Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Törlések, figyelmeztetések

Yesterday at 11:45 pm

Lara & Lio hálószobája

Yesterday at 2:39 pm

#002. 2017.09.30. - 2017.10.14.

Vas. Okt. 15, 2017 12:04 am

Poison After Bite

Szomb. Okt. 14, 2017 9:18 pm

Christian E. Gray

Szomb. Okt. 14, 2017 12:53 pm

Elkészültem!

Szomb. Okt. 14, 2017 11:07 am

Lafayette temető

Szomb. Okt. 14, 2017 12:42 am

Valami cím - folyamatban

Pént. Okt. 13, 2017 11:47 pm

Jazz club

Csüt. Okt. 12, 2017 12:35 pm

Aaron Boone

írta: Evelyn Cox
Szer. Okt. 11, 2017 11:54 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 10 6
Vérfarkasok 3 2
Hibridek 2 4
Eredetiek 0 2
Eretnekek 1 1
Vadászok 3 1
Emberek 9 5
Összesen 35 30
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Lara & Lio hálószobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Lio hálószobája   Yesterday at 2:39 pm


Lara & Lio
she was all that was home

Nem tudom, hogy lehetséges-e feldolgozni a tényt, hogy elveszíthetem azt, aki lényegében az életem jelenti. Nem tudom, hogy van-e rá gyógymód, hogy a fájdalom megszűnjön, ha majd elfordul tőlem. Nem tudom, hogyan fogok a szemébe nézni és nem tudom, nem hiszem, hogy eltudnám viselni a gyűlöletet a szemeiben. Azokban a szemekben, amikben viszont láttam magam nevetni, most majd azt látom, hogyan távozom. Képtelen vagyok rá. Kevés vagyok. Gyáva. És egy váztalan, puha forma... Csúfoljanak akárminek, nem vagyok rá kész, hogy elveszítselek. Nem. Nem. Ez velem, nem történhet meg...
Átölelt. Éreztem karcsú, törékeny karjait nyakam köré tekeregni, az illatát, a negédes illatát, a puha haját, a bőrének kellemes sajátosságát és elvesztem. Tudtam, hogy a vesztembe rohanok, amikor ide jövök, amikor haza jövök, de nem tudok elszakadni tőle. Nem téphetem ki a szívem. Nem fordulhatok el tőle, nem sétálhatok el. Ahhoz túlságosan szeretem. Elhúzódna, kihátrálna az ölelésemből, de nem engedem. Nem lehet, mert én már tudom, hogy most ölelhetem utoljára, és minél tovább tartom a karjaimban, annál messzebb van az a pont, hogy kimondja, többé látni sem bír. Nincs rosszabb annál, ha meggyűlöl, ha megvet, ha szánakozóan néz rám. Ennél nem lehet rosszabb. Nem létezik rosszabb...
