Egy álomban élünk
pillanatkockák


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Erdõ

Nappali EmptySeraphim Scamander
Today at 2:25 pm



Nappali

Nappali EmptyNathaniel Storm
Today at 1:50 pm



Theo & Evy - Ghost hunting?!

Nappali EmptyNathaniel Storm
Today at 12:45 pm



Park

Nappali EmptyAstrid Fray
Today at 12:23 pm



Zaltarish menedéke

Nappali EmptyLiliana DeFleur
Today at 12:20 am



Oltár

Nappali EmptyElisabeth Saltzman
Yesterday at 11:36 pm



Christian Caine

Nappali EmptyStephanie Stafford
Yesterday at 10:18 pm



megmentésre váró megmentőm

Nappali EmptyChelsea Jenson
Yesterday at 9:34 pm



Liliana Defleur

Nappali EmptyKai Parker
Yesterday at 8:44 pm



Lafayette Temetõ

Nappali EmptySeraphim Scamander
Yesterday at 5:55 pm

Share
 

 Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyVas. Aug. 18, 2019 2:04 am


Isaac & Pops
sometimes when things are falling apart they may actually be falling into place

× music
× 483
× köszönöm a játékot! Nappali 748718716  

Miután Isaac segített megszerezni a táskámat, nagyon hamar összeszedtem a dolgaimat az emeletről, míg nem már csak néhány apróság maradt hátra a nappaliból. Nem állt szándékomban elárulni neki, hogy a megemlített iratokon és a pénzen kívül még mi mindent állt szándékomban magamhoz venni, nem akartam belekeveredni egy olyan beszélgetésbe, aminek az egész forgatókönyve ott volt már a fejemben és pontosan tudtam, mi lenne a vége; úgyis azt csinálnék, amit akarok, Isaac bármennyire is ellenzi. Bár örültem a segítségének, nem várhattam el tőle, hogy ő nyomozgasson a rokonaim után helyettem, nem akartam, hogy miattam a megszokottnál is többször tegye kockára az életét. Azt meg aztán pláne nem akartam, hogy szállás mellett, még pénzzel is ő lásson el.
- Nem, épp eleget segítesz nekem azzal, hogy megengeded, hogy a lakásodban lakjak, nem fogadhatom el még a pénzed is. Erről nem nyitok vitát. – Komoly arckifejezést öltöttem magamra, úgy tekintettem rá, hogy eszébe se jusson ellenkezni a döntésem ellen. Ez után gyorsan elpakoltam mindent, amiről úgy véltem, hogy muszáj lesz magammal vinnem, nagyon ügyelve rá, hogy Issac-nek véletlenül se tűnjön fel, hogy a nyomozásomhoz szükséges cuccokat is belecsempésztem a táskába, mielőtt magához vette volna a poggyászom.
- Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok – feleltem habozás nélkül. Bármilyen szomorúan is hangzott, jelenleg tényleg csak ő volt az egyetlen személy, akiben bízhattam. Azt ugyanis egyik barátomnak sem mondhattam, hogy „bocsi, valami démon vadászik rám, bujkálhatnék nálad párnapig?”. Őrültnek néztek volna, ha ilyen dolgokról kezdek hadoválni nekik, plusz, nem kockáztattam volna az ő életüket is azzal, hogy a közelükben tartózkodom. Isaac életét se akartam még jobban megnehezíteni, de ő legalább tisztában volt a veszéllyel és tudta, hogyan védje meg magát, na meg, engem is. Ha valakiben, akkor benne tényleg bíztam.
Még mielőtt elindultam volna, hogy végleg a hátam mögött hagyjam a házat, amiről korábban úgy hittem, örökre az otthonod lesz, egy utolsó búcsúpillantást azért még vetettem rá. Hiányozni fog, a falaiba ivódott tragédia ellenére is. Csak ezután értem be Isaac-et, aki már odakint volt és csak arra várt, hogy beérjem.
Tényleg jól esett, hogy őszintén segíteni akart nekem és védelmezni akart, egy részem talán még hajlott is arra, hogy ígéretet tesz neki arra, hogy kimarad a bajból és hagyja, hogy ő intézze el a dolgokat, egy másik részed viszont pontosan tisztában volt vele, hogy ez nem te lennél. Egyszerűen csak képtelen lennék kimaradni abból, hogy saját magam rakjam össze a kidobós darabkáit, túlságosan sokat jelentett nekem ez az ügy ahhoz, hogy a kispadra üljek és várjam, hogy valaki megoldja helyettem.
Mielőtt válaszoltam volna neki, lenéztem a karomon lévő kezére és rácsúsztattam a sajátom, hogy lágyan megszorítsam azt, hálám jeléül.
- Nem ígérhetek meg olyasmit, amiről tudom, hogy nem fogom betartani, de azt igen, hogy megpróbálom nem annál is nagyobb bajba sodorni magam, mint amilyenben jelenleg vagyok. – Halványan rámosolyogtam, aztán finoman leemeltem magamról a kezét és elléptem mellőle, elindulva, hogy hogy tényleg itt hagyjuk végre ezt a helyet.
- Menjünk innen…




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

For death begins with life's first
breath and life begins at touch of
death

Poppy Parker
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
I CAN ONLY ❍ TELL MY STORY
Nappali Tumblr_nr5317LrTz1sgunyco7_250
WHAT YOU BELIEVE ❍ IS UP TO YOU
Kapcsolatban :
ONLY WITH ❍ MY PILLOW
Play by :
HOLLAND ❍ RODEN
Léptek száma :
8
Népszerûség :
1

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptySzer. Aug. 14, 2019 3:31 am


To: Little Pops


359 words ✩ flares ✩ note: Pops Nappali 2566525366



Did you cry so much that you could barely see?





