Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Fire Meets Fate

Isaac Lestrange
Yesterday at 3:17 am



Charlotte szobája

Patrick Joseph Reynolds
Csüt. Jan. 17, 2019 10:00 pm



Utcák

Oliver Hemingway
Csüt. Jan. 17, 2019 8:34 pm



Asztalok

Grace Moore
Szer. Jan. 16, 2019 11:29 pm



Grace cellája

Grace Moore
Szer. Jan. 16, 2019 11:07 pm



Trónterem

Kai Parker
Szer. Jan. 16, 2019 1:09 pm



Az épület elõtti tér

Reagan Blair
Kedd Jan. 15, 2019 8:52 pm



Nevan

Nevan
Hétf. Jan. 14, 2019 7:56 pm



Alaric Saltzman irodája

Caroline Forbes-Salvatore
Hétf. Jan. 14, 2019 10:01 am



Klaus & Camille - It's good to see you again{Franciaország}

Camille O'Connell
Hétf. Jan. 14, 2019 8:08 am
Nyerteseink
avagy az ősz díjazottjai
Az ősz őrangyala
Reagan Blair

Az ősz női karaktere
Elisabeth Saltzman

A ősz férfi karaktere
Isaac Lestrange

Az ősz párosa
Damon & Elena

Az ősz játéka

Az ősz előtörténete

Share | 
 

 Utcák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Csüt. Jan. 17, 2019 8:34 pm

Gyerünk, essünk túl rajta tudom, hogy elsősorban ez érdekel és nem az érzéseim, vagy egyéb gondolataim.. Több mint fél éve vagyok vámpír, miért nem mentem még a gyilkosaim után - ezt akarod tudni, igazam van?
Mert több eszem van annál, hogy friss agyarosként rontsak ajtóstul a házba - ahová megjegyzem invitálás nélkül nem tudok belépni, bár a gyújtogatás attól még flottul menne - új létemet megszokni nem két perc volt, és én alkupozícióból szeretek csinálni mindent; Mert nem akartam a tisztelt Hylandok előtt, hogy mégis "életben" vagyok; Mert nem akarok Aleseaval találkozni, már a gondolata is émelyítő a lehetőségnek, az árulásának; Mert úgy érzem figyelnek, amiből én a frakció szeretetére asszociálok; Magamat nem, de a húgomat annál jobban féltem; És végül de nem utolsó sorban: alkonyattól pirkadatig van kimenőm.
Fél évvel ezelőtthöz képest a pincénk komoly változásokon ment keresztül - szuterén élettér UV szűrős ablakokkal, mert ha az ember huszonnyolc évig nem tette, utána már nehezen válik megszokássá, hogy a beszűrődő fényt, a napfoltokat kikerülje; A nappali óráim ezzel együtt sem telnek koporsóban fetrengős tétlenséggel, inkább az interneten, a sötét weben kutatómunkával - az éjszakáim pedig jobbára azzal, amivel fél évvel ezelőtt is kerestem a kenyeremet, tetszőleges napszakokban: fejvadászként. Vámpírképességeimet latba vetve egész könnyű a meló, csak a tekintetét kell elkapnom az aktuális megbízatásomnak - utána kezesbárányként követ, ül be a kocsimba és ajánlja fel valamelyik vénáját néhány kortyra, mondjuk a paranoia nem engedi, hogy megharapjam őket érte: ha minden "ügyfelemet" kilyukasztva szállítom le, az előbb-utóbb feltűnüvé válik valakinek... Zsák nélküli infúziós szerelékkel a zsebemben járok-kelek, alkalmasint azt használom szívószálnak. Mindenkit én sem vennék a számba kiváltképp, mert leginkább izzadt pasasokat üldözök az éjszakában és nem csinos csajokat.
Ma este azonban sehol egy megbízatás, a húgomnak jobb dolga is van nálam, így minden cél nélkül indulok sétára - vámpírérzékeim bődületes mennyiségű ingert képesek befogadni, az éjszaka minden szaga, illata, színe és zaja a bőröm alatt vibrál; Néhány szomszéddal kedélyesen elcsevegek, s nem veszek tudomást hangos szívdobbanásaikról, hogy szinte hallom a vért zubogni az ereikben, majd tovább sétálok az önuralom bajnokaként - fél év után is borotvaélen egyensúlyozok, hisz egy (még ha nem is az egyetlen) csúcsragadozó ösztöneit kell emberi keretek közt megtartanom.
Gondolataim közül a sarkon túlról szinte karjaim közé rohanó nőalak érkezése ránt ki, s már venném is elő a jobbik modoromat, hogy elnézést kérjek a figyelmetlenségemért, amikor tudatosul bennem, hogy kibe is botlottam bele. A látványa úgy hat rám, mintha a fél éve szívembe vágott tőr markolatára fonná vékony ujjait, és megforgatná a pengét. A szám kiszárad, a szemfogaimat nyúlni érzem, a világ pedig lelassul körülöttünk ahogy szervezetemet elborítja az adrenalin - egy tökéletes pillanatig csak mi ketten vagyunk... Felé nyújtom a kezemet, hogy rásimítsak remegő ajkára, hogy közel húzzam, hogy addig csókoljam ameddig el nem fogy a levegőm - a pillanat töredékével később elborít a harag, a kezem pedig a torkára fonódik. Ujjaim régebben kedvtelve cirógatták a bőrét: most az életet akarom kiszorítani belőle.


FIRST THING FIRST
I'ma say all the words inside my head

avatar
Vámpír vagyok
Play by :
DJ Cotrona
Léptek száma :
1
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Hétf. Jan. 14, 2019 1:28 pm



To: Oliver Hemingway


How Does It Feel?






