Reméltem, komolyan is gondolja, amit mond, vagyis amit ígér. De ettől függetlenül rajta akartam tartani a szemem és megóvni attól, hogy netán tényleg ostobaságot csináljon. Féltettem őt. Az érzések olykor ugyanis képesek voltak arra, hogy elhomályosítsák az ítélőképességeinket. Neki egy szerette élete forgott kockán, így persze, hogy előszeretettel cselekedett volna meggondolatlanul. De nekem az a srác nem jelentett valójában semmit, én nem miatta mentem voltaképpen a nővel, hanem… szóval miatta. Blackwell testi épsége érdekelt a leginkább, az öccse egy másodlagos szempont volt a listámon, ami talán önzőség volt, sőt. De mivel nem mondtam ki hangosan, így nem is lehetett gond az én érzéseimből. Másrészt nem hazudtam, mikor azt mondtam, segítek. Még az öccse ügyében is, a démonnal kapcsolatban vagy bármivel; mert ez a munkám. De tudtam, hogyha úgy alakul, akkor előbb menteném Blackwellt, mintsem az öccsét… ettől vajon rossz voltam?
- Hát, a Lestrange család sem jobb, hidd el. Habár nincs öcsém, aki meglóghatna a családi fészekből, hogy magára vonja egy démon figyelmét, de… nos, itt egészen más dolgok vannak – Vontam vállat, magamhoz véve a fegyvereket, majd hátrébb léptem, odaengedve őt is. Rápillantottam.
- Nem is szándékoztalak egyedül hagyni. Tudod, nem akarom, hogy valami hülyeséget csinálj. Jobb, ha figyelek rád – A szemeit figyeltem néhány pillanatig, majd indultam vele együtt a kapuhoz. Áldottam a képességéért. Néha úgy gondoltam, mindenkinek klassz képessége van, nekem meg… egy elhanyagolható valami. Bólintottam egy aprót, előrelépve. Nem is hagytam volna, hogy ő menjen elől, hisz bárki ránk támadhatott bárhonnan.
- Tsss, Blackwell. Nem akarod az öcséd halálát, szóval jobb lesz, ha megnyugszol – Sandítottam rá a szemem sarkából, már amennyire láttam, majd előrenéztem. Sötét volt és egy horrorfilmbe beillő hangok csapták meg a fülemet. Remek, akkor most vajon melyik bokorból ugrik elő egy zombi? Jó, persze, zombik nem léteznek. A szemeimet forgattam a saját hülyeségemre, majd ahogy ismét hangokat hallottam, automatikusan fordultam meg és én, Blackwellel ellentétben, ténylegesen is kardot rántottam. Aztán koppantam. Shawn. Gyaníthatóan a nő öccse. Oh. A kardot sietve visszatoltam a helyére, majd nagyot nyeltem. Legalább a gyerek jól van, látszólag legalábbis.
- Lehet a démon is itt van valamerre, szóval a helyedben nem kísérteném a sorsot – Morogtam halkan, de nem akartam beleszólni túlságosan a testvérpár dolgaiba. Blackwell majd helyreteszi; legalábbis ebben reménykedtem. De a kissrác kérdésére elkerekedtek a szemeim és úgy bámultam rá, mintha szellemet látnék.
- Élénk a fantáziád, kölyök – Sóhajtottam, Blackwellre rá sem nézve, majd a fiú hajába túrtam és összeborzoltam. – Reagan lehetne a pasija, amilyen jóban vannak – Ekkor pillantottam a nőre lopva, majd elengedtem a gyereket.
- Induljunk. S lehetőleg legközelebb ne szökj meg a családi otthonból, Shawn. A nővéred aggódott érted, tudod? Nem akarja, hogy bajod essen – Magyaráztam komolyan, majd újra Larára emeltem a tekintetemet. Ezúttal talán nem fogunk megküzdeni a démonnal, de tudtam, hogy ezt túl sokáig nem halogathatjuk.