Nem értettem, hogyan képes bízni egy vadidegenben, de ezúttal nem is volt baj, hiszen valóban segíteni akartam neki. Megvédeni valami olyantól, amitől egymaga nem tudna megmenekülni.
Levettem a virágmintás táskát, ahogyan kérte, majd magára is hagytam, amíg pakolászni kezdett. Én addig körbejártam az egész emeletet, s megmozgattam szinte mindent, amit csak lehetett; nyomokat kerestem, árulkodó jeleket, netán üzeneteket, amiket Kai vagy a megbízottja hagyhatott. Egyébként is gyanítottam, hogy maga Kai Parker egyelőre nem bukkant fel itt, sem pedig Poppy közelében, hiszen akkor a fotó alapján már felismerhette volna a lány. Tehát egyértelmű volt, hogy mint a legelső alkalomkor, most sem önmaga jött ide. Másokkal végezteti a piszkos munkát, hm? Talán kezd kijönni a gyakorlatból a drága démonka.
Ahogy a lány végzett, már én is túl voltam a nyomozgatáson; és a semmivel együtt tudtam tovább indulni. Bárcsak találtam volna valamit, bármit… úgy tűnt, hogy Kai nem akarja elsietni a dolgokat, ami egyet jelentett azzal, miként terve volt Poppyval. De mégis mi? Másrészt: miért? Soha nem ártott neki ez a lány, mégcsak a létezéséről sem tudott egészen mostanáig. Sóhajtottam egy nagyot.
- A pénzzel ne törődj, majd megoldjuk – Azaz, úgy voltam vele, hogy ha már a szárnyaim alán veszem, pénzt is adok neki, amennyiben szükséges. Bár egyelőre Rapunzel módjára a lakásom rejtekére lesz bezárva; védőbűbájjal. Legalábbis ez volt az egyetlen használható ötletem.
Nagyot nyeltem, mikor visszamosolygott rám. Fogtam a táskát és azt kívántam, bár ne mondtam volna semmit – a szavai ugyanis túl jólestek. Az, hogy bízott bennem… jólesett, igen, de veszélyes is volt egyben.
- Nem tudom, jó ötlet-e bíznod bennem – Halványan rámosolyogtam, de ennél többet nem mondtam, csak elindultam kifelé a lakásból, vissza sem nézve. Apropó, reméltem, hogy minden Kai Parkerrel kapcsolatos dokumentumot, fotót a lakásban hagyott, ugyanis nem örültem volna, ha tovább nyomozgat… immár tőlem, az én lakásomból.
- Poppy, tényleg ígérd meg, hogy nem kevered bajba magad készakarva. Segítek bármiben, amiben tudok, de ne nyomozz a családod után. Hidd el, hogy veszélyes… és nem tudom, képes leszek-e megóvni téged mindentől, ami vár rád, ha tovább kutakodsz – Komolyan fürkésztem az arcát, miközben szabad kezemmel a karjára simítottam. – Szóval könnyebb lenne, ha elfelejtenéd, amiket találtál. – Folytattam egy kisebb sóhaj után.



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Isaac Lestrange
Az Öt vezetõ
egyike vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Play by :
✠ Matt Ryan
Keresem :
Léptek száma :
59
Népszerûség :
3

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyCsüt. Aug. 01, 2019 2:54 am


Isaac & Pops
sometimes when things are falling apart they may actually be falling into place

× music
× 663
× késtem  Nappali 3739568389

Kicsit sem tetszett annak a gondolata, hogy egy megmentésre szoruló, bajbaesett lány volnék, de nincs mit szépíteni a helyzetemen, Isaac nagyon jól látta a dolgokat; valóban veszély leselkedett rám. Éppen ezért roppant hálás voltam neki amiért kérnem sem kellett, s ő mégis készen állt segíteni és megvédi attól, ami az életemet fenyegette.
Nem feleltem erre, csak bólintottam, jelezve, hogy megértettem őt.
Talán ostobaságnak tűnhet vakon megbízni valakiben, aki a saját lakását ajánlja fel, hogy ott bújtasson mindenféle szörnyek elől, holott szinte még idegenek vagytok egymás számára, én mégis úgy éreztem, megbízhatok benne. Az alapján, amit eddig értem tett, nem volt okom kételkedni a szándéka tisztaságában, így hálásan mondtam neki köszönetet a felajánlásért, aztán mosollyal az arcomon indultam fel az emeletre.
Menet közben még megkértem őt, hogy vegye le nekem az egyik táskát a szekrényről, s a lépcső tetejéről egy félmosollyal az arcomon figyeltem, ahogy minden szó nélkül utánam indult. Ahogy mellém ért, nyomban a szekrényhez vezettem és kérdésére válaszolva ráböktem a sporttáskára, amelyik ott figyelt a bútor legtetején, megbújva két másik kisebb táska alatt.
- Az ott! A legalsó, virágmintás az oldala. -
Figyeltem, ahogy Isaac már érte is nyúlt és valahogy leügyeskedte nekem a táskát, amit aztán széles mosollyal át is vettem tőle. - Szuper vagy! - mondtam, aztán már ott sem voltam, gyorsan bevonultam a szobámba és elkezdtem összeszedelődzködni.
Kész listát készítettem a fejemben arról, hogy miket akarok magammal vinni és mi az, amit hátra hagyok. Úgy gondoltam, ha valamire mégis csak szükségem lenne a későbbiekben, még mindig visszajöhetek érte. Ez azért nagyban megkönnyítette a pakolást és így perceken belül meg is voltam vele, mindössze néhány apróság hiányzott még a csomagomból, amiket odalentről kellene még összeszednem.
Mikor végre előbújtam a szobám rejtekéből, hogy lefelé vehessem az irányt, nem tudtam nem észrevenni, hogy Isaac nézelődött, amíg én a cuccaimmal voltam elfoglalva. Hogy zavart-e a dolog? Egy cseppet sem. Bármi is végzett a szüleimmel, irdatlan nagy pusztítást végzett, aminek a nyomai az egész házban jelen voltak, Isaac helyében én magam is jobban szemrevételeztem volna ezeket, vagy bármi mást, ami segíthetett volna a merénylő céljainak, indíttatásának megfejtésében. Ezért nem is tettem szóvá a dolgot, vagy adtam bármi jelét annak, hogy észrevettem volna, Isaac mit csinált. Helyette csak elrobogtam mellette és miközben lesiettem a lépcsőn, gyorsam tájékoztattam róla, mire lesz még szükségem.
- Csak az irataim kellenek még, meg a félretett pénz. - Meg az örökbefogadási papírok és egyebek, amiket megtaláltam és segíthettek nekem a vérrokonaim utáni nyomozásban. De ezt persze már nem mondtam ki, mert nem akartam megint egy olyan beszélgetésbe belebonyolódni ezzel kapcsolatban, aminek az lett volna a lényege, hogy én makacsul ragaszkodom a saját nyomozásomhoz, Isaac meg nemtetszőn morog miatta, vagy talán próbál észérvekkel lebeszélni róla, mert veszélyes lenne ezt csinálnom. Én meg annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mennyire igaza lenne ebben a vitában, csak azért is a saját fejem után mennék, így nem sok értelme lenne egy ilyen beszélgetésnek.
Beraktam a laptopot és a tartozékait is a táskába, valamint minden egyebet is, ami még kellett, aztán nagyot sóhajtottam.
- Kész vagyok, indulhatunk is - visszamosolyogtam rá, miközben néztem, ahogy magához veszi a táskát. - Egyszer már megmentetted az életemet és ahogy berohantál a karkoddal ide, lefogadom, hogy újra megtetted volna. Ez több, mint elég indok ahhoz, hogy bízzak benned - úgy ejtettem ki a szavakat, hogy biztosan érezze, mennyire komolyan gondolom őket, amihez egy jelentőségteljes pillantást is társítottam, így próbáltam kifejezni, hogy nekem is sokat jelentett, hogy ezt tette értem.
Csak azért mert vadász volt, még nem lett volna kötelessége a szárnyai alá vennie és átmeneti otthont nyújtania a biztonságom érdekében. Hagyhatott volna a sorsomra is, de ő amellett döntött, hogy segít nekem. Ezek után nem is volt kérdés, hogy megbízom-e benne.
Követtem őt kifelé, de mielőtt még kiléptem volna az ajtón, megtorpantam és még utoljára visszafordultam, hogy vessek egy végső pillantást a házra, ami nem is olyan rég még az otthonom volt, most pedig csak fájó emlékeztetője mindannak, ami történt. Néhány röpke pillanatig csak álltam ott, aztán vettem egy nagy levegőt és csatlakoztam Isaac-hez.
- Mutasd az utat - kértem, halványan elmosolyodva.




