Egy álomban élünk
pillanatkockák


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Zack Reed
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



@Theo_RebelStorm

Hope szobája EmptyTheodore Storm
Today at 12:05 am



@LestHunter85

Hope szobája EmptyIsaac Lestrange
Yesterday at 11:46 pm



LBlackwell89

Hope szobája EmptyLarissa Blackwell
Yesterday at 11:46 pm



Alec Michael Verona

Hope szobája EmptyAlec Verona
Yesterday at 10:17 pm



Kastélykert

Hope szobája EmptyKai Parker
Yesterday at 11:06 am



Képzeletek tere

Hope szobája EmptyKai Parker
Yesterday at 1:37 am



Nappali

Hope szobája EmptyIsaac Lestrange
Yesterday at 1:33 am



Utcák

Hope szobája EmptyIsaac Lestrange
Yesterday at 1:07 am



Hope szobája

Hope szobája EmptyKlaus Mikaelson
Csüt. Május 23, 2019 10:06 pm



Eddigi külsõk

Hope szobája EmptyAlways and Forever
Csüt. Május 23, 2019 12:03 am
A tél díjazottjai
a tél őrangyala
Isaac Lestrange

a tél női karaktere
Lara & Katherine

A tél férfi karaktere
Zack Reed

a tél párosa
Kai & Katherine

a tél játéka

a tél előtörténete
A közönség kedvencei
a legjobb tag
Elisabeth Saltzman

a legjobb admin
Isaac Lestrange

a legjobb író
Larissa Blackwell

a legjobb ötletgazda
Reagan Blair

a legjobb alkotók
Hazel, Stefan & Isaac

a legjobb karakterek
Sierra & Poppy Parker

a legjobb szál
Zack Reed bosszúja az Ötök ellen

Share
 

 Hope szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyCsüt. Május 23, 2019 10:06 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Nagyon vártam ezt a találkozót, ugyanakkor rettegtem is tőle. Nem is sejtettem, Hope miként reagál majd a látogatásomra, a jelenlétemre, s bár egy kisebb vita kerekedett majdnem, végül jobb reakciót kaptam, mint amiről álmodhattam volna. Ez a néhány szó... sokkal többet jelentett nekem, mint azt bárki gondolta volna. Döbbenten meredtem rá, tekintetemet ide-oda kapkodtam, mintha féltem volna ránézni. Kicsit talán úgy is volt, hiszen soha senki nem mondott még nekem hasonlót, nem lett volna senki, aki úgy fogadott volna el, ahogyan ő. Elijah szavai jutottak eszembe, aki egyszer hasonlót mondott nekem, mert az egész világon nincs senki, akinek a szeretete olyan tiszta volna, mint a saját gyermekedé. A fivérem nevére viszont egyszerre gerjedt bennem féktelen harag, s egyben csillapíthatatlan szomorúság. Nem tudtam felelni ezekre a szavakra, ezért összeszedve magam rápillantottam, s halvány mosolyra görbültek ajkaim. Ennél többre jelenleg nem voltam képes, ez is több volt annál, mintha figyelmen kívül hagynám, nehezemre esett minden reakció. - Tudom, hogy... képes vagy megvédeni magad. Ennek ellenére te mindig az én kislányom maradsz. - Valaha nem hittem volna, hogy hasonló érzelmeket ki tud váltani belőlem bárki, sőt! Viszolyogtam attól, hogy saját gyermekem legyen, azt hittem Mikael mindent kiölt belőlem, ami egy szülőben megvan, ráadásul nem akartam olyan apa lenni, mint amilyen ő volt. Nem mertem azt állítani, hogy jobb voltam nála, mert az hazugság volna, ugyanakkor egy részem hitt abban, hogy lehetek jobb. Lehetek olyan apa, amilyenre Hope-nak szüksége van. - Sajnálom. - Megint kibukott belőlem egy bocsánatkérés, habár felettébb gyengének éreztem mindezt ahhoz képest, hogy magára hagytam őt. - Sajnálom, hogy így kellett felnőnöd. Azt gondoltam, s egy részem még mindig azt gondolja, hogy jobb neked nélkülem. Tudom, milyen, amikor nem olyan apa jut, amilyenre vágysz. - Szomorkás pillantásom néhány pillanatig az arcán időzött, majd lehajtottam a fejem, s egy kicsit bántam, hogy ígéretet tettem. Szükségem volt nekem is őrá, s beleőrültem volna, ha nem láthatom többé, de az volt a helyes döntés. Nem szabadott volna így elgyengülnöm, mégsem tudtam ellenállni, főleg nem mindezek után. Egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy többé nem lennék képes ilyen hosszú időre elszakadni tőle, képtelen lennék rá. Következő szavaira csak biccentek egyet. Nem tudom még, hogyan, de... meg fogjuk valahogy találni a módját, hogy újra együtt lehessünk, le fogjuk győzni a Sivárt, ahogyan eddig az összes ellenségünkkel tettük. Sokszor hittük már, hogy vége az örökkön-örökkének, mégis képesek voltunk összetartani, mint egy család, még ha egy igen rendhagyó is volt. - Cami... öhm... - hirtelen nem találtam a szavakat, hiszen Camille is épp olyan zavarodott volt, mint amilyen én magam, egyikünk sem értette, mégis mi a pokol történt. -Tudod, furcsa neki a vámpírlét. Ráadásul arra tért vissza, hogy a világ, a város, amit ismer, már nem ugyanaz. Nem tudom, vissza akar-e térni New Orleansba, én nem vágyom vissza jelenleg... bár azért hiányzik a város. - Egy igencsak vérszegény mosolyra tellik csak tőlem, bár mindez igaz;hiányzott New Orlaens, a város, amit igazán otthonomnak mondhattam, s nem csak én. Ugyanakkor Elijah viselkedése roppant mód aggasztott, s ezt még nem állt módomban megosztani a lányommal. Nem is akartam, hogy másképp tekintsen a nagybátyjára, vagy aggódjon miatta. Egyelőre még titokban tartottam, hogy megvédjem, nem akartam, hogy még inkább összetörjön. Camille miatt is épp eleget aggódtam, s hiába nem terveztem visszatérni Amerikába, egy ismerős környezetben jobban meg tudnám őt védeni, továbbá nem ismertem az új Elijaht, vagy, hogy meddig képes elmenni a céljai elérése végett, bármik is legyenek azok. Féltettem Hope-ot is, még akkor is, ha abszurd volt a gondolat, hogy Elijah bántaná őt. Camivel is megtette ugyanezt... - Inkább te mesélj nekem! Nem sokat tudok erről az iskoláról, viszont szép dolog, amit ittművelnek. Bizonyára így akar Stefan vezekelni. - Mosolyodtam el kajánul, hiszen még élénken emlékeimben élt az a Salvatore fiú, aki neveket írt a falra, és az áldozatokkal a szeretteik vérét itatta martinis pohárból. Szép emlékek, de már én sem az az erőszakos fickó voltam, aki kedvtelésből gyilkol.

