Gyanakvóan húzom össze a szemeim, valami azt súgja, hogy elbeszélünk egymás mellett, pontosabban ő mellettem, ugyanis fogalmam sincs, hogy egyszerűen csak filozofikus típus-e, vagy valamire célozgat. Régebben, mikor ismerkedtem, sohasem kellett ilyeneken görcsölnöm… annyival könnyebb volt minden, a tudatlanság néha valóban áldás. Most bezzeg minden egyes szót megrágok magamban, akarva-akaratlanul is próbálom elcsípni azt a kis jelet. ami arra figyelmeztet, hogy veszélyben vagyok, ami nevetséges; a baj általában váratlanul csap le.  
- Hát, nem is tudom… – hümmögök színlelt tűnődéssel, az igazság az, hogy teljesen elvesztettem a fonalat. – Szerintem nem maga a csend az, ami nyomasztó tud lenni, inkább annak a gondolata, hogy mit hallhatunk meg általa. És az is, hogy nem tart örökké. – Hirtelen elég ostobának érzem magam, ahogy a szavak elhagyják a számat. Most mi a fenéről van szó?
Megkönnyebbülök, mikor témát váltunk és azért is, hogy nem néz bolondnak a lelkesedésem miatt. Bár az sem kizárt, hogy csak kedves akar lenni, de mikor közli, hogy macskapárti, megnyugszom. Van valami vonzó azokban a férfiakban, akik macskát tartanak – fogalmazódik meg bennem a gondolat, és rögtön bele is pirulok. Elég éles váltás ahhoz képest, hogy az előbb még egy sorozatgyilkoshoz hasonlítgattam. Tényleg az agyamra ment a bezártság, beszélnem kellene erről Isaackel, habár akkor azt is be kellene vallanom, hogy macskákat követek a kihalt utcára. amit nyilván nem fogadna kitörő lelkesedéssel, bár írhatja az őrület listájára és akkor végül is engem igazol minden. Persze hiába. Egyelőre ennél jobb nincs. Minden sokkal könnyebb lenne, ha nem lennék ilyen átkozottul védtelen.  Hm, talán vehetnék önvédelmi órákat a megmentőmtől, habár ha abból indulok ki, hogy még mindig nem hajlandó elmondani mindent… erre nem sok esély van. Azért persze egy próbát megér, ahogy a macska dolgok is. Ha más társaságom nem is lesz, azért legalább a gyalogszőröst hadd tartsam meg.
- Rendben, mindenképp rákérdezek – adom meg magam mosolyogva. Hetek óta először fog el valami kellemes békesség: tervezgetem magamban, hogy mit mondok majd Isaacnek, hogy hogyan teszem cicabaráttá a lakást meg hasonlók, és egy rövid időre teljesen elfeledkezem a szörnyekről, akik valószínűleg mindeközben engem keresnek.
Aztán az a furcsa érzés, ami a minap Kainál, most Thomasnál is elfog. Teljesen kizökkenek abból a nyugalmi állapotból, amibe néhány másodpercre kerültem és feszülten figyelem őt, de nem látom semmi jelét annak, hogy bármit is érzett volna, így megpróbálok napirendre térni a dolog felett és kényszerítem magam, hogy úgy folytassam a csevegést, mintha mi sem történt volna. Kiábrándultan hervad le a mosoly az arcomról, mikor azt mondja, hogy majd ő keres, jól ismerem ezt a szöveget, nem egyszer hangzott már el tőlem is egy-egy pocsék randi után. A különbség csak az, hogy most semmi okot nem adtam rá, hogy lekoptasson.
- Oké – húzom el a szám és inkább nem kukacoskodok, habár nagyon szívesen odaszúrnék valamit. A kérdésére legszívesebben rávágnám, hogy nem kell udvariaskodnia velem, de aztán veszek egy mély levegőt, elszámolok tízig és higgadtan felelek:
- Igazából itt lakom az utcában, de ha ragaszkodsz hozzá – hagyom rá, és nem is várva választ, hátat fordítok, és elindulok. A stílusomból talán érezhető a sértettségem.

- Túlságosan barátságos? – vonom fel a szemöldököm. Nem igazán tudom, hogy hogy lehetne valami „túlságosan is barátságos”, én sok mindent gondolok a világról jelen pillanatban, de a „barátságos”, „biztonságos” és „nyugodt” jelzők egyáltalán nem szerepelnek közöttük, s bár tény, hogy Denverre egy csapat képzett vadász vigyáz, de… nos, ők sem lehetnek ott mindenhol. Pontosan ezért kellene szót fogadnom és a házban maradni, de nem, én macskákat követek és vadidegenekkel társalgok sötét sikátorokban. A horror filmekben az ilyen buta libák halnak meg először, nem? Elhessegetem a gondolatot, és örömmel veszem a témaváltást.
- Hé, a macskák nagyon okos állatok – kelek azonnal szőrös kis barátom védelmébe, aki tényleg nem valami hálás jószág, hisz’ továbbra sem látom sehol. Nem túl szép tőle, hogy magamra hagyott miután elrángatott ide… Jó, valójában nem rángatott, magamtól jöttem, de az ő kérésére. Ami… így kimondva, leírva egészen furán hangzik, de attól még így volt. Egyértelműen azt akarta, hogy kövessem…egy sötét sikátorba…ahol a gazdájába botlottam. Kicsit sem fura, csak ha belegondol az ember. Jó, inkább leállok az agyalással. Ha bántani akarna, nem csevegnénk. Ha csak nem egy különösen morbid humorú gyilkosról van szó. Oké, tényleg befejeztem. – Sokan csak azért nem szeretik őket, mert maguknak valók, de szerintem van ebben valami… bájos – vonom meg a vállam. Ha eddig nem nézett totálisan flúgosnak, majd most fog. Úgy áradozom a macskákról, mint a régi szomszédunk, akinek vagy egy tucat volt. Bár ha jobban belegondolok talán rám is ez a sors vár.
- Hát, nem tudom… - húzom el a számat, Isaac nem tűnik kifejezetten macskás típusnak, de talán megesik rajtam a szíve, ha felvázolom neki a magányos jövőmet egy nagy rakás macskával. – Végül is egy próbát megér. – Elmosolyodom és bizakodóan biccentek. A srác közben menni készül, én pedig meg akarom kérdezni a  nevét, de megelőz. Bemutatkozik, kezet nyújt, én pedig elfogadom és szintén bemutatkozom. Mint Kainál, nála – Thomasnal -  is elfog az a különös érzés, mikor megérint, de közel sem olyan intenzíven. Nem tudom, hogy ez mit jelenthet, és abban sem vagyok biztos, hogy ő érezte-e, az arcáról nem tudok leolvasni semmit.
- Öhm, igen – felelek a kérdésére kissé megkésve és viszonzom a mosolyát. Ahogy elenged, a bizsergés is megszűnik, én pedig néhány pillanatig még a dolog hatása alatt vagyok, így kukán bámulok magam elé, aztán visszafordítom Thomasra a tekintetem. – Az jutott eszembe, hogy cserélhetnénk valami elérhetőséget. Gondolom biztosan érdekelni fog Thersez sorsa, ha itt marad. – Zavartan toporgok és a válaszát várom.