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

For death begins with life's first
breath and life begins at touch of
death

Poppy Parker
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
I CAN ONLY ❍ TELL MY STORY
Nappali Tumblr_nr5317LrTz1sgunyco7_250
WHAT YOU BELIEVE ❍ IS UP TO YOU
Kapcsolatban :
ONLY WITH ❍ MY PILLOW
Play by :
HOLLAND ❍ RODEN
Léptek száma :
8
Népszerûség :
1

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptySzer. Júl. 03, 2019 1:19 am


To: Little Pops


452 words ✩ flares ✩ note: Pops Nappali 2566525366



Did you cry so much that you could barely see?





Egy részem pontosan tudta, hogy az intelmeim ellenére is tovább akar majd nyomozni, de egyelőre nem láttam értelmét annak, miszerint tovább beszéljünk róla. Ráértem később is foglalkozni ezzel, most csakis az járt a fejemben, hogy minél előbb elvigyem innen. Hiszen itt veszélyben volt és nem tudtam még megtippelni sem, hogy mikor jön vissza Kai, vagy az, akit megbízott ezzel az egésszel. Nem tudtam, miként működik annak a démonnak a logikája, nem ismertem, milyen a gondolkodási módja, így hát… igen, rohadt nehéz volt. De úgy véltem, hogy ez nem az ő műve. Ha legelső alkalommal is csak egy eldobható figurát küldött Poppy meggyilkolására, akkor kétlem, hogy második alkalommal ő maga jött volna el. De talán harmadjára már ő jön. Nem akartam megvárni, hogy tényleg bekövetkezzen az, amitől féltem. Nem tudom, mikor és miért vált fontossá nekem ez a lány, de igenis féltettem Poppyt. Nem maradt senki, aki a szárnyai alá vehette volna. Egy kicsit talán olyan volt, mint én; egyedül volt. Erre a gondolatra kicsit megráztam a fejemet, hogy végül a lányra figyelhessek.
- Ha zavarnál… ha bármiféle gondot okoznál, nem lennék itt és nem ajánlottam volna fel, Popps. Tudom, hogy a számodra én is csak egy idegen vagyok, de segíteni akarok neked. Megvédeni… mert akárhonnan nézzük, veszélyben vagy. – Nagyot nyeltem, majd ezután mondtam el a valódi ötletemet neki. Azt, hogy költözzön az én lakásomba, amíg kitaláljuk, hogyan tovább. Bár talán a szervezetbe is vihettem volna, de ezt egyelőre elvetettem. Erről a többiekkel is beszélnem kellett volna, arra pedig jelenleg nem volt időm.
A hálálkodása némileg zavarbahozott, de ez nem látszott rajtam. Biccentettem felé egy aprót.
- Semmiség. – A továbbiakra elmosolyodtam. – Pontosan. – Figyeltem a hátrálását, majd lassan körbenéztem, de ekkor szólalt meg újfent. A lábaim azonnal mozdultak, majd fellépkedtem utána a lépcsőn.
Mindent az eszembe véstem. Azt a pusztítást, amit azok végeztek, akik itt jártak. A vörösre festett falakat, a földet… a nyomokat. Szándékosság bújkált mögötte; s nyilvánvalóan a megfélemlítés volt a célja. Mintha csak azt jelezné: „Te leszel a következő, Poppy. Eljövök érted.” Megráztam a fejemet, majd beléptem a lány után a szobába.
- Melyik az? – Amint megmondta, már nyúltam is a táskáért és levettem neki, majd odanyújtottam. Aztán figyeltem, hogyan pakol be minden fontosabb holmit magának. Én végül kisétáltam vissza a folyosóra, aztán megnéztem néhány dolgot, legalábbis próbáltam feltűnés nélkül nyomozgatni kicsit, mielőtt újra megjelent volna a lány. Elpillantottam felé, majd utána indultam.
- Miféle apróság kell még? – Kérdezősködtem, mikor már leértem én is a földszintre. Aztán odalépve a táskáért nyúltam, amennyiben bepakolt végre mindent. – Majd én viszem. S ha megvan minden, ne késlekedjünk… minél hamarabb lelépünk, annál jobb. – Egy mosollyal néztem rá, aztán komolyra váltottam. – Egyébiránt… köszönöm, hogy bízol bennem. – Fürkésztem pár pillanatig, majd elfordulva tőle kifelé indultam a lakásból.



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Isaac Lestrange
Az Öt vezetõ
egyike vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Play by :
✠ Matt Ryan
Keresem :
Léptek száma :
59
Népszerûség :
3

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyHétf. Júl. 01, 2019 1:25 am


Isaac & Pops
sometimes when things are falling apart they may actually be falling into place

