Mystic Falls. Itt születtem. Mindig is ez volt az otthonom, de sosem láttam, hogy mi az, ami megbújik a város pompázó, sziporkázó külseje mögött. Legalábbis, kislányként azt hittem, hogy semmi különös nincs a városban. Mindenki kedves, aranyos és nem több. Nincs bűnözés, nem történik semmi rossz és el a legbékésebb hely a világon, ami valaha létezett. De ahogy egyre idősebb lettem, egyre több különös jelenség ütötte fel a fejét. Például felfigyeltem a furcsa állattámadásokra, amiket nem tudtam mire vélni. Hisz valljuk be, sosem láttam még egy vadállatot sem, pedig a barátokkal sok időt töltöttünk például az erdőben. De nem, még egy farkast sem láttunk, nem hogy mást. Mégis ezekkel a fura állattámadásokkal volt tele az újság. A szüleimet néhányszor megpróbáltam kifaggatni, hisz apám a Tanács tagja volt, ha valaki, hát neki tudnia kellett, mi az igazság. Mégsem volt képes elárulni nekem, de láttam rajta, hogy nyomasztja valami. Egy nagy titok, amihez nekem semmi közöm nem volt. Legalábbis szerinte.
Egyszer késő éjjel hívták be a tanácstól. Nem mondta meg, hogy miért, de nagyon idegessé vált a hívás után és azt sem tudta, mihez nyúljon. Én csak figyeltem őt, végignézve, hogyan próbálja összeszedni minden higgadtságát és erejét. Majd elviharzott, én pedig… nos, utána. Mindig is önfejű, makacs és talán kezelhetetlen voltam. Na meg roppant nyughatatlan. Így hát az apám után eredtem. Azonban a tanács épületéig nem jutottunk el. Megtámadta valami. Én halk sikollyal húzódtam hátrébb, a szám elé kapva a kezeim. Egy ember volt, de apám torkára tapadt. A hangomra viszont felfigyelt az illető, így elszakadt apámtól és elnézett felém a vértől csöpögő arcával. Tátogott valamit, majd félrelökte apámat, hogy elinduljon felém. Azzal nem számolt, hogy apámban maradt még annyi élet, hogy megmentsen engem. Mielőtt a vámpír (mint később összeraktam) odaért volna hozzám, apám leszúrta egy karóval. Hátulról. A vámpír összeesett előttem, én pedig reszketve néztem hol őt, hol az apámat, aki halvány mosolyt küldött felém, mielőtt összeesett volna. Megmentett. Ez volt az utolsó dolog, ami az életében tett.

Felriadtam. Sokszor álmodtam újra az életemnek azt a bizonyos napját, ami mindent megváltoztatott. Remegést keltett bennem, pedig ez az eset már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt történt. De mégis ki lenne képes túltenni magát az apja halálán, akinek így ért véget az élete? Gyűlöltem, megvetettem a vámpírokat. Aznap éjjel a tökéletes, gondtalan kisváros képe szilánkokra tört bennem és eldöntöttem, hogy én is küzdeni fogok egy jobb, békésebb városért, ahogyan apám tette.
Azt hiszem, ha nem ismertem volna meg idővel Lionelt, akkor beleőrültem volna abba, ami történt. A férfi felé fordultam, aki mellettem aludt. Évek óta az életem része volt, olyannyira, hogy néhány éve hozzámentem feleségül is. Ő volt az életem értelme, az, akiért tényleg érdemes volt küzdeni. Bár nem, küzdenem nem kellett érte. A kapcsolatunk mindig is harmonikus volt, mindig számíthattam rá, mindig ott volt nekem és én is neki. Szerettem őt és úgy éreztem, halálom utolsó pillanatáig így lesz. Halvány mosollyal könyököltem fel mellette az ágyon, majd simítottam végig az alvó arcán. Órákon át tudtam volna nézni, ahogyan alszik és hallgattam volna, ahogyan szuszog. Megnyugtató volt tudni, hogy itt van… hogy mellettem van. Annak idején nem gondoltam volna, hogy egy ilyen tökéletes, humoros, jó fej, gondoskodó férfi valaha… akárcsak rám néz. De ezt megcáfolta és itt volt velem. Hajlandó volt összekötni velem az életét. Tudjátok, amíg a halál el nem választ. És pont ez volt a dolog iróniája…