"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az elmúlt napokban próbáltam kideríteni, mégis mi a fene történhetett a világban, miért tért vissza olyan ramaty állapotban az egyik szirénem, s miért nem emlékszik senki arra, ami történt. Az egész nagyon különös volt, semmi magyarázatot nem találtam rá, sem én, sem a démonok, vagy bármelyik lény is a pokolban. Már csak a kitsunék között nem érdeklődtem, de azt csak a végső esetben tenném. Elég egyértelmű volt számomra, hogy nem kedvelnek, vagy legalábbis nem bíznak bennem, így nehéz volt őszinteséget várnom tőlük, akkor is, ha képtelenek voltak hazudni. Kibúvókat attól még találhattak rá, ravaszak voltak, mint ahogyan az összes róka. Legalább az idegességem alábbhagyott, mert nem úgy tűnt, mintha bármi baj is lenne a pokollal, odafent viszont valami egészen biztosan nem stimmelt. Tovább kutattam, még a könyvtárban is jártam, ám ott mégis mit találhatnék, ha azt sem tudom, mit keresek? A felszínen lehetett a válasz, s már el is határoztam a kertben, keresek valakit, akit felküldök szaglászni, mikor lépteket hallottam. Kissé félve fordultam meg, annyi panasz érkezett az emlékezetkiesésre az utóbbi időben, annyi aggódó vagy épp mérges démon keresett fel, akiknek nem tudtam felelni. Félő volt, emiatt még többen gyűlölnek meg, avagy kívánnak fellázadni ellenem, holott erről az egészről én mit sem tehettem. Még csak közöm sem volt hozzá, bármi is történt. - Megbocsáss? - kérdeztem vissza, ahogyan lenézően végigmértem a látogatómat. Avery Keene, avagy újabban egyszerűen csak Raessa. Valahogy képtelen voltam megszokni a testvérpár új nevét. Jómagam még csak el sem gondolkodtam azon, hogy nevet változtassak. Egyszer már megtettem, többször nem kívántam. - Semmi olyat, amibe ő ne egyezne bele. Miért nem vele beszéled meg, hol és kivel tölti az idejét? - billentettem oldalra a fejemet. Könnyedén végezhettem volna vele, elég lett volna egy csettintés, vagy egy pillantás, hogy lángra lobbanjon, a pokol tüze megtette volna a többit. Mégsem akartam elvenni az életét, jobban élveztem, ahogyan a fivérével civakodik, csak mert Tarquin hűen szolgál engem.
Ideges vagyok, nem is kicsit, és ennek az oka most is ugyanaz, mint az utóbbi időben nagyon sokszor. Rühellem már azt a nőt, pedig egykoron még fel is néztem rá, most meg az minden vágyam, hogy a világ másik pontján legyek, és nem vele. Nem hiszem el, hogy egy felnőtt férfi tényleg képes arra, hogy fogja és teljesen elfelejtse az elveit, a gerincét eldobja, mert arra úgysincs szüksége, és ugorjon valaki minden egyes szavára. Esküszöm mindenre ami szentségtelen és szent, nem tudom megérteni erre, hogy lehet képes bárki is. Magasról tesz rá, Ezra mégis úgy ugrálja körbe, mint egy veszett kiskutya, akinek anyára vagy valami másra van szüksége. Nem fogom ezt a rajongást sosem megérteni, mert már inkább tűnik egészségtelennek, mint bármi másnak, és néha még rátesz egy lapáttal, és nagyobb hülyeségbe megy bele, csak mert Katherine azt kérte tőle. Muszáj ezzel valamit tennem, mert ő sosem fogja megmondani neki, hogy ez már több még a kihasználásánál is, én legalábbis így érzem. Néha nagyon elbizonytalanít az, hogy ő mennyire