2008. augusztus 12.

- Debbie, gyere, ülj a papa ölébe – szól oda nekem nagyapám a lehető legédesebb, legodaadóbb hangon, de én csak alhúzom a számat.
- Nagy vagyok én már ahhoz. Tizenkét évesen ciki az öledbe ülni – válaszolom, mint ahogy a többi kiskamasz is tenné.
- De ha nem jössz ide, akkor nem mesélem el a rubinkő történetét – rántja meg a vállat, majd a kezébe veszi a televízióhoz tartozó távkapcsolót és a készülék felé fordul. Valai bugyuta filmet kezd nézni, amire rögtön beindulnak a kerekek az agyamban. Mikor kisebb voltam rengeteg történetet mesélt nekem különböző természetfeletti lényekről és tárgyakról. Sok dolgot megélt már, talán többet is, mint amennyit én megfogok valaha. Lehet, hogy nem néznénk ki ebből az idős bácsiból, de évekkel ezelőtt hatalmas boszorkány volt. A helyi természetfelettiek gyakran kérték fel különböző varázslatok elvégzésére, amiért mindig hatalmas árat kért tőlük. Mindig is arra tanított, hogy én és az öcsém hasonlóan cselekedjünk, mint ő.
- Na jó legyen – sóhajtok és a papa ölébe pattanok, amitől rögtön elmosolyodik. A széles mosolya visszatükrözi a győzelem érzését. Tudja, hogy nyert ügye van, ám ahelyett, hogy hencegne vele belekezd a történetbe.
- A történetünk egészen 1496-ig nyúlik vissza egy apró falucskába valahol Amerikában. Úgy tartják, hogy a településen hozzánk hasonlóak éltek és akkoriban, mint már régebben is említettem nagy jelentősége volt a boszorkányüldözéseknek. Mindenféle koholt vádakat találtak ki, s olyan embereket is elégettek, akiknek közük sem volt a természetfeletti világhoz. A hatóságoknak a fülébe jutott, hogy kik is élnek ezen a helyen, így egyik éjszaka, amikor leszállt az éj és az emberek szemére jött az álom, felgyújtották a falut. Rengeteg boszorkány halt meg ott azon az estén, talán több is, mint annak idején Salem-ben. Azonban azzal nem számoltak, hogy azok a boszorkányok, akik túlélik a tüzet egy rubinba rejtik az erejüket. Az volt ezzel a céljuk, hogy az ékszer későbbi viselői megőrüljenek. Az a kő hatalmasabb, mint hinnéd és nagyon csúnya dolgokra képes. Nem mindenki tudja használni, hiszen bosszúból készült, elsötétíti az elmét és elhomályosítja az a józan eszet, viszont bármire képes. Az a rengeteg erő, ami azoktól a boszorkányoktól származik elképzelhetetlen – egy pillanatra megáll nagyapám a történet mesélésével és nagyot nyel, míg megsimítja a hátam. Mindenféle gondolat jár most a fejembe. Talán az a kő valami olyasmire is képes lenne, ami segítene a családunkon. Könnyebbé tehetné a mindennapjainkat, az életünket.
- És most hol van ez a kő? – kérdezem kíváncsian.
- Nem tudom, egyesek azt mondják egy eretnek testvérpár valamelyike őrzi, míg mások szerint boszorkányok rejtették el a föld alá, míg a harmadik variáció szerint a leghatalmasabb hibrid elpusztította. Ha hihetünk a pletykáknak, akkor az első kettő valamelyike lehet az igaz. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is elpusztította volna – elmélyülten formálja a szavakat, s látom rajta, hogy ugyanarra gondolunk.
- Ez segíthetne az öcsémen és édesapámon is? – gyorsabban bukik ki belőlem a mondat, mint terveztem.
Aprót bólint, de mielőtt még megszólalna anyám ront be a szobába mérges tekintettel. Kiugrok papa öléből és félve állok meg a nő előtt, aki a világra hozott.
- Hányszor elmondtam már apa, hogy ne tömd ilyenekkel Deborah fejét! Az a kő nem létezik, ha pedig létezett is valaha ötszáz év alatt már biztosan elpusztult, nincs megoldás a betegségre – emeli meg anyám a hangját, majd karon ragad és kirángat a szobából.

2017. május 9.

A papának igaza volt. Neki mindig, mindenben igaza volt. Bár még élne! Elmondhatnám neki, hogy mennyire szerettem hallgatni a történeteit és biztosra tudom, hogy a rubinkő létezik. Anya csak túlságosan félt, hogy az édesapja olyan reményképeket ültet belém, amelyek teljesen elveszik az eszem. Sajnálatos módon édesanyám és köztem csak én maradtam az, aki erős és képes józanul gondolkozni, aki nem menekül el a problémái elől, hanem próbálja megoldani azokat. Az öccém állapota egyre csak rosszabb, s sokkal hamarabb eluralkodik rajta a betegség, mint a család többi tagján. Annyira furcsának találom, hogy nekem semmi bajom. Azt mondják némely esetben csak az azonos neműeknél öröklődnek különböző betegségek és nem is mindegyik generációnál, néha egyet átugrik. Fogalmam sincs, de egy életre elidegenített a gondolattól, hogy gyermeket vállaljak. Tudom, hogy még csak huszonegy éves vagyok, de semmin sem túl korai gondolkodni.
Elevenen él bennem, amikor jó pár évvel ezelőtt nagyapám felvázolta a kő lehetséges helyeit és hosszú kutatás után rábukkantam a fiúra, aki ezt őrzi. Valóban egy eretnekről van szó, ám a testvéréről nem sokat tudok. Az sem tartott rövid időbe, hogy a Kirk-nek elnevezett fiú körébe kerüljek. Nem titkolom, hogy akarom a követ és bőszen hangoztatom is előtte, ám az öcsémnek még csak a létezéséről sem tud. Túlságosan makacs vagyok és nem szeretnék megalázkodni Kirk előtt, magam szeretném megmenteni a testvéremet és ha ez azzal jár, hogy bárkit el kell tipornom hát legyen. Szükségem van arra a kőre.
Gondolatmenetemből az ajtó nyitódása ránt ki, már el is felejtettem, hogy becsengettem. Mostanában túlságosan is képes vagyok belemerülne a saját kis világomba és ezáltal elfelejtkezem az engem körülvevő dolgokról.
- Cuki vörös tigris, készen állsz az éjszakára? – kérdezem kaján vigyorral az arcomon a riválisomat fürkészve. Nem várom meg a válaszát, beljebb engedem magam és becsapom a hátam mögött az ajtót.