× music
× 560
× visszatértem   Nappali 450640341   

Nagyot bólintottam a szavaira és hálás mosolyt küldtem felé. Örültem, hogy végre nyomokra bukkantam, annak meg pláne, hogy Isaac is megígérte, hogy utána néz a fényképen szereplő személyeknek, még az sem tudott lelombozni, hogy ő nem volt túl lelkes ez ügyben. Legalább is, azt a részt illetően, hogy nem voltam hajlandó kimaradni a kutakodásból. Hogy is maradhattam volna? Hiszen az én családomról volt szó. Az én életemről…
Talán még emlékeztetőül kiselőadást is tartottam volna arról, miért esélytelen, hogy rábeszéljen arra, hogy üljek meg nyugodtan a fenekemen, míg ő kutakodik helyettem, de szinte minden ezzel kapcsolatos gondolatomat egy pillanat alatt eltüntette a fejemből, ahogy magához ölelt, bár azért még morgolódtam egy kicsit. Igazából amennyire váratlanul ért, pont annyira esett jól az ölelése; azt éreztem tőle, hogy nem vagyok egyedül és, hogy nem is leszek. Aztán lassan kibontakoztam az ölelésből, nagyot sóhajtva arra, amit Isaac mondott. Igaza volt, mégpedig nagyon is. De sajnos, ha már kétszer is megtalált – bárki is akarjon ennyire megölni -, valószínűleg újra meg fog, bármit is teszek. Örökké pedig nem bujkálhattam előle.
Talán ugyanez járhatott Isaac fejében is, amikor felvetette, hogy egy jobb helyre visz. Úgy meglepődtem rajta, hogy pár másodpercig csak nagyokat pislogva néztem rá, miközben arra próbáltam rájönni, hogy komolyan beszél-e. De igencsak komolynak tűnt, így muszáj voltam visszakérdezni. Azért mégsem költözhettem csak úgy oda senki nyakára, nem akartam terhet jelenteni. Isaac azonban halálosan komoly volt az egésszel kapcsolatban, ez egyértelművé vált a válaszából.
- Nem! Nem akarok meghalni – vágtam rá azonnal. – Én csak… - sóhajtottam - Azért kérdeztem, mert nem szeretnék zavarni, ennyi – magyarázkodtam, mielőtt még félreértésből azt hihette volna, hogy el akarom utasítani a segítségét. Nagyon is el akartam menni ebből a házból, hiába kötött ide minden emlékem, többé már nem volt biztonságos itt maradnom. Isaac hatalmas szívességet tesz nekem azzal, hogy kiutat kínált innen, ezért pedig borzasztóan hálás voltam neki.
- Ez nagyszerű lenne! Nem is tudod elképzelni, mennyit jelent nekem, köszönöm – hálálkodtam, egy nagy mosollyal megajándékozva őt. – Gondolom, most jön az a rész, hogy összepakolom gyorsan a cuccaimat és elhúzunk innen a fenébe, igaz? – kérdeztem szórakozottan, és már hátrálva el is indultam, hogy felmenjek a szobámba összeszedelődzködni.  Az járt a fejemben, hogy mit lenne érdemes magammal vinnem és mi lenne az, amiért még később esetleg visszajöhetnék, ha mégis kellene.
- Megtennéd, hogy leveszed a táskámat a nagy szekrény tetejéről? – szóltam még oda neki a lépcsőről, megtámaszkodva a korláton, miközben az ujjammal felfelé böktem, jelezve, hogy ehhez neki is fel kellene jönnie. Letornáztam volna valahogy én magad is a sporttáskát onnét, de gondoltam gyorsabb lesz, ha ő megszerzi nekem, ahelyett, hogy én bénáztam volna vele.
Bevártam őt a lépcső tetején, aztán rögtön rámutattam a lépcső mellett ácsorgó nagy szekrényre, amiben a vendégek számára fenntartott plusz huzatokat, paplanokat, meg ehhez hasonlókat tároltuk, na meg a nagyobb táskákat és bőröndöket, ha esetleg utazni készültünk volna.  
Amint Isaac megszerezte nekem a táskát, boldogan mosolyogva rá, átvettem tőle, majd elvonultam vele a szobám rejtekébe. Ott aztán igyekeztem minél gyorsabban bezsúfolni mindent a tatyiba, amire csak szükségem lehet, majd percek múlva újra felbukkantam onnan, már majdnem menetre készen.
- Már csak lentről kell a laptop, meg egy-két apróság és mehetünk… - közöltem vele, miközben leszáguldottam a lépcsőn, hogy összeszedjem az említett dolgokat is. Alig vártam, hogy elmenjünk innét, minél több időt töltöttem az ismerős falak között, annál nyomasztóbbnak találtam az egykori otthonomat. Egy percnél sem akartam tovább maradni.  




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

For death begins with life's first
breath and life begins at touch of
death

Poppy Parker
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
I CAN ONLY ❍ TELL MY STORY
Nappali Tumblr_nr5317LrTz1sgunyco7_250
WHAT YOU BELIEVE ❍ IS UP TO YOU
Kapcsolatban :
ONLY WITH ❍ MY PILLOW
Play by :
HOLLAND ❍ RODEN
Léptek száma :
8
Népszerûség :
1

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyPént. Május 24, 2019 1:33 am


To: Little Pops


468 words ✩ flares ✩ note: Pops Nappali 2566525366



Did you cry so much that you could barely see?





Magamban imádkoztam arra vonatkozóan, miszerint ne kérdezzen vissza, mégis miféle munka miatt voltam a környéken. Bár könnyedén kitalálhattam volna egy hazugságot, őszintén szólva Neki nem akartam hazudni. Ígyis… ígyis kénytelen voltam elhallgatni dolgokat, azaz nem megosztani mindent és… zavart. Pedig nem kellett volna, hiszen nem jelentett a számomra semmit ez a lány. Mondhatni, egy idegen volt a tömegből, mégis… egy részem folyton azt akarta, hogy nézzem meg, mi van vele. Hogy jól van-e. Kötődtem hozzá, de nem tudtam, minek a hatására. Pedig én magam nem szerettem kötődni. Senkihez. Soha. Hiszen annak mindig is rossz vége volt. Mi van, ha őt is csak bajba sodrom a jelenlétemmel? Mi van, ha…?
Gondolataimból inkább felráztam magam, mielőtt túlságosan is belemélyedtem volna. Koncentrálj, Isaac, koncentrálj!
Próbáltam vigasztalni, de sosem voltam a szavak embere. Tudtam, milyen elveszíteni valakit, sőt, egyáltalán nem volt ismeretlen az érzés és pontosan ezért tudtam, hogy valójában minden szó felesleges és értéktelen ebben a helyzetben. Hiszen néhány szó, vagy a sajnálat semmit nem változtat meg. Nem hozza vissza azt, akit elveszítettél, bármennyire is ezt szeretnéd.
Ideges voltam a helyzet miatt és tehetetlen is egyben. Miért kellett ennek az egésznek így történnie? Tudtam, hogy ez mindennek csak a kezdete. Tudtam, hogy az igazi célpont Poppy. Legalábbis, minden jel erre mutatott. Meg akartam védeni.
A Kai Parkert ábrázoló fotó kishíján kihozott a nyugodt és határozott állapotomból. Magamban átkoztam ezt az egész helyet, avagy a lakást, azt, hogy Poppy nevelőszülei itt rejtegették ezeket a fontos holmikat…
Kívülről pedig próbáltam a határozott figurát adni. Nehéz volt.
- Kétlem, Poppy. Mármint, tényleg utána fogok nézni mindennek, rendben? – Néztem rá komolyan, s reméltem, hogy a szavaim hatására ő maga felhagy a további nyomozgatással. Aztán megöleltem. Reméltem, hogy elterelem a gondolatait vagy csak beléfojtom a szót.
- De, megtalált és pont ez a legnagyobb baj… - Ejtettem ki alig hallhatóan a szavakat, engedve, hogy lassan kibontakozzon az ölelésemből. Egyébként sem kellett volna ezt tennem.
Talán az is rossz ötlet volt, hogy a legénylakásomba akartam költöztetni, de akkor is úgy gondoltam, hogy ott nagyobb biztonságban lenne, mintsem itt. Mély levegőt vettem, figyelve a döbbent kis arcát. Bólintottam a kérdésre.
- Most azonnal. – Halványan elmosolyodtam, hiszen nem utasította el egyből az ajánlatot, ami jó pont volt. A visszakérdezésre meglepődtem.
- Miért ne lennék biztos benne? Ez a hely… már egyáltalán nem biztonságos. Azt akarod, hogy legközelebb… téged öljenek meg? – Kérdeztem vissza komolyan, némileg a hangomat is megemelve. A hangszínemben ott bujkált az aggódás, amit tökéletesen kihallhatott. Sóhajtottam egy aprót, majd körbenéztem, miközben folytattam.
- Van egy lakásom… mármint, alapvetően én nem sokat tartózkodom ott, de a lényeg az, hogy oda el tudnálak vinni. Mágiával pedig levédem a helyet, ami meg tud óvni téged egy időre. – Pillantottam végül újra rá. Reméltem, hogy belemegy ebbe az egészbe, hiszen… ez lett volna számára a lehető legjobb megoldás. Sőt, talán az egyetlen.