Álmaimban sem gondoltam volna, hogy csakúgy, mint én, valamifélemódon Oliver is visszatáncolt a halál torkából. S hosszú ideig volt ez titok előttem, hiszen féltem… féltem újra Cassidy közelébe menni, vagy épp bármit is tenni. Könnyebb volt elmenekülni, elbújni, hiszen Oliver halála után képtelen voltam Cassidy elé állni, mikor a vele való kapcsolatom már romokban volt. A bátyámról nem is beszélve. Tulajdonképpen az életem szép lassan a darabjaira hullott, teljesen és visszafordíthatatlanul, hogy aztán még engem is a halálba taszítson. Nevetséges, vagy inkább tragikus ez? Mi is vesz engem körül? Halál, elrontott kapcsolatok, megölt emberek… igen, olyanok, akiknek az életét én oltottam ki. Amióta szirén lettem, kénytelen voltam ölni, hiszen egy magamfajta lény az emberek húsából szerzi magát a táplálékot. Az éltető energiát. A fiatalság esszenciáját. Hányingerem van magamtól. Talán jobb lett volna, ha az élni akarásom enyhébb, sőt, szinte nincs is… és végleg meghaltam volna. De nem így lett. Élek. S Oliver is. Cassidy is. Meg persze Samael is, akit legszívesebben a földdel tennék egyenlővé, még most is, tudva, hogy egykori életem értelme él. Viszont gyűlöl. Hogy hiheti, hogy közöm van a halálához?
Lassú léptekkel haladtam az utcákon, gondolkodva, fel sem nézve szinte. Számtalan embernek ütköztem neki és számtalanszor kértem elnézést. Csak mentem, magassarkúm kopogott az aszfalton, míg én magam a gondolataimba merültem. Az ígéret ellenére, amit Cassidynek tettem, miszerint nem keresem fel Olivert, kínzó volt. Még akkor is, ha a szerelmem eltűnt iránta, kötődtem ahhoz a férfihoz és igenis tudatni akartam vele, hogy én nem akartam ártani neki. Minden a bátyám hibája, nem pedig az enyém. Én sosem… sosem bántottam volna őt. Mély levegőt véve túrtam bele a hajamba, igazítva az éjfekete tincseken, majd ezután felpillantottam. Ekkor tudatosult bennem, hogy szinte kisétáltam a városból. Oh, mondjuk, egy ideje már nem mentem neki egyetlen embernek sem… milyen különös, ugye? Feltűnhetett volna, hogy valami nincs rendben. A híd korlátjához sétáltam lassan, majd a folyóra emeltem a tekintetemet. Hosszasan bámultam a vizet, mielőtt visszaindultam volna a városba.
- Mit mondanék neki, ha találkoznánk? – Ejtettem ki hangosan a szavakat, avagy kérdést saját magamnak, miközben lassan összefontam a karjaimat magam előtt. Hosszas töprengés után egyszerűen felnevettem. – Oké, Alesea, ideje lenne leállnod a sok értelmetlen agyalással. Örülj annak, hogy Cassidy szóbaáll veled. Ennyi. – Szidtam le magamat, aztán ahogy felnéztem, egy pillanatra ledermedtem. Meg is álltam. – Ez komoly? – A Hemingway ház kapujával találtam szemben magam. Mivel egyáltalán nem figyeltem, merre sétálok, így igazán viccesnek tartottam, hogy pont ide vezettek a lábaim. Szusszantam egyet, megrázva gyengén a fejemet, majd tovább indultam. Nem, ha Oliver itt van, jobb, ha minél előbb eltűnök. Nem kúszhatok vissza az életébe semmi esetre sem. Azt hiszem, ha a szeme elé kerülnék… nem, inkább nem szabadna egyáltalán belegondolnom ebbe.
Megpróbáltam eltűnni, még az utcából is, lehetőleg minél hamarabb, de ahogy lefordultam az utca végén, belebotlottam valakibe. Pontosan abba a személybe, akitől távol kellett volna tartanom magam. Szinte sokkos állapotban néztem rá és nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, amiért beleütköztem, de végül egy hang sem jött ki a torkomon, ajkaim pedig megremegtek.
Francba, Alesea! Ezt szépen elintézted. Ennyit arról, hogy nem mész Oliver közelébe, ugye?!

512 words ••• how does it feel? ••• note: itt is a kezdőm  ••• kredit





I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Léptek száma :
33
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Szomb. Okt. 06, 2018 1:36 pm

Szabad játéktér.

avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
427
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Kedd Aug. 14, 2018 6:31 pm


Theo & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Ha a szüleim most látnának, és megkérdeznék, mi a fene ütött belém, és mit is csinálok éppen, nem biztos, hogy meg tudnám nekik magyarázni. Vagy talán mégis, csak nem úgy, hogy ne bántsam meg őket. Mert akkor el kellene mondanom nekik, hogy mennyire elegem van már a suliból, a szabályaikból, néha az egész családomból, élőkből, holtakból, és a halálból visszatérőkből egyaránt. Meg abból, hogy nem lehetek normális, hétköznapi lány. Tulajdonképpen a sok Salvatore diák között sem vagyok az, többféle értelemben sem. Egyrészt mert boszinak sem vagyok átlagos, Gemini vagyok, egy ikertesóval, és olyan bosziképességekkel, amiket csak akkor tudok használni, ha előbb magamba szívtam egy nagy adag mágiát. Néha már-már megértem, mitől gőzölt be a nagybátyám. Másrészt mert ki kivételezettnek számítok, holott cseppet sem érzem magam annak.
De mindegy is, ez most mind nem számít, nincsenek itt az ősök, hogy faggassanak, én pedig egyelőre azt teszem, amihez kedvem van... amihez csak kedvem van. Még akkor is, ha ez épp egy tárca eltulajdonítása... egy olyan bulin, amire még csak meg sem hívtak.
Már majdnem úgy érzem, nyert ügyem van, és egy elégedett vigyorral, kezemben a tequilával után-pótolt poharammal, na meg nem mellesleg az idegen tárcájával a zsebemben indulnék tovább, mint aki jól végezte a dolgát, amikor a srác utánam szól. Megmerevedek, abban a hitben, hogy basszus, most lebuktam, és mivel megfordul a fejemben, hogy inkább futásnak eredek, igencsak lassan fordulok felé. De csak a kiürült üveget tartja felém várakozóan. Először a megkönnyebbüléstől sóhajtok fel, de aztán felháborodás kerül az ábrázatomra.
- Ez most komoly? Talán pincérnőnek nézel? - vonom fel a szemöldököm. Penge vékonnyá formálódnak ajkaim, mert egyrészt úgy vélem, legjobb lenne sarkon fordulnom, és egy szó nélkül meglépnem, még mielőtt tényleg észrevenné a „turpisságot”, másrészt lehet épp azzal bosszantanám fel, és utánam eredne... Szóval visszalépek, és elveszem tőle az üres üveget.
- Fogalmam sincs, hol tartják a rendes piát az itt lakók, de ha szeretnéd, feltöltöm neked olcsó sörrel. Csak hogy lásd, milyen rendes vagyok. Szivi – teszem hozzá gúnyosan édes mosollyal. Csak mert már másodszor szólított cicának.
- Ezt honnan szerezted? - kérdezem meg mindenesetre az üveget meglóbálva. Ha elmondja, hol találta, talán tényleg hozok neki újat. Hacsak nem a piaboltba akar elküldeni érte, mert akkor bajban leszünk. Ahhoz előbb akkor egy hamis személyit is be kéne szereznem.
Mielőtt feleletet kapnék, ki is nyitogatok néhány szekrényajtót, hátha folyékony kincsekre akadok a közelben. Közben pedig változik a zene, és Rihanna Rude Boy című slágerének kissé pörgősebb változata tölti meg a házat.
- Nem lehet, hogy ezt a dalt te ihletted? - vágok ismét egy kisebb gúnyos grimaszt.


rude boy

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
20
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Kedd Aug. 14, 2018 5:49 pm

