Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Fire Meets Fate

Isaac Lestrange
Yesterday at 3:17 am



Charlotte szobája

Patrick Joseph Reynolds
Csüt. Jan. 17, 2019 10:00 pm



Utcák

Oliver Hemingway
Csüt. Jan. 17, 2019 8:34 pm



Asztalok

Grace Moore
Szer. Jan. 16, 2019 11:29 pm



Grace cellája

Grace Moore
Szer. Jan. 16, 2019 11:07 pm



Trónterem

Kai Parker
Szer. Jan. 16, 2019 1:09 pm



Az épület elõtti tér

Reagan Blair
Kedd Jan. 15, 2019 8:52 pm



Nevan

Nevan
Hétf. Jan. 14, 2019 7:56 pm



Alaric Saltzman irodája

Caroline Forbes-Salvatore
Hétf. Jan. 14, 2019 10:01 am



Klaus & Camille - It's good to see you again{Franciaország}

Camille O'Connell
Hétf. Jan. 14, 2019 8:08 am
Nyerteseink
avagy az ősz díjazottjai
Az ősz őrangyala
Reagan Blair

Az ősz női karaktere
Elisabeth Saltzman

A ősz férfi karaktere
Isaac Lestrange

Az ősz párosa
Damon & Elena

Az ősz játéka

Az ősz előtörténete

Share | 
 

 Alaric Saltzman irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Alaric Saltzman irodája   Hétf. Jan. 14, 2019 10:01 am


Lizzie & Caroline

So many people just stand in the line
They're chasing the lights




Ric, de még Stefan is számtalan alkalommal győzködnek arról, hogy Lizzie és Josie már nem gyerekek többé, és bár ők is aggódnak értük, kellő féltéssel és odafigyeléssel nevelik őket, amennyire lehet, rajtuk tartják a szemüket, de nekem ez nem elég. Nyilván ezzel ők is tisztában vannak, hiszen jól ismernek. Sőt Stefan mindig félmosollyal reagál, akármikor nekiállok aggodalmasan előadni egy monológot arról, hogy szerintem valamilyen módon nyomon tudnánk követni a lányokat, és akár a telefonjaik GPS-rendszerét is klónozhatnánk vagy mi a csudát kell azzal csinálni ahhoz, hogy minden lépésükről értesüljünk. Ha nem imádnám azt az édes félmosolyt, minden ilyen alkalommal alaposan kupán vágnám. Mármint a fenébe is, ennyi év elteltével még mindig azon nevet, hogy mennyire irányításmániás és szervezett és mindenen kiakadó jellemmel lettem megáldva? Persze-persze, ez az egyik, amit annyira szeret bennem, legalábbis folyton ezzel jön. Mintha emiatt megúszná a kioktatásomat. Hát csak én aggódom amiatt, hogy két tinédzser jövője azon múlik, mi milyen szülők vagyunk? Miközben ezen elmélkedem, Alaric irodáját rendezgetem. Ha a rendcsináláson múlna az élete, már rég elveszítette volna a fejét. Szó szerint. Már lassan a végére érek a pakolásnak, aztán majd holnap hallgathatom, hogy semmit sem talál, de kérdem én, mégis ki lett volna képes eligazodni abban a kuplerájban, amit maga után hagyott? Hangos dörömbölés zaja üti meg a fülem. Mi a fene ez? Várjunk, ez a lányom hangja. Őrült módjára robogok az ajtóhoz, hogy feltépjem azt, hiszen rémisztő Lizzie kétségbeesett üvöltését hallgatni. Nagy baj lehet, mert egyszerre szorul össze a szívem a szomorúságtól, amiért ilyen elkeseredett szegénykém hangja, és a félelemtől, amiért valami azt súgja, nagyobb a gond, hogy azt egy GPS-nyomkövető megoldaná.
- Mi történt kicsim? - Kérdezem abban a pillanatban, hogy meglátom a fáradt és ijedt arcát. Ahogy összecsuklik a padlón és sírni kezd, rögtön mellé térdelek, és ebben a percben bármit megtennék, amivel elmulaszthatnám a fájdalmát, és persze... úristen! Hiszen ez...vér.
- Lizzie, ez...mégis...ki tette ezt? Istenem, máris...hívom...hívom apádat és Stefant és...úristen! - Annyira elveszi az eszem, hogy sérülten látom a lányomat, hogy hirtelen még az sem jut eszembe, hogy a véremmel gyógyítsam meg a sebét. Annyira megrémültem, hogy jelenleg egy átlagos anyaként viselkedem, aki tehetetlennek érzi magát. És ha eszembe jut, hogy pár perce még azért akartam lekövetni minden mozdulatukat, mert azon aggódtam, nehogy tiltott varázslásba kezdjenek vagy teherbe essenek valami éretlen suhanctól... visszasírom a korábbi félelmeimet, mert ez mindennél rosszabb, hiszen... Valaki a jelek szerint meg akarja ölni Lizzie-t.