648 szó △ dynastyHope szobája 1396136600 Hope szobája 2453766849  
©

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖






“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."

Klaus Mikaelson
Hibrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
△ with my demons
Play by :
△ joseph 'bloody king' morgan
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
30
Népszerûség :
1

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyVas. Ápr. 28, 2019 3:28 pm



Klaus & Hope

Tekintetemmel szüntelenül őt lesem, miközben gondolatban próbálom megérteni szavait. Nem tudom még, hogyan mondhatnám el, hogy mennyire szeretem őt és hogy ígyis... eddigi életem során egészen keveset találkoztam vele, egészen keveset tudok róla. Megértem azt is, amit ő érezhet, ha egyedül maradnék, valószínűleg én sem tennék másként, sőt... mivel a vérem az övé... lehet, hogy én is hasonlóképp kezelném a problémáimat. Viszont szerencsémre nem maradok egyedül, ők nem hagynák ezt sohasem, ez pedig mindig erősít, mindig lelkesít. Megrázom a fejem, haloványan elmosolyodom.
- Nekem így vagy jó, ahogy vagy. - Én csupán csak abban reménykedtem, hogy ő itt legyen velem, hogy láthassam vagy hallhassam a hangját legalább hetente. Innentől kezdve pedig elméletileg így lesz, remélem, hogy betartja majd az ígéretét. Megnyugodott most a lelkem. Őszintén annyival jobban érzem most magam, amióta megjelent itt és elbeszélgettünk... hogy talán akkor érezhettem így legutóbb, amikor utoljára beszéltünk.
- Nem vagyok már kislány, apa. Meg tudom védeni magam. - Valóban. Az évek során volt lehetőségem kiképezni és fejleszteni magam. Nem félek semmitől és senkitől, mondjuk harcba nem kellett már egy ideje belefolynom, csak piti diákügyekbe, de biztos vagyok benne, hogy meg tudnám védeni magam ha szükséges. Felállok és megállok apám előtt, úgy nézem őt mintha nem látnám többé. Pedig csak azért figyelem ennyire, mert meg akartam győződni róla, hogy pontosan olyan, ahogy emlékszem rá. Most is csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne őt megérinteni, átölelni, kicsit még szorul a szívem, hogy tényleg nem lehet itt, de őszintén remélem, hogy hamarosan beváltja majd az ígéretét és eljön hozzám személyesen... biztosan ő is nagyon szeretné.
- Nem, nem akarom, hogy egyedül hagyj. Szükségem van rád, és tudom, hogy neked is rám. Nem fog bajom esni, vigyázok magamra és ti is vigyáztok rám még így messziről is... - Nehéz feldolgoznom tényleg, hogy miattam vált szét a családunk és vannak most oly messze egymástól, tőlem... a tekintetében látom, ahogy őt is aggasztja mindez, ahogy ő félt engem... hiába a nagy szabadság amit adtak nekem, hiába mindez ha közben a családom annyira hiányzik, hogy mindent megadna azért az ember, hogy egy pillanatra is ölelhesse őket. Mégis, elmosolyodom és biztatóan nézek rá, nem hagyom, hogy elkeseredjen, ez most már nem az a pillanat. Együtt vagyunk, még ha nem is érinthetjük meg egymást, de itt van és meg tudtuk beszélni a gondunk - bajunk, és innentől kezdve már minden sokkal jobb lesz és persze könnyebb. Az én lelkem sokkal könnyebb lett.
- Igen, együtt leszünk mind, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. - El kell nevetnem magam, ha belegondolok, hogy milyen volt amikor együtt voltunk. Mindig akadtak problémák családon belül is, de a legszebb pillanatainkat együtt éltük... együtt erősebbek vagyunk és nincs, aki szétszakítsa ezt a köteléket. Visszaülök az ágyra.
- Nem tudom mennyi időd van még, de mesélj valami vidámat, milyen Franciaország? Hogy van Cami? Merre mentek majd? - Úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy valami másról is témázzunk, hiszen eleget szomorkodtunk, az ígéretek pedig ígéretek, innentől kezdve már csak ezekre kell gondolnunk. Reménykedem, hogy ne jöjjön közbe semmi.

soksok ● apa <3
●●




Hope Mikaelson
Tribrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
Egyedül, mint a kisujjam
Play by :
Danielle Rose Russell
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyVas. Ápr. 28, 2019 1:36 am