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Isaac Lestrange
Az Öt vezetõ
egyike vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Play by :
✠ Matt Ryan
Keresem :
Léptek száma :
59
Népszerûség :
3

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 10:59 pm


Isaac & Pops
sometimes when things are falling apart they may actually be falling into place

× music
× 736
× bocsi, hogy késtem Nappali 3887785939

Isaac felbukkanása bár a lehető legváratlanabbul ért, valahogy mégis sorszerűnek tűnt. Mintha odafentről valaki elém dobta volna a megoldását minden problémámnak, csak egyelőre még nem teljesen láttam át, hogyan. Félre is raktam ezt a gondolatot, mert egyelőre jobban lekötött, hogy felocsúdjak a döbbenettől, hogy itt találtam őt a feldúlt nappalim közepén és tudni akartam, hogy varázsolódott ide ilyen hirtelen. Persze nem gondoltam én semmi olyanra, hogy esetleg miattam jött volna, vagy, hogy a faházas incidens óta rajtam tartotta volna a szemét, egyszerű szerencsés véletlennek tartottam, hogy erre járt, amit a szavai meg is erősítettek. Hittem neki, mert nem volt okom mást feltételezni, és különben is örültem, hogy látom.
- Ó, értem. – Meg akartam kérdezni, hogy mégis milyen munka, hogy hasonló ügyben járt-e erre, mint mikor engem mentett meg abban a faházban attól a szörnyetegtől, mert tombolt bennem a kíváncsiság a világ után, amiben ő élt, de végül nem kérdeztem semmit. Egyszerűen csak megajándékoztam egy szelíd mosollyal és tovább léptem.
Eleinte nem nagyon akarództam válaszolni neki a feltett kérdésre. Annyi érzelem rohant keresztül rajtam; bánat, gyász, szégyen… Kellett egy fél perc, míg leküzdöttem őket magamban, hogy valahogy egy normális választ ki tudjak csikarni magamból. Így is majdnem eleredtek a könnyeim, miközben a szüleim halálának körülményeiről beszéltem, alig bírtam tartani magam, de szerencsére sokat segített rajtam, hogy ma már szétvertem a lakást, volt mivel levezetnem a bennem felgyülemlett negatív érzelmeket, így visszatartottam a krokodilkönnyeket. Különben sem akartam, hogy Isaac sírni lásson, erősnek akartam látszani, erős is akartam maradni.
Jólesett, hogy kereste a szavakat a vigasztalásomhoz, még ha nem is igazán találta őket, de nem igazán akartam hallani az újabb nyugtató szavakat, amiket már annyian elismételtek nekem. Nem volt rá szükségem, pont elég volt a szándéka, amivel belefogott, többre nem vágytam. Főleg, hogy közben eszembe jutott, mennyi mindent kell megmutatnom neki, miket találtam az igazi családommal kapcsolatban. Azonnal meg is feledkeztem róla, hogy mennyire nyomott hangulatúnak kellene lennem a gyász miatt, ennek a helyét átvette az izgatottság és a remény. A remény, hogy végre válaszokat találhatok.
Hatalmas lelkesedéssel lengettem Isaac előtt a megtalált fényképeket, valamiért azt akartam, hogy ő is legalább fele annyira örüljön az előrehaladásomnak, mint amennyire én örültem, de persze végig volt bennem egy olyan érzés, hogy ő nem fog lelkesedni ezért annyira. Lerítt róla, hogy nem igazán tetszett neki a kutakodásom, ami valahol érthető volt, tekintve, hogy korábban megpróbáltak megölni miatta, most pedig a szüleim látták kárát a származásomnak. De valamilyen beteges módon, éppen ezért ragaszkodtam hozzá annyira, hogy megfejtsem a rejtélyt és megtudjam mi áll a háttérben.
- Ezek nem hamis következtetések, itt vannak az örökbefogadási papírok is, amik alátámasztják ezt - motyogtam kissé durcásan, de átnyújtottam a képeket és alig vártam, hogy halljam róluk a véleményét. Bíztam benne, ha valaki, akkor ő tud majd nekem segíteni elindulni valamerre ez ügyben, efelől nem volt kétségem.
Éppen ezért, nagy kő esett le a szívemről, amikor azt mondta, hogy utána néz, az viszont már kevésbé tetszett, hogy engem viszont le akart beszélni a kutakodásról. Talán még a méreg is feltámadt volna bennem, ha nem ölel magához és én egy pillanatig nem hajtom a fejem a mellkasának, ő pedig nem simít végig rajtam, teljesen lecsillapítva az indulataimat.
- Mintha a veszély nem magától talált volna rám eddig is… - morgolódtam és talán még mondtam volna valamit, ha következő szavaival nem forrasztotta volna belém a szót. Kíváncsian ráncoltam a homlokom, őt fürkészve és azt találgatva, hogy mire gondolhat, miközben lassan kibontakoztunk az ölelésből.
Persze, semminek nem örültem volna jobban, mint teljesen a hátam mögött hagyni ezt a házat. Csakhogy ez volt az otthonom. Bármennyire is esett nehezemre a falai között tartózkodni, ez nem változott. Ráadásul nem volt olyan hely, ahová igazából elmehettem volna pár napnál tovább. Márpedig ahhoz, hogy teljesen lezárják a nyomozást, kétlem, hogy pár nap elegendő lenne.
Már meg is kérdeztem volna tőle, hogy mégis hová mehetnék, amikor Isaac hirtelen megpördült és a lehető legvadabb ötlettel állt elő. Csak pislogtam rá, úgy meghökkentem egy pillanatra.
- Úgy érted, hogy most azonnal? Na és hol van az a bizonyos menedék? – kérdezősködtem és úgy döntöttem, hogy addig bizony nem mozdulok egy tapodtat sem, amíg meg nem kapom a választ. De közben fejben már bőven azt latolgattam, hogy mégis melyik táskámba gyömöszölhetnék be annyi ruhát, hogy az elég legyen, na meg, hogy egyáltalán mit vigyek magammal. – Na és biztos vagy benne? Nem akarok én senki terhére lenni – fűztem hozzá, és halványan elmosolyodtam, mert azért mégis csak hálás voltam a felajánlásért.




