Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
suttogások
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Reagan Blair, Sonja Sinclair


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Raktár

Reagan Blair
Today at 9:12 pm



Nappali

Cassidy Hemingway
Today at 6:46 pm



Padlás

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Erkély

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Samael szobája

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Alesea szobája

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Fürdõszoba

Always and Forever
Today at 6:40 pm



Konyha

Always and Forever
Today at 6:40 pm



Bejárat

Always and Forever
Today at 6:40 pm



Utcák

Isaac Lestrange
Yesterday at 11:47 pm
Nyerteseink
avagy a nyár díjazottjai
A nyár őrangyala
Always and Forever

A nyár női karaktere
Lara Blackwell & Lizzie Saltzman

A nyár férfi karaktere
Theodore Storm

A nyár párosa
Caroline & Stefan

A nyár játéka

A nyár előtörténete

A nyár alkotója
Elena Gilbert
Ennyien vagyunk
létszámunk
Fajok Lányaink Fiaink
Vámpírok 7 6
Boszorkányok 6 1
Vérfarkasok 3 3
Hibridek 1 0
Tribridek 0 0
Eredetiek 0 1
Eretnekek 1 0
Szirének 2 0
Démonok 1 1
Vadászok 3 2
Emberek 1 2
Összesen 24 17

Share | 
 

 Udvar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Vas. Szept. 16, 2018 8:47 pm


Kai & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Kai gúnyosan reagálja le, hogy összeraktam, mi is ő, nekem pedig közben csak egyetlen dolog kattog a fejemben: túl kell élnem, csak ezt éljem túl, valahogy túl kell élnem! Nem sokat tudok a démonokról, minimális emlékem van arról, amikor Josieval találkoztunk egyel közülük. Ha ezt megúszom, mindent megteszek, hogy felelevenítsem az emlékeimet, és a lehető legtöbbet tudjam meg. Ami azt illeti, megemlítem apának és anyának is majd, hogy ezt a témát is fel kéne vennünk tananyagnak a suliba, mert minek a sok hülyeség, a sok történelemlecke, meg mindaz, amit a fejünkbe sulykolnak az évek során, ha egy ilyen döntő pillanatban minden tudásom cserben hagy, mert fogalmam sincs, mit tegyek. A másik dolog pedig a mágia. Még soha életemben nem gyűlöltem ennyire, hogy csak egy nyavalyás kis elszívó vagyok. Már egész kicsi koromban megtanultam irányítani sokkal nagyobb varázserőket is, de mit ér az egész, ha csak mások elszórt morzsáival dolgozhatok? Olyan ez, mintha egy telefon lennék, aminek baj van az aksijával, és ezért folyton merül, mindig csak 4-5%-on van, amivel nem hogy játékot nem mersz elindítani, de még amiatt is izgulhatsz, hogy a legutóbbi üzenetedet elküldi-e a Messenger. Pont ez a helyzet velem is. Magamba szívtam ugyan némi mágiát a faházban, de takarékoskodnom kell vele, jól beosztanom, mert ha elpazarolom még valami hülyeségre a maradékot, nekem tényleg végem. Azzal sem értem el sokat, hogy Kait az előbb hátralöktem, legfeljebb annyit, hogy feldühítettem. Muszáj ennél óvatosabbnak lennem. De amikor anyánkról kezd beszélni a legundorítóbb, legtiszteletlenebb módon, hiába haldoklom a lábai előtt a földön vergődve, nem kevés önkontrollomba kerül, hogy ne zúdítsak rá valami tűzesőt vagy hasonlót.
- Te tényleg elmebeteg vagy – szűröm a fogaim között, amikor arról kezd beszélni nagy vidáman, hogyan mészárolta le az egész családunkat. De nem mondok többet, mert minden felháborodott szavammal csak őt szórakoztatnám. Élvezi, hogy bánthat, hogy nem csak fizikailag szúrt le, de lelki értelemben is. Igyekszem nem megadni neki azt az örömöt, hogy lássa, tényleg célt találnak a kegyetlen kijelentései.
Egyébként is inkább arra pazarolnám a maradék energiámat, hogy megtudjam, milyen áron menekülhetnék meg, vagy menthetném meg a családom többi tagját. Ő azonban továbbra is csak játszadozik velem. Úgy tesz, mint aki komolyan fontolgatná, hogy futni hagy, de közben a kezemet félretolva rászorít a vérző sebemre, és látom a tekintetén, minden percét élvezi a kínzásomnak. Felordítok, de aztán összeszorítom a fogaimat, és könnyek gyűlnek a szemembe a fájdalomtól, miközben igyekszem ellökni a karját. Végül elenged, és a szavai némi reményt keltenek bennem, de ez is nyilvánvalóan csak a terve része, hogy aztán újra lecsapjon rám... ha nem is most rögtön, akkor később, ha a családom tudomásul vette, hogy itt van.
- Persze, végül is mi értelme lenne úgy megölnöd, hogy a többieknek fogalmuk sem lesz, hogy te tetted? - kérdezek rá gúnyosan és erőtlenül, levegő után kapkodva. - Úgy nem igazán sütkérezhetnél a dicsőségben – teszem hozzá hasonló hangvétellel. Igazából nagyon szívesen elújságolom majd mindenkinek, hogy visszatért, de téved, ha azt hiszi, ezzel rettegésben tart bennünket, mert ismerem a családomat. Tudom, hogy anya és apa is mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megtalálják a módját az elpusztításának. És mindegy, hogy Kai egyedül érkezett, vagy sem – okkal nem kérdezek rá a dologra, nem adva meg neki ezzel az elégtételt – mert mi sem vagyunk egyedül, összefogunk ellene, és akármilyen erős is, valahogy elérjük majd, hogy kikerüljön a képből. Csak ehhez most túl kell élnem, hogy figyelmeztethessem a többieket. Ha legalább valahogy el tudnék jutni az épületig... ha valamivel elterelhetném a figyelmét... És akkor eszembe jut a megoldás.
- Csak hogy tudd, bácsikám... - kezdek bele összeszedve a maradék erőmet, és szándékosan használva epés gúnnyal ezt a kifejezést rá – nem te vagy az egyetlen a Parker családban, aki elég szívós ahhoz, hogy újra és újra visszatérjen – közlöm vele, magamra és Josie-ra célozva ezzel, hiszen már a születésünk, és az azt megelőző túlélésünk is maga a csoda volt, és ezúttal is ki fogok csusszanni a halál markából. Komoly, dacos tekintettel meredek rá, majd lépek egyet hátrafelé, és ezzel mintha átlépnék egy képzeletbeli ajtón a semmibe, láthatatlanná válok. A Gemini koven egyik kedvenc trükkjét, amelyről tudom, hogy Kai is gyakran használta régebben, én magam is elsajátítottam már. Talán ez sem ment meg tőle teljesen, az is lehet, hogy démonként is van valami képessége, amivel így is képes követni, de lefogadom, hogy ezzel megnehezítem a dolgát, és ennyi talán elég lesz, hogy eljussak anyáig életben, és kitartsak, amíg kapok a véréből. Minden csepp maradék mágiámat arra használom, hogy fenntartsam az álcám, de közben magamban megfogadom, hogy ezentúl mindig lesz nálam valami talizmánféle, amiből hasonló helyzetben, szükség esetén varázserőt meríthetek, hogy megvédhessem magam.