boldogan veti bele magát a dolgokba, mintha tényleg a saját ötlete volna, és ezzel olykor meg is vezet, de a végén mindig kiderül, hogy erről szó se volt. Mondjuk talán még fel is lehetne nézni rá, amennyire el tudja hitetni mindenkivel, hogy nem ő akarja úgy, a manipulálás szerintem a vérében van, amiért olykor még irigykedek is, de most nem. Most betelt a pohár nálam, és nem tudtam ott maradni csendben. A kastély körül kezdem a keresését, nem szeretek annyira oda bejárni, de persze ha nincs más választásom oda megyek, mert ezt a beszélgetést most nem engedem el. Most nem szabad. Az udvaron találom őt meg, ami miatt kis megkönnyebbülést érzek, hiszen nem kellett bemennem, itt kint is el tudjuk intézni. - Katherina! Beszélnünk kell - nekem legalábbis beszélnem kell hozzá, de van egy olyan érzésem, hogy süket füleket és tagadást fogok kapni, de talán az egykori barátságunk számít annyit, hogy meghallgat és legalább rendesen válaszol. Az sem érdekel, ha dolga van, most nem fog elküldeni. - Mit művelsz te a bátyámmal? - nem akarom lefutni a tiszteletköröket, az az idő már elmúlt, most már csak válaszokat akarok, minden köntörfalazás nélkül. Még magam sem tudom, hogy mi lesz ha ezt nem kapom meg, de már így is tele van a hócipőm ezzel a nővel.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem tagadhattam, valahol igaza volt. Az érzelmek tényleg a gyengepontom volt; hisz sosem éreztem semmit. Sosem, egészen addig nem, amíg Lukeal nem egyesültem. De az elmúlt, valahogy megtanultam kezelni és együtt élni vele, talán elnyomnom is sikerült. Aztán jött Zack, akivel létrehoztunk egy olyan köteléket, amivel nem csak az erőnket osztottuk meg, hanem sokkal többet. Ez egy nem kívánt hatás volt, és talán utáltam is kissé ezt az egészet. A szex meg… nem értettem, miért hozza állandóan szóba. - Sosem hátrálok meg, csak van, amire nem érdemes időt szánni – Sziszegtem a fogaim közt, de ennél több szót már tényleg nem érdemelt a dolog. - Tudod, ennek szívből örülök. Egyáltalán nem érdekel, milyen szánalmasak voltak emberként… szánalmasabbak gyaníthatóan, mint most. És ott vezetted meg őket, ahol csak kedved tartotta, igaz? – Költői kérdés volt, hisz tudtam a választ. Ismertem már annyira a történetüket, hogy képben legyek. Kissé ledermedtem a válaszára. Egy éjszaká… na felejtse el szépen. Soha nem bújnék ágyba ezzel a nőstény ördöggel. Soha! Betűzzem? S-o-h-a! Nem érdemel meg. Pontosan ezért nem kaphat meg soha. - Nagyon humoros – A szemeimet forgattam, majd a kérdésre meglepetten néztem rá újfent. Ez talán még a szexnél is rosszabb ötlet volt. – Azt hiszed, a múltamban találsz valami gyengepontot, amit fel tudsz ellenem használni? – Kérdeztem vissza nevetve, majd megráztam a fejemet. – Elég hülye ötleteid vannak. De persze, miért is ne? Te leszel a személyi pszichiáterem és kiöntöm neked a lelkem, Miss Queen – Még meg is hajoltam felé, majd felegyenesedtem. – Vagyis megtenném, de úgysem te győzöl – Vállat vontam. Ezzel pedig a fogadás maga megköttetett, valamint úgy éreztem, a beszélgetésünk is a végéhez ért. Amúgy is bosszantott már, hogy a közelében voltam, így ha nem állított meg, én is elindultam a magam útjára.