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Azt hittem, minden rosszat "sikerült" átélnem már egymagam, s a családommal egyetemben. Viszont annál rosszabb nem történhet, mikor elveszíted a gyermeked, ezzel nem voltam tisztában, amíg nem lett nekem Hope. Onnantól tudtam, hogy az ő biztonsága a lényeg, csak az számít, valamint az, hogy magam mellett tudjam. Hayley egykor úgy hitte, jobb neki nélkülem, meg akart szökni vele, s talán akkor kellett volna engednem, hogy magával vigye. Mégsem voltam rá képes, nem tudtam elengedni a kezét, magam mellett akartam tudni mindenáron, akkor is, ha nem érdemeltem meg. Most sem éreztem méltónak magam a szeretetére, de egészen más volt a helyzet, mert... Ő kérte, hogy mellette legyek, az élete része, ahogy mindig is kellett volna. Az elmúlt évek erős karmokkal martak belém, s nem eresztettek, még azután sem, hogy némileg jobb lett az életem, avagy lehetett volna. Ott volt mellettem Cami, aki a jó útra terelt, én mégsem tértem teljesen észhez. Őt is el aakrtam taszítani magamtól, csakhogy nem mertem, a testvérem nonszensz viselkedése miatt nem engedhettem el. Hope pedig... szüksége volt rám, ezt nehéz volt belátnom, mert tudtam, amint megteszem, képtelen leszek távol maradni tőle. Talán mégis így volt a jobb, mégis idegen érzés volt elfogadni mindezt. Felvontam a szemöldököm, ahogy küszködött a szavakkal, s már majdnem rámutattam, hogy épp emiatt nem lehetek vele, hiszen ő sem tudja az okát megfogalmazni, csak egy buta késztetést érez rá, hogy az apjával legyen, mert ez a természetes. Aztán folytatta, s én inkább nem szólaltam meg, csak én is felsóhajtottam, ahogyan ő tette. - Nem akarom, hogy egész életedben reménykedj, és azt várd, hogy az apád normális legyen, ahogyan én tettem évszázadokig. - A hangom már egyáltalán nem volt olyan határozott, mint percekkel ezelőtt, szinte lemondóan kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Próbáltam meggyőzni magam, s őt is, hogy az a helyes, ha újra eltűnök, vissza se nézve, de nem volt hihető. - Nem. - feleltem őszintén, s magamban még hozzátettem, hogy azt sosem akartam. Sőt. Mindig is attól rettegtem, hogy magamra maradok, ezért bántam minduntalan olyan mostohán Rebekah-val. - Viszont azt akarom, hogy senki se legyen többé a zsarnokságomnak, vagy épp kegyetlenségemnek kitéve. Jobb életet akarok neked, mint a családunk többi tagjának. - S úgy gondolom, hogy nélkülem lehet csak így. Ezt viszont már nem mondtam ki hangosan, úgysem értett volna egyet velem, csak még jobban feldühítem. - Ha ezt akarod... megígérem, hogy nem hagylak magadra többé. - suttogtam, nehezemre esett mindezt kimondani. Egy kicsit közelebb léptem hozzá, fájdítva a szívemet, hogy nem érinthetem meg. Ahogy újra az arcára pillantottam, nehéz lett volna megmondani, hogy külsőre kire hasonlít jobban, rám, vagy az anyjára. Sok hasonlóság volt köztünk, ezt könnyedén megállapíthattam, s nem csak külsőre. - De ha bármi bajod esik... - rémült kifejezés ült ki az arcomra, és a fejemet ingattam. Ha bármi történne vele, nem tudom mit csinálnék, valószínűleg végleg elveszíteném a józan eszemet, s el akarnám pusztítani az egész világot. Nagyon nyeltem, s kissé idegesen meredtem rá, mint aki nem tudja, mit feleljen erre, majd biccentettem, nehezemre esett visszatartani a könnyeket, mégis erős maradtam. Az érzés, ami a távollétében eluralkodott rajtam... nincsenek rá szavak, ha akarnám, sem tudnám leírni, milyen volt a tudat, hogy nem lehetek a lányommal. Ezerszer rosszabb, mint egy tőr a szívbe, bármilyen fájdalomnál erősebb, elviselhetetlenebb, amit tapasztaltam ezer évem alatt. - Hope. Újra együtt lesz a családunk. - feleltem halkan, s ebben az ígéretben minden érzésem benne volt, amit kimondani képtelen voltam. Viszont most először végre teljesen őszinte voltam, komolyan gondoltam minden egyes szót, ennyire elszánt már rég nem voltam.

582 szó △ dynastyHope szobája 1396136600 Hope szobája 2453766849  
©

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖






“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."

Klaus Mikaelson
Hibrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
△ with my demons
Play by :
△ joseph 'bloody king' morgan
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
30
Népszerûség :
1

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptySzomb. Ápr. 27, 2019 9:39 am