Oh Death


there's always
a wild side to an innocent face


™️

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
14
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Szomb. Aug. 25, 2018 10:56 pm



To: Lizzie
Ajkaimra fura mosoly kúszott, s kicsit megbillentettem oldalra a fejem, miközben tovább figyeltem egyetlen kis drága unokahúgomat.
- Tapsot érdemel a kicsi lány, hiszen összerakta. Megfejtette a rejtélyt! – Néhány pillanat múlva szó szerint megtapsoltam. Rájött. Démon vagyok. Ez klassz dolog, nem igaz? Viszont az, hogy erre rájött, a helyzetén egy fikarcnyit sem javított. Sőt. Minden csak egyre rosszabb, avagy reménytelenebb lehetett a számára. Hogy megsajnáltam-e? Inkább jól szórakoztam rajta, azon, mennyire kétségbeesett… a fájdalom, amit érzett, s amit érezhettem általa… nos, finom volt. Belevágtam a kést az oldalába, egy pillanatig sem habozva. Aztán figyelni kezdtem. Volt még egy megjegyzésem, miszerint, ha kihúzza, azonnal elvérzik, de ennél többet nem mondtam. Figyeltem azt is, ahogyan a földön kezd kúszni előttem. S ez nosztalgikus érzéseket keltett bennem, amit nem bírtam ki szó nélkül. Ez úgy tűnt, bosszantja. Sőt. Elnevettem magam.
- Oh igen, szokták mondani, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, de… ez engem hol érdekel? – Kérdeztem vissza, bár kérdésem pusztán költői volt, s egyáltalán nem vártam rá választ. – Jossie egy kis zavaró tényező volt életem vásznán, s tudod, Lizzie, örülök, hogy megöltem. Bár hamarabb megtehettem volna… - Magyaráztam tovább, miközben ráérős léptekkel követtem. – Mondjuk, ironikus, hogy élete legszebb napján gyilkoltam meg, a násznép szeme láttára, nem de? Nem mintha túl sokan életben maradtak volna aznap. – Újból nevetnem kellett.
Aztán már nem érdekelt túlzottan a csevegés. A levegőbe emeltem a lányt, hogy magamhoz húzhassam. Meguntam a fogócskát. Amúgy sem volt rá szükség, hiszen ilyen könnyedén magamhoz tudtam őt vonni. Belekapaszkodott a szavaimba. Abba, hogy van egy halvány kis reménysugár, mely életben tarthatja őt és a családját.
- Nincs sok ráhatásod a dologra, sajnálom. – Nem szándékoztam megosztani vele a Pokolról szőtt terveimet, avagy az uralkodással kapcsolatban levő szándékaimat. Igen, a fogadás, Katherine és én… nos, még ha osztozni is kellett volna a trónon Miss Queen-el, attól a hatalom mégis csak hatalom, nem igaz?
- Úgy látom, kezded érteni, hogyan is működik a gondolkodásom. – Jegyeztem meg egy mosollyal, s fürkészni kezdtem egészen közelről. Újból megsimítottam a kis arcát, mielőtt lassan a seb felé indult volna a kezem. Oh, ki nem hagynám azt, hogy még egy kicsit kínozzam! Félretoltam a kezét, hogy én férhessek oda hozzá. Rászorítottam a sebre a kezemet, mintha csak el akarnám állítani a vérzését.
- Szegény Lizzie… vajon halált érdemel-e vagy inkább életet? – Kérdeztem halkan, töprengő hangon, majd erősebben szorítottam rá a sebre. Azt akartam, hogy fájjon neki. Hallani akartam a fájdalomtól átitatott hangját. – Ha netán túléled ezt, szólj a testvérednek, hogy eljövök értetek. S nem csak értetek… mindazokért, akik ártottak nekem. Vagy akik az utamba merészeltek állni. – Magyaráztam. - Hirdesd bátran azt, hogy Kai Parker visszatért és erősebb, mint valaha. S ezúttal nincs egyedül. – Miközben kiejtettem ezeket a vészjósló szavakat, kezemmel minél több fájdalmat igyekeztem generálni a lányban, a seben keresztül. Majd elhúztam a kezem, mely vértől eláztatott volt. Nem tudtam, túléli-e. Esélye az volt rá, de kitartása… nem biztos. Felegyenesedtem mellőle, így tekintve le rá.

Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens

485 words ◆ I'm Only Human ◆ My sweety  ◆ credit





We paint white roses red,

Each shade from a different person's head





avatar
Démon vagyok
Kapcsolatban :
❖ Myself (Queen of Hell in future)
Play by :
❖ Chris Wood
Keresem :
Léptek száma :
21
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Hétf. Aug. 20, 2018 10:40 am