¤¤¤ ❖ music ❖ bocsi, hogy csak most  




“I promise, I will come back to you!"

avatar
Vámpír vagyok
Kapcsolatban :
✧ stefan is my hubby
Play by :
✧ candice accola king
Léptek száma :
24
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Alaric Saltzman irodája   Csüt. Szept. 20, 2018 1:06 pm


Mom & Lizzie
"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."


Nem vagyok biztos benne, hogy túlélem. Nem tudhatom biztosra, hogy a trükköm bevált, és nem követ engem. Alig maradt már bennem erő... A fizikai- és a varázserőm is egyaránt fogytán van már, félek, hogy az álcázóbűbáj sem tart ki, az oldalamból folyamatosan szivárog a vér ott, ahol Kai megszúrt, ahol másodszor is megforgatta bennem a kését, és lassan már semmit sem szeretnék jobban, mint lefeküdni a fűben, lehunyni a szemem, és várni, hogy elmúljon a fájdalom. De ezt nem tehetem. Nem szabad. Túl kell élnem, nem csak magam miatt, de a családom miatt is, hogy figyelmeztethessem őket. Hogy őket már ne érhesse ennyire váratlanul és védtelenül Kai Parker támadása. Hogy felkészülhessenek. Hogy tisztában legyenek vele, hogy visszatért, és hogy már nem boszorkány, és nem vámpír. Démonként járja az éjszakát. Figyelmeztetnem kell őket! Erre fókuszálok, ebből merítek erőt, ez segít kitartanom.
Ahogy végre elérem az épületet, és a fal mellett támaszkodva lassan egyre beljebb haladok a folyosókon, kezd átjárni a remény, hogy sikerülni fog. Hogy megúszhatom, hogy el tudok jutni a célomig, megtalálom anyát, aki segít majd, aki tudni fogja, mi a teendő. Jelenleg egy pillanatig sem jut eszembe, hogy le fogom buktatni magam, és kiderül, hogy ilyen késő éjjel ismét kiszöktem. Át a szobám ablakán, le a magas tölgyfán, ki az iskola birtokhatárán levő faházba, ahová varázsolni szoktunk kiszökni. Talán büntetést kapok érte, talán anya és apa haragudni fognak. De egyik sem igazán számít most, mert az a legfontosabb, hogy túléljem.
Amikor elérem a hálókörleteket, kicsit megtorpanok. Egyrészt mert folyton magam mögé lesek, hogy biztos nincs-e a nyomomban a nagybátyám. Bár a szavaiból ítélve éppen azt akarja, áruljam el a szeretteimnek, hogy visszatért. Azt hiszem, félelmet akar szítani bennünk. És amennyiben így van, valószínűleg nem ver át, és nem követ most, de nem lehetek benne egészen biztos. Másrészt végig kell gondolnom, hol is találhatom meg ilyenkor anyát. Úgy tudom, ilyenkor még általában nem alszik. Sokszor apa irodájában tesz-vesz ilyentájt is. Arra veszem az irányt.
- Anya! Anyaaa, itt vagy? - ütögetem meg az ajtót, amikor megérkezem. Egyik kezem a szúró oldalamra szorítom, a másikkal veszettül kopogtatok, de végül inkább megtámaszkodom fél vállal a fal mellett. - Anyaaa! Engedj be kérlek! Lizzie vagyok! Segítened kell! - A hangom egyre hisztérikusabb, és amint kitárul az ajtó, sietve befurakszom az irodába Caroline mellett, mert még mindig nem hagy nyugodni az érzés, hogy a folyosón sem vagyok biztonságban. De amint belülre kerülök, a maradék erőmet is elvesztem, összecsuklom, és zokogni kezdek.


Battle Scars


there's always
a wild side to an innocent face


™️

avatar
Elszívó boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
✩ not anymore
Play by :
✩ Shelley Hennig
Keresem :
✩ my twin, Josie
Léptek száma :
20
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Alaric Saltzman irodája   Vas. Május 20, 2018 2:23 am


avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
427
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Alaric Saltzman irodája   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Alaric Saltzman irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls :: Salvatore Boarding School-
^
ˇ