Kezemben tartom övét, a bőreink egymáson simulnak, ahogyan én tettem meg vele. Nyelnem kell az emlékre, rendeznem arcizmaim, mégis a szívem felrobban és millió darabban távozik testemből, hogy talán összefüggéstelenül beszéljek hozzá, rólunk... neki. Kétségbeesésében a mozgatóizmom újabb ritmust diktál, hevesebben ver, mint eddig bármikor, pedig ... igazából már nem ver soha többé. És ez ijesztő. Hangom elcsuklik, lepillantok kettők közé, amikor puhatolózni kezd bársonyos hangján.
- Mert csak ennyi maradt nekem, Larissa... - megdöntöm fejem, kissé rekedtes hangom, miközben ellágyultan nézek rá. Abból, hogy teljes nevén szólítom, már tudhatja, hogy valami nagyon komoly baj lehetett. Kibicsaklik belőlem, hogy balesetem volt, ő pedig rögtön törődön nyúl értem, és az érintése ahelyett, hogy simogatna, inkább csak összetör. Felcsúszik arcélemre a két tenyere, én pedig enyhén rázva fejem megpróbálok ellenállni a kísértésnek, hogy belecsókoljak puha tenyereibe. Közelebb húzódik hozzám, én pedig nem tudom megakadályozni abban, hogy ajkait enyémekre tapassza. Erőtlenül, éppen csak belecsücsörítek a csókba, mire már véget is ér, szemeim mégis lehunyva maradnak ezt követően is. Még egy-két másodpercig.
- Mert... mert... - elakad a hangom, végül csuklóira fonódnak ujjaim, hogy lágyan lehámozhassam magamról, s ez jobban fáj, mint a lőtt seb. - Meghaltam. - nyelek egy nagyot, majd kihúzom vázam és szembe nézek vele. Tudván, mennyire ostobán hangzik ez, megengedem szemfogaimnak, hogy előre törjenek és megmutatom azt, aki belőlem maradt.  - Kérlek, ne ijedj meg, nem foglak bántani... - húzom vissza őket, amennyire csak tudom, s próbálom eltüntetni szemeim körül is a vörös lefutásokat, lenyomatait annak, mivé váltam. Nyúlok kezei után, próbálom a közelemben tartani. Bármit megtennék, hogy megoldjuk ezt, együtt. Belehalok - ennél is jobban... - ha elveszítem. Nem tudnék nélküle élni, olyan számomra, mint halandó embernek a levegő. Lara jelent nekem mindent. Muszáj vagyok belé kapaszkodni és megpróbálni meggyőzni őt arról, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam.