Kai & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


A torkomban növekvő gombóc érzésével hallgatom Kai vészjósló szavait. Valamiért az az érzésem, hogy ezúttal tényleg így lesz, ő fog győzni. Bizonyos értelemben talán már győzött is, hisz az életem szinte máris egy hajszálon függ, kiszolgáltatva neki. De az életben maradási ösztönöm ennél azért erősebb, így amint lehetőségem adódik rá, már futásnak is eredek. Ám az, ahogy Kai pillanatokon belül megelőz, és elém kerül, egyenesen sokkol.
- Ez mégis mit jelentsen? Valamiféle... démon vagy? - kérdezem döbbentem, ahogy összeáll a kép a fejemben. Meghalt, megjárta a poklot, majd visszatért... A másik tippem az lehetne, hogy szellem, és bár nem láttam még soha szellemeket, de anyáéktól eleget hallottam róluk ahhoz, hogy tudjam, azok nem ilyenek. Nem képesek fekete füstté válni, és ilyen fizikai erejük és hatásuk sincs a halandókra. Ez a felismerés azonban csak még inkább növeli bennem a reménytelenséget, és az érzést, hogy esélyem sincs ellene. Semmit nem tudok a démonokról. Vagyis... egyszer találkoztam egy hasonló pokoli lénnyel, a neve Cade volt, de az szintén három éves koromban történt, és már szinte semmire nem emlékszem. Arra pedig végképp nem, hogy hogyan is kell elpusztítani őket. Pedig biztos van rá valami módszer, hogy megszabaduljunk tőlük. Én ezt már valószínűleg nem úszhatom meg, de ha Josie-t és a többieket tudnám figyelmeztetni a veszélyre... ha nekik tudnék nyerni egy kis időt...
A kés a legváratlanabb pillanatban fúródik az oldalamba. Még igazán fel sem ocsúdhattam, hogy a nagybátyám egy démon lett, a gondolataim folyamatosan a menekülés és a szeretteim megóvása körül járnak, de ha igazán figyelnék, és felkészülnék, valószínűleg akkor sem tudnám kivédeni a támadást. A fájdalomtól egy pillanatra ki is száll minden erő a lábamból, én pedig összecsuklok, mint egy rongybaba. Itt a vég! Ezt már esélytelen, hogy túléljem. Nekem befellegzett. Már csak az a kérdés, hogy gyorsan vagy lassan vérzek el. Nem mondhatnám, hogy egyik vagy másik jobban csábítana, de Kai figyelmeztető szavait hallva megfordul a fejemben, hogy legjobb lenne a gyors halált választani, és nem adni neki meg az esélyt, hogy túl sokáig szórakozzon velem még. Másfelől viszont, ha tudnék egy kis időt nyerni, valamilyen átmeneti egyezségre jutni vele, akkor lenne esélyem megmenti a többieket.
- Ne.. merd... őt... a szádra venni! - szűröm a fogaim között a dühös szavakat. Valójában ahogy anyámat említi, olyan, mintha egy újabb tőrt döfne belém. Ezúttal a lelkembe. Kívül és belül is sajog. Ez a szörnyeteg pokollá tette Jo, a biológiai anyám életét, majd másodszor is átszúrta őt, élete legboldogabb napján, elvéve őt tőlünk. Egyik pillanatban még dühöngök, és fűt a gyűlölet, a másikban azonban már készen állok neki könyörögni is, megtenni bármit, ami egy kis esélyt biztosít a szeretteimnek. Aztán egyszer csak a levegőbe emelkedem, és nem tehetek ellene semmit, ismét közvetlenül Kai előtt találom magam.
- Mi az? Mi az, ami fontosabb lenne a bosszúnál? - kapok az alkalmon, hogy kiszedjem belőle, mit akar, de újabb éles fájdalom hasít az oldalamba, ahogy kirántja belőle a kést, és ismét a földre hullok.
- Mindegy... hogy melyiket... választanám. Úgyis az ellenkezőjét kapnám – köhögöm erőtlenül a szavakat. Összehúzom magam a fájdalomtól, a tenyeremet az oldalamra szorítom, hogy csökkentsem a vérzést, de már nincs elég erőm ahhoz, hogy hatékony legyen. Fázni kezdek, és ezzel egyidejűleg reszketni is.


Oh Death


there's always
a wild side to an innocent face


™️

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
14
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Hétf. Aug. 20, 2018 2:43 am



To: Lizzie
Kérdésre mintegy szórakoztató volt. Oh, milyen kis naiv ez a drága Lizzie… komolyan. Azonban nem hagyhattam, hogy hazugságban élje le azt a maradék kis életét, amit úgy néhány percre saccoltam mindössze.
- Ugyan, kérlek. A forgatókönyv ezúttal más, de hisz mondtam már. Most ez lesz, jól figyelj: ölök, nem kapnak el, s a bosszúm végre beteljesül. – Vészjóslón mosolyogtam rá, magabiztosan és eszem ágában sem volt futni hagyni. Azaz, elfutott, de a démoni képességeiknek hála hamar a dolgok elébe szöktem, úgy értem, nos, csak úgy megjelentem a kis hölgy előtt. Persze meglepődött, láttam rajta a csodálkozást, a megrökönyödést…
- Kedvesem, nem mondtam még, hogy mi volnék? – Hajoltam közelebb hozzá, miközben elkaptam az állát, két ujjam közé csippentve, durván. – Már képtelenség engem legyőzni. Nem vagyok már boszorkány, sem vámpír, azaz, nem vagyok eretnek. Sokkal több lettem azzal, hogy az a vámpírka megölt. Megjártam a poklot, Lizzie… s visszatértem. Kell ennél több bizonyíték rá, miszerint azért létezem, hogy megöljelek titeket egytől-egyig? – A szemeit fürkésztem, s a tekintetét hosszú pillanatokig nem engedtem. Aztán leszúrtam, hiszen ez volt az elsődleges célom. A fájdalom okozása, a gyilkolás… avagy, jelen pillanatban a szórakozás. Sajnálhattam volna Lizziet. Vagy épp megeshetett volna rajta a kicsi nem létező szívem. De nem ment. Csakis az lebegett a szemem előtt, hogy ő és Jossie is csak úgy, mint a családom minden egyes tagja, mindig azon munkálkodott, hogy eltüntessenek a föld felszínéről. S ezért cserébe, miért is várnának tőlem kedvességet, nem de?!
- Ha kihúzod, azonnal elvérzel. – Jegyeztem meg, mikor láttam, hogy tekintetével a testéből kilógó késre pillant. Láttam a könnyeit. Hangot nem adott a fájdalmának, de a könnyei, a csillogó kis szempár elárulta, mit érez. Érdekelt-e? Nem. Figyeltem, ahogy hátrébb kúszik a földön előttem. Nosztalgikus látvány volt.
- Tudod, a drága anyád is pont így kúszott előttem… régi szép emlékek. Bár a kis semmirekellő akkor szépen kijátszott, de te, kedvesem, nem fogsz kijátszani. Hiszen nem adok rá túl sok lehetőséget. – Magyaráztam, kikerülve a kérdéseit, majd utána lépkedtem.
- Még nem öltelek meg, vagy hallucinálok? – Kérdeztem vissza egy nevetés kíséretében. Élt, szóval egy szava sem lehetett. Az erőmmel emeltem fel a földről, s irányítottam magam felé. Jobban mondva húztam.
- Milyen megható… védenéd a kedves kis szeretteid… feláldoznád magad értük, huh? Kis ostoba. Kis naiv, buta kislány. – A fejemet csóváltam, majd kezemmel lassan a késhez értem, s ráfogtam. Készültem kirántani belőle. – Lehet van valami, ami egy hajszálnyival fontosabb a bosszúnál, de ha sikerült elérnem, úgyis visszatérnék hozzátok. Minek hát elodázni az elkerülhetetlent? – S azzal a lendülettel kirántottam belőle a kést, majd a földre löktem a lányt.
- Választhatsz, hogy gyors vagy lassú halált akarsz. Elvérezhetsz itt, szép lassan, vagy kérheted a kegyelem döfést. – Magyaráztam, miközben mellé guggoltam és félresimítottam egy hajtincset az arcából.

Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens

450 words ◆ I'm Only Human ◆ My sweety  ◆ credit





We paint white roses red,

Each shade from a different person's head





avatar
Démon vagyok
Kapcsolatban :
❖ Myself (Queen of Hell in future)
Play by :
❖ Chris Wood
Keresem :
Léptek száma :
21
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Pént. Aug. 10, 2018 7:23 pm


Kai & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Elismerem, nem gondolkodom tisztán. Túlságosan sokkol, hogy ő itt van, hogy kiszabadult, hogy eljött bosszút állni. Mindent, amit róla tudok, hallomásból tudom, mások elbeszéléséből, de az éppen elég, hogy a csontomig hatoljon a rémület. Kai egy szociopata, aki megölte a családom nagy részét, és lemészárolt sok más embert is. Az egyetlen mód, hogy megszabaduljanak tőle, az volt, hogy bezárták a börtönvilágba, kétszer is. Másodszor ebben én is szerepet játszottam, de csupán három éves voltam, nem igazán emlékszem, hogyan történt, így azt sem igazán tudom, mi kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon. De a szavait hallva rá kell jönnöm, hogy igaza van, ez harmadszor valószínűleg már nem fog beválni. Mit érnénk el vele? Már kétszer kimenekült, és megtehetné újra, pár évtized, pár év, vagy ki tudja, talán pár nap múlva... Nem tudom megölni, nem tudom eltüntetni, nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle Ismét megtörténhet, kivégezheti a szeretteimet, akik még maradtak nekem, Josiet, apát, anyát, vagyis Carolinet... akár a barátaimat is. De most mégis csak azon kattog az agyam, hogy elmeneküljek, elfussak, figyelmeztessem őket, vagy csak elbújjak. Vajon el tudnám érni valahogy, hogy beérje az én halálommal? Hamar kiderül, hogy nem.
- Ennek sosem lesz vége? Ez az ördögi kör... Ölsz, elkapnak, bosszút állsz... és kezdődik előröl... - mondom kétségbeesetten, bár valahol legbelül már tudom, hogy bármit mondok is neki, nem fogom tudni meggyőzni. Nem tudom őt leállítani, vagy észhez téríteni, hogy ez mennyire nincs így rendben. Pedig ha csak kicsit is képes lenne értelmesen végiggondolni... Megölte a testvéreit, sorra, egyenként, aztán magával is végzett, tudva, hogy feltámad majd, miközben mindenki más halott marad. Senkit sem kímélt, mi is csak a szerencsének és némi mágiának hála, úsztuk meg, és mégis ő az, aki dühös, és meg akarja torolni a történteket.
Felhagyok az érveléssel. Kissé ugyan be is pánikolok, amikor a tőr a nyakamhoz ér, de rögtönözök, és Kait hátrataszítva futásnak eredek, keresztül a sötét udvaron. Nem nézek hátra, nem akarom látni, ahogy utánam szalad, nem akarom megkockáztatni, hogy figyelmetlenségemben keresztül essek valamin. Már látom is az iskola bejáratát, nincs messze. Igen! El tudom érni. Ám akkor váratlanul a semmiből bukkan fel ismét előttem, én pedig egyenesen belerohanok, aztán szinte le is pattanok róla.
- Mi... mi volt ez? Hogy csináltad? - kérdezem döbbent rémülettel, mert még soha életemben nem hallottam és nem láttam ilyen varázslatot. Először még mögöttem volt, aztán egy árny formájában már előttem, majd újra alakot öltött. Ez... ez nem lehet mágia. Vagy ha mégis, akkor elég ismeretlen és szokatlan.
Szóra nyitnám a számat, amikor nagyapát említi, akinek az életünket köszönhetjük, de akkor hirtelen jeges fájdalom hatol a gyomromba. Erőtlenül felsikoltok, összegörnyedek, majd össze is csuklok, fenékkel érkezem a földre. Lepillantok a késre, ami az oldalamból áll ki, remegő kézzel nyúlok érte, hogy kihúzzam, bár ez valószínűleg rossz ötlet lenne. Igazából erőm sincs rá. Némán gyűlnek a könnyek a szemembe a fájdalomtól.
- Azt hittem... nem akarsz rögtön megölni – nyögöm a szavakat, és közben óvatosan araszolnék hátrafelé, még így, sebesülten is. Csak minél távolabb kerüljek tőle. - Vagy már nem is akarod véghezvinni a tervedet? - teszem fel a kérdést, és talán nem a legokosabb most beszélnem, de ha még egy kicsit szóval tartom... Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit remélek, akkor mi lesz. Elmenekülhetek? Aligha. Figyelmeztetem a többieket? Valószínűleg tényleg megölne még az előtt, hogy próbálkozhatnék valamivel. Rettegek, és a fájdalom fokozatosan terjed szét a belsőmben, de a fogaskerekeim még mindig járnak, és próbálok megoldást találni, hogy ezt élve megússzam, vagy legalább a családomat megmenthessem.
- Mit-mit kérsz azért cserébe, hogy életben hagyd a szeretteimet? Mondd meg, és megteszem! Csak őket ne bántsd, és megteszek neked bármit. Talán... talán van valami... bármi, ami még fontosabb számodra a bosszúnál... - próbálkozom kétségbeesetten, miközben egyre apróbb levegőket veszek, mert a mélyebb légvétel már elviselhetetlen.