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

For death begins with life's first
breath and life begins at touch of
death

Poppy Parker
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
I CAN ONLY ❍ TELL MY STORY
Nappali Tumblr_nr5317LrTz1sgunyco7_250
WHAT YOU BELIEVE ❍ IS UP TO YOU
Kapcsolatban :
ONLY WITH ❍ MY PILLOW
Play by :
HOLLAND ❍ RODEN
Léptek száma :
8
Népszerûség :
1

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyKedd Márc. 26, 2019 6:36 pm


To: Little Pops


656 words ✩ flares ✩ note: Pops Nappali 2566525366



Did you cry so much that you could barely see?





Már az első pillanatokban éreztem, hogy nagy butaság volt csak így beállítani ehhez a lányhoz. Vagy úgy egyáltalán, eljönni ide, a környékre, mint valami perverz vénember, kutakodni, avagy leskelődni egy kislány után. Komolyan, Isaac, gondolkodnod kéne néha! Idegesen léptem mégis beljebb, hiszen veszélyt éreztem, legalábbis a sikolyából ítélve mindenképp. Azonban a látvány, ami fogadott… öhm, mégis mi a fene? Egy idiótának éreztem magam. Nagyot nyelve néztem körbe, majd újra a lányra, de hamar nyugtáztam, hogy kutya baja, ráadásul ezt a szavaival is alátámasztotta. Aztán jött a kérdés, amire nem tudtam mit reagálni. Mit csinálok itt? Hát, amit nem kellene.
- Csak… épp a környéken volt dolgom. – Magyaráztam, majd legyintettem egy aprót. – Munka. – S ennyivel le is akartam zárni a dolgot és reménykedtem benne, hogy nem gondolja túl. Nem, nem miatta jöttem ide, még véletlenül sem. Elég kínosnak véltem az egész szituációt, főleg ezek után, hogy láttam, nincs veszélyben a lány. Nos, hogyan kellene szépen eltűnni innen? Nem volt ínyemre a bájcsevej, vagy épp az, hogy hosszasan elidőzzek itt, közelebbi kapcsolatot kialakítva Poppyval. Mármint nem, nem úgy! Te jó ég.
Mindenesetre, vártam, hogy ő is reagáljon az általam feltett kérdésre, de úgy tűnt, nem nagyon akar beszélni. Ám végül mégis megtette és a szavak, maga a tény, amit kiejtette a száján… nagyot nyeltem. Megölték a szüleit?
- Poppy, ez… - Nem igazán találtam rá szavakat. Még a hideg is kirázott. Ez a lány… hetekkel ezelőtt majdnem meghalt. Most meg a szüleivel végeztek? Nem, igazából nem is lepett meg ez a tény annyira. Ha tényleg Kai Parker rokona ez a lány, akkor minden egyértelmű, nem igaz? Az az elmebeteg nyilván kínozni akarja Poppyt, ha már megölni nem volt képes. Mély levegőt véve túrtam a hajamba, idegesen.
- Figyelj csak, Poppy… - Kezdtem bele és megnyugtató szavakat keresgéltem, de aztán, varázsütésre a lány, mintha jobb kedvűvé vált volna. Nem is értettem igazán, mi történt hirtelen. Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy hevesen, már-már túlságosan lelkesen veszi a kezébe azokat a fotókat. A gyomrom pedig összeszorult. Nem tudtam, miféle fotókra bukkant, de rosszat sejtettem, s azt hiszem, nem hiába. Hisz ezek a szavak… Parker család… nem, nem kerülhetett ennyire közel a tényhez, hogy kinek a rokona ő. Azzal még nagyobb veszélybe kerülne, mint valaha. Egy ennyire fiatal és törékeny lánynak nem lehet köze sem Kai Parkerhez, sem a természetfeletti világhoz… muszáj volt megakadályoznom. Megvédenem őt, de az irányítás kezdett kicsúszni a kezeim közül. De a képességem még ott volt, amit használhattam rajta. Babrálhattam volna az emlékeivel, eltüntetve mindazt, ami történt, vagy módosítva valami szebbre és jobbra, de… nem. A veszély ettől még követte volna. Próbáltam rápillantani a fotóra, kivenni az alakot, de annyira lebegtette előttem, hogy  nem sikerült.
- Kérem, rendben? S amúgy, nem kellene levonnod hamis következtetéseket egy buta fotó kapcsán, ami… - Ekkor vettem át a kezembe és pillantottam a fotóra. A pirossal bekarikázott arc pedig, minden kétséget kizáróan Kai Parker volt. Egyszerűen lefagytam, de a pillanat tört része alatt váltottam vissza teljesen semleges arckifejezésemre, majd megvontam a vállamat és a fotót egyszerűen elraktam a zsebembe.
- Ez semmit sem jelent, de utána fogok nézni. Viszont, Poppy… neked nem kellene ilyenekkel foglalkoznod.  – Odaléptem hozzá és magamhoz vontam, hogy röviden megölelhessem. Egyrészt azt akartam, hogy rám figyeljen és ne arra a fotóra, meg arra az ismeretlennek vélt alakra. Másrészt, szerettem volna lebeszélni a további nyomozgatásról… - A legfőbb dolgod az, hogy ne sodord magad még ennél is nagyobb veszélybe. – Töprengve simítottam végig a hátán, majd a tarkóján, végül pedig az arcán. – Azt hiszem, jobb lenne neked, ha magad mögött hagynád ezt a házat. Ameddig lezárulnak a rendőri nyomozások és a többi. – Gondolkozva fürkésztem a lányt, majd hirtelen elengedtem, teljesen ellépve tőle. Aztán körbepillantottam. Jobb lett volna, ha én magam akadok rá arra a titkos rekeszre, nem pedig ez a lány. Hirtelen támadt egy ötletem, így visszafordultam hozzá.
- Csomagolj össze néhány holmit magadnak, Poppy. Van számodra egy jobb menedék, mint ez itt. – Mutattam körbe, majd egy mosolyt villantottam a lány felé.



❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Isaac Lestrange
Az Öt vezetõ
egyike vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Play by :
✠ Matt Ryan
Keresem :
Léptek száma :
59
Népszerûség :
3

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyCsüt. Márc. 07, 2019 5:22 pm


Isaac & Pops
sometimes when things are falling apart they may actually be falling into place