'cause I wanna touch you Baby...
remélem jó lesz!  zavarba jöttem  || ••





avatar
Vámpír vagyok
Keresem :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Lio hálószobája   Kedd Okt. 10, 2017 11:48 pm


To: my husband

Annyira boldog voltam attól, hogy láthatom őt, hogy újra itt van és érinthetem, hogy nem igazán figyeltem az intő jelekre. Például a jéghideg kezére. Egyszerűen a boldogság elöntötte a szívem, az elmém, az egész testem és kikapcsoltam, immunissá válva ezekre a furcsaságokra. Boldog voltam, hogy Lionelt láthatom. Élt és látszólag semmi baja sem volt, azon kívül, hogy átfagyott odakint.
Hosszan öleltem, szorosan, szinte már-már görcsösen kapaszkodva belé, miközben a kérdéseimmel bombáztam, amiből rengeteg volt, mégis csak néhány jutott eszembe. Elszakadtam volna tőle, hogy rá tudjak nézni, azonban nem engedett. Itt már egy kis részem sejtette, hogy baj van, de a rózsaszín ködtől még homályosan láttam ezt.
A kezeit melengettem, mikor végre megszólalt. Olyan szavakat ejtett ki a száján, amik nem túlzottan illettek bele a helyzetbe. Egyszerre volt kedves tőle és egyszerre vetett fel bennem kérdéseket. Nyitottam volna a szám, hogy megszólaljak, de ő tette ezt meg elsőnek. Az első találkozásunk? Valamiért mosoly szökött az ajkaimra és így hallgattam, ahogyan visszaidézte a közös élményt. Vagyis sokkal inkább az akkori érzéseit. De a keserű nevetése késként hatolt a szívemig. Mi a baj, Lionel? Miért látlak ennyire szomorúnak? Mintha kétségbeesetten kapaszkodnál valamibe, amit már nem érhetsz el. Mi a fene történt veled? Ezek a kérdések kergetőztek a fejemben, az elmémben.
- Miért idézted fel az első találkozásunkat? – Kérdeztem halkan, szinte alig hallhatóan. És ekkor mondta ki, hogy mi történt vele. Nyeltem egy nagyot, lefagyva figyeltem néhány pillanatig, majd a vállaira csúsztattam a kezem, onnan a nyakára, onnan pedig az arcára. Két kézbe fogtam azt, úgy néztem rá, a szemeibe.
- Hogyan történt? És melyik kórházban voltál? Miért nem értesített engem senki erről?! – Halmoztam el újabb kérdésekkel, miközben egyre mérgesebbé váltam. Hisz tudnom kellett volna, hogy baj van! Tudnom kellett volna… ott kellett volna lennem vele, mellette, hogy segíthessek neki. A szívem hevesen vert, ki akart szakadni a helyéről. A szemeit fürkésztem hosszasan, a tekintetemet az övébe fúrva. Aztán az ajkaira pillantottam és odahajoltam egy csókra, mielőtt válaszolhatott volna akárcsak egyetlen kérdésemre is. Még akartam egy pillanatot, mielőtt rám zúdítja a valóságot, azt, hogy mennyire rossz feleség vagyok, amiért nem voltam mellette a nehéz időkben. Az ajkaitól elszakadva néztem fel rá újra.
● 358 szó  ● remélem, jó lett
●●