Isaac határozottsága meglepett, a szavaiból azt szűrtem le, aggódott értem, de ez egyáltalán nem állt összhangban az eddigi viselkedésével. A legtöbb közeledési kísérletemet elutasította (jó, oké, a csók talán tényleg kissé elhamarkodott volt), tehát nem tűnt úgy, hogy különösebben a szívéhez nőttem volna. Vagy talán csak félreismertem. Azt hiszem, rossz oldalról próbáltam eddig megközelíteni Isaacet; nem a szavak embere, és talán a tetteké sem, de ettől még az igazán fontos pillanatokban ki tudta mutatni azt, amit valójában érzett. Mint most is. Ez a gondolat valahogy megmosolyogtatott és már egyáltalán nem nehezteltem rá, sőt, hálás voltam, amiért támogatott.
- Jól van, megértettem. Nem csinálok semmi hülyeséget, megígérem. - És be is óhajtottam tartani a szavamat, még ha tudtam is, hogy ez mennyire nehéz lesz, ha az öcsém épségéről van szó.
- Üdvözöllek a Blackwell család hétköznapjaiban! - Isaac megjegyzésére rámosolyogtam a kocsi felett és becsuktam az ajtót, majd megkerültem a járművet és a csomagtartóhoz léptem én is. A fegyvereim ugyan nálam voltak, de kivettem a táskámat és felszerelkeztem.
- Maradjunk együtt. Ha szétválnánk, hamarabb megtalálnánk talán, ugyanakkor sebezhetőbbek lennénk a démonnal szemben is. - vetettem fel, és ha elkészült a felszerelkezéssel, akkor az állatkert kapujához siettem. Három méter magas volt, át tudtunk volna rajta mászni, de nem akartam ezzel fecsérelni az időt, úgyhogy a nyílást összefogó, vaskos láncokra helyeztem a tenyeremet és a varázserőmmel megváltoztattam a vas halmazállapotát. Trutyis, nyálkás massza lett belőle, így egy erősebb rántással ki tudtam nyitni a kaput.
- Uram, csak ön után - böktem fejemmel befelé, a teljesen kihalt udvarra. Csak néhány utcalámpa világított itt-ott, és ahogy egyre mélyebbre értünk, elindulva az egyik ösvényen, kísérteties neszezések, baglyok huhogása, állatok távoli hangjai ütötték meg a fülünket. Elővettem a mobilomat és ismét megpróbáltam felhívni az öcsémet, sikertelenül.
- Meg fogom ölni. Remélem, a démon előtt találjuk meg és én ölhetem meg. - morogtam a mobilomnak, miközben zsebre vágtam. Az egyik ösvényre érve elfogytak az utcalámpák és teljes sötétség lett. A fák kétoldalt nyújtóztak az út fölé, leárnyékolva a holdfény nagy részét, így elővettem a zseblámpámat és világítottam magunk előtt az utat. A pulzusom felgyorsult kicsit, az egész hely olyan kísértetiesnek tűnt... Ketrecek közt sétáltunk a korom sötétben és fogalmam sem volt, melyik ketrecben milyen állat lapulhat, így amikor a semmiből mellettünk a rácsoknak ugrott egy kismajom, kis híján kiugrottam ijedtemben a bőrömből. Megkönnyebbült sóhajjal sandítottam Isaacre, észlelve, hogy nem ért minket semmi komoly veszély, amikor hirtelen matatást hallottam a bokrok felől, a hátunk mögül. A ketrecen kívülről jött a hang, tehát semmiképp sem lehetett állati eredetű, így a kardom markolatára fogtam, amikor...
- Shawn! - Az öcsém épen és egészségesen bukott ki az egyik bokor mögül, a hajába és a ruhájába kisebb ágak és gazok akadtak. Isten tudja, mit keresett a susnyás kellős közepén, talán azt hitte, ott biztonságban van a démontól.
- Huhh, azt hittem, a biztonsági őr az... Vagy a démon. - Ránk nézett, majd elkezdte leszedegetni a ruhájáról a rátapadt gazokat. Éreztem, hogy a harag ismét elkezd forrni bennem.
- Igen? Megtudhatnám, mit csináltál volna, ha a démon az?! - A szemébe világítottam a zseblámpával, mire felszisszent és eltakarta a szemét. Csak ekkor figyelte meg jobban, kik is vagyunk, és elég látványosan méregetni kezdte Isaacet, végül rám nézett és rábökött.
- A pasid? Reagan tudja?
Dühömben szóhoz sem tudtam jutni.

előzmények @