"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem voltam biztos a tervemben. Ami azt illeti, Charlotte kapcsán semmiben sem voltam biztos. Sok reményt fűztem hozzá, hogy ez beválik, de biztos nem lehettem benne, amíg ki nem próbáljuk. Ez a hozzáállás nem vallott rám, mert amit a fejembe vettem, meg tudtam valósítani, ráadásul a legkiválóbb embert kértem fel a feladatra. De(!!) még így sem jelenthettem ki, hogy egész biztos sikerülni fog. Ms. Grey állandóan meglepett, nem riadt vissza sem tőlem, sem mástól, kételkedtem benne, hogy Francesco-tól majd összepiszkítja magát. Szerintem a lány előny vájta volna ki a szemét egy kanállal, minthogy bárki irányába is félelmet mutasson. Lenyűgöző volt, de egyben olyan bosszantó, amilyet még soha nem tapasztaltam. A leghülyébb emberem sem tudott úgy feldühíteni, mint ez a fiatal, erős, független lány. Olyan sokszor szerettem volna bántani, megmutatni neki, ki a főnök, de valami mindig megállított. Plusz, akkor sem félt volna tőlem, ha a karjától szabadítom meg. Kifelé nem mutattam aggodalmat, de a szemeim állandóan idegesen járták körbe a teret, ahol épp tartózkodtam, arcom nyúzott volt, szemem alatt karikák húzódtak, gondolataim pedig számtalan alkalommal terelődtek el, pedig én mindig precíz voltam, gondos, ha a munkámról volt szó, és profi. Nem terelte el a figyelmem semmi, akár bombát is robbanthattak volna mellettem, ha épp koncentráltam, talán még akkor sem hagyom abba. Ámbár most valami nagyon megváltozott, és segítségre volt szükségem. Na nem olyanra, amit Raymond ajánlott, mert abból a beszélgetésből még mindig nem eszméltem fel. - Kérlek, ne kezdd te is! - húztam féloldalas mosolyra ajkaim, mintha épp arra kértem volna meg, hogy öleljen meg, nem arra, hogy fogja be a száját. De hát ezt így mégsem mondhattam neki, nem hibázott, hogy kiérdemelje a haragom, és hogy úgy bánjak vele, mint egy darab piszokkal a cipőm talpán. - Emiatt is kerestelek fel. Van valaki, akit képtelen vagyok megtörni, aki hallgat, mint a sír, ahelyett, hogy kifecsegné a kis titkait. Nem tudok rá másképp hatni, kell a segítséged. - feszült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy elhalkultak a szavaim. Fáradt voltam, roppant kimerült fizikailag, mentálisan egyaránt, mintha kiszipolyozták volna belőlem az életet. Utoljára akkor volt ilyen kimerült, mikor átvettem az üzletet Paulotól a halála után, de ennyire még akkor sem néztem ki szarul. Mert mondjuk ki kerek-perec, úgy néztem ki mint a mosott szar. Nem volt rám jellemző, egyáltalán nem, semmi sem, ami az utóbbi időben történt,mégsem tudtam azt az egyet meglépni, amit kellett volna;elengedni a lányt. És ez mindennél jobban kikészítette a mostanában amúgy sem acél idegeimet. - Sok mindent aggaszt, Francesco... de hogy mi az, ami pokollá teszi az életem? - nevettem fel keserűen, valahol legbelül mégis mulattatott a helyzet. - Charlotte Grey. Borzalmas perszóna, én mondom neked. A foglyom, aki tud a természetfeletti világról, de az ördög sem tudná kiszedni belőle, mit tud valójában. Te talán képes vagy rá. - Nem mintha ezzel arra utaltam volna, hogy ő rosszabb az ördögnél, de érti a dolgát, és épp az ő profizmusára volt szükségem. Valakire, akit Ms. Grey még nem ismer, valakire, aki talán az utolsó esélyem. Arról fogalmam sem volt őszintén szólva, hogy Franco tud-e a vámpírokról, s ki tudja még milyen fajokról, de ez érdekel a legkevésbé. Válaszokra volt szükségem, s a győzelem ízére, az irányításra a kezemben, újra.