- Egyelőre. Egyelőre, Kai. - fintorogtam, nem kívántam teljesen elengedni ezt a témát. Ki akartam ismerni, hogy ne legyen kevésbé veszélyes, ne legyen ennyire távoli. Minél többet tudtam meg róla, annál egyszerűbb volt kiigazodnom rajta, átlátni rajta, kevesebb meglepetés ért volna. De jelenleg tényleg el kellett engednem ezt a dolgot. - Szerintem ez a te gyengeséged. Az érzelmek, meg... a szex. Ha ezeket hozom szóba, meghátrálsz. - vontam vállat, mert ez nem olyasvalami volt, amit fel akartam használni ellene. Bár azért jó volt tudni, hátha mégis szükség lesz rá. Amíg nem birkózik meg ezekkel, könnyű célpont válhat belőle, előttem biztosan. Élveztem ezzel húzni őt, látni a pillantásában a zavartságot. Mintha zavarban lett volna tőle, a maga pokolian kegyetlen módján egész aranyos volt. - Még nem feküdtél le egyikükkel sem. - néztem rá kihívóan, csak azért sem engedtem el a szex témát. - Különben sem ismerted őket, mielőtt vámpírrá váltak... miattam. - mosolyodtam el, szerettem néha azokra az időkre gondolni. Arra, milyen jó lett volna egy szerelmi háromszög a két fivérrel. Ahh! Stefan maga volt az ártatlanság, jóság, szeretet... miatta olyasmit éreztem, amit még soha. Damon pedig huncut volt, már akkor is igazi férfi, aki tényleg elfogadott olyannak, amilyen voltam. Csak ne lett volna féltékeny! Ahogy kiejtette ezt a néhány szót a száján, azonnal elhatároztam, hogy megleckéztetem. Addig is az volt a terv, de ezúttal valami egészen kegyetlen módon akartam a tudtára hozni, velem nem szórakozhat senki! Még ő sem. Nem gondoltam arra, mi lesz utána, mert ezt meg kellett tennem, bárhogy is alakul. Nem is feleltem semmit, csak dühösen meredtem rá, végül kénytelen voltam mondani valamit, hogy még egy kicsit ott tartsam. - Ó, csak egy éjszakát... veled! - Én magam is teljesen komolyan jelentettem ki, nem is folytattam azonnal. Tettem felé még egy lépést, majd a lehető leglassabban vigyorodtam el. - Nyugi! Mi lenne, ha mondjuk... hm. Nem is tudom. Beszélnél nekem a múltadról? A gyerekkorodról, a kovenedről, a börtönvilágról. Mindenről. Ez nem túl nagy ár, ha esetleg nem válik be a kis terved, hogy rátedd a mancsod a trónomra. - billentettem oldalra a fejemet. Én már tudtam, miszerint a férfi úgysem nyerhet, ám ő ezt nem tudhatta, biztosra legalábbis nem. Ameddig el nem dőlt a fogadás, aggódhatott ezen, mert valahogy arra gyanakodtam, nem szívesen mesélne nekem ezekről a dolgokról. Valahol meg is értettem miatta. Hátrébb léptem, így amint vége az alkudozásnak, indulhattam vissza a kastélyba.
397 szó ♛ youtube ♛ note: köszönöm a játékot, drága! ♛
Felesleges volt emlegetnie, tisztában voltam a ténnyel, hogy könnyű szerrel megölhetett volna, ezúttal végleg. Valamiért mégsem tette; nyilván azért, mert valamire talán kellettem neki. Vagy csak élvezte ezt a különös szövetséget kettőnk közt. Vagy a teóriáját, miszerint annyira, de annyira hasonlítunk… talán emiatt nem akar megölni. - Örülök, hogy végre belátod – Felvontam a szemöldökömet, majd vállat vontam. Hiába próbálkozott belém látni, olvasni bennem, nem igazán működött a dolog. Néha még én magam sem tudtam, mi jár valójában a fejemben, vagy épp mikor borul el az agyam és teszek valami váratlant. Vicces volt, hogy saját magam számára is olykor kiszámíthatatlan voltam. - Az ördögbe, K.P… - Mormogtam az orrom alatt, majd a szemeimet forgattam. Igazán örültem volna, ha befejezzük ezt a… a témát. Ugyanakkor nekiugrani nem szándékoztam, hisz lehet, porrá égetett volna. Sóhajtottam egy nagyobbat. - Akárkivel… a Salvatore fivérek az egyetlen kivétel, mi? – Nevettem fel, miközben újfent a szemeimet forgattam. A nőstényördög már csak ilyen volt; a testi élvezeteket valahogy előtérbe helyezte, bár nem értettem, miért. Persze, nő volt és a testével megoldhatott elég sok problémát, legyűrhetett akadályokat… ha nem használta volna ezt az adottságát ki, a pokol sem lehetne most az övé. De ezért akkor is utáltam őt. Én akartam magamnak a poklot. - Neked már úgyis késő, ne siess úgy a felszínre – Újabb nevetés hagyta el a számat, méregetve őt, majd egy sóhajjal inkább félrenéztem. Ha nem ajánlotta volna fel a fogadást, biztos vagyok benne, hogy ott hagytam volna az örök magányban… mármint, jó pár napra. Igen. Annyira biztosan. De így sikerült ott tartania és fel is keltette az érdeklődésem. - Mit kérnél cserébe? Vagy nekem kell kitalálnom? Kapsz egy csomag kekszet – Jelentettem ki tök komolyan, bár sejtettem, hogy nem pont ilyen jutalomra gondol vagy épp vágyik. De nem tudtam, amúgy mi mással hozakodhatnék elő így, hogy semmi támpontot nem adott. Persze, a behódolás múltkor sem működött úgy, ahogyan ő akarta. Nem váltam a kis hűséges pincsijévé és most sem szándékoztam az lenni. Valahogy nem fűlött rá a fogam, hogy egy senki legyek; többre vágytam. Hatalomra és elismerésre. Meg persze a bosszúm beteljesítésére. Gyanakodva méregettem a nőt, azon agyalva, hol van ebben a csapda. Túl könnyen ajánlotta fel a fogadást és még a jutalmat is rám bízta. Vajon miért? Biztos voltam benne, hogy van ezzel valami terve, de nem jöttem rá, mi. Ahogy ő nem tudott bennem olvasni, úgy nekem is nehéz volt őt megértenem. Nem tudtam, mi jár a fejében. Sajnos.