× music
× 630
× remélem tetszik  Nappali 2566525366

Még csak épphogy megszületett a segítségkérés gondolata a fejemben, úgy tűnt, az univerzumnak ennyi is elég, hogy felfigyeljen a szenvedésemre és hozzám küldje az egyetlen embert, aki tényleg tudna is segíteni.
Ahogy meghallottam a hangot az ajtón túlról, úgy pattantam fel a kanapéról, mintha rugóra jártam volna. Persze, nem tagadom, úgy rám hozta a frászt, hogy hirtelen még azt is elfelejtettem mit kerestem egyáltalán a kanapén.
- Isaac?! – először meglepetten néztem az előrántott karddal, a nappalimba rontó férfit, a szemem pedig csak még jobban kikerekedett, ahogy közelebb jött, tekintetével alaposan végig mérve, hogy épp vagyok-e. Egészen olyan volt, mintha csak aggódott volna értem, ez halványan megmosolyogtatott. - Nem, én jól vagyok, tényleg. Nincs bajom – nyugtattam meg, bár már ő is láthatta, hogy nincs itt semmiféle veszély, annak ellenére, hogy a nappaliban uralkodó felfordulás nem éppen a teljes nyugalom állapotát tükrözte. Így nem csoda, ha a sikoltásom hallatán, no meg a lerombolt szoba láttán, azt hitte, tényleg megtámadott valaki. Apropó, hogy hallatta meg a sikolyomat? Hogy került éppen ide? – suhantak át a gondolatok a fejemben. Érdekesnek tartottam, hogy valahogy mindig ott volt, hogy megmentsen, még ha nem is kerültem igazából bajba. Mint valami őrangyal.  - De te mit csinálsz itt egyébként? - kíváncsian pislogtam rá - Nem mintha nem örülnék neked, csak egy kicsit meglepődtem... - mosolyogtam és kissé zavartan vakarásztam a karom. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit rajta kaptak valamin. Tulajdonképpen így is volt, pont a kutatásaim közepette toppant be, amit valamiért úgy éreztem, el kellene rejtenem előle. Na nem éppen azért, mert titkos lenne, hogy mit csinálok, hanem mert az a benyomásom volt róla, hogy Isaac nem nagyon örült ennek. Amikor először meséltem el neki, hogy a családom után kutakodom, már akkor is sejtettem, hogy valami nem tetszik neki ezzel kapcsolatban, persze lehet, hogy tévedek, és csak félreértelmeztem az alapvető komolyságát.
Istenigazából hasonló okok miatt sem akartam válaszolni az utóbbi kérdéseire, bár magam sem értem teljesen miért, de elszégyelltem magam. Lesütöttem a tekintetem és a lábamat kezdtem bámulni, ez könnyebbnek tűnt, mint felnézni rá, miközben megpróbáltam neki rendes választ adni.
- Nem támadtak meg. Legalábbis nem engem... nem most - kis szünetet tartottam, amíg egy nagy levegőt vettem és erőt merítettem hozzá, hogy elmeséljem, mi történt itt. - Pár napja, valaki megtámadta és megölte a szüleimet. Éppen a közös vacsorázást terveztük, én pedig késésben voltam, ők meg vártak rám... - megcsuklott a hangom - Vártak rám és én nem értem ide időben. Én találtam meg őket, minden csupa vér volt - kezeimmel a padlót és a falakat borító halvány nyomok felé intettem, amik bőven árulkodtak róla, milyen brutális eset lehetett. - Nagyon, nagyon sok vér, Isaac - suttogtam, s felpillantva rá, elmorzsoltam egy könnycseppet. A szemeim szúrtak, de már nem akartam sírni, úgyhogy tartottam magam és egy percnyi csönd után, kicsit szipogva, de folytattam:
- A rombolást már én csináltam, ki kellett adnom magamból, ami felgyülemlett - sóhajtottam, ahogy újra körbepillantottam a nappalin. Aztán a tekintetem a kanapén lévő laptopra vetült és a fejemben azonnal fénysugár gyúlt. Hirtelen támadt lelkesedéssel fordultam vissza Isaac felé. - De találtam valamit! Véletlenül rábukkantam egy titkos rekeszre, anya és apa oda rejtették az örökbefogadási papírjaimat ééééés... - megpördültem, hogy a kanapén matatva megtaláljam a képeket, és megmutathassam neki őket - ezeket! Képek, az egyiken az igazi szüleim vannak és én, a másik a Parker családról készült, az apám még fiatal rajta, ott vannak a képen még az unokatestvérei is. - Meglebegtettem előtte a két képet, mielőtt átadtam volna őket, hogy megnézhesse.  - Ó, mielőtt kérdezed, az nem az apám, amelyik pirossal van keretezve, ő az unokatestvére. De magam sem értem, miért pont őt emelték ki így a képen, ötletem sincs, ki lehet... - egy pillanatra elgondolkozva néztem a képre, aztán Isaac arcát kezdtem figyelni, kíváncsi voltam, mit szól ehhez.




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

For death begins with life's first
breath and life begins at touch of
death

Poppy Parker
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
I CAN ONLY ❍ TELL MY STORY
Nappali Tumblr_nr5317LrTz1sgunyco7_250
WHAT YOU BELIEVE ❍ IS UP TO YOU
Kapcsolatban :
ONLY WITH ❍ MY PILLOW
Play by :
HOLLAND ❍ RODEN
Léptek száma :
8
Népszerûség :
1

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptyVas. Feb. 03, 2019 3:40 pm


To: Little Pops




Alapvetően nem szokott érdekelni az, hogy miután megmentettem valakit, hogyan is folytatja az életét. Hisz az én szerepem csupán ennyi: megmentem az ártatlanokat, megölöm a gonosz lelkeket, odaküldve, ahová valók és… egyszerűen elsétálni. Sosem törődtem azzal, mit hagyok magam mögött. Hogy miért? Mert bár hatással voltam az illetők életére, de mégsem akartam tovább a része maradni. Nem akartam, hogy a jelenlétem ezúttal a vesztüket okozza, a megmentése helyett. Hiszen mellettem mindig meghaltak. Nem tudtam, ez változhat-e egyáltalán. Bár erősen reméltem, hogy igen, hisz Blairt elkezdtem közel engedni magamhoz, s nem akartam a vesztét okozni. Sőt, ha netán egy harc áldozatot kívánna, én magam lennék az, ha őt megmenthetném ezzel. Többé nem akartam elkövetni azokat a hibákat, amiket a múltban. A gyávaságot ki akartam törölni még a szótáramból is. Nem lehetek többé gyáva és nem menekülhetek el semmi elől. Még akkor sem, ha ezzel én magam veszek oda.
Csodás gondolatok egy ilyen szép napon, mint a mai, nem igaz? Oh, és hol máshol is lehetnék, mint Denver azon szakaszán, amerre a kis vörös hajú lány él. Megint, mint az elmúlt hetekben megannyiszor, a lábam egyszerűen idehozott. Tudni akartam, hogy mi van vele. Ő volt az első kivétel, akiknek érdekelt a sorsa. Érdekelt, hogy a megmentése óta mi van vele. Igaz, ezt betudtam annak, hogy a Parker családhoz volt köze. Kai Parkerhez. Hiszen nyilvánvaló volt, ahogy az a démon kimondta… csakis ő küldhette rá a démont. S tudtam, hogy ennek még következményei lesznek. Kai nem az a fajta, aki egyhamar feladja. Ha holtan akarja látni ezt a lányt, akkor bizony holtan is fogja. De amíg itt vagyok… addig el tudom odázni, nem igaz? Így kell lennie. Mindezt persze úgy, hogy csak a távolból figyelem Poppyt. Nem engedem közel magamhoz… és én sem megyek közel. Oké, mintha titkon kineveztem volna magam valami ostoba kis őrangyalnak. Egyre jobb, Isaac, komolyan. Sosem lehetnék „angyal”, sem „hős”. Sóhajtottam egy nagyot, miközben szőke tincseim közé futtattam az ujjaimat és megejtettem egy halvány mosolyt a gondolataim kapcsán.
Aztán hallottam a sikolyt, így az arcomra fagyott az a bizonyos mosoly és már szedtem is a lábaimat. Poppy, a fenébe is… Későn érkeztem?! Ez járt a fejemben, mikor az ajtóhoz értem.
- Poppy! Jól vagy?! Itt vagyok, segítek! – Emeltem meg a hangom, aztán már nyúltam is a kilincsért, hogy lenyomjam azt. Na és persze a másik kezemben előtűnt a kard. Amint az ajtó kitárult előttem, beléptem. Ám a környezet meglepően nyugodtnak tűnt… se hangzavar, se további kiabálás. Kezdett gyanússá válni a dolog. A folyosón indultam el, ami a nappalihoz vezetett végül. Én pedig, nos, kissé ledermedtem, ahogy megláttam a káoszt, valamit a lányt – egymaga.
- Poppy? – Egyből odamentem hozzá, hogy megnézzem, teljesen rendben van-e. A holmik, papírok egyelőre nem érdekeltek, ahogy igazán semmi sem, rajta kívül. – Minden rendben? Hallottam a sikításod és… ide jöttem, de nem úgy tűnik, mintha életed harcát vívnád bárki ellen. – Néztem rá fürkészőn, majd elhúzódtam tőle és nyeltem egy nagyot. Körbepillantottam lassan.
- Mi a fene történt? Volt itt valaki, ugye? Ki támadott meg ismét? – Tekintetemet visszavezettem végül rá.