New Orleans egyike a legvisszataszítóbb városoknak, amikben valaha is jártam. Arca, mint a kedves jóbarátnak, akivel bármikor összefuthatsz az utcán, vagy bármelyik közeli szórakozóhelyen, majd édes mosolyával babusgat maga mellé. Elvakít színes, bohém öltönyével, humorával és a régi ismeretséggel pedig kiválóan takargatja, milyen romlott is legbelül. Nem akarsz hinni neki, mikor azt mondja, a parádéi mögött milyen szándék lapul, de ha egyszer meglátod valódi arcát, már nem tudod nem látni azt, képtelen vagy feledni, a bájos mókamester pedig hirtelen groteszk, abszurd abominációvá torzul, s nem is érted, mások hogy nem veszik észre. Most mégis nagyobb biztonságban vagyok itt, mint ott, ahol megszülettem. Olykor épp ez a káosz az, ami elfátyoloz téged a szemek elől, melyek várják a pillanatot, sebezhető légy – én pedig kockáztatni nem kívánok, köszönöm. Teljesen természetes, szinte még a bőröm alatt is fegyverek lapulnak, mikor a bárba érkezek, bár Isten tudja, miért épp egy ilyen krimóban kíván találkozni velem a főni. - Üdv, főni. – kifejezéstelen arccal, zsebre tett kezekkel sétálok mellé. Éppen csak egy pillantást vetek az arcára – átkozottul nyomorultul néz ki, bármi is történt az elmúlt időben, míg nem voltam itt. A város, mely hónapokkal ezelőtt elhúzta előtte a mézesmadzagot, mégis csak a kurvájává tette volna? Épp úgy néz ki, mint akire nem csak egy ital fér rá, de legalább egy hosszú nyaralás is valami kellemes, napfényes helyen, ahol alulöltözött lányok szolgálják fel a koktélt. A legtöbb ember szereti az ilyesmit, Patrickot pedig épp úgy a többi ember közé sorolom, mint a szerencsétlen takarítót, aki a munkám melléktermékével fog majd foglalkozni, az ne legyen rossz helyen. - Épp úgy festesz, mint aki azt gondolja, a moderált funkcionalitás majd helyrehozza. – a magam kacifántos, barokkos körülírásaival fejezem ki magam. Mert mégis mennyivel szebben hangzik ez, mintha a képébe vágnám, pocsékul néz ki? Nem kell hozzá érteni az emberekhez, hogy felfogd, mit jelent az a sok, sötét karika a szeme alatt, a megránduló izom orcája szélén, és a feszülten kifelé leső, kocsányos gülük, amik paranoiától eltelve keresik minden árnyékban a veszélyt. Az efféle végkimerülést utoljára annál az áldozatomnál láttam, akit egy teljes évembe került levadászni, mert pontosan tudta, hogy érte jövök. Végül ez vitte a sírba is, a türelmem kifizetődő volt, még ha a halálnem nem is túl humánus; annyira nem bízott senkiben, hogy végül teljesen eltávolodott az emberektől, majd szinte a karjaimba rohant a kegyelmes halálért. Meg is kapta, amiért jött, nem volt értelme tovább húznom haláltusáját. - Remek alkalomnak tűnik a mostani hozzá, hogy megkérdezzem, mi teszi pokollá az életed ebben a hullaszagú városban. – ülök le az egyik bárszékre az italt a zsebemből kivett kezemmel történő intés kíséretében való visszautasítást követően. A józanság a legnagyobb értéke annak, aki a szakmámban dolgozik, ha pedig egy kortyot is elfogadnék, azzal szembe állnék mindazzal, amit képviselek. Nem kenyerem a beteges paranoia, de azért van, amivel nem viccelünk, és nem vesszük csak úgy félvállról. Itt, az alkoholisták fővárosában, ahol kocsmák követnek kocsmákat, el sem tudnák képzelni, milyen enélkül élni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Nov. 20, 2017 4:27 pm
Francesco & Patrick