i ran

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
14
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Szomb. Aug. 04, 2018 4:51 pm



To: Lizzie
A kérdésére, miszerint tudnia kellene, ki vagyok, bólintottam. Komolyan a nem létező lelkembe gázolt azzal, hogy nem ismert fel. Elfelejteni egy ehhez hasonló arcot, mint az enyém? Valóban lehetséges lenne? Milyen elkeserítő tény. Bár, talán az ő helyében én sem akarnék emlékezni magamra. Elvégre, nos, megöltem a drágalátos anyját, az én drága ikremet, Jossiet. Megjegyzem, jogosan. Ez persze az én szemszögem.
Láttam a tekintetén, hogy végül összerakta a kirakóst. Rájött, kivel áll szemben. Halvány mosoly futott át az ajkaimon. Szinte tapintható volt a félelme a levegőben. Démonként pedig főként az emberi érzésekből táplálkoztam immár; avagy pontosabban most Lizzie félelméből. Felnevettem a szavaira, hiszen igazán szórakoztató volt.
- Oh, te kis buta. Gondolod, hogy bármit elérnétek azzal, ha bezárnátok? Tudom, nehéz gondolkodásra késztetni a buta kis agyad, miközben itt állok előtted, s az életedre török, de kérlek! – Megálltam egy hosszabb pillanatra. - Gondold már végig. Ha egyszer kijutottam, akkor újra ki fogok. Már nem állíthat meg engem holmi börtönvilág! Hiszen a helyzet az, hogy egy pillanat alatt kijövök onnan… - Pillantottam rá, egyenesen a tekintetébe fúrva a sajátomat. Határozott voltam és magabiztos.
Mérgemben löktem félre az asztalt kettőnk közül, hogy közelebb férkőzhessek a tulajdon unokahúgomhoz. A kést a torkához szorítottam, de nem szándékoztam még megölni, hiszen a tervem fontos szereplője volt a másik iker.
- Mi abban a szórakoztató, ha két pillanat alatt kinyírlak, kedvesem? A te halálod csak töredéke lenne annak a fájdalomnak, mint amit én átéltem. S ennél többet fognak szenvedni… sokkal többet. – Sziszegtem fogaim közt, aztán a kis boszi végül támadásba lendült, míg én magam a mágiája hatására kerülök távol tőle, egyenesen neki a falnak. Ouch. Nem volt szép húzás, te kis szuka…
Emberi alakomat levetve, fekete füstként kerültem elé. Nem tudhatta elsőnek, hogy mi történik vele, hiszen olyan voltam, akár a köd – láthatatlan. Aztán egyszer csak megjelentem előtte, újra emberi alakomban. Ha nem fékezett le, akkor könnyedén a mellkasomnak borulhatott a kis törékeny testével.
- Hova is menekülnél? Csak nem akarod felverni az egész sulit? – Hajoltam közelebb hozzá, miként magamhoz karoltam. Jobban mondva rántottam.
- Meg kellett volna már halnod akkor… az esküvőn. Milyen kár, hogy az apámnak volt egy utolsó kis mentőakcióra ideje, avagy éppenséggel esze. Nos, megelőzhette volna a szenvedésed. Okold őt azért, hogy rajtatok állok bosszút, oké? – Mosolyogtam rá kedvesen, miközben szabad kezemmel a kést a gyomrába vágtam.

Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens

384 words ◆ I'm Only Human ◆ My sweety  ◆ credit





We paint white roses red,

Each shade from a different person's head





avatar
Démon vagyok
Kapcsolatban :
❖ Myself (Queen of Hell in future)
Play by :
❖ Chris Wood
Keresem :
Léptek száma :
21
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Vas. Júl. 29, 2018 12:54 am


Kai & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Az ér is megfagy az ereimben, amikor kimondja a testvérem nevét. Még nem értem, mi történik itt, nem tudom, ki a srác, vagy mit akar tőlem, de azt nem nehéz kitalálni, hogy nem jó szándékkal érkezett. Bajban vagyok, ez már biztos, ez súgják az ösztöneim is. Csak még azzal nem vagyok tisztában, hogy mekkora is a baj. Nincs kedvem bemutatkozni, valószínűleg nincs is rá szükség, és tulajdonképpen az ő neve sem érdekel annyira, csak mielőbb szeretnék kijutni innen. Nem próbálok cseverészni, nem akarom minden kérdését megválaszolni, csak elbúcsúzni, és elhúzni a csíkot. De Ő nem enged, nem akarja, hogy elmenjek.
- Tudnom kellene, hogy ki vagy? - kérdezem halkan és zavartan. Miért annyira ismerős az arca? Istenem! És akkor beugrik. Hirtelen megvilágosodom, minden előző szava értelmet nyer. Csupán három éves voltam, amikor Bonnie nénivel és Josieval hármasban elküldtük őt a börtönvilágba, és rázártuk az ajtaját. Túl fiatal voltam, hogy tisztán emlékezzem, csak halvány emlékképeim, foszlányaim vannak, de utólag, amikor a családom, a Parkerek, a Gemini koven történetét mesélték nekünk, amikor a tudtunkra hozták, hogy Caroline Forbes valójában nem a vér szerinti anyánk, és hogy mi minden is történt akkoriban, akkor elmondták azt is, milyen szívességet tettünk a világnak a nagybátyánk eltüntetésével. Kai Parker mindez idáig számomra nem volt más, mint néhány régi történet, de azok kegyetlen, véres történetek, rém mesék, olyanok, amelyekkel egymás ijesztgetik itt a diákok a titkos erdei bulikon a tűz körül. És most, úgy tűnik, mindez a borzalom megelevenedni látszik, épp itt, az orrom előtt. Idegesen köszörülöm meg a torkom, és keresem a módját, hogy élve kijuthassak innen.
Kai azt mondja, MÉG nem akar megölni, ám ez számomra cseppet sem tűnik megnyugtatónak. Van egy olyan érzésem, hogy nem szeretném megtudni az egyéb terveit.
- Egyszer már megtettük – vágok vissza remegő hangon. - Egyszer már bezártunk. Mi-miért vagy benne olyan biztos, hogy nem árthatunk neked másodszor is? - próbálok ismét némi dacot, bátorságot és megvetést csempészni a hangomba, ám ez egyre kevésbé működik. Érzem, hogy ezt nem sok esélyem van épségben megúszni, de igyekszem abba a reményfoszlányba kapaszkodni, hogy legalább Josiet megóvhatom, és valami módon elérhetem, hogy őt kihagyjuk ebből.
A szemeim elkerekednek, és halk, rövid sikkantás hagyja el a szám, amikor a közöttünk terpeszkedő, némi hamis biztonságérzetet nyújtó asztal hirtelen eltűnik előlem, és úgy lendül félre, mintha pillesúlyú lenne. A következő pillanatban pedig már ott áll előttem Kai, és levegőt venni is elfelejtek, ahogy a hideg penge a torkomnak feszül.
- Miért nem végzel velem itt és most? Minek a sok körítés? Csak hagyjuk ki a húgomat, és büntess engem! Állj bosszút rajtam! Azzal elég fájdalmat okozhatsz a családomnak is - nézek farkasszemet a nagybátyámmal ezúttal egész közelről. Ám aztán... - Phesmatos... - kezdem orrom alatt motyogni a varázslatot, minek végén ő már repül is hátrafelé, ahogy a mágia erejével  hirtelen eltaszítom magamtól. Nekem sem kell több, egy tized másodpercet sem habozok, hátat fordítok, és futásnak eredek, keresztül a holdvilágos udvaron.