You are the only thing in this screwed
up world that's right.


avatar
Vadász vagyok
Keresem :

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Lio hálószobája   Vas. Okt. 08, 2017 8:50 pm


Lara & Lio
she was all that was home

Ha megtalálod, akit keresel egész életeden keresztül - akkor többé nem tudsz létezni nélküle. Nem a fiatalkori, naiv szerelmekre kell gondolni, persze, maguktól értetődik, hogy léteznek és erősebb és erőteljesebb formájuk is van, de az igazi, a tomboló és egyszerre gördülékeny sima szerelem, a valódi, ami pumpálja a vért az ereidbe, az majd később - érettebb fejjel fog beköszönni. Márpedig, ha egy férfi szerelmes lesz, azt nem veheti félvállról. Minden követ meg kell mozdítania a nőért, akit szeret. Lara a mindenem lett. Lassan, idővel, arra ébredtem, hogyha nincs mellettem - fél vagyok. Vele együtt, egy egész. És a balesetből felriadva már tudtam, hogy elveszítettem őt. Ezen túltenni magam, nem sikerült. És soha nem is sikerülhet. Visszavonhatatlanul szerelmes vagyok a feleségembe! Büszke és boldog lehetek, amiért a kettőnk kapcsolata sosem fakult meg, vagy vált megszokottnak csúfolt egyszerűséggé. Érzem őt. Minden szívdobbanásomban éreztem, akkor is, ha nem látszott és akkor is, ha nem mondtam. És a gondolat, hogy elillanhat, mert... más lettem, fáj. Belülről gyilkol. De nem tudok tovább halott maradni. Látni akarom és érinteni.
Ahogy tekinteteink találkoznak, hirtelen, hideg zuhanyként ér a felismerés - meg fog történni. El fog ítélni, meg fog gyűlölni és undorodni fog tőlem. Hát nem lett volna jobb halottnak maradni a fejében, mint valaminek, amit képtelenség felfogni? Ami gyűlöletet táplál belé?! Nyelnem kell, ahogy látom, hogyan zajlik végig arcán a felismerés, ami a pillanatot illeti. Nem tudom belemagyarázni, hogy az éjszakai kóma miatt képzeleg, ahhoz már késő. Megérint, én pedig rántanám reflexből el a kezem, mert tudom - árulkodóan hideg. Ám mielőtt még bármit is tehetnék, ölelésbe von magához. Én pedig úgy érzem, beletudnék halni a boldogságba, hogy ismét ölelhetem...
Keserű nyögéssel fúrom arcom hajába, illatos, negédes aurájába, hogy érezzem, hogy szimatolhassam, hogy magamba véssem a pillanatot. A pillanatot, amikor még nem tudod, hogy gyűlölsz engem. Hallom a hangját, hallom kétségbeesését és kiérzem szeretetét. Bárki örülne ennek a törődésnek, de engem fojtogat most, hogy meg kell osszam vele, mi vagyok én - mi történt velem. Nyelnem kell, rendeznem arcizmaim, bólogatnom, tudatván, mindjárt, máris, mindjárt megsúgom... Csak kellesz még a karomba, még egy kicsit, kérlek! Hiába húzódna volna el azonnal, nem engedem. Nem lehet. Karjaim feszesen tartják meg karcsú, törékeny és gyönyörű alakját. Belefúrom orrom arcperemébe, kandúrosan bújom és élvezem. Mintha csak utoljára tehetném, bár örökké tarthatna. De mit tegyek, ha túl rövid az örökkéd?!
Pár másodperc és magam tolom el lágyan, hogy tenyeremmel puha tincsein szánkázhassak végig, érintve számos pontján, hogy aztán ellágyult és bocsánatkérő ábrázattal keressem kisírt szemeit. Épp elnyitom a szám, amikor kezei közé fogja enyémet és melengetni kezdi. Ahogy kijelenti a nyilvánvalót, hogy hideg a kezem, rögvest bólogatni kezdek, ajkaim vékony vonallá formálva.
- Olyan gyönyörű vagy... - rekedtes hangon szólalok meg, fürkészve arcvonásait. A dús, telt ajkakat pásztázzák szemeim és savanyú, fájdalmas mosoly szökik arcomra. - Emlékszel a találkozásunkra? Összeütköztünk és rögtön a karjaimba zártalak, mert... mert azt gondoltam, hogy az ütközés közöttünk összetörhet. - keserű a nevetés, ami feltörik belőlem, miközben hangom megremeg, ujjaim szintén. Homályosul a látásom, de lefogom férfiatlan könnyeim és kihúzom vázam. A hajával babrálok szabad kezemmel. Ezt az érzést magammal kell vinnem... Téged. - Balesetem volt. - állam szegve nézek határozottan a szemeibe, mindezt úgy közölve, mintha legalábbis bocsánatot kérnék érte. És így is van. A valóságban még sem emiatt kérem, hanem a folytatásért.