Kai Parkert nehéz volt kiismerni, valószínűleg még soha senki nem világosodott meg annyira. Nagyon az volt az érzésem, hogy teljesen más ember, mint amilyennek az ember elképzeli hallomás alapján. Én az elejétől fogva tudtam, érdemes bevonnom a bizalmi körömbe, hiszen akaratos, erős, céltudatos személyisége van. Mégis egyre inkább azt éreztem, valójában nem ismerem eléggé, sokkal több van benne, mint gondoltam volna, illetve sokkal több, amit ő gondol. Érzelmeket fedeztem fel rajta, benne, amikkel ő maga sem volt tisztában, amikről nem tudott, s amik meglepték. Tényleg nem tudtam kiismerni, bárhogy is próbálkoztam, végül is hogyan ismerhetném ki azt a személyt, aki saját magát sem ismeri eléggé? - Nem szokásom álmodozni, és biztos nem rólad fogok, ha meg is teszem. Nekem céljaim vannak, nem álmaim. Te nem vagy köztük jelenleg. - Válaszképp én magam is a szemeimet forgattam, mintegy utánozva őt, talán bosszantva is kicsit. Gondolataim ugyan néha a démonra körül forogtak, nem kívántam meghódítani, vagy bármi hasonló. Eljátszani szerettem a gondolattal, milyen lehet vezetőnek, királynak, szeretőnek, de egyik sem komoly, mély gondolat. - Nem is kell. Én tudom mit érzek, az nekem éppen elég, nem foglak tovább győzködni. - Tulajdonképpen részben igaza volt, senkiben sem bíztam, nem véletlenül követte Drezath a szirént, a démon pedig még csak a bizonyítási fázisban volt. Kai után ugyan nem nyomozott senki, de még ő sem bizonyított. Sőt, tulajdonképpen épp a bizalmam ellen dolgozott, ha a tetteit vettem alapul, például a fogadás rá eső részét sem teljesítette. Meg akartam tanítani neki, hogy velem még ő sem packázhat, de mindezt biztonságos keretek között. Mondjuk az egyik testrészét is levághattam volna, vagy bevethettem volna bárminemű kínzást, mégsem azt választottam. Számomra ez azt jelentette, bízom benne egy kicsit, ez pedig egy jó hír volt a számára, csak épp nem akarta elfogadni. Ő sem bízott senkiben, magából indult ki, vagy csak nem tudta elhinni, miszerint valaki bízik benne. Őszintén szólva én is nehezen hittem el, ha valaki nekem szavazott bizalmat. Mondani akartam erre valamit, azonban nem tudtam, mit. Jó érzés volt a tudat, hogy valaki megért engem, tudja, miken mentem keresztül, mégsem tudtam ezt szavakkal kifejezni. Csak figyelmesen hallgattam, s bólintottam egy aprót, mikor a börtönvilágról tett említést. Szinte soha nem beszélt az ott töltött időről, ami nyilvánvalóan befolyásolta a személyiségét, s ahonnan teljesen más emberként jött ki. Meg tudtam érteni, én abból a bizonyos kunyhóból jöttem ki más "emberként"... - A gyengeségeid... ugyan! Anélkül is el tudnálak pusztítani, manipulálni, irányítani, bármit. Engem nem érdekel. A személyiséged annál inkább, de igazad van. Nem tudok benned olvasni. - ingattam a fejemet nevetve. Egyszerre bosszantott és mulattatott a dolog. Valamennyire azért tudtam benne olvasni, viszont csak a felszínt kapargattam, a sötét mélységbe nem tudtam eljutni, ahol az igazán jól titkok rejtőznek. A jó hír az volt, hogy ő sem tudott bennem, erre a nyakamat tettem volna. - Ezt te mondtad. - vontam vállat hanyagul, ajkaim pimasz mosolyra görbültek. - Egy tapasztalt nő nem egy rossz ötlet. - Oké, tulajdonképpen nem akartam az ágyamba csábítani, nem ez volt a célom, csak az ingerlése, a határainak feszegetése. Talán át is szakítottam azokat a határokat, nem csak feszegettem. Hoppá... - Mi a jó abban, ha valaki füttyszóra ugrik? Unalmas. Mi abban