Calm Down

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
14
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Hétf. Júl. 23, 2018 1:51 am



To: Lizzie
Szinte tapintható volt a zavarodottsága. Az, hogy nem tud engem hova tenni. Az, hogy fogalma sincs róla, ki is vagyok és mit akarok tőle így az éjszaka közepén, mikor is minden normális ember aludna a saját kis ágyában, nem itt lebzselne… heh, csak hogy én se nem normális, se nem ember nem vagyok, nem de?
A mentegetőzése, miszerint ő szólt ám valakinek és hogy a testvére tudja, hogy itt van, megnevettetett.
- Oh, valóban? És Jossie miért nincs itt veled? – Kérdeztem nevetve, direkt kihangsúlyozva az ikertestvére nevét. Azt akartam, hogy idővel összerakja a kirakóst. Azt akartam, hogy rájöjjön, a végzetével áll szemben. Azzal, akit bezárt… Kis nyomorult. A kérdésre bólintottam. Játszani. A legjobb módszer a gyilkolásra a játék. De az olyan játék, ahol nincsenek szabályok. Honnan is ismerős ez a módszer? Áh, már tudom. A mítosz királynő, vagyis, a pokol királynője is ezt alkalmazza.
- Ki mondta, hogy csak úgy elmehetsz? – Néztem rá elkerekedett szemekkel. – Mellesleg, elkeserítő, hogy nem ismersz meg… komolyan, Lizzie, nézz csak rám! Ez az arc… feledhetetlen! – Mutattam magamra. Aztán persze tovább magyaráztam, hiszen tudtam, hogy szavaimmal úgyis megállásra kényszerítem. Még néhány információ, az aszcendens, a börtönvilág… s voilá, összerakta. Tapsot neki és buksi simit! Nem is! Inkább cukorkát!
- Ha nem lehetek itt, akkor beverted a fejed és idehallucinálsz, drága Lizzie? – Léptem közelebb hozzá, de az asztal pont ott volt kettőnk közt. Milyen szomorú… nem mintha nem tudtam volna egy fél pillanat alatt odébb rakni azt a fadarabot. A kést állítottam bele, egyenesen az asztal közepébe, miközben hallgattam az ostoba kis kérdéseit.
- Nem, még nem akarlak megölni. Egészen más terveim vannak veled. – Hangsúlyoztam ki a második mondat minden egyes szavát, majd a kést kirántottam vissza az asztalból. Nos, teszteltem, hogy mennyire éles és valljuk be, jó szolgálatot fog tenni, ha használnom kell. Mert akarom használni. Rajta. - Vagy veletek, ha úgy tetszik. Hiszen csak nem hagyhatjuk ki a buliból Jossiet, nem igaz? – Fürkészni kezdtem a lány arcát, felmérve, mennyire értette meg a szavaimat, avagy mennyire sikerült ráijesztenem, de úgy tűnt, mindenáron leplezni akarja a félelmét.
- Tisztáznunk kellene valamit… az üres szavak semmit sem érnek. Azok a boszorkányok, vérfarkasok és egyéb háziállatok nem képesek megállítani engem. S ezt jobb, ha tőlem tudod és jól az eszedbe vésed, mielőtt én vésem bele ezzel itt, ni. – Emeltem meg a kést, s mutattam felé, mintegy jelzésértékkel.
- Hol is van Jossie? Hívjuk ide, mit szólsz? – Fürkészni kezdtem újfent a lányt, majd hirtelen löktem félre az asztalt kettőnk közül, egy kézlegyintéssel, alig hozzáérve, hogy végül odalépve hozzá elkaphassam a karját. A torkához szorítottam a kést. – Jó móka lenne, ha a saját testvéred végezne veled, nem gondolod? – Tettem fel a kérdést, mellyel elárultam neki lényegében a terveimet.

Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens

447 words ◆ I'm Only Human ◆ Game on.  credit





We paint white roses red,

Each shade from a different person's head





avatar
Démon vagyok
Kapcsolatban :
❖ Myself (Queen of Hell in future)
Play by :
❖ Chris Wood
Keresem :
Léptek száma :
21
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Csüt. Júl. 19, 2018 12:20 pm


Kai & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Először csak neszeket hallok, aztán már egy kő csattan a házikó üvegén, én pedig összeriadva lépek egyet visszafelé. Az első gondolatom Josie volt, hogy valószínűleg ő szórakozik velem, felébredt és zokon vette, hogy végül nem vártam meg. A tréfálkozás, a játszadozás kitelne tőle, de ő nem akarna jobban rám ijeszteni, és nem húzná sokáig az időt. Már előlépett volna, ha ő húzta meg magát az árnyak között. Ismét teszek egy lépést előre. Biztos vagyok benne, hogy valaki van ott, és bár egy kicsit rémült vagyok, de igyekszem inkább bosszúsnak tűnni, mint egy ijedt kis nyuszinak. Hiszen úgyis csak valamelyik iskolatársam az, valaki, aki tudja, hogy szokásom ide kilógni, és semmi kedvem holnaptól azt hallgatni, hogy Lizzie Saltzman milyen gyáva, a saját árnyékától is összerezzen.
Aztán egyszer csak előlép az árnyékból ez a srác, és amit besétál a faházba, én automatikusan hátrálok. A gúnyos szavaira a homlokomat ráncolom értetlenségemben. Úgy beszél hozzám, mintha ismerne, mintha nekem tudnom kéne, hogy ő kicsoda. Ami azt illeti, ismerős is. Nagyon ismerős valahonnan. De csak úgy, mintha egy álomban, vagy látomásban láttam volna. Megfoghatatlan, nem tudom behatárolni, nem tudom hová tenni ezt az ismerős, borzongató érzést.
- Én szóltam valakinek. A testvérem tudja, hogy itt vagyok – vágok vissza, mert nem tetszik, ahogy beszél. Egyértelmű, hogy rám akar ijeszteni, és jobb ha nem hisz teljesen védtelennek vagy kiszolgáltatottnak. Bár a szavaim csak részben igazak. Valóban közöltem Josieval, hogy hová tartok, de ő akkor épp a másik oldalára fordult álmában. Nem lehetek benne biztos, hogy egyáltalán felfogott bármit abból, amit mondtam.
- Játszani? - kérdezek vissza összezavarodva. Milyen játékra gondol? Ez valami fura horror film hatás akar lenni. Még mindig nem értem, mit akar tőlem a srác, vagy hogy miért érzem azt, hogy ismerem. Az a váratlanul megjelenő kés pedig a kezében számomra már tényleg több a soknál. Eddig csak halkan, ütemesen bíp-bíp-elt a vészjelzőm, de most már hangosan vonyít a fejemben.
- Én most már inkább visszatérnék a szobámba. De azért kösz a lehetőséget – erőltetek magamra egy vérszegény mosolyt, és őt óvatosan megkerülve szeretnék megindulni kifelé. Ám akkor tovább magyaráz, és én hirtelen megvilágosodom! Bezárás, napfogyatkozás, aszcendens...
- Te Kai Parker vagy – nyögöm döbbentem, és ezúttal már jeges marokként markolássza a torkomat a félelem, még a levegő is egy pillanatra benn akad.
- Te... te nem lehetsz itt – sietve hátrálok, és kerülöm meg a közelben levő terebélyes asztal, hogy az közénk ékelődve tartson a jelenlegi lehető legtávolabb a nagybátyámtól. - Mit akarsz tenni? Csak úgy megölsz? Itt, az iskola területén? Tudod hány boszorkány, vérfarkas is vámpír alszik csupán pár lépésre tőlünk az épületben? Meg fognak hallani, és elkapnak mielőtt végezhetnél velem – figyelmeztetem bátorságot és magabiztosságot erőltetve a hangomba.


tag, you're it


there's always
a wild side to an innocent face


™️

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
14
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Szer. Júl. 11, 2018 2:00 am



To: Lizzie
Néha még álmodom arról, mikor a börtönvilágban sínylődtem. Hosszú éveken át… jól tudom, hiszen számoltam a napokat. Nem volt jobb dolgom, mégis mit tehettem volna? Tehát, még néha eszembe jut. Vannak dolgok, melyeket az ember képtelen kiverni a fejéből. Az árulás ténye, vagy épp az, hogy a saját családod börtönzött be. Ezek nem elhanyagolható tények. Megtették egyszer. Aztán, lássunk csak csodát: elkövették újra ugyanazt a hibát! Bár, ezúttal külső tényezők, avagy új szereplők is vegyültek a történetbe. Bonnie „Idegesítő” Bennett boszorkány, legfőképp. Vajon mivel is vette rá a két drágalátos kis unokahúgomat arra, hogy segítsenek neki abban a bűbájban? S voltaképpen nem is lenne okom haragudni, hiszen tudtam, hogy nem maradok ott sokáig, de mégis. Az istenit! Nem tűrhetem szó nélkül, sem pedig tétlenül azt, amit tettek. Nem jobbak a család egykori, mára már halott tagjaitól. Nem. Egy hajszálnyival sem.
Idegesebben szívtam magamba a levegőt, ahogy tovább haladtam az utcán. Tudtam, hova tartok, tudtam, hol találom meg azt a két kis porontyot. Jó-jó, már nem is annyira kicsik, de kit érdekel? Úgy taposhatom el őket, ahogyan csak akarom. Aprók. Hozzám képest azok. Porszemek az élet sivatagjában. Apró pici porszemecskék…
Miközben haladtam, azon töprengtem, hogyan is nyiffantsam ki őket. Talán jó volna, ha az egyik végignézné szépen a másik halálát. Oh, várjunk, nem is! Mi volna, ha kényszeríteném Jossiet arra, hogy megölje Lizziet? Nem mondhatna nemet. Fenyítésként mondjuk levághatnám az egyik ujjacskáját a kezéről. Hiszen, biztos nem ugrálna örömében, hogy bántania kell a testvérét. Na igen, mert ők, valószínűleg jobb testvérek, mint én és Jossie voltunk. De kit zavar ez?
Ahogy kirajzolódott előttem a Salvatore híres boszi sulija, mosoly kúszott az ajkaimra. Megérkeztem. Ez az, itt fog a gemini koven ikrek vére folyni... Nos, nem terveztem egyből lebuktatni magam, így füstté válva közelítettem meg az épületet magát. Be is kúsztam volna valahol, de neszt hallottam. Neszt, méghozzá nem is olyan messziről, így arrafelé vettem az irányt. Lizziet egyből felismertem, a sötét ellenére is. Oh, milyen kis naiv. Egyedül indulsz az éjszakába, drágám?
Követtem, aztán a fakunyhótól néhány méterre változtam vissza, emberi alakomat magamra öltve.
- Mi sem egyszerűbb itt végezni veled, ezen az elhagyatott kis helyen, ahol reggelig valószínűleg senki sem keres… - Suttogtam magam elé, miközben felkapva egy követ az ablaknak dobtam. Valószínűleg ezt hallhatta meg a bent levő lányka, hiszen rögtön lépteket hallottam. Az ajtóhoz léptem, s ahogy megszólalt, lenyomtam a kilincset. Hatásosabb belépő kellett volna, nyilván, de… hé, mi sem hatásosabb, mint besétálni valakihez, aki azt hiszi, hogy egészen máshol vagy, bezárva, örökkön-örökké, egy idióta, ostoba dalt hallgatva, nem igaz? Lizziere emeltem a tekintetem, miközben elvigyorodtam.
- Mondd csak, anyukád nem tanította meg, hogy ne kóborolj el az éjszaka közepén anélkül, hogy szólnál valakinek róla? – A mosolyom eltűnt, s kérdőn fürkésztem az arcát néhány pillanatig. – Ejnye, rossz kislány. – Feddtem meg az ujjammal, aztán vállat vontam. – Mondjuk, ez nem is az én gondom. De én… – Magamra mutattam, majd hirtelen jelent meg a kezemben egy kést. Igazából végig nálam volt, csak rejtve, bűbájjal. - …viszont már a Te gondod vagyok. Ugye, akarsz játszani? – Mosolyra húzódtak az ajkaim, s ha netán szökni akart volna, vagy becsapni előttem az ajtót, nem hagytam. Megállítottam, s beljebb léptem, a lányon is lökve egy nagyobbat. Nem érdekelt, ha elesett. – Tudom, mire gondolsz. Hogy lehetek most itt, igaz? Hiszen bezártatok… sem napfogyatkozás, sem aszcendens, s mégis itt vagyok. Ezt hívják… csodának? – Megálltam a magyarázásban, s Lizzie után indultam, miközben a késsel szórakoztam a kezemben. Oh, a drága kis késem már nagyon is vágyott a lányka vérére… s én ezt meg akartam neki adni.