To: Lizzie
Liquor, liquor lips

Ez a David  gyerek már kerek tizenöt perce munkálkodik azon, hogy kinyírassa magát. A kérdés mindössze annyi, hogy alkoholmérgezés, vagy kitépett torok lesz-e a bonclapra írva. Most azt gondolod, hogy „hé, öreg, nyugi, ez csak egy részeg gimnazista, tele velük a hely és amúgy sem volt kötelező belógnod, szóval csak ne játszd itt a kemény fiút”. Fogjuk az agressziót a bennem lakó farkasra, úgy nem tűnök szociopatának... annyira. Az azonban tény, hogy nem volt kötelező idejönnöm, de szólított az ősi ösztön, amit a köznyelv csak úgy emleget, hogy alkoholizmus. Én jobb szeretem úgy megfogalmazni, hogy „az alkohol problémám egy sokkal nagyobb és szőrösebb problémából fakad”. Így kevesebben vonják fel a szemöldöküket azon, hogy a húszas éveim virágában azzal ütöm el az időm, hogy vadidegen kölykök bulijába török be és bevackolok a piás standhoz, hogy aztán megvető utálattal bámuljam azt a sok gondtalan nyomit, aki nem rágódik a múlton, nem aggódik a jövőn és a szó leghagyományosabb értelmében is normális. Amilyen én is voltam. Egykor. Már csak halvány emlékeim vannak arról a srácról. Tele volt hibákkal, meg sem érdemelte, de rengetegen szerették és a legutolsó dolog, amit bárki is kinézett volna belőle, hogy gyilkos. Mindenkinek sikerült csalódást okoznia, még magának is.  És igazából így kezdődik. Elég egy sötét gondolat és máris pattanásig feszülök. Az alkohol felold valamennyire, de bármennyit is igyak, annyira sosem sikerül lerészegednem, hogy késztetést érezzek arra, hogy felmásszak az asztalra és rögtönözzek valami műsort.  Viszont legalább nem akarok mitugrászokat leütni, szóval jobbnak látom, ha most is ezt a jól bevált rutint követem, és szószátyár Davidet és sleppjét hátrahagyva elinduljak megkeresni azt a helyet, ahonnan minden pia ered, vagyis a konyhát. Szerencsére csak pár izomagyú van ott és őket is lefoglalja, hogy fociról diskuráljanak, szóval felkarolom a legszimpatikusabb tequilás üveget és a sarokba vonulok vele. Pár korty után már, olyan értelmes dolgok futnak át az agyamon, mint hogy ezt a cuccot a tequilával, sóval és citrommal, talán egy hozzám hasonló introvertált fazon találta ki, és én is kísérletezhetnék, jobb dolgom úgy sincs. Már épp fordulnék is körbe, hogy megnézzem, mit is próbálhatnék ki, mikor egy kéz nyúl át előttem és elcseni az üveget. Összevont szemöldökkel fordulok a lány felé, aki mit sem törődve a nem épp barátságos ábrázatommal, megszólított. Egek! Mit kell tennie itt az embernek, hogy békén hagyják?
- Ez van cica – vonok vállat unott képpel, mikor mellékesen megjegyzi, hogy üvölt rólam az emberek iránti szeretet, aztán a citromkarikával együtt odébb is állna. Hah, azt hitte, hogy ez csak így megy? – Várj csak! – szólok utána és fapofával felé nyújtom az üveget, ami miatta ürült ki. Mindegy, hogy a háromnegyede az én véremben kering, ő volt, akinél elfogyott. – Hozhatsz is másikat, cica. Úgy illik.
Ha elveszi, klassz, ha nem, meredten bámulom, míg meg nem törik, már ha erre van egyáltalán bármi esély.

463 words ❖ I lost myself ❖  bocsi a késésért
Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Szomb. Júl. 07, 2018 2:29 pm


Theo & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Mindenki azt hiheti, csak előnye van annak, ha a szüleid az iskolád alapítói és igazgatói, de ez nem így van. Gyakran kívánom azt, főleg mostanában, hogy bárcsak más körülmények között élhetnénk. Hogy sokkal átlagosabb lehessek. Hogy ne kellene még a nyári szünet ideje alatt is az időnk nagy részét a suli falai között rostokolva tölteni. És egyre többször keresem az alkalmat, hogy a saját utamat járhassam. Bár ez a mostani csak egy egyszerű, mindennapos délutánnak indult, amikor a barátaimmal beültünk a Grillbe meginni egy capuccinot, vagy turmixot... kinek mihez volt leginkább kedve. Aztán egyszer csak betoppant egy csapat korunkbeli lány – legfeljebb egy-két évvel lehettek idősebbek nálunk – és az egyikük arról kezdett beszélni, hogy a szülei elutaztak a hétvégére, övé az egész ház, és ma este bulit fog tartani. Annyira normálisnak, annyira átlagosnak tűntek, amilyen én sosem lehetek. Se varázssuli, se vámpírok, se boszorkányok vagy vérfarkasok, nincs gyilkos nagybácsi, lemészárolt boszicsalád, vámpír-per-igazgató anya, ex-vámpír-vadász apa... Szinte nehéz elképzelnem mindez nélkül az életemet, de amikor megpróbálkozom vele, olyan átlagos és gondtalan szeretnék lenni, mint ezek a csajok. Legalább egy napra. Vagy estére. Bevallom, már akkor megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy én is belóghatnék a Mindy nevű bulijára, és egy csipetnyi varázslatot bevetve el is csórom az asztalukról az egyik szórólapját. De biztosra csak akkor határozom el magam, miután este minden elcsendesedik körülöttem, Josie ismét szinte pillanatok alatt elszenderedik, és folyamatosan azon kattog az agyam, hogy nekem innen el kell szabadulnom egy időre. Szóval miután felveszek egy csinos topot, a dzsekimet és egy farmer sortot, na meg a kedvenc tornacsukámat, a jól bevált módszerrel megszökök az ablakon át.
A buli helyszínét nem nehéz megtalálni, a már messziről meghallom, honnan dübörög a zene, és minden közeledő lépésemmel egyre izgatottabb leszek, ahogy a szívem felveszi a dal ritmusát. Nem kopogtatok, és nem várok ajtónyitásra, csak besétálok, és elvegyülök a bulizók között. Nincs nehéz dolgom, mert elég sokan vannak. Egy pohár sört is begyűjtök magamnak, és úgy járkálok körbe a házban. Élvezem a partit, de ha őszinte akarok lenni, leginkább azt élvezem, hogy tilosban járok. Megrészegít az érzés, és még többet akarok belőle. Elfog a vágy, hogy tegyek még több rossz fát tegyek a tűzre, és ez a vágy nem is ereszt. Bár még nem tudom azonnal, mit is akarok tenni. A sétálgatás közben egyszer csak a konyhában kötök ki, ahol van kaja is, és még több ital, de itt nincs olyan nagy tömeg, és az zene sem üvölt olyan hangosan. Néhány srác fociról beszélget az egyik sarokban, egy másik meg a konyhapultnál iszogat magában. Feltűnik, ahogy a farzsebéből kikandikál a tárcája, és tudom, hogy meg kell szereznem. Csak a poén kedvéért. A srác amúgy sem lehet már túl józan, talán észre sem venné...
- Hali – köszönök rá futólag, és elcsórom előle a tequilás üveget, hogy töltsek belőle a saját poharamba. - Látom, te is nagyon élvezed a társaságot – vonom fel a szemöldökeimet egy pillanatra játékosan, aztán úgy teszek, mintha a másik oldalán levő leszelt citromkarikákért nyúlnék, csakhogy a másik kezemmel időközben elcsenem a tárcáját is, és a saját farzsebembe rejtem, majd egy édes mosolyt villantok rá, és egy kicsit arrébb oldalgok.