Klaus & Hope

Furcsa érzés, amikor látom az embereket a családjukkal az utcán. A szeretet ami körüllengi őket... olyan természetesnek tűnik, olyan egyszerűnek. Ám nekem ez sohasem adatott meg és már úgy érzem, nem is fog. Nekem az a normális, hogy folyamatosan történik valami, rengetegszer kerülünk bajba és újra és újra meg kell mentenünk egymás életét. Az évek során megkeresett minket annyi ellenség, amennyi szerintem másnak négy élet alatt sem jut. De mindet túléltük, még mind élünk... igaz, hogy távol egymástól, de ez is csak ideiglenes tudom, mint ahogy minden más is az volt eddig. Ugyan a hosszú idő ami eltelt közben fáj, mert az űr, amit ők hagytak egyre nagyobb lett lelkemben és a vágyakozás pedig erősebb. Viszont vissza kell fognom magam, hogy ne menjek a közelükbe, de egyre inkább érzem, hogy kevés már a telefon, éreznem kell ölelésüket, hogy lelkem ismét megtöltődjön boldogsággal. Rég éreztem már igazi, önfeledt boldogságot...
- De igen, változhat még! Engem nem érdekel mert... - Nehéz összeszedni a gondolataimat, főként, hogy az ő rivalló hangneme sem tett túl jót most. Mégis, át kell lépnem ezen, de valamiért úgy érzem, hiába próbálom elmagyarázni mit érzek, hogyan látom a dolgokat. - Mert én tudom, hogy tudsz jó is lenni, én már láttam! Nekem csak az számít. És hogy mennyi mindent megteszel a családunkért. - Felsóhajtok. Őszintén és mélyen, nem tudom, hogyan adjam ki magamból amit igazából érzek. Már úgy gondolom, mindent elmondtam ami összegzi azt, amit apámról gondolok. Persze ez láthatóan nem érdekli őt túlzottan, olyan érzésem van néhány szava után, mintha még inkább el akarna lökni magától és csak azt szeretné, ha utálnám.
- De ez csak egy ideiglenes állapot, megteszünk mindent, hogy vége legyen! Azzal amit teszel, csak azt akarod elérni, hogy mindenki megutáljon. Egyedül akarsz maradni, apa? Az jobb lenne? - Kicsit eluralkodnak rajtam az indulatok, de szerencsére sikerül hamar legyűrnöm őket és nyugodtan fordulok ismét felé. - Nem fogom hagyni, hogy egyedül maradj. Soha. Ezt a dolgot pedig átvészeljük és újra együtt leszünk majd. Mindannyian. - Szavaim őszinték, talán ettől még soha nem voltam őszintébb azelőtt. Hosszan figyelem őt, ahogy őrlődik, ahogy mindkettőnknek nehezére esik, hogy valójában nincs itt és nem tudjuk megérinteni egymást. Már az sem érdekel, hogy csak Cami miatt keresett fel valójában, mert tudom, hogy ő helyettesíti majd Elijah nagybátyámat és segít apámnak visszatérni a jó útra, visszatereli hozzánk. Mosolyra is görbül a szám a sok mély gondolat után, főként, hogy megigéri, újra eljön majd, de személyesen.
- Az nagyon jó lenne. Még ha nem is lehet... de néhány perc is sokat jelentene. - Addig a pillanatig azon fogok dolgozni, hogy hogyan tudnám ezt a néhány percet néhány órává varázsolni, szükségem van arra, hogy itt legyen, hogy egy kicsit együtt lehessünk. - Nagyon hiányoztál. - Vallom be mostmár őszintén.

soksok ● apa <3
●●




Hope Mikaelson
Tribrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
Egyedül, mint a kisujjam
Play by :
Danielle Rose Russell
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 10:21 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Miközben beszélgettünk, tudtam, hogy előbb-utóbb el kell jönnöm személyesen is. Ez a találkozó után, még ha nem is valódi, képtelen lennék távol maradni tőle. Valahogy meg kellett oldanom, hogy személyesen is eljussak ide, s nem is tűnt annyira lehetetlennek... tudtam, hogy megoldom. Franciaországban már amúgy sem volt túl sok értelme maradni. Camille-t minél meszebb akartam tudni az ellenségeinktől, s borzasztóan nehéz volt belegondolnom, hogy Elijah is közéjük tartozik. Már csak ezért sem akartam ott maradni, féltem, hogy olyat teszek, amit később megbánnék. Újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy a fivérem jelen állapotában azt sem tudja, ő kicsoda, nem ám, hogy én, vagy Cami ki. Emiatt persze érdekesebb volt, hogy mégis miért rabolhatta el pont őt, igazán kételkedtem benne, hogy véletlen volna, na de akkor...? Megráztam a fejemet, ami kicsit furcsa lehetett, de az elmém még mindig elég zavaros volt. Két ujjam közé csíptem az orrnyergemet, skicsit megdörzsöltem, miközben igyekeztem koncentrálni a lányom szavaira, amik nem kevés fájdalmat okoztak. Elkeseredett voltam, és ijedt, s hirtelen erős nyomás nehezedett rám az elvesztegetett évek miatt. A mellkasom feszült, a levegőt is sűrűbben vettem, mint aki fuldoklik. Aztán kitört belőlem minden. - Miért? Hogyan... hogyan gondolhatod ezt? Hogy lehet, hogy téged nem zavar mindaz, amit tettem, s amit még valószínűleg tenni fogok? Nem vagyok jó példa, sőt, pocsék szülő vagyok, ez pedig nem fog változni soha! - fakadtam ki, nem kiabáltam, mégis felemeltem kicsit a hangom. Lehunyt szemmel próbáltam összeszedni magamat, lehiggadni, legalább annyira, ne támadjak rá a saját gyerekemre, amiért hiányzom neki. Az csak hab a tortán, hogy nem tudok itt lenni valójában, s mikor Hope felém nyújtja a kezét, rá kell jönnie, velem együtt, hogy nem érhet hozzám. Egy pillanatra én magam is elfelejtettem. - Én is ezt akarom, Hope. Ugyanakkor mindaz, amit tettem nem volt szükségszerű. Az őrületbe kergetett, hogy Camille halott, nem lehetek a lányommal, a családunk pedig romokban. - Egy halk, rekedtes, s nem túl vidám nevetés is kiszaladt belőlem, mert mindaz után, amit együtt átéltünk, nem akartam elhinni, hogy eddig tartott a családunk ígérete. Az örökkön-örökké szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna. Elijah számára szó szerint nem létezett többé. Szerettem volna odalépni Hope-hoz, és ujjaimmal felemelni a fejét, s amiatt, hogy nem lehet... Ökölbe szorultak kezeim, s egy kicsit állkapcsom is. A mosolya egyáltalán nem volt őszinte, nem az a boldog mosoly, amit utoljára kicsi lány korában láttam rajta. Rengeteg idő telt el azóta, szinte el sem hiszem mennyi! Egy mélyről fakadó sóhaj szökött ki tüdőmből, ahogy megpróbáltam szavakba önteni mindazt, amit érzek, s gondolok. - Szükségem volt rá. Azelőtt Elijah volt, aki próbált terelgetni, kisebb-nagyobb sikerrel, de ő már... - Nem fejeztem be a mondatot, ehylette újfent megráztam a fejemet, rossz szokásommá vált, így próbáltam valamelyes kitisztítani az elmém. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, úgy folytattam, kissé kényszeredetten. - Próbálkozni fogok. És... legközelebb meglátogatlak, személyesen. Ennyit megígérhetek, Hope! - Komolyan gondoltam minden egyes szót, a szemkontaktust fenntartva, hogy úgy is tűnjön, nem holmi üres ígéreteket teszek neki. Nem akartam többé távol tudni magamtól, nem ennyire, telefonhívások nélkül, viszont ez sem volt elég. Legalább egyszer látni akartam, oly' rég volt már, hogy a karjaimban tarthattam, szinte nem is emlékeztem milyen érzés megölelni a saját lányomat.