503 words || flares || note: remélem, megfelel Nappali 3739568389  || kredit || inspirate by

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖


Isaac Lestrange
Az Öt vezetõ
egyike vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Ez az én történetem :
Kapcsolatban :
Play by :
✠ Matt Ryan
Keresem :
Léptek száma :
59
Népszerûség :
3

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali EmptySzer. Jan. 30, 2019 3:02 pm


Isaac & Pops
sometimes when things are falling apart they may actually be falling into place

× music
× 460
× remélem tetszik  Nappali 2566525366

Órákig ültem a romhalmaz közepén, ami a délelőtt folyamán még egy rendezett nappali képében tetszelgett, gondom volt rá, hogy mire a nap lemenjen, egészen felismerhetetlen legyen. Azokat a képeket nézegettem, amiket a könyves szekrény alatt lévő rejtekben találtam. Nem bírtam levenni a szemem a családi képekről, főleg nem arról, amin a szüleimmel együtt szerepeltem. Próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor a kép készült, rájuk, az arcukra, a hangjukra, bármire. Elég idős lehettem már akkor, normál esetben emlékeznem is kéne. Ha elég erősen összpontosítottam, mintha fel is derengett volna bennem valami, de egyszerűen képtelen voltam megragadni. Mintha mindez nagyon mélyen lett volna bennem, mintha az elmém próbált volna megvédeni az emléküktől, talán a trauma volt túl nagy, amit az örökbeadással elszenvedtem.
Ettől pedig újra dühös lettem. Rájuk, valamint a nevelőszüleimre, amiért ennyit titkolóztak, amiért meghaltak és magamra is, amiért ennyire mérges voltam rájuk emiatt.
Elmorzsoltam néhány könnycseppet, s kezeimmel vadul törölgettem az arcomat, hogy felitassam az összeset. Nem akartam sírni. Erős akartam lenni. Hiszen egyikőjük sem akart volna összetörve látni, és én sem akartam örökké törött maradni.
Sóhajtottam és erőt vettem magamon. Lassan kezembe vettem mindent, amit találtam és feltápászkodtam a földről. Elég volt az önsajnáltatásból, ráadásul volt egy ügyem, ami csak arra várt, hogy felgöngyölítsem.
Bár előbb talán a szobát kellett volna rendbe raknom legalább annyira, hogy akadálymentesen mozoghassak benne, vagy ne adj isten, leülhessek a kanapéra anélkül, hogy egy törött porcelándarab belém állna.
Csakhogy lerombolni a nappalit sokkal egyszerűbb volt, mint feltakarítani utána, ebből adódóan hamar fel is hagytam vele, úgy gondoltam, talán majd másnap rendbe rakom. Amúgy sem bírtam most a pakolászásra koncentrálni, a gondolataimat egészen más kötötte le. Folyton csak az járt a fejemben, hogy választ kell találjak a történtekre. Végre megkaptam azt a löketet hozzá, amire eddig vártam, nem hagyhattam veszni a lendületet.
Ezért gyorsan megtisztítottam a kanapét és annak környékét a rombolásom nyomaitól, hogy aztán a laptopommal, a fényképekkel és a hivatalos iratokkal odatelepedhessek.
Ölemben a géppel, vadul böngésztem a családfakutató oldalakat, hála a születési anyakönyvi kivonatnak, meg az örökbefogadási papíroknak, már volt két nevem - Nathaniel és Elizabeth Parker -, az igazi szüleimé, valamint a születési helyem alapján, illetve az örökbefogadást segítő intézmény székhelye alapján volt két város nevem is, amivel már elindulhattam valamerre. Plusz voltak családi képeim is, arra az esetre, ha a találatok mellé fotót is mellékeltek volna.
Nem tudom, mennyi ideig próbálkozhattam ezzel, de a huszadik oldal után kezdtem megunni a dolgot és úgy éreztem sikítani tudnék, amiért megint zsákutcába szaladtam. Szóval sikítottam. Egészen addig, míg el nem fogyott a levegőm, és kifulladva hanyatt nem dőltem a kanapén, tekintetemmel a plafonra meredve. Most akkor hogyan tovább?
A repedéseket bámulva, azon morfondíroztam magamban, ha egyedül nem jutok egyről a kettőre, talán segítséget kellene kérnem valakitől.
De kiben bízhatnék meg? Ki tudna segíteni?




❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖

For death begins with life's first
breath and life begins at touch of
death

Poppy Parker
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Ez az én történetem :
I CAN ONLY ❍ TELL MY STORY
Nappali Tumblr_nr5317LrTz1sgunyco7_250
WHAT YOU BELIEVE ❍ IS UP TO YOU
Kapcsolatban :
ONLY WITH ❍ MY PILLOW
Play by :
HOLLAND ❍ RODEN
Léptek száma :
8
Népszerûség :
1

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Nappali   Nappali EmptyKedd Okt. 17, 2017 11:30 pm

***

Always and Forever
Értetek
vagyunk
Szintlépési fázis :
Az oldal szíve
Ez az én történetem :
Nappali Tumblr_ou84bwSpS91r9xerro3_250
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nappali Tumblr_ou84bwSpS91r9xerro4_250
Keresem :
Léptek száma :
484
Népszerûség :
0

Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Nappali Empty

Ajánlott tartalom


Nappali Empty
Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette in the Darkness :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Denver :: Lakónegyed :: Parker ház-
^
ˇ