confident

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
20
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Szomb. Május 12, 2018 12:50 pm

Szabad játéktér.

avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
427
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Csüt. Jan. 11, 2018 1:06 pm




Evy & Emma

Just a normal day in our not normal life

Egyesével vettem ki a kis húsdarabokat a pitából, ügyelve arra, hogy ne kenjen össze magam, és ezeket rágcsálva ecseteltem a nővéremnek, hogy milyen sok mindent kellene még tennem, és hogy azt sem tudom, merre áll a fejem. Mivel semmilyen reakció nem érkezett a szavaimra, sejtettem, hogy Emma gondolatai már megint valahol teljesen máshol jártak – hogy hol, azt nem tudtam volna megmondani, de igazából nem is vettem a szívemre. Csak szórakozott mosoly telepedett az ajkaimra, annyira megszokott volt ez a helyzet nálunk. Már rég nem akadtam fenn ilyeneken, s megelégedtem annyival, hogy Emma itt volt, viszonylag normális állapotban. Voltak ennél sokkal rosszabb pillanatai is, én pedig megtanultam értékelni az olyan alkalmakat, mint amilyen a mostani is volt. A heves bólogatásával épp ezért nem tudott átejteni, tudtam, hogy csak valahol a mondandóm közepe táján tért vissza közénk, de nem számított.  
És aztán, mint ahogy arra számítottam is, egyből fennakadt az önvédelmi tanfolyamot hallva. Pontosan ilyen reakcióra számítottam, tőle, így amikor óvatosan bólintottam egy aprót, ő egyből nevetni kezdett. Tudtam, hogy nem rosszból tette, hogy nem a kinevetés volt a célja, de azért durcásan felhúztam az orromat, mintha annyira elképzelhetetlen lett volna, hogy én önvédelmi tanfolyamra járjak. Oké, elismerem, tényleg vicces volt, tekintve, hogy boszorkány voltam, de… minden eshetőségre készülnöm kellett.
- Emma, pont te tudod a legjobban, hogy egy boszorkány milyen gyenge, ha nincs varázsereje. És én szeretek minden eshetőségre előre felkészülni, nehogy valami váratlanul érjen majd… Soha nem lehet tudni, a Szellemek mikor elégelik meg azt, hogy még mindig nem jutottunk közelebb annak a vámpírnak a megöléséhez. Úgyhogy… - Még bőven magyaráztam volna Emmának az okokat, ami miatt úgy döntöttem, nem jöhet rosszul, ha meg tudom védeni magamat a varázserőm nélkül is, de aztán Emma hirtelen megtorpant, amit látva hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, de azért követtem a példáját, és kérdőn nézve pillantottam rá. Már épp kérdeztem is volna, hogy mi történt, amikor hirtelen hatalmasat csapott a karomra, amire egyáltalán nem voltam felkészülve, így majdnem elejtettem a gyrosomat, de szerencsére nem lett oda a vacsorámnak. A kérdését hallva azonban elkerekedtek a szemeim, és ahogy eszembe jutott Aaron… nos, egy kicsit azért elpirultam, amit határozottan el szerettem volna kerülni, ismerve a nővéremet, de ez egy olyan természetes reakció volt, amit nem tudtam megakadályozni.
- Nem mondanám, hogy kifejezetten az oktató miatt van… - kezdtem volna el kimagyarázni magamat, de magam is tudtam, hogy ez most már lehetetlen volt, hisz az előbbi reakcióm mindent elárult. Úgyhogy végül csak egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Aaronnak hívják, és igen… mondhatjuk. Nem mintha olyan sokat szoktam volna bámulni… - válaszoltam Emmának teljesen vörös arccal, inkább elbújva a sálamba, hogy minél kevésbé legyen látható, mennyire fülig pirultam, ahogy eszembe jutottak az órák, meg hogy mennyire vészesen közel szoktunk lenni egymáshoz olykor…
Csak gyorsan elfordítottam a tekintetemet Emmáról, és sietős léptekkel megindultam, ezzel egyúttal a kínos beszédtémától menekülve, de tudtam, hogy Emma nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Olyan tudott lenni, mint egy nyomkövető kutya – ha forró nyomra bukkant, akkor attól el sem lehetett volna téríteni semmivel.
- Mondtam már, Em, hogy nem miatta kezdtem el. Csak láttam az újságban a hirdetést, és gondoltam, miért ne? Képet nem mellékeltek róla, bár nem is volt rá szükség, mert bőven vannak szőke libák, akik biztosan csak miatta járnak az óráira. Tudod, azok a tipikus festett barbiek, akiknek fejbe nem sok jutott, ellenben jó génekkel áldották meg őket – magyaráztam Emmának, némileg a témát próbálva terelni. – Mondjuk, nem is irigylem őket az órákon, Aaron nem szereti az értetleneket és a hülyéket, és nem igazán tapintatos olykor… - meséltem tovább, miközben felrémlett előttem, mennyire meg tudott alázni másokat a bunkó stílusával, és ez akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha én annyira gonosz személyiség lettem volna, de olyan vicces volt nézni a hitetlenkedő arcukat azoknak a lányoknak, ahogy nyávogva próbálták magukat benyalni Aaronnál, de róla mindez lepergett. Tényleg, már csak ezekért is megérte járni az óráira. Nagyon jó műsorok szoktak lenni.
Amikor Emma azzal jött, hogy hadd menjen el egyszer helyettem, csak megforgattam a szemeimet, mivel tudtam, hogy most mennyire jól szórakozott rajtam. Válasz helyett azonban inkább csak eszegettem a gyrosomat, hátha leakad majd Emma egyszer erről a témáról, és nem hazáig kell hallgatnom, ahogy a fejemhez vágja, mennyire számító vagyok, és hogy hadd menjen el helyettem. Komolyan, őszintén féltem attól, hogy Emma mit tett volna, ha tényleg elment volna egyszer helyettem Aaron órájára – tartottam attól, hogy sok sületlenséget összehordott volna, csakhogy kellemetlen helyzetbe hozzon. Mint a régi szép időkben…
- Tudod, mit, Em? Inkább mesélj te, hogyan állsz a fiúkkal. Ha már ennyire belejöttünk a kínos témák feszegetésébe, nem fair, ha csak én kerülök terítékre. Te pedig határozottan többet lógsz fiúk társaságában, mint én – pillantottam rá szúrós szemekkel, ezzel utalva Liamre és Dr. Maronra. Persze azt tudtam, hogy Liammel csak barátok voltak, na de hogy a dokinkkal mi volt a helyzet… Emma mindig hallgatott, ha róla kérdeztem őt, mintha hétpecsétes titok volna… Eddig nem akartam semmi ilyesmire gondolni, és nem is tereltem a beszélgetést róla ilyen irányba, de érdekelt Emma reakciója, és ha ő kínos helyzetbe hozhatott engem, akkor én is megtehettem ezt vele, nem igaz? – Szóval mi a helyzet Dr. Maronnal, vagy szólítsam én is inkább Ashernek? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mindentudó pillantással.

866 words ◆ Remélem tetszik <3 ◆ zenecredit






You and I are sisters. Always remember that if you fall I will pick you up




avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Palvin Barbara
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Kedd Nov. 28, 2017 12:06 am



Evy & Emma
we're Venus and Mars, like different stars

Létezik egy bugyuta játék, amit sosem értettem, a felnőttek hogyan engedhetnek a gyerekeknek, mert nem csak értelmetlen és agresszív, hanem kifejezetten balesetveszélyes is. Egymás kezét fogva, egyfajta láncot alkotva védelmi sort veszünk fel, szemben az ellenséges csapattal, aki azt üvölti: adj, király, katonát! Természetesen nem adunk, mire egy általunk választott ellenséges gyerek megrohamozza a falat, kiszemelve a leggyengébbnek tűnő kapcsot, hogy megpróbálja a testével szétszakítani azt. Gyerekes, értelmetlen és fájdalmas is, valamiért mégis sokat játszottuk általános iskolában. Kérdés sem fért hozzá, hogy mindig Evy volt a párom, s bár sokan hittek az ikrek közti szétszakíthatatlan kötelékben, mivel mindketten törékeny kislányok voltunk, sokan bepróbálkoztak nálunk áttörni. Volt, hogy olyan erősen szorítottuk egymás kezét, hogy elfehéredtek az ujjaink, a mi láncunkon azonban senki sem juthatott át. Olyankor elég volt csak diadalittasan Evyre mosolyognom, és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol; nem csak a kezünk kapaszkodik szorosan egymásba, hanem a lelkünk is egy, s ennél fogva szétszakíthatatlan.
Miközben kiléptünk az étteremből, és a gyrosomat bontogatva elindultunk az utcán, azon kezdtem el gondolkodni, vajon hogy állhat most a kötelékünk. Vajon ha most kellene sorfalat állnunk és most rontana nekünk valaki teljes gőzzel, vállalnánk-e ugyanazt a fájdalmat, kapaszkodnánk-e egymás kezébe, vagy a kudarctól való félelem arra késztetne valamelyikünket, hogy elengedjük a másik kezét? Evy vajon bízik még bennem annyira, hogy szorosan tartson, akkor is, ha erős ellen próbál szétszakítani minket? És én vajon bízom benne annyira, hogy ne eresszem el őt, tudván, úgysem tart már össze minket semmi?
Evy mondata közepén eszméltem fel, vizsgák, tanulás, varázslat, vámpír. Kellett pár másodperc, hogy az emlékek örvénylő maszlagából visszacseppenjek a valóságba, és összerakjam az elcsípett félszavakból, miről is van szó. Ó, igen, a terveiről mesél. Bólogatok, hogy lássa, figyelek, és igyekszem koncentrálni, hogy még egyszer ne veszítsem el a fonalat. Nagyot harapok közben a gyrosból, és bár forró, élvezettel nyelem le a falatot.
- Önvédelmi tanfolyam? - A bősz bólogatásban fennakadtam ezen az egy szón. Nagy, kerek szemekkel bámultam a húgomra, mintha nem lennék benne biztos, nem bambultam-e el megint és értettem félre valamit, de ha megerősít abban, hogy tényleg ezt mondta, akkor két szapora, döbbent pislantás után felkacagok. Felhúzom a vállam, leszegve kissé az állam, majd hátravetem a fejem és szabad kezemmel megigazítom a heves mozdulattól félrecsúszott sapkámat. - Boszorkány vagy, te lökött! Hacsak nem te akarsz néhány fogást mutatni az edzőnek, minek neked önvédelmi tanfolyam? - Jót derülök húgom képtelen ötletén. Tőlem azt csinál, amit akar, de attól még vicces, hogy boszorkány létére kételkedik benne, hogyan védje meg magát. Nekem kéne tanfolyamra járnom, én vesztettem el az erőmet... Neki inkább a mágiáját kéne csiszolnia. Ez a gondolat ki is pukkasztja a jókedvemet, és kissé elkomorodva bámulok a gyrosomból kilógó zöldség- és húsfalatokra. Egykedvűen bekapok egy falat salátát, majd hirtelen a megvilágosultak döbbenetével kapom fel a fejem, és olyan gyorsan torpanok meg a testvérem mellett, hogy kis híján összekenem a szósszal a kabátom. Erősen a karjára csapok.
- Neeee, egy srác miatt van?! - megcsapkodom még párszor a karját, finomabban, mint először, és közben sunyi, mindentudó, letörölhetetlen vigyor kúszik a képemre. - Hogy hívják? Hogy néz ki? Dögös? Ismerem? Markolni való a feneke?
Nem zavar, hogy az utca közepén beszélgetünk erről. Az sem zavart, hogy rákiabáltam, hogy boszorkány, nem pont a férfiak hátsó felétől fogok zavarba jönni. Evy viszont, reményeim szerint, igen, és a reakciója lesz a veszte. Mindegy, mi mindent füllent össze nekem, a reakciójából úgyis levágom, tényleg egy srác miatt jár-e a tanfolyamra, vagy sem.
- Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen számító vagy, de tudod, nem is rossz ötlet! Sőt, egészen lenyűgöző taktika. - Tovább indultam, ha ő is jött, és mélázva gesztikuláltam magam előtt, kezemben a gyrossal. - Talán nekem is ki kéne próbálnom! Hé, egyszer hadd menjek már el helyetted! Csekkolom a srácot, hogy normális-e. Meg hogy tényleg fokhagyma hátsója van-e.
A nevetés ismét kirobbant belőlem, teljesen ösztönösen. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen jót a húgommal. Azt sem tudom, mikor került szóba utoljára fiú kettőnk közt, hiszen az elmúlt évek... Nos, egészen másról szóltak. Nem maradt hely az életünkben többé arra, hogy szerelmi kalandokról csevegjünk és egymást ugrassunk. Egészen jól esett átélni a múlt egy szeletét.

 

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Pént. Nov. 24, 2017 3:33 pm




Evy & Emma

Just a normal day in our not normal life

Az évek során teljesen hozzászoktam Emma instabil állapotához, ahhoz, hogy az esetek többségében nem figyelt arra, amit mondtam neki, vagy ha így is volt, akkor csak nem mutatta azt. Hogy ennek az oka mi volt, azt nem tudtam volna megmondani. Még emlékszem, régen gyerekkorunkban, amikor még Erica is velünk volt, folyton az volt az esti programunk, hogy a konyhából elcsentünk valami édességet vagy nasit, mivel anya azt mondta, ilyet enni késő este már nem szabad, majd bebújtunk a takaró alá, meggyújtottunk egy gyertyát, és így, ebben a félhomályban valamit csipegetve ecseteltük el mindig egymásnak, hogy milyen volt a napunk, milyen csínyeket hajtottunk végre, vagy éppen a nagy szerelmünk mit csinált, észrevett-e minket és hasonlók. Persze egyértelmű volt, hogy huszonévesen nem fogjuk ugyanezt csinálni, nem is vártam el, ugyanakkor szükségem volt Emmára, és ha az aznapi apró örömöket nem tudtuk megosztani egymással, akkor mi maradt volna nekünk? Csak a fájdalom, és ezt nem szerettem volna. Elég volt az, hogy olyan korán elragadták tőlünk a gyerekkor ártatlanságát, hogy nem nőhettünk fel egy szerető családban, hanem már korán meg kellett tapasztalnunk a világ kegyetlenségét, és hogy az senkinek nem kegyelmez, nem számít, fiú vagy-e vagy lány, gyerek-e vagy felnőtt.
Talán épp ezért lepett meg annyira a válasza Emmának, főleg hogy tényleg semmi szarkazmus nem volt a hangjában, és ez megmelengette a szívemet. Hálás mosoly telepedett az ajkaimra, miközben jobban belebújtam a sálamba, és így bólintottam egy aprót. Nem akartam, hogy Emma lássa rajtam, ez az apró gesztus mennyire jobb kedvre derített, mert biztosan hülyének nézett volna érte, de tagadhatatlanul boldog voltam azért, amiért úgy éreztem, szokott azért figyelni rám a nővérem, még ha ezt nem is adta mindig a tudtomra.
- Én is remélem. Jó lenne, ha egy biztos pont lenne az életemben ez a meló, és így nem kellene mindig azon aggódnom, hogy lesz-e elég pénz az albérletre és minden más szükséges dologra. Meg amúgy is nagyon fárasztó volt mindig új munkák után kutatni – nevettem fel halkan, miközben Emmának magyaráztam ezekről a felesleges dolgokról, amikről tudtam, hogy amúgy sem fog rájuk reagálni semmit, de engem ez nem gátolt meg abban, hogy tovább beszéljek. Én már csak ilyen voltam.
A visszakérdezésemre olyan választ kaptam, mint amire számítottam is, valamilyen szinten azonban mégis más volt. Látszott Emmán, hogy jó napja volt, mert habár tömören mondta is el, hogyan érezte magát, de máskor sokkal közömbösebb vagy szarkasztikusabb szokott lenni, most azonban láttam az apró mosolyt az arcán, ahogy valószínűleg arra gondolt, hogy mit csinált ma. Épp ezért kedvem lett volna tovább faggatni őt, hogy tudjam, mi volt pontosan az, ami ennyire jobb kedvre derítette, de nála ez felesleges lett volna, úgyhogy inkább elnyomtam magamban a késztetést. Hogy ha akart, úgyis beszélt róla magától, ha pedig nem, akkor harapófogóval sem tudtam volna belőle kiszedni a részleteket, úgyhogy egyelőre megelégedtem csupán annyival, hogy jól érezte magát.
Bólintottam egy aprót a beleegyezésére, majd a gyrosos felé vettük az irányt. Közben Emma megválaszolta a következő kérdésemet is, ami egyébként elárulta azt is, hogy miért volt olyan jó kedve. Megfigyeltem már, hogy ha Liammel lógott, akkor mindig boldogabb volt – a maga módján persze -, illetve a Dr. Maronnal való találkozásai után is más szokott lenni. Hogy a terápia ment neki ilyen jól, azt nem tudtam, mivel se a doki, se ő nem beszélt nekem soha arról, hogy mit szoktak ketten csinálni, úgyhogy én sem kérdezősködtem. Elég volt csak annyit látnom, hogy Emmának vannak jobb napjai, és hogy vannak olyan személyek az életében, akik fontosak neki, és mindig számíthat rájuk.
- Örülök, hogy jól szórakoztál – válaszoltam neki őszintén, majd amikor azt kérdezte, hogy elvitelre kérjük-e a gyrost, beleegyezően bólintottam egy aprót. – Nekem tökéletes – feleltem, majd amint megérkeztünk a gyrososhoz, hagytam, hogy Emma rendeljen először, majd őt követtem én is. Vele ellentétben én egy normál adagot kértem, és persze hagyma nélkül, mivel a zöldségekkel gyerekkorom óta hadilábon álltam.
Már épp nyúltam volna a pénztárcámért, hogy kifizessem a gyrosomat, amikor Emma megelőzött, és azt mondta, hogy meghív. Alapjáraton nem szerettem szívességeket kérni, vagy azt, ha tartoztam bárkinek, ilyen vagy olyan módon, de most elfogadtam Emma meghívását. Nemcsak azért, mert a nővérem volt, hanem azért is, mert nem akartam elrontani a kedvét a felesleges makacskodásommal. Mert tényleg csak az lett volna, elvégre nem volt semmi konkrét indokom arra, hogy ragaszkodjak ahhoz, hogy én fizessek.
- Köszi – feleltem, majd amint megkaptam a gyrosomat, félreálltam, hogy Emma odaférjen a pulthoz, és kifizethesse mindkettőnk vacsoráját. Amint végzett, elhagytuk az épületet, és ismét hazafelé vettük az irányt az est hűvösében. A gyros szerencsére még meleg volt, úgyhogy szorosan fogtam azt, mert még a papíron keresztül is melegítette az ujjaimat. Emma persze egyből neki esett az evésnek, ami megmosolyogtatott, de nem követtem a példáját. Nekem még túl meleg volt ahhoz, hogy belekóstoljak, úgyhogy vártam még vele.
A következő kérdését hallva elgondolkodtam egy pillanatra, fejben azt latolgatva, hogy mikor lenne időm elmenni Dr. Maronhoz, és hogy milyen terveim vannak az elkövetkező időkre.
- Hm… igazából még nem tudom. Dr. Maronnal sem beszéltünk meg konkrét időpontot, hanem annyiban maradtunk, hogy majd hívom, ha már tudom, hogyan alakulnak a programjaim. Mert most ugye dolgozok is, amellett tanulnom is kellene, mert rohamosan közelednek a vizsgák, ráadásul varázsolni is kellene, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem tudunk semmit arról a vámpírról, akit visszahoztunk. Szóval olyan sok teendőm van, hogy azt sem tudom, merre áll a fejem jelenleg – magyaráztam Emmának, hogy mennyire, de mennyire sok minden van, amit meg kellene tennem, és így sem igazán tudtam, hogy hogyan fogok mindezzel megbirkózni. Sajnáltam, hogy nem volt olyan varázslat, amivel mondjuk az alvást tudtam volna pótolni, vagy amivel klónozhattam volna magam, hogy egyszerre több mindennel foglalkozhassak. S mivel nem volt ilyen, vagy legalábbis mi nem tudtunk róla, nem maradt más, minthogy egyedül próbáljak meg megbirkózni mindezzel. – Ráadásul elkezdtem járni egy önvédelmi tanfolyamra is, amit nem hagyhatok ki – tettem még hozzá, majd kivettem egy húsit a pitából, és azt kezdtem el rágcsálni, miközben Emma reakciójára vártam. Ha jól rémlett, korábban nem mondtam neki, hogy jelentkeztem arra a tanfolyamra, úgyhogy most féltem kicsit a válaszától. Nem mintha egyébként az eltántorított volna attól, hogy járjak Aaron óráira, de attól függetlenül tartottam attól, hogy letorkol majd Emma.