529 szó △ dynastyHope szobája 1396136600 Hope szobája 2453766849  
©

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖






“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."

Klaus Mikaelson
Hibrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
△ with my demons
Play by :
△ joseph 'bloody king' morgan
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
30
Népszerûség :
1

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 5:37 pm



Klaus & Hope

Látom, amint bűnbánóan próbál szavakat kicsikarni magából, de mindketten tudjuk, igazából nincs konkrét válasza arra, hogy miért szakította meg velem a kapcsolatot. Ezt soha nem fogom megérteni, hiszen elvette önmagától és tőlem is azokat a gyermekkori pillanatokat, amikor talán egy lánynak a legnagyobb szüksége lehet az apjára. Nekem mindig ő volt a legnagyobb álmom, hogy egyszer majd annyi időt tölthessek vele, amennyit csak szeretnék... hogy sokkal jobban megismerjem, hogy megláthassuk mindketten, mi a közös bennünk. Hiszem, hogy ez neki is jót tehetett volna, mégha csak néhány telefonbeszélgetésből is derültek volna ki ezek, de szörnyen érzem magam az miatt, hogy szétszakítottuk a családunkat... ebbe soha nem fogok belenyugodni és tudom, hogy Freya néném sem. Még igy is igyekszünk összetartani, minden erőnnek megoldást találni. Egyrészt ezért is látogat meg olyan szokszor engem Freya itt az iskolában, másrészt pedig ő egy igazi mentor, imádok tőle tanulni és kérdezni. Sokkalta előrébb járok már a boszorkányság terén mint a korombeliek. Persze ez megint csak egy olyan dolog, amit nem tudnak mások. Igazából ha belegondolok, engem itt senki sem ismer igazán.
- De igenis szükségem van rád, apa! -  Csattanok fel és egy pillanatra elfelejtem, hogy ő nincs itt igazából, kezemet az övére tenném amolyan bátorításként. Rossz érzéssel tölt el, amikor ismét rájövök, hogy ez nem lehetséges. Nagyot nyelek, mély levegőt veszek, és igyekszem a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat, hogy minél előbb elmondjam amit gondolok, nehogy itthagyjon mielőtt még megbeszélnénk mindent ami fontos. Annyi mondandóm lenne számára...
- Amit tettél okkal tetted, ebben biztos vagyok. Engem nem érdekel mindez, csak az, hogy végre újra együtt lehessünk. Amióta elmentetek, csak ez lebeg a szemem előtt. - Magyarázom és szintén lehajtom a fejem, most úgy nézünk itt ki, mint két bűnbánó, akik úgy érzik, hibásak és már soha többé nem lehetnek ugyan azok. Pedig még van remény számunkra, én érzem a zsigereimben! Egyébként pedig ismerem őt annyira, hogy tudjam, minden amit eddig tett, azt a családunkért és értem tette. Nem ítélem őt el. Soha nem tenném. Mikor rákérdezek arra, hogy miért most jött el, miért nem hamarabb, kicsit összeszorul a szívem. Az igazságra vágytam, de néha jobb inkább egy kegyes hazugság. Persze megértem, amit érez, én is szeretnék hasonlóan érezni egyszer valaki iránt majd... mondjuk a körülöttem lévő sötétség, baj és kavarodások miatt igen valószínűtlennek tartom. Elmosolyodom, amolyan zavarodott mosoly ez most, majd felnézek ismét rá, megvonva vállamat.
- Örülök neki, hogy él és jó útra terelt. A lényeg, hogy itt vagy, és remélem, hogy most már nem szakítod meg velem a kapcsolatot. - Meglepődöm egyébként azon, hogy Cami életben van, de persze ennek is pont úgy örülök, mint ahogy apám jelenlétének. A mi világunkban már semmi sem furcsa vagy véletlen, annyi minden történt velünk, hogy igazából nehéz már nekem meglepetést okozni... pedig még csak a tizenötödik életévemet taposom. Fel vagyok készülve, Alarick is pont ezért visz mindig magával, ha munkaügyben utazik el.
Hosszan tekintek csak rá, nem jönnek a szavak, de nekem ez is elég, hogy itt van és kicsit tudunk beszélni, még ha ilyen fájdalmas dolgokról is. VIszont a jövő előttünk áll, én elengedem a múltat, és remélem ő is hasonlóan tesz majd.

soksok ● apa <3
●●




Hope Mikaelson
Tribrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
Egyedül, mint a kisujjam
Play by :
Danielle Rose Russell
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 2:16 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Ne telt volna el úgy nap, hogy ne gondoltam volna a lányomra. Főleg az a bizonyos eset után, mikor megpróbált kapcsolatba lépni velem, éppen úgy, ahogyan én most próbálkoztam. Nem volt büszke arra, hogy úgy látott, nem akartam soha, hogy lássa, miféle szörnyeteg is vagyok én, de nem pörgethettem vissza az időt. Helyette szerettem volna megmutatni neki, hogy annak ellenére, hogy rengeteg vér tapad a kezemhez, még mindig az édesapja vagyok, aki szereti őt, s aki bármit megtenne érte. Ez a két dolog nem igazán volt összeegyeztethető, mégis meg kellett próbálnom, be kellett bizonyítanom... leginkább saját magamnak, hogy képes vagyok az apa szerepben is helytállni. Kérdéseire nem tudtam hirtelen mit felelni, csak álltam ott, szinte kővé dermedve, és úgy meredtem rá, mint aki nem ismeri ezen fogalmakat. Valószínűleg a testvéreimmel így tartotta a kapcsolatot, míg én semmilyen módon nem álltam vele szóba, ellöktem magamtól, mert így könnyebb volt számomra. Mentegetőztem, Hope-pal takaróztam, ő volt az én "alibim", s bár tényleg őmiatta vállaltuk be, hogy magunkba fogadjuk a Sivárt, tarthattam volna vele a kapcsolatot. Ez az én, saját döntésem volt, s ha jobban belegondolok, önnönmagamat taszítottam az őrület határára. Camille elvesztése csak a hab volt a tortán. Szóra nyitottam a számat, de hang ezúttal sem jött ki belőle, végül csak széttártam karjaimat. Nem tudtam felelni, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Hogy megfordult a fejemben, mégsem hívtam fel soha? Hogy egy gyáva féreg vagyok, aki eltaszította magától a saját lányát, mert nem bírta elviselni a hiányát? Hol van ebben a logika... Következő szavaira még inkább megnyúlt az arcom, szemeim tágra nyíltak. Aztán bólintottam. - Sajnálom Hope. Nem voltam önmagam, én... Hisz' láttál! Azok után végképp nem kereshettelek. Előtte pedig... Hope, rosszabb voltam, mint eddig bármikor. - A hangom mintha nem is s sajátom lett volna, rekedt, mintha hónapok óta most beszélnék először. A mondat végére a fejemet lehajtottam, szégyelltem magam, mert pontosan tudta, hogy mit műveltem, amíg nem voltam mellette. Most sem voltam, nem teljesen, nem vonhattam köré karjaimat, s nem foghattam két kezem közé arcát, hogy megnyugtassam, minden rendben lesz. Nem voltam képes rá, mert még mindig féltem. Nem attól, mi történik, ha egy szobában vagyunk, attól, hogy ha valóban itt lennék, hogyan tekintene rám, a szörnyetegre, akit apjának kell neveznie. - Nem véletlenül tartom magam annak. Nem vagyok jó ember, és nem vagyok benne biztos, hogy szükséged van magad mellett egy ilyen... szörnyetegre. - S végül kimondtam, amit egész idáig gondoltam, amit nem akartam eddig szavakba önteni, de... egyértelmű volt. Számomra is, s bizonyára számára is, aki ismert, akár hírből is, tudta, hogy miféle fenevad vagyok. Egy könyörtelen gyilkos, akinek nem szabadott volna szaporodnia, mert mégis melyik gyerek akar magának hozzám hasonló apát? A sötét gondolataimból Camille arca rántott ki, ahogy lelki szemeim előtt láttam őt, s a kérdését, miszerint hol van Hope. Azt hiszem, ha ő nem bukkan fel, akkor most nem állnék itt, a lányom szobájában. Nagyot nyeltem, nem akartam eltitkolni előle mindezt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy fájdalmat fogok okozni a szavaimmal. - Camille miatt. Ő... életben van. - A hangom lehalkult az utolsó szónál, s többet megint csak nem tudtam kipréselni magamból. Nem voltam túl bőbeszédű, de talán ez a pár szó is épp elég lesz neki ahhoz, hogy tudja, ha Cami nem keres fel... most nem lennék itt. Csak miatta jöttem el. Ezt mégsem mondom ki, mert egyrészt nem teljesen igaz, másrészt minek fájdítsam Hope szívét, mikor így is eléggé összetörtem már? Kezdtem úgy érezni, el sem kellett volna jönnöm.

575 szó △ dynasty △ Ez most béna  Hope szobája 3739568389 Hope szobája 2453766849
©

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖






“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."

Klaus Mikaelson
Hibrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
△ with my demons
Play by :
△ joseph 'bloody king' morgan
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
30
Népszerûség :
1

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptySzomb. Ápr. 20, 2019 11:23 am



Klaus & Hope

Tudom, hogy mindannyian engem védenek, egész eddigi életemben ezt tették, hogy valóban egy reménység lettem a Mikaelson család számára... viszont be akarom bizonyítani nekik, hogy már nem kell engem védeniük, képes vagyok igazi tribridként a segítségükre lenni és ha törik, ha szakad akkor is találni fogok valami módot arra, hogy a családom ismét egyesüljön. Mindannyian nagyon hiányoznak, sajnálom, hogy Elijah teljesen kizárt bennünket, de legalább Kol és Rebekah még adott magáról életjelet az évek során, ami mindig lelki erőt adott számomra a továbbiakhoz és a kitartáshoz.
Néha már nem voltam benne biztos, hogy apámat újra láthatom, de őszintén valami hasonló módot képzeltem el az első találkozásunkra hosszú idő után. Vagy ő, vagy én jelenünk meg a másiknál váratlanul. Nem bántam, hogy ő tette meg, igazából valami hasonló módot választhatott rá mint akkor én... a mai napig felébredek álmomból néhányszor az emlék miatt, amikor vérben úszó arccal láttam őt abban a szobában... elhessegetem a gondolatot, most nem szeretnék erre koncentrálni. Miután sikerül kicsit erőt vennem magamon és végre észhez térek, kérdéseim elárasztják őt. Nem tudom, milyen válaszokat várhatok majd tőle, de most már igazán kíváncsivá tett és remélem, jó magyarázattal fog szolgálni.
- És a telefon? Skype? Akármi? - Vágom rá hirtelen mielőtt még bármi mást mondhatna. Kicsit dühösebben talán mint kellene, de hamar lenyugtatom magam, mert igazából tudom, mennyire nincs értelme, hogy itt dühöngjek. Inkább végighallgatom. Felemelem a fejem és tekintetében keresem a válaszokat. Viszont csak a fejrázás marad, de ő sem fejezi be mondandóját, hisz tudja, mennyire nem logikus ez számomra és mennyire nem tudom megérteni. Szükségem lett volna az apámra. Ha csak hetente egyszer is, egy rövid hívás keretében... az is tökéletes lett volna.
- Neked könnyebb volt. Mert mindenkit elvágtál magadtól. - Természetesen elfogadom a bocsánatkérését, nem akarom őt újra elveszíteni, de őszintén félek, hogy ez most megint évekre elegendő beszélgetés lesz kettőnk között. Remélem, hogy nem. - De apa... attól még, hogy tettél rossz dolgokat és attól, hogy rossz embernek tartod magad, nekem még szükségem van rád, az apámra, aki akkor is gondoskodó és védelmező velem amikor őrült a tekintete. - Mondom meg őszintén a véleményem. Remélem megérti mit akarok ezzel mondani és elfogadja végre, hogy ez nem jó. Egy kisebb szünetet tartok, hagyom, hogy feldolgozza a mondandóm, és válaszoljon is rá, majd csak utána teszem fel a kérdést, ami nem hagyott nyugodni amióta megláttam őt idebenn a szobámban.
- Miért most? - Valami biztos történt, valaminek kell lennie. Csak reménykedem, hogy az igazságot hallom majd tőle.