n e v e r
remélem jó lesz!  zavarba jöttem  || ••





avatar
Vámpír vagyok
Keresem :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Lio hálószobája   Kedd Szept. 26, 2017 3:23 am


To: my husband

Rettenetesen aggódtam. Hetek teltek el úgy, hogy semmit, de szó szerint semmit nem tudtam Lionelről. Nem tudtam, mi történt vele, hova indult, kivel volt… a telefonját sem vette fel, pedig nem egyszer próbáltam hívni. A rendőrséget is értesítettem az eltűnéséről, de azóta sem került elő. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben, méghozzá az, hogy valami komoly baja esett vagy netalántán meghalt, de… nem, ezt az agyam nem akarta elfogadni. Képtelen lettem volna belenyugodni, ha kiderült volna, hogy meghalt. Néha azzal nyugtattam magam, hogy csak elment egy kicsit kiszellőztetni a fejét és… nem, igazából bárhonnan néztem, nem lehetett az, hogy csak úgy fogja magát és eltűnik. Valami oka volt, hogy eltűnt és…
Minden este ilyen gondolatokkal hajtottam álomra a fejem. Forgolódtam. Sőt, az utóbbi napokban már nyugtatót vettem be, hogy egyáltalán aludni tudjak, annyira ideges voltam. Minden nap gyomorgörccsel keltem fel, élő zombiként járkáltam a lakásban és a városban is, vagy amerre épp „kedvem” támadt.
Ez a nap is ilyen volt. Korán reggel keltem, hogy mindent ugyan úgy csináljak, az elejétől a végéig: sorban felhívni Lio ismerőseit, barátait, a rendőrséget, aztán ha nem kapok semmiféle pozitív visszajelzést, akkor végigjárni a városban a kedvenc helyeit és így tovább. De ez a nap is eredménytelenül ért véget és én evés-ivás nélkül, egy zuhanyzás után zuhantam be az ágyba. Gyűlöltem azt, hogy egyedül voltam. Az ágy hűvösnek, a szoba ridegnek tűnt így, hogy egyedül voltam benne. Sőt, maga a lakás is teljesen idegen volt már, amióta Lionel eltűnt. A plafonra meredtem, majd el az éjjeli szekrényen heverő dobozra, amiben a tabletták voltak. Be kellett volna vennem… és fel is ültem, magamhoz vettem a pohár vízzel együtt. A kezem remegett. Kezdtem teljesen kikészülni és nem tudtam eldönteni, hogy a gyógyszerek miatt-e vagy más miatt.
- Hol lehetsz, Lionel? Ugye… nem történt semmi baj? … Kérlek, gyere haza végre… - A könnyeim eleredtek, ahogyan magam elé suttogtam ezeket a szavakat, mintegy értelmetlenül. Aztán idegesen a földhöz vágtam a poharat és a gyógyszeres dobozt is, majd a hajamba túrtam mindkét kezemmel. Tehetetlen voltam. Végül így, ilyen lelkiállapottal feküdtem le. A takarót öleltem, markoltam szorosan, mintha Lionel lenne az, de nem ő volt. Hiányzott, rettenetesen és úgy éreztem kicsit, mintha az ő hiánya visszasodorna abba a pokolba, ahol voltam, mielőtt megismertem őt.
Álomba sírtam magam. Aztán, mintha csak megéreztem volna, hogy visszajött… felpillantottam. A könnyeim már rég felszáradtak, hisz órák óta aludtam, de az, hogy Lionelt láttam magam előtt… felért egy… nem is tudom. Mondjuk úgy, nem hittem a szememnek és azt hittem, a képzeletem játszik velem. Épp ezért még a nevemre sem reagáltam, csak fürkésztem őt, úgy, mintha még sosem láttam volna. Lassan pedig felismertem a megbánást az arcán. Olyan szomorúnak tűnt. Összehúztam kissé a szemem, aztán ahogy hozzámért, összerezzentem. Ő az… itt van. A keze után nyúltam, amit ahogy megfogtam, hidegnek véltem. A szavai viszont egy kicsit talán kizökkentenek az esetleges gondolatokból és felülve egyből, lendületből megölelem.
- Hol voltál eddig?! Tudod, hogy mennyire aggódtam? Mi történt? Lionel… mondj valamit, kérlek! – Szakadtam el tőle annyira, hogy ránézhessek. Rajtam sem láthatott túl sok pozitív érzelmet. Láthatta, hogy kisírtam a szemeimet, láthatta, hogy aggódtam és az elmúlt hetek miatt nyúzott is lettem. De végre itt volt és hinni akartam benne, hogy van magyarázata az elmúlt hetekre és arra, hogy mi is történt pontosan. A kezét fogtam ismét meg, két kézbe. Melengetni kezdtem.
- Hideg a kezed… - Jegyeztem meg, majd érdeklődve néztem a férfi arcára, akit annyira hiányoltam. Még egy halvány mosolyra is futotta tőlem. A szívem megtelt újra valamiféle melegséggel, de valahol… mélyen legbelül féltem valami miatt.
● 591 szó  ● nem bírtam ki, hogy ne írjak
●●




You are the only thing in this screwed
up world that's right.


avatar
Vadász vagyok
Keresem :

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Lio hálószobája   Hétf. Szept. 25, 2017 5:40 pm