1018 words ◆ Remélem tetszik <3 ◆ zenecredit






You and I are sisters. Always remember that if you fall I will pick you up




avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Palvin Barbara
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Pént. Nov. 17, 2017 10:04 pm



Evy & Emma
we're Venus and Mars, like different stars

Csak egy kurta biccentéssel könyveltem el Evelyn válaszát, hogy miért is végzett hamarabb. Nem tudom, szerette-e a munkahelyét, mivel sosem éreztem elég fontosnak a kérdést ahhoz, hogy feltegyem neki - vagy talán csak a válasz nem érdekelt soha eléggé, de az alapján, hogy miket szokott mesélni a helyről és a kollégáiról, úgy láttam, szeret itt dolgozni. Nem is tudom, nekem melyik hely jelentett felüdülést mostanság... Azt hiszem, én a hol szeretek lenni kérdéskört inkább emberekhez fűztem, sehol sem szerettem ugyanis egyedül lenni, de ha Liam mellettem volt, még a legócskább és legszomorúbb helyet is sikerült felvirágoztatnia, ahogy Ash mellett bármikor képes voltam megnyugodni. Érdekes vagy sem, Evy is ilyen hatással volt rám. Nem mindig szerettem vele lenni, de nélküle határozottan rosszabb volt, és tagadhatatlanul hiányoltam, nem feltétlenül őt magát, sokkal inkább a közelségét, az auráját és azt a megszokást, hogy mindig együtt vagyunk.
Magamat is megleptem azzal, hogy figyeltem a húgomra, ahogy mesélni kezdett. Bár csak a szemem sarkából néztem őt, meglehetősen érdektelen arccal, de ha rám ripakodott volna, hogy most azonnal mondjam vissza, miről mesélt, szóról szóra képes lettem volna elismételni a mondandóját - mellyel egyébként meg is válaszolta az előbbi kérdésemet. Figyeltem rá, és örültem neki, hogy talált egy helyet, ahol végre jól érzi magát. Legalábbis egyelőre, mert elsőre a legtöbb hely klassznak tűnik, a gond az első hét után kezdődik... Egyébként meg illett Evyhez ez a munka, mert tőlem eltérően ő igenis társaságkedvelő, legalábbis őt sokkal jobban és könnyebben befogadják az emberek maguk közé. Röhejes, hogy engem meg nem, hiszen pont ugyanúgy nézünk ki... Úgy látszik, a külső mégsem minden.
- Remélem, ez a meló végre összejön - fűztem hozzá a beszámolójához, és nem volt semmi szarkasztikus vagy kárörvendő a mondandómban. Tényleg reméltem, hogy sokáig megmarad neki a munka, annál több pénzt keres vele és annyival könnyebben megáll majd a lábán. Vagy megállunk. Nem pontosan tudtam, milyen mértékben illendő a történtek után egymásra támaszkodnunk, ezért automatikusan külön utakon indultunk el, de hát attól még egy fedél alatt éltünk. Nem is tudom, pontosan mire vártunk, talán a másikra, hogy melyikünk lesz az, aki megteszi az első lépést egy külön élet felé. A visszakérdezése hallatán elszakítottam róla a tekintetem és a földet kezdtem el fürkészni.
- Jó volt - feleltem, és képtelen voltam elfojtani a mosolyomat, ahogy eszembe jutottak a mai nap történései. Beértem ezzel a tömör válasszal, tőle eltérően én nem akartam jobban kifejteni, mivel töltöttem ma az időt, és nem is éreztem kínosnak, hogy két rövid szóban feleltem az ő ömlengése után. - A gyros jó lesz! - tettem még hozzá, mielőtt befordultunk volna a megfelelő utcán. Már a számban éreztem a hús és a szósz ízét. Nem igazán volt időm enni semmit, ami még csak így kigondolva is hazugság, hiszen nem időm, inkább kedvem nem volt bajlódni vele. Tudtam, hogy Evelynnel úgyis beugrunk valahova, úgyhogy estére tartogattam a nap főétkezését. Mély levegőt véve figyeltem a neon fényárban úszó kirakatokat és feliratokat, Evy következő kérdésére pedig ismét arcomra szökött az a halvány, bosszantó kis mosoly. Bólintottam, mire az egyik tincsem kiszökött a sapkám alól és belelógott az arcomba. Visszatűrtem a helyére, miközben feleltem.
- Igen, még délután, aztán megvártam Liamet és együtt lógtunk egy kicsit. - oldalra billentettem a fejem, hogy a testvéremre nézhessek egy pillanatra, aztán újból a kirakatokat kezdtem el fürkészni. Nem maradtunk percekig néma csendben szerencsére, mert elértük a gyrosost. - Kérjük elvitelre és együk meg menet közben, mit szólsz? - javasoltam, de ha Evy ragaszkodott hozzá, hogy inkább beüljünk, akkor a számat húzva ugyan, de belementem, nem akartam erről vitázni. Viszont én szívesebben ettem volna meg odakint, élveztem a hűvös éjszakai levegőt és szerettem kint csatangolni, meg menet közben csipegetni. Annál hamarabb hazaérünk, ráadásul.
- Nagy adagot kérek, tele csípőssel és hagymával - adtam le a rendelésem, és elővettem a pénztárcámat. Sosem voltam finnyás az ízekre, szeretem, ha valamitől könnybe lábad az ember szeme és alig kap levegőt utána, annyira mar. A jó gyros pedig kifejezetten ilyen. Ha Evy is rendelt, akkor a pénztárhoz léptem és kifizettem mindkettőnk adagját. - Meghívlak. - közöltem ellentmondást nem tűrően, ha esetleg tiltakozott volna. Nem egy gyros árába fogok belehalni, meg hát minden gondunk ellenére mégis csak testvérek vagyunk. Ez a legkevesebb.
Ha megkaptuk a gyrost, akkor vagy bent leheveredtem a húgommal, vagy végre újra nekivághattunk az éjszakának. Egyből elkezdtem kicsomagolni a gyrosomat, türelmetlenül, éhesen, hogy végre megejthessem az első nagy harapást.
- Te mikor mész legközelebb? Mármint Ashhez - érdeklődtem, mert ezt elfelejtettem megkérdezni tőle, amikor ott voltam. Nem mintha kiadhatna bármit is a pácienseiről, de hát Evy az ikertestvérem, azzal nem szegi meg a titoktartását, ha elárulja, mikor kell legközelebb jönnie. De elfelejtettem, úgyhogy most a húgomat kérdeztem, csak hogy tudjam, hogyan időzítsem a napjainkat a jövőben.

