Nagyapám sokat mesélt nekem régi históriákat, legendákat, történeteket… amik állítólagosan vele történtek meg. Ilyenkor mindig csillogó szemekkel hallgattam őt, s ittam a szavait, mígnem apám belépett a szobába, hogy félbeszakítsa az egészet. Gyűlölte, hogy nagyapa ilyen ostobaságokkal tömi a fejemet – még hogy vámpírok és boszorkányok? Meg vérfarkasok? Igen, nagyapa szerette eltúlozni a dolgokat, s minden történet, amit mesélt, egyre vadabb külsőt öltött. Mondhatni, én magam sem hittem el egy szavát sem, de mégis örömmel hallgattam végig mindent.
- Apám, ideje volna befejezned azt, hogy ilyenekkel tömöd a gyerek fejét. – Vetette oda nagyapának a szavakat, aki megsimította a fejem. Igen, az ölében ültem, ott volt a legkényelmesebb hallgatni a meséket.
- Ugyan már, fiam… te is tudod, hogy ezek nem csak mesék. – Tekintetük találkozott, s szinte tapintható volt a feszültség köztük, de én annyira gyerek voltam még, hogy ebből semmit nem érzékeltem.
- Pontosan ezért fejezd be. – Apám odalépett hozzám, majd a karomat megfogva húzott el nagyapától, így botladozva másztam oda hozzá, majd léptem elé. Felpillantottam rá, s nyeltem egy nagyot.
- Apa…? – Kezdtem bele, de nem hagyott végül szóhoz jutni. Leguggolt elém.
- Kyra, figyelj rám… - A vállaimra csúsztatta a kezeit és gyengéden megszorította, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Határozott volt és komoly. Ha akartam volna sem tudok megszólalni, mert egyszerűen nem engedte. – Nagyon fontos lesz, amit most mondok. Ezt… - Elengedte a vállaimat, majd egy gyűrűt mutatott nekem. - …soha, de soha… - A kezemért nyúlt, s megfogta, majd elkezdte felhúzni rá a gyűrűt. - …nem veheted le. A védelmedre van, érted, Kyra? Tartsd észben. Mindig. – Magyarázta, miközben én magam lepillantottam a gyűrűre.
- Ugye nem azt a gyűrűt adod neki oda, fiam? – Hallottam nagyapa hangját, de apám nem figyelt rá. Csakis rám. Megfogta az államat és maga felé fordította.
- Megértetted? – Kérdezte, s addig nem eresztett el, amíg nem bólintottam.
- Ühm. Soha nem veszem le. Ígérem. – Nem tudtam felfogni, miért fontos ez annyira neki, de ígéretet tettem.
- Ezzel csak elrejted számára a valóságot. Azt, hogy ő… - Apám odalépett nagyapához.
- Elég volt ebből. Ő normálisan fog felnőni. S téged is megkérlek, újra és utoljára, hogy fejezd be ezeket a történeteket… - Idegesen csengett a hangja. Feléjük fordultam, s közelebb léptem, de mikor szóra nyitottam a számat, apám intett, hogy maradjak csendben. Aztán elvitt nagyapától. Az volt az utolsó nap, hogy láttam őt, mert onnantól nem engedett a közelébe.

***
Évek teltek el, mióta megkaptam azt a gyűrűt és betartottam az ígéretemet. Soha nem vettem le, egyetlen pillanatra sem, s mégis… most nyoma veszett. Nem tudtam, hol, hogyan és voltaképpen mikor, de egyszerűen elhagytam. Idegesen túrtam a hajamba, majd nyúltam a gyűrűsujjamhoz. Idegesített, hogy már nincs rajta. Mindig ott volt és… a hiánya. Pedig csak egy vacak gyűrű. Sosem hittem az erejében, abban, hogy megvéd bármitől, ahogy apám mondta. Inkább csak egy olyan tárgy volt, emlék, amihez kötődtem. Talán nem is maga a tárgy érdekelt, hanem a nap, amikor kaptam. Hiszen akkor láthattam utoljára nagyapát. Hiányzott. Ő olyan figura volt az életemben, akire mindig számíthattam. A humorára, a meséire, a vigasztaló karjaira… minden olyat megadott, amit apám soha. Apám teljesen másképp állt hozzám. Szeretett és óvott, de sosem közeledett felém. Falakkal volt körülvéve, amiket a saját lányának sem engedett átmászni. Sosem értettem, miért nem.
Idegesen léptem ki a kapitányság ajtaján, majd indultam hazafelé, miközben kezeimet a kabátom zsebébe süllyesztettem. Sebes léptekkel haladtam előre, a szél így bele-belekapott a hajamba, s meglengette az arcom, vállam körül. Tekintetemmel folyamatosan a környezetemet vizslattam, olyan lehettem, mint valami vadállat, aki az áldozatát keresi, s bármelyik pillanatban lecsaphat. Legalábbis, én így éreztem magam.
Aztán az ég megdörrent, s esőcseppek kezdtek hullani. Először csak alig-alig, de hamar rákezdett az igazi felhőszakadás, így előszedtem a táskámból a piros esernyőmet. Világéletemben gyűlöltem a piros színt, de mikor néhány éve bementem vásárolni egy üzletbe, nos, ez volt az utolsó darab. Az eső viszont szakadt, így nem volt lehetőségem variálni. Megvettem. Azóta pedig szinte tönkre is ment, de nem szakítottam időt a vásárolgatásra. A zebránál álltam meg, mellém pedig jó néhány másik ember állt. Jelenleg nem vágytam senki társaságára, így frusztrált, hogy ilyen közel állnak hozzám, de nem tehettem ellene semmit. A lámpa végül zöldre váltott, így elindultam, s mikor felnéztem, a tekintetem egy férfiéval találkozott. Ahogy elléptem mellette, úgy igazítottam ösztönszerűen a hajamon, majd elfordítva róla a tekintetemet tovább haladtam.
A másik oldalra érve pillantottam meg a földön egy érmét. Azonnal megtorpantam. Körülnéztem, de nem úgy tűnt, hogy bárki keresné, vagy bárkié lenne… így hát leguggoltam az esernyővel a kezemben és megfogtam, s érdeklődő tekintettel forgattam meg az ujjaim közt. Aztán, mintha áram csapott volna meg, nos, megrázott. Az érme kiesett a kezemből, de valamiért mégis utána nyúltam és megfogtam. A markomba zártam és felegyenesedtem vele. Eldöntöttem, hogy utána járok, mi ez az érme…
Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mágikus, s hogy az erőm felszabadul tőle. Amióta hozzám került az érme, látomások gyötörtek egy férfiról… vért láttam, hangokat hallottam. Néha úgy éreztem, az ő szemén keresztül látok mindent. A véres kezeit, az áldozatai arcát… Oh, miket is beszélek? Inkább csak arra tudtam gondolni, hogy kezdek megőrülni. Hiszen ki gondolna arra, hogy boszorkányerővel rendelkezik?