a kihívás? Különben sem bújok ágyba akárkivel, ennél azért többre tarthatnál! - Színleltem felháborodást, mert nem igazán érdekelt, ki és mit gondol rólam. Ha valaki ribancnak tartott, gonosznak, őrültnek, egyik sem zavart, nem az én problémám volt. Ezek csak szavak, jelzők voltak csupán, elég volt, ha én tudtam az igazat. Mert sosem csináltam semmit véletlenül. - A pokol azoknak megy az agyára, akiket kínzunk. Bár mondasz valamit. Emberek közé kellene járnom. Nemsokára, Kai. Maradok a tervnél, majd akkor bukkanok fel, mikor egyáltalán nem számít rá senki. - kacsintottam rá, pontosan tudhatta, hogy Elena kis bandájára gondoltam. Ők voltak jelenleg napirenden, ha valahol felbukkanok, az az ő közelükben lesz. Rengeteget gondolkodtam ezen, már az is megfordult a fejemben, hogy egy ajándékdobozból ugrok elő, bár az túl komikus lett volna hozzám. - Igen, az állapota nem változott. - vágtam közbe, mielőtt folytatta volna, felelve így a kérdésére. - Merész kijelentés... Tetszik! Térjünk át a jutalmamra. Nem követelem, hogy behódolj nekem, vagy bármi hasonló. Valamit viszont adnod kell cserébe, különben nincs alku. Nem jótékonykodom. - Egészen közel sétáltam hozzá, talán két lépés választott csak el tőle. Onnan is éreztem az illatát, ami valamire emlékeztetett, de nem igazán tudtam beazonosítani, mindenesetre kellemes volt, hívogató. Nem léptem hozzá közelebb, direkt tartottam szó szerint a két lépés távolságot, onnan méregettem a démont.
Mérgesen fújtam ki a bent tartott levegőt és gondolatban apró darabokra szedtem a nőt. Mármint, szó szerint. Nem úgy, ahogyan ő fantáziálgathatott róla. - Álmodozz csak… - A szemeimet forgattam. Valahogy nem fűlött a fogam erre a témára, tényleg nem, és furcsa is volt belegondolni, hogy néhány hónapja valahogy közelebb állt hozzám ez a nő. Vagyis nem, soha nem állt közel, mégis másabb volt a kapcsolatunk. Egy picit talán… mélyebb? De a fogadás és az azóta történtek… nos, éket verhettek közénk. Persze, nem tartottam a szavam, nem akartam a talpnyaló kis ölebe lenni, akinek mindenki amúgy hitt. A magam ura voltam és az is szándékoztam maradni. Egy bárgyú mosolyt ejtettem meg a szavaira. Nem tudtam eldönteni, hogy engem győzköd vagy épp magát. - Kis mértékű vagy sem… nem hiszek neked. – Vállat vontam. Nem bízott ő bennem, ugyan már! Miért tette volna? Semmi okot nem adtam rá. Nem is próbáltam megszerezni a bizalmát. Nem is értettem hát ezt a nagy erőlködést a részéről. Talán… fontos voltam neki? Ez egy fél pillanatra elgondolkodtatott, majd megráztam némileg a fejemet. - A börtönvilágban én is számtalan alkalommal akartam a halált – Figyeltem a nőt, majd elszakítottam róla a tekintetemet. Egy részem beszélgetni akart, egy másik viszont tartotta magát az eredeti „tervhez”. Viszont érzékeltem, hogy néz, így visszapillantottam rá, felvont szemöldökkel. - Nem tudsz bennem olvasni, hiába bámulsz ilyen áthatóan a barna szemeiddel – Felnevettem. – Ha a gyengeségem érdekel, bocs, de nincs – Bár ez azt hiszem, hazugság volt. Magam sem tudtam még pontosan, van-e… és ha van, akkor az mihez, vagy épp kihez köthető. Aztán egyszer csak… kiborított a nő. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért érdekli a nem létező szexuális életem és miért faggat túlságosan is. Már tényleg arra kezdtem gondolni, hogy velem akar ágyba bújni, de hülye lettem volna. Nem akartam senkinek semmiféle pótléka lenni, meg aztán… én és Ő? Ez valami szánalmas vicc? Lehet, hogy van az a mondás, hogy tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb, ám… ez abszurd volt. Én legszívesebben mindenkit távol tartottam volna magamtól, mert... nos, megvolt az oka. - Hogyne, majd veled, mi? Felejtsd el – Közöltem vele gondolkodás nélkül, szinte fújtatva. Nem érdekelt, mennyire jó érzés ez a testi kapcsolat… nem volt rá szükségem. Jobb lett volna eltűnnöm a közeléből. De a szavai kapcsán visszafordultam hozzá. - Ugyan már, felesleges ezzel szórakoznod, Kath! Keress más démont, aki ugrik minden szavadra és még az ágyadba is önként bemászik. Biztos vagyok benne, hogy Thelion, vagy Aglarnir önként és dalolva szexel veled. Ők nem elég kielégítőek neked? – Morogtam, de mégis egy félmosolyt erőltetve magamra. Csak azt akartam, hogy leakadjon rólam és a témáról. Menjen mással szobára, velem pedig gondolatban sem. Ami viszont jobban felkeltette az érdeklődésemet és némileg a gondolatokat is terelte az előbbi kínos szóváltásról, az a fogadás említése volt. Viszont nem hittem benne; abszurd gondolat volt, hogy ő majd megosztja velem önként a poklot… már ha nyerek. - Tényleg az agyadra ment valami, de nem a szex megvonás… - És megint témánál voltunk, mi?! Megráztam a fejemet. – Inkább túl sok időt töltesz idelent. A pokolbéli levegő összezavarta a fejed… - Feszülten figyeltem, majd a kérdésekre gondolkodtam el igazán. Mit kap cserébe? Semmit. Mi a fogadás tárgya? Hm… Valahogy a gondolataim megint a Gilbert lány körül kezdtek forogni. Bár előzőleg sem jött be, de mégis… volt egy ötletem. - Hogy áll a Gilbert lány lelkiállapota? Még mindig agymosott zombi? – Oldalra döntöttem a fejemet. – Arra fogadok, hogy néhány napon belül a drága kis barátai észhez térítik és ezzel tönkreteszik a terved – Elmosolyodtam. Persze, arról még mindig fogalmam sem volt, én mit adhatnék neki cserébe, ha esetleg ő nyer… de nem is akartam ebbe belegondolni. Amúgy sem volt kedvem betartani a fogadás ezen részét.
- Woow, szóval százévente adakozol? Milyen kedves tőled. Tudod, a mikulás minden évben ezt csinálja. Tehetnél te is kivételt, mondjuk... velem. - kacsintottam rá. Igen, valóban a határait feszegettem, meg valahol a sajátjaimat is. Lefogadom, az előző "ördög" nem kacérkodott ennyit az alattvalóival, bár Kai talán már rég nem is közéjük tartozott. Legalábbis úgy járkált föl s alá, mint aki uralja ezt a helyet, mint egy király. Ha előttem kerül a pokolba, talán még sikerült volna neki, bár hízelgésben nem tudom, mennyire volt jó. Nálam eddig nem próbált bevágódni, vagy talán neki egész más módszerei vannak, előbb tudnám elképzelni róla, hogy szemből támad, mintsem hátba szúr, miután közel került az ellenséghez. - Isten tudja miért... - itt elnevettem magam, nem szándékos volt, még ennyi idő után is furcsa volt, hogy vigyázni kell ezzel a kifejezéssel, mert érdekesen hangzik az ördög szájából. - De bízom benned. Nem teljes mértékben, de a bizalom az bizalom. A kis mértékű is. - meredtem rá. Valami volt a férfiben, ami rokonszenvet váltott ki belőlem, még akkor is, ha ő nem így érzett. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy vonzódom is hozzá, ami nem olyan meglepő, ám ezidáig nem tűnt fel, hogy ennyire. Vagy csak ilyen kiéhezett volnék? Ez is benne volt a pakliban, mégsem gondoltam, miszerint ez lenne az egyetlen oka. Bonyolult helyzet volt ez. Még a nevetése is tetszett, hasonlót éreztem a Salvatore fiúk kapcsán is még anno 1864-ben. Pontosan tudtam, mennyire nem kéne foglalkