majd kirázza belőlem az életet.
Ekkor ér utól a gondolat, hogy kivel is állok szemben. A maffiafőnök... Főállásban embereket tesz el láb alól a piszkos üzletei érdekében, és pont egy ilyen útjában álltam én... De mivel engem nem ölhet még meg, mert szüksége van információkra, szóval... Szóval...
A gondolat annyira letaglóz, hogy megmerevedek és elkerekedett szemekkel bámulok fel rá.
- Te voltál?! - kérdezem alig hallhatóan, majd újra felrobbanok és a mellkasát kezdem el püfölni - Válaszolj, te szemétláda! TE VOLTÁL?!


367 ; ahw <3




my soul cannot be caged
I AM A WOLF




avatar
Ember vagyok
Play by :
✶ Chloe Bennet ✶
Keresem :

something that will ease the cold
Léptek száma :
17

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 4:28 pm



Charlotte & Patrick




Sosem voltam az a megfutamodós fajta. Nem én. Viszont a lány közelében sokszor akartam hátat fordítani, és meglógni. Nem azért mert féltem, sokkal inkább... nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért is akarok az ellenkező irányba rohanni, talán az érzelmekhez volt köze, amik teljesen összezavartak. Ha nem lett volna ott nekem Ray, teljesen szétcsúsztam volna. Ezelőtt is voltak érzéseim, nem voltam őrült, de épp csak annyira éreztem, hogy ne vonja el a figyelmem semmiről. Raymondon kívül senki sem állt közel hozzám, ő miatta viszont nem kellett aggódnom. A legjobb emberem volt, legalább olyan jó volt ebben az egészben, mint én, de mást nem engedtem közel magamhoz, s ez így volt rendjén. Paulo tényleg egy ostoba ember volt, de erre az egyre nagyon jól ráérzett. Az érzelmek gyengévé tesznek. Így éltem az életem már évek óta, távol a családomtól, az erős érzelmektől, amik összezavarják az embert, és tökéletesen megvoltam úgy. Ms. Grey mindent a feje tetejére állított, de ami még zavaróbb volt, hogy nem tudtam ezt hogyan érte el. Miféle boszorkányt hoztam én a saját otthonomba? Egyszerre akartam vele végezni, és megóvni őt, ÉN, megóvni ŐT! Az egész értelmetlen volt, de az univerzum tényleg ellenem volt. A szülei halálhírét is épp nekem kellett közölnöm, ami még több érzelemmel járt, ezt tudtam előre. Már azelőtt megfeszültek az idegszálaim, hogy bármit is mondtam volna, Charlotte-nak szintúgy, a szemei szinte kipattantak a fejéből, úgy meredt rám, várakozóan, szinte őrült kifejezés ült az arcán. Aztán végre, végre sikerült kinyögnöm, mi is történt, de a lány nem moccant. Csak ült mellettem a kanapén, rám bámult a barna szemeivel, nem szólt egy szót sem, nem rezdült az arca. Feszülten, zavartan néztem rá vissza. Most... mi is történik? Nyeltem egyet, egy jó ideig még semmi sem történt, csak ültünk ott, egymásra meredve. Nagyon kínos helyzet volt, hatalmas erőmbe telt, hogy ne fordítsam el a fejem, vagy álljak fel, és hagyjam magára. Mégsem voltam rá képes, tudtam, hogy ott kell maradnom, még akkor is, ha egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá. Egyáltalán nem akartam részt venni ebben a szituációban. Aztán - bár nem fogtam volna hogy lehetséges - a helyzet még kellemetlenebbé vált, mikor Charlotte egyszer csak felkelt. Kész rémálom volt. A lány arca érzéketlen volt, tekintete üres, inkább egy agymosott zombira emlékeztetett, mint arra a harcias bestiára, akit megismertem benne. Az asztalhoz sétált, amiben nem állítottam be, gondoltam biztos távolságra van szüksége, mert miért akarna pont az én közelemben lenni? Eddig sem vágyott a társaságomra, de most minden megváltozott, az egész világ összeomlott körülötte. Nem ismertem az érzést, én sosem ápoltam jó viszonyt a szüleimmel, nem is hiányoltam őket a hosszú évek alatt, de látszólag a lány másképp volt vele. Mégiscsak a szüleiről volt szó. A váza egyszer csak szétrobbant, ahogy összetalálkozott a fallal, a csörömpölő hangra összerándultam. A virágok szanaszét hevertek, a falról lecsorgott a víz, apró üvegszilánkok borították a padlót. Aztán mire egyet pislogtam, már az asztal is felborult egy éles csattanás kíséretében, nekem pedig túlságosan is ismerős volt a helyzet. Charlotte épp úgy reagált, ahogy én egy héttel ezelőtt, de ez most... annyira más volt. Az incselkedő, gúnyolódó, harcias lány hirtelen egy tomboló ronccsá változott, aki tört, zúzott, felborogatott és elhajított mindent, amit ért. Egy ideig csak ültem ott némán, végignéztem a dühkitöréseit, de közben azon járt az eszem, hogy ez a lány túlságosan is hasonló hozzám. A sírás egyszerre hozott zavarba és lettem tőle mérhetetlenül dühös, de hagynom kellett, hagynom, hogy kitombolja magát, hátha attól lehiggad, ebben reménykedtem, miközben feszélyezve mocorogni kezdtem a kanapén. Bármennyire kegyetlennek is hangozhat, az első gondolatom az volt, hogy megfogadom a lány tanácsát és kivetem magam az ablakon, vagy felvágom az ereim az üvegszilánkokkal, csak ne kelljen tovább ott lennem. Mikor az ajtót kezdi el ütni ökleivel, ingatni kezdem a fejem, majd felálltam és tettem felé két, lassú lépést. Nem akartam, hogy nekem rontson, féltem, hogy ezúttal nem tudok uralkodni magamon és kárt teszek benne. De az események még ennél is drasztikusabb fordulatot vesznek, mikor az ajtó melletti kis szekrényről Charlotte felemel egy vajazókést - mégis melyik kibaszott idióta hagyta azt ott?! -, s ahogy felemeli, készen arra, hogy meglendítse, gondolkodás nélkül sietek oda hozzá és megragadom a csuklóját. Nem érdekel az sem, ha arra is kötés kerül, vagy ha eltörik a keze, de nem fogja pont a szemem láttára ledöfni magát. Ha valaki megöli őt, az én leszek! Dühös, kegyetlen pillantást küldök felé, majd kicsavarom a kezét, hogy a kés kiesik belőle, nyomot hagyva a parkettán. - Teljesen elment az esze, Ms. Grey???!!!! - förmedek rá, hangom mennydörgésként zengi be a szobát, meglepődve veszem észre, hogy szinte kiabálom felé a szavakat. Kezeim a két vállára vándorolnak, igyekszem finoman megrázni a testét, de az sincs kizárva, hogy kiszorítom belőle az életet. Nem tudok tisztán gondolkodni, legszívesebben kezet emelnék rá, amiért ennyire idiótán viselkedik, de nem teszem, csak nézek rá, dühösen, levegő után kapkodva, s egy pillanatra sem eresztem el.



809 szó      




avatar
Ember vagyok
Play by :
Robin Lord Taylor
Keresem :
Léptek száma :
25

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   Hétf. Aug. 21, 2017 12:50 pm



mr R. & charlotte


Teljesen kifordultam magamból. Azóta a végzezes éjszaka óta, közel tíz évvel ezelőtt azt hittem, nincs többé meg bennem a képesség, hogy ilyen hevesen letámadjanak érzések, és most tessék. Kezem lábam remeg, alig tudom magam egyenesben tartani, nemhogy ellenkezni Mr R.-rel, amikor odalép hozzám és a karomnál fogva támogat. Azért nem vesztettem el teljesen önmagam, szóval megpróbálkoztam egy lagymatag ellenállással, kirántani a karomat a fogásból és azt mormogni, hogy tudok egyedül is közlekedni, de egy szánalmas rándulásnál és érthetetlen, rekedt motyogásnál nem telt többre. De legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam.
Hatalmasra tágult szemekkel nézek rá, miközben szétvet a várakozás, sikítani tudnék, amíg a hangszálaim ki nem szakadnak a helyükről. De nem mond semmit. Miért nem mond semmit?Mire leültet a kanapéra már teljesen eltompultam a feszültségtől, csak bámulni tudok rá.
Aztán a világ apró pici szilánkokká törik, a fájdalom olyan elementális erővel csapódik a mellkasomnak, hogy a lélegzetem is elakad, nem tudom hogy kell levegőt venni. Minden elhomályosul előttem, nem hallok és nem látok.
Nem élték túl... Anya és apa... Nem...
Mintha egy hatalmas óceán temetett volna maga alá, belül minden romokká és hamuvá morzsolódik, viszont kívülről ebből semmi sem látszik. Amióta leültem a kanapéra, arcizmom se rezdült, csak nézek a mellettem ülő férfire. Olyan, mintha el se jutott volna az információ a tudatomig, de belül a romok porig égnek, vízbe fulladnak és tornádó pusztítja őket. Ha mond is valamit, nem érzékelem. Ahogy az arcomon legördülő nedvességet sem. Ilyet sem éreztem tíz éve, nem is tudom beazonosítani mitől származik.
Kábulatban állok fel a kanapéról, ha szól is, hogy maradjak nyugton, nem reagálok, ha a karom kapná el, addig bámulok a kezére amíg el nem engedi az enyémet. Az előbbi gyengeség helyére valami kába erő szivárog bele miközben a kisasztalhoz lépek. Nincs levegő... Nem kapok levegőt... Nem... Nem... Nem...
Előjel nélkül tör fel belőlem minden friss és tíz éve elnyomott fájdalom.
- NEM! - sikítom, miközben szinte fel se fogom, már kezemben van a váza a virágokkal, a következő pillanatban már a szoba másik falán törik apró pici szilánkokra, én meg ott állok zokogva, mellkasom vadul emelkedik és süllyed. Keservesen szánalmas látvány lehetek, miközben fél kézzel próbálom magam egyenesbe tartani, de a fájdalom nem hagy nyugtot, egy mozdulattal borítom fel az asztalt is, teljes pusztítást végezve magam körül. De a bennem elszanadult pokol nem hajlandó csillapodni, sorra török minden giccses csecsebecsét ami a kezem ügyébe kerül és a zokogás... A sírás a legborzalmasabb. Valaki keservesen hüppög, nyög és sír. Idegesítenek a hangok, és döbbenettel jövök rá, hogy belőlem jönnek.
Egy időután miután semmi mozdítható nem akad a kezembe az ajtót - azt az átkozott fadarabot, ami jetekig elválasztott tőlük -, kezdem el ütni teljes erőből. Fejemben emlékképek törnek fel és a fizikai fájdalom segít leállítani az emlékeket, mielőtt túlságosan belebonyolódnék, de nem tudok szabadulni az arcuktól, a hangjuk halvány emlékétől. Meghaltak... Itt hagytak... Nincsenek már...
Egyszer csak egy vajazókés akad a kezembe. Már hajítanám el, tombolnék tovább, amikor a tompa pengén megcsillanó fény megállít egy pillanatban. Mi értelme tovább lélegezni, ha két áldott jó embef soha többé nem teheti meg? Miért éljek tovább én, a kakukktojás rossz gyerek? Miért kéne elviselnem a fájdalmat? Miért... Miért...
Sorjáznak a gondolatok a fejemben, és pillanatokkal később kikristályosodik, mit akarok tenni. Ha elég erősen jó helyre döföm, akkor vége a játéknak. Mentőt nem hívhaz, hiszen biztos keresnek már és így lebukna. Ha mázlim van orvos nimvs a házban aki tisztességesen helyre tudná hozni a kárt,  szóval végelehet ennek az istenverte szarakodásnak, amit életnek mernek nevezni. Ha isten valóban létezik és kegyes hozzánk, nem avatkozik közbe...


586; ahw <3




my soul cannot be caged
I AM A WOLF




avatar
Ember vagyok
Play by :
✶ Chloe Bennet ✶
Keresem :

something that will ease the cold
Léptek száma :
17

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlotte szobája   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Charlotte szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Charlotte Petrova
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: New Orleans :: Otthonok :: Reynolds rezidencia-
^
ˇ