soksok ● apa <3
●●




Hope Mikaelson
Tribrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
Egyedül, mint a kisujjam
Play by :
Danielle Rose Russell
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyPént. Ápr. 19, 2019 8:47 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Olykor előfordult, hogy a testvéreimmel különváltunk egymástól, saját utat kialakítva magunknak, de az évek során mindig visszataláltunk egymáshoz.Ez volt az első alkalom, hogy úgy tűnt, többé nem lehetünk együtt, még egy légtérben sem, mert elhozhatja a világvégét. Nem engedhettük, hogy a Sivár győzzön, hogy Hope-nak bántódása essen. Eddig mindig tudtuk, ha bármi történik, megoldjuk, egy családként, mert semmi sem vethet véget az ígéretünknek, semmi sem állhat közénk. Ennyire viszont még sosem volt kilátástalan a helyzet. Mindenkit hiányoltam a magam módján, de Hope nélkül az élet sivár volt - ironikus, mi?
Amint belépett az ajtón, elállt a lélegzetem. Olyan régen láttam már! Úgy tűnt, ő sem hiszi el, hogy itt vagyok, elmosolyodom, mikor belecsíp a saját karjába. A mosoly ugyan halovány, szinte ott sincs, mégis szórakoztat, hogy a lányom ennyire hasonlít rám. Nemhisz a saját szemének, ha olyasvalakit lát, akiről tán úgy hitte, nem is látja többé. A helyzet emlékeztetett a néhány nappal ezelőttire, mikor Camille felbukkant az ajtóm előtt. Szólásra nyitottam a számat, aztán azzal a lendülettel be is csuktam, mikor megpróbált a közelembe férkőzni, de jóformán átnyúlt rajtam, mint valami fura, mágikus hologramon. - Sajnálom. Nem jöhettem személyesen... - motyogom elszomorodva, még fejemet is lehajtom egy pillanatra, csak azután nézek fel rá újra bűnbánatosan, hogy mély levegővel szívtam tele a tüdőmet. Ő is hasonlóképp cselekedik, lehajtja a fejét, majd a csuklóját körülölelő ékszerrel kezd játszadozni, ahogy kislány korában is mindig csinálta. Viszont már megnőtt, fiatal felnőtt vált belőle, egy gyönyörű, erős, fiatal nő. Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem, s belegondoltam a sok elvesztegetett időbe. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek neki. Mit mondhat egy apa a lányának, miután hosszú idő után végre újra elé áll, ráadásul nincs is itt valójában. Végre kifújtam a levegőt, amit eddig benn tartottam, mellkasom megremegett, ahogy kiszökött belőlem az elhasznált oxigén. - Azt hiszem... úgy gondoltam jobb neked, ha teljesen megszakítom a kapcsolatot. Könnyebb lesz, ha... - megráztam a fejem, mivel pontosan tudtam, hogy ez nonszensz. Ezek az én gondolataim voltak, az én érzéseim. Egyik sem az övé. Nem őt próbáltam védeni, magamat. Mert könnyebb, ha elzákózom, könnyebb, ha háttérbe szorítom az érzéseimet, és másra koncentrálok. - Sajnálom, Hope. - Ennyit sikerült kinyögnöm, s újra lehajtottam a fejemet. Talán ezt a gesztust is tőlem tanulta el, vagy örökölte, hiszen nem voltam mellette. Mégis hogyan leshetett volna el bármit is tőlem?

386 szó △ dynastyHope szobája 2453766849
©️

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖






“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."

Klaus Mikaelson
Hibrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
△ with my demons
Play by :
△ joseph 'bloody king' morgan
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
30
Népszerûség :
1

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptyCsüt. Ápr. 18, 2019 6:42 pm



Klaus & Hope

Az utóbbi időben minden erőmmel azon ügyködtem - természetesen totális titokban -, hogy mihamarabb megtaláljam apámat és ha kell, utána is menjek, hiszen már nagyon régen nem tudtam vele kapcsolatot létesíteni. Tudnom kell, miért szakított meg velem mindent, Ennyire nehéz lenne felemelni azt az árva telefont és megnyomni rajta a hívás gombot? Nem hinném. Ezt nem tudom megérteni a mai napig. Hiába próbál anya és Freya győzködni arról, hogy tudjuk milyen az apám... de én pedig a lánya vagyok és azt hiszem, az elszántságomat tőle örökölhettem. Persze anya se kispályás, ezt nem vitatom.
Épp a szokásos feszültséglevezető edzésről érkezem vissza Mr. Saltzmannal, amikor néhány diák aggódóan jelzi az igazgatóúr felé, hogy a lányaival ismét valami van. Az őszintét megvallva, sosem tudtam velük úgy igazán összebarátkozni, de hogy ez miért történhetett, fogalmam sincs. Az utóbbi időben azt vettem észre, talán kicsit nehezményeznek rám amiért az apjukkal edzek, és egyébként is igen sok időt töltök Alarickkal, de persze csupán munkaügyben, és megígérte nekem, hogy ha tud, segít a problémám orvoslásában - ugyanis neki is beszéltem a Sivárról.
Megígértem neki, hogy amit tudok utána megyek, de remélem, nem lesz valami nagy baj odalent, meglepő módon jól kordában tudják tartani azt itt élő tinédzser lények sokaságát, ezt mindig is csodáltam ebben az iskolában. Most viszont sietős lépteimmel az emeletre trappoltam, hirtelen - nagy hévvel nyitottam be a szobám ajtaján, de azonnal meg is torpantam amikor megláttam ott ülni apámat. A rég nem látott apámat. Hirtelen nem tudtam, káprázik e a szemem vagy halucinálok talán... vagy lehet, csak egy álom? Megcsípem a karom, de hamar konstatálom, fent vagyok és ő tényleg itt van.
- Apa? - Nagyot nyelek, miközben eszembe jut becsukni az ajtót magam mögött, mielőtt még valaki kérdezősködni kezdene. - Te meg mit keresel itt? Hogyan....? Nem lehetsz ilyen közel... - Fogalmam sincs mit mondhatnék, zavarodottan lépek az asztalomhoz és teszem oda le a holmimat, majd csak azután veszek magamon egy kis erőt és közelebb megyek hozzá, hisz úgy hiányzott, olyan jól esne a közelsége! Viszont hamar rájövök, ez nem lehetséges. Kicsit elszomorít ugyan, de mégis megnyugtató a tudat, hogy nem hozzuk a világra a pusztulást. Nem lenne kellemes.
- Így már értem. Apa... hol voltál eddig? - Hajtom le a fejem, a karkötőmmel kezdek babrálni.