Everybody lies, but it doesn't matter since nobody listens

587 words ◆ I'm Only Human ◆ Ideértem  Very Happy bár ez béna lett... ◆ credit





We paint white roses red,

Each shade from a different person's head





avatar
Démon vagyok
Kapcsolatban :
❖ Myself (Queen of Hell in future)
Play by :
❖ Chris Wood
Keresem :
Léptek száma :
21
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   Kedd Júl. 03, 2018 8:07 pm


Kai & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Álmatlanul fekszem az ágyamban már vagy két órája, és unottan bámulom a plafonon a holdfény játékát. Nem jön álom a szememre, és kezd elegem lenni, bár lehet, hogy a tudatalattim így próbál megóvni attól, hogy ismét egy rakás hülyeséget álmodjak össze. Rezignáltan felsóhajtok, majd lerúgom a takarót, és lendületesen felülök.
- Josie... - suttogom, de semmi reakció. - Hé, Jos! - szólítom meg hangosabban. - Ébren vagy? - Még mindig nem érkezik válasz. Az ikrem úgy alszik, mintha alvóátkot bocsájtottak volna rá. Kézbe veszem a közelben heverő plüsseim egyikét, és a hozzávágom, mire mordul egyet, és átfordul a másik oldalára. A szemeimet forgatva csóválom a fejem.
- Jó, mindegy, én átmegyek a faházba... - hagyom rá, majd az alvásra használt sortomra és pólómra ráveszek egy dzsekit, annak belsejében elrejtem az összetekert varázsigés füzetem, aztán kimászom az ablakon. Nem először csinálom végig ezt a manővert, az elmúlt években már tökélyre fejlesztettem, mostanra bekötött szemmel is képes lennék kiszökni. Csak át kell kapaszkodnom a közeli faágra, lemászni a fáról, és már szabad is vagyok. Mielőtt a fal mellett elosonva megindulnék a célom felé, még körülnézek, mintha ahogy az úttesten való átkelés előtt szokás. Csakhogy itt nem attól kell tartani, hogy elcsap egy kamion, hanem attól, hogy valaki meglát, mondjuk egy másik, árulkodós diák, akinek az ablaka épp errefelé néz, vagy egy tanár, aki úgy döntött, hogy tesz egy sétát a suli körül takarodó után. Takarodó! Mintha még ovisok lennénk! Tiszta hülyeség! Ám ahogy megbizonyosodom róla, hogy szabad a pálya, a bokrok tövében iszkolok el az említett viskó felé. A hely régen talán valamiféle kerti ház volt, sufni, vagy ilyesmi, mostanra többnyire elhagyatott, leszámítva, hogy a boszik többsége szabadidejében oda lóg el titokban gyakorolni a varázslást. Ez a magamfajta számára is tökéletesen ideális az ilyesmire, mert míg a többiek megbűvölik a tárgyakat, én elszívhatom belőlük a mágiát, és újrahasznosíthatom. Ezzel tulajdonképpen el is tüntetjük egymás nyomait. Tökéletesen ki van találva! Általában Josie-val együtt szoktunk ide átlopózni, de engem nem tart vissza, hogy ezúttal egyedül kell boldogulnom.
Miután belépek az udvari házikóba, várnom kell pár pillanatot, hogy megszokjam a félhomályt, melyet az ablakokon át beszűrődő holdfény biztosít. Utána körbe sétálok ujjaimat épp csak végighúzva a szoba tárgyain, és felmérem, miből nyerhetek magamnak egy kis erőt a gyakorláshoz. Jelenleg nincs sok „anyag”, amivel feltankolhatok, de egyelőre megteszi. Amint ezzel is megvagyok, meggyújtok egy-két gyertyát, és a fellobbanó lángjuknál fellapozom a varázsfüzetemet. Még nem döntöttem el, melyik igét szeretném kipróbálni. Ezen töröm a fejem, mikor váratlanul neszeket hallok a közelből. Az első gondolatom az, hogy valószínűleg Josie ébredt fel időközben, és jött, hogy csatlakozzon. Az ajtóhoz sietek, és kikémlelek az éjszakába.
- Jo..? Ne szórakozz velem, gyere elő! - szólok rá erőteljesen suttogva.


tag, you're it

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
14
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Udvar   Vas. Május 20, 2018 2:22 am

***

avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
352
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Udvar   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Udvar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Ház és udvar
» Tavaszudvar
» Valahol az Udvar egyik útján
» Udvar

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls :: Salvatore Boarding School-
^
ˇ