Lara & Lio
she was all that was home

Felnyitom íriszeim, a házunk belterére pillantok, tovább siklanak szemeim. Müzlis doboz az asztalon, épp, mint akkor. Az első reggelünkön. Halk nevetés szökik fel belőlem, ami lassan fakul arcomra. Új-Mexikóban töltöttünk egy nyarat... Halántékom nyomom a hűvös üvegnek, miközben lehunyom szemeim ismét. Engedem, had járjon át az emlékek halmaza.
A földhöz vágott bögre, a kinn töltött éjszaka a napozó ágyakon. Csukott szem mögül is mosolygok. Különlegessé tettél azzal, hogy te milyen különleges vagy. Emlékszem, hogy mennyire izzadt a tenyerem, ki vert a víz és émelyegtem. Nem tudtam levonni rólad a szemem, miközben meséltél... Ott csodáltalak meg először. A rajz a porba neveink kezdőbetűivel, az ismeretlen érzések és a mosolyod elég volt ahhoz, hogy elgyengüljek...
Erik bizonygatta, hogy bolond vagyok, de nem számított. Attól az estétől számítva, már nem. Megköszörülöm torkom, miközben felnyitva szemeim újra a sötét égboltra emelem tekintetem. Becsukom az ölembe tartott könyvet és félrecsúsztatom.
Sérülékennyé tettelek, és te elveszetté bűvöltél engem. Pontosan tudom, hogy mit jelent az, ami összeköt minket. A halhatatlan - így nevezett a nő. Sosem feledem tekintetét, sem szavait. Egy részem -ki tudja, hogy mekkora részem- igazat ad neki. Ostobaság, hogy visszajöttem, hogy itt vagyok, hogy ... Mi sülhet ki abból, ha a hold szülötte embert akar játszani?


Leküzdve torkomban egy gombócot lassan lehámozom magamról a vörös-kockás plédet - nem tudom, mikor került a hátamra - , s halk, nesztelen léptekkel igyekszem a ház másik végébe. Apró termet borítja be a hatalmas ágyat. Kéz - láb a testhez simul, egészen kicsire fest. Szőke, ezúttal kócos tincsek mindenhol. Mosolyt csalsz arcomra, így is, hogy alszol. Halovány bőrbe bújt ujjaim arcodat kutatják, hogy kemény vonalaid simogathassák. Apró köröket rajzolok orcádra, végül az ágy peremére kucorodok. Tekintetem nem vonom el rólad. Nézem a gesztusaid. Parancsoló, igazságot követelő ajkaid. A karjaid, hányszor öleltek már, s karcsú törzsed, hányszor öleltem már... Végül elpillantok rólad és a szekrényen heverő képre pillantok, ahonnan együtt nézünk vissza rám.  Halványan elmosolyodom, végül lemondóan felsóhajtva felemelkedem, hogy véve egy mély levegőt, felkészítsem lelkem, vázam arra, hogy a szemedbe nézve elmondjam, mi lett belőlem...
... és akkor felpillantasz rám.
- Lara? - attól félek az álmából ébreszteni, nem a legszerencsésebb - de nem áll szándékomban elillanni, most hogy ennyi idő után végre újra előtte állok. Vázam kihúzom, arcom gondterhelt. Úgy nézem, hogy még ilyen ébertelen állapotban is láthatja rajtam a megbánást. A baleset óta hetek teltek el, én pedig a vérszomjammal küzdöttem, küzdöm most is, mindig. Meg akartam halni, de tudtam, hogy nem tehetem meg anélkül, hogy ne állnék elé, ezért eljöttem - és itt vagyok, teljes valómba, vállalva azt, ami belőlem lett. Bármennyire esik is nehezemre, minden izmom belefeszül, nyelnem kell, ahogy a reakciójára várok. Leengedem kissé törzsem, hogy megérinthessem, megsimíthassam karját, arcát, bármit, amiből érzem testének hőjét - mit magamon már nem tudhatok többé...
- Hazajöttem... - búgom rekedtes hangon, kiegyenesedve előtte, türelemmel arcomon, mégis tudom, érzem, íriszeimben némi rettegés csillan meg. Mégsem tudott rólam, talán már el is temetett a szívében,... A poklot járhatta meg, akárcsak én, de hiszem, hogy együtt még megmenthetjük.





n e v e r
remélem tetszeni fog!  zavarba jöttem  || ••





avatar
Vámpír vagyok
Keresem :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Lara & Lio hálószobája   Csüt. Szept. 21, 2017 12:14 pm

***

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lara & Lio hálószobája   

Sponsored content


Vissza az elejére Go down
 

Lara & Lio hálószobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Itt élünk, ez az otthonunk :: Mystic Falls :: Otthonok :: Langford ház-
^
ˇ