soksok ● apa <3
●●




Hope Mikaelson
Tribrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
Egyedül, mint a kisujjam
Play by :
Danielle Rose Russell
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája EmptySzer. Ápr. 17, 2019 3:41 pm





You are, and always will be... my Hope



Hope & Klaus


Cami életben volt. Mindvégig életben volt, míg én lassan az őrület szélére kerültem, sőt, ténylegesen az őrületbe is kergetett a tudat, hogy Hope-pal együtt őt is elveszítettem, méghozzá véglegesen. A dühöm csillapíthatatlan volt, miután megtudtam, mi történt Camille-lel, s hogy ki tette ezt vele; különösen az, hogy ki tette ezt vele. Tudtam, hogy Elijah megszabadult az emlékeitől, leginkább tőlem, mert félt, hogy nem tudná tartani a távolságot, de mégis... miféle ember vált belőle az ígéretünk emléke nélkül? Miután a dühöm kicsit leapadt, s már tényleg elhittem, hogy Cami ott van velem, biztonságban, kicsit megnyugodtam. Az elmém is nagyjából visszanyerte az állapotát, bár nem voltam teljesen önmagam. Nem az a Klaus Mikaelson, aki egykor.
Nem szívesen hagytam magára Camille-t, de látnom kellett Hope-ot, még ha ezt innen, Franciaországból is kellett megtennem. A megadott címhez mentem taxival, s nehezen uralkodtam magamon, szememet szinte végig a sofőr nyaki ütőerén tartottam. A vére illata minden másról elvette a figyelmem, egy örökkévalóságnak tűnt az út emiatt. A sofőr krákogása rántott vissza a valóságba, meg kellett ráznom a fejemet, hogy észhez térjek. A kezébe nyomtam a bankót, majd lassú mozdulatokkal szálltam ki a kocsiból.

- Mondtam már, nem ártom bele magam a vámpírok ügyeibe. Különösen nem a tiédbe, hibrid! - nézett élesen a szemembe, mire én felvontam a szemöldököm. Miért annyira nehéz a boszorkányoknak azt tenni, amihez értenek? Nem mintha feláldozni akarnék valakit, csupán... látni a lányomat. - Ezek szerint tudod, ki vagyok én. S azt is, hogy mire vagyok képes. - Széttártam a karjaim, hangszínem egyáltalán nem kedvességről árulkodott, valójában azt sem árultam el neki, kit akarok látni. Nem rá tartozott, ráadásul egyáltalán nem bántam, hogy tartanak tőlem mások. Féljenek csak, nem a szeretetüket, vagy tiszteletüket akarom kivívni, csak megkapni, amit akarok.
Egy kis győzködés után - amit inkább nem részleteznék - végül sikerült elérnem a banyánál, amiért jöttem. Összegyűjtötte a kellő hozzávalókat, s nekilátott a bűbájnak, míg én megpróbáltam összeszedni magam. Idegesen járkáltam fel, s alá, majdnem meg is gondoltam magam, mikor aztán bólintott. Most már nem volt visszaút. Egyik pillanatban még a lakásban álltam, a következőben meg pedig valahol egész máshol jártam. A fotók alapján Hope szobájában. Görcsbe rándult a gyomrom, és az ágyhoz sétáltam, meg akartam réinteni a takarót, amikor is észbekaptam, hogy nem vagyok itt valójában, fizikailag még mindig a boszorkány otthonában álltam. Mély levegőt vettem, s reméltem, hogy Hope felbukkan, addig is volt időm összeszedni a gondolataimat, amik egyelőre csapongtak, dühös darázsként ütköztek a koponyámnak.

405 szó △ dynastyHope szobája 2453766849
©️

❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖






“We were innocent once. This bloodlust was forced upon us by our parents, turning us from prey to predator. We are the demons lurking in the shadow, We are the savage villains in fairy tales told to children. But not for my child. Not for Hope. In her story, we are the knights in shining armour."

Klaus Mikaelson
Hibrid
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
△ with my demons
Play by :
△ joseph 'bloody king' morgan
Keresem :
Elijah & Rebekah & Kol
Hayley & Marcel
Léptek száma :
30
Népszerûség :
1

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Hope szobája   Hope szobája EmptyVas. Május 20, 2018 2:24 am

***

Always and Forever
Értetek
vagyunk
Szintlépési fázis :
Az oldal szíve
Léptek száma :
449
Népszerûség :
0

Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hope szobája   Hope szobája Empty

Ajánlott tartalom


Hope szobája Empty
Vissza az elejére Go down
 

Hope szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls :: Salvatore Boarding School :: Hálókörletek-
^
ˇ