Ki kellett eszelnem egy tervet. Valamit, ami által előrébb juthatok a célom elérésében, hiszen eddig akármit kiterveltem, nem működött. Olyan volt, mintha hátrafelé sétálnánk, talán ez volt a legeredménytelenebb időszakom a hosszú évek során, vezetőként. Minden azzal kezdődött, hogy elraboltattam azt a lányt, aki Raymond szerint teljesen a fejemre nőtt - a tények ellen nem tiltakozhattam -, s aki nemhogy nem segítette elő a terveimet, de mellette még az őrületbe is kergetett velem együtt mindenkit, aki valaha a szobájában járt. Egy balesethez tudtam volna hasonlítani, ami bár borzalmas, de nem tudsz máshová nézni. Valahogy így éreztem magam ebben a különös helyzetben. Nem tudtam szabadulni belőle, pedig tudtam én, hogy rossz, árt az üzletnek, és jómagamnak is, mégsem. A lány egy boszorkány volt, nyilván, aki átkot szórt a fejünkre, más magyarázatot nem találtam, hiába kerestem, mert bizony órákat töltöttem gondolkodással, nem egyszer keltem fel úgy az ágyamból, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam. Szemem alatt karikák éktelenkedtek, teljesen elrontva az összképet. Nem hasonlítottam maffiafőnökre, csak egy félnótás, szerencsétlen alakra, aki még árnyéka sem önmagának. Gyűlöltem tükörbe nézni, mert akárhányszor megtettem, az a fránya nőszemély jutott eszembe, aki miatt így nézek ki, a legbosszantóbb pedig az egészben az volt, hogy nem tudtam mi történik velem. Mégis miért viselkedem teljesen másképp, miért nem hajítom ki az utcára, nem érdekel úgysem mi van vele... vagy netán mégis? Rám nem jellemzően, enyhén borostás arccal ültem a klubomban, vastag falú üvegpoharam félig volt töltve whisky-vel, de csak a formalitás kedvéért használtam a poharat. Elég lett volna magamhoz vennem az üveget, de volt némi papírmunka, amit én magam akartam elvégezni. Ezúttal nem bíztam a könyvelőre, legalább ez is elterelte a figyelmem, érteni pedig értettem hozzá. Nem is volt kifogásom ellene, szerettem a hivatalos papírokkal pepecselni, amikor nem volt épp fontosabb dolgom. Újabb fél óra böngészés után azonban eltoltam magamtól a pulton fekvő néhány papírost, a rajtuk fekvő tollal együtt, és felhajtottam a maradék italt. Már meg se kottyant, nagyjából a harmadik pohárnál tartottam, de még az ittas állapot közelében sem voltam. Újabb adagot nem kértem ki, néhány perc várakozás után pedig nyílt az ajtó, de mielőtt odakaptam volna a fejem, az órára pillantottam. Pontos, mint mindig. Ahogy a férfi besétált, intettem neki a pultnál ülve, s ha rögtön megindult felém, hozzá fordultam, egy nem éppen bűbájos mosollyal az arcomon. - Francesco! - szólítottam meg örömittasan. Nem voltunk baráti viszonyba, inkább csak alkalmazott-felettes kapcsolat volt köztünk, de kedveltem a fickót, mindig kitűnő munkát végzett, a legjobb embereim közé tartozott... már amennyire az emberemnek nevezhettem őt, hiszen kellő szabadsága volt, több, mint amennyit bárki elmondhat magáról, aki nekem dolgozik. Így volt ez rendjén, ő megkapta a hosszú "pórázt", nem érdeklődtem a saját ügyei felől, fizettem neki, amíg ő elvégezte az általam előírt munkát pontosan úgy, ahogyan kértem. - Egy italt? - vontam fel mindkét szemöldököm, szemeimben izgatottsággal meredtem rá. Alig vártam, hogy kivitelezzük a tervem, amihez igencsak sok reményt fűztem.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