 

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Pént. Nov. 10, 2017 3:36 pm




Evy & Emma

Just a normal day in our not normal life

A gondolataimból az rántott ki, ahogy meghallottam a nővérem szájából a nevemet elhangzani. Nem tudom, hogy mennyit vártam rá, annyira magamba feledkeztem ez idő alatt, még csak az sem tűnt fel, amikor az amúgy kihaltabb környéken léptek zaja törte meg a csendet. S habár megvolt a késztetés arra, hogy vessek egy pillantást a karórámra, kiderítve, hogy mennyit vártam én, vagy hogy Emma mennyivel érkezett korábban, de nem tettem ezt meg, mert tudtam, hogy udvariatlan lett volna, és nem akartam a kettőnk közti törékeny békét az ilyen felesleges cselekedetekkel még instabilabbá tenni. Hiszen nem voltam türelmetlen, és nem fél órája ácsorogtam itt kint, hanem maximum öt perce. Meg, egyébként sem számított az idő, miután Emma már megérkezett.
- Szia! – köszöntöttem a nővéremet gyengéd mosolyra húzva ajkaimat, hogy oldjam kicsit a feszült és komor hangulatot, de Emma arcát látva ez a mosoly szépen lassan hervadt le az enyémről is.
Sokszor úgy éreztem, hogy én vagyok az egyedüli, aki próbálkozik rendbe tenni a kapcsolatunkat, hogy ne úgy viselkedjünk egymással, mint két idegen, hanem mint az a nap előtt. De tudtam, hogy ez lehetetlen volt. Akkor olyan sok minden megváltozott, hogy egyszerűen képtelenség lett volna visszahozni azokat az időket. Lehet, hogy nekem sem kellett volna annyira kapaszkodnom a régi kapcsolatunk emlékébe, de úgy éreztem, hogy ha én nem teszem ezt meg, akkor örökre elveszítem a nővéremet, ezt pedig egyszerűen képtelen lettem volna megtenni. Ő az egyetlen személy, aki maradt nekem, a családom volt, épp ezért nem tudtam csak úgy beletörődni abba, hogy ilyenekké váltunk. Mert ez volt az igazság. Emma sokszor teljesen kifordult önmagából, olyanokat tett, amiket korábban még soha, és olykor olyan esetlennek és szétcsúszottnak tűnt, hogy öntudatlanul is én kezdtem el úgy viselkedni, mint régebben ő. Az örök védelmezőként. S habár nem feltétlenül bántam azt, hogy én is képes voltam ezt megtenni, de az határozottan fájdalommal és szomorúsággal töltött el, hogy Emma ilyen lett. Hogy ilyenek lettünk.
- Sam elengedett, azt mondta, hogy majd ő bezárja az üzletet – válaszoltam neki, megmagyarázva, hogy miért végeztem ilyen korán, de tudtam, hogy valójában nem érdekelte túlzottan a válaszom. Abban sem voltam biztos, hogy emlékezett arra, hogy ki az a Sam. Mert habár nekem rémlett, hogy meséltem neki már róla párszor, de olykor olyan volt, mintha Emma agya csak úgy kikapcsolt volna, és olyankor nem hallott meg semmit abból, amit mondtam neki. Eleinte még idegesített ez, de az évek múltán nem volt más választásom, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy ilyen. Épp ezért, ha most rákérdezett arra, hogy ki az a Sam, akkor elárultam neki, hogy az egyik kolléganőm, akivel egészen jó kapcsolatban állok, de ha nem reagált a szavaimra semmi ilyet, akkor én sem álltam le magyarázkodni.
Csak egy aprót bólintottam arra, amikor megkérdezte, hogy mehetünk-e, majd amint megindult, én is követtem a példáját zsebre tett kezekkel. Lassú léptekkel haladtunk, egy darabig csendben, ami csak még fagyosabbá tette a hangulatot, arra késztetve engem, hogy próbáljak meg valamilyen beszélgetést kezdeményezni vele, de végül Emma megelőzött a következő kérdésével. Egy másodpercre elgondolkodtam azon, hogy milyen is volt a napom, de aztán egy vállvonás kíséretében mesélni kezdtem.
- Igazából nem volt semmi különös. Nyugis volt a meló is, nem volt semmi balhé, és én is egészen el voltam. Eddig még nem találkoztam egy olyan kollégával sem, aki ne lett volna szimpatikus, vagy aki engem akarna kirúgatni a jövőben. Remélem, hogy nem is lesz ilyen, mert az összes munkahelyem közül eddig ez tetszik a legjobban. Minden szempontból megéri itt dolgozni – ecseteltem Emmának, habár tudtam, hogy ez sem érdekelte különösebben, és hogy csak a megszokás miatt érdeklődött a napom iránt. Épp ezért két szóban is letudhattam volna a választ, de úgy éreztem, hogy ha így cselekszem, akkor csak még jobban megnöveltem volna az amúgy is lassan szakadékméretű távolságot kettőnk között. Ezért igyekeztem ezt csökkenteni, és nem passzívan viselkedni vele, még ha csak a látszat is volt az, hogy minden rendben volt velünk. Mert ez minden, csak igaz nem volt. – Na és a te napod milyen volt? – dobtam vissza a kérdést halványan mosolyogva, miközben Emma arcára pillantottam, de mivel nem akartam hasra bukni, ezért hamar visszafordítottam a tekintetemet az útra, abban reménykedve, hogy válasz gyanánt nem csak annyit kapok, hogy „Semmi különös”.
- Én sem ettem ma túl sokat – vallottam be, úgyhogy természetesen benne voltam abban, hogy út közben megálljunk valahol, és megvacsorázzunk. Főleg, hogy a ma esti program is minden bizonnyal ugyanaz lesz, mint eddig mindig, és üres hassal képtelen lettem volna a varázslásra koncentrálni. Szükségem volt az energiára, főleg a munkaidő után, és azt is tudtam, hogy Emma nem főzött otthon, nekem pedig ezek után nem volt még ehhez is kedvem és kapacitásom. – A gyroshoz mit szólsz? – kérdeztem azért a biztonság esetére, habár sejtettem, hogy neki mindegy lesz, hogy mit eszünk. Mindenesetre, Emma esetében soha nem lehetett tudni már semmit biztosra, ezért inkább mindig mindenre rákérdeztem, nehogy baj legyen belőle.
Ha megkaptam a beleegyező reakciót, akkor lassan megindultam a gyros-os felé, ha azonban Emma inkább valami mást kívánt volna enni, akkor nekem az is rendben volt, és ebben az esetben arra mentem, amerre ő is.
- Voltál ma is Dr. Maronnál? – érdeklődtem tovább, mielőtt újra fagyos csend telepedett volna ránk.

850 words ◆ Nagyon megkésve, de remélem, tetszik <3 ◆ zenecredit






You and I are sisters. Always remember that if you fall I will pick you up




avatar
Boszorkány vagyok
Play by :
Palvin Barbara
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Utcák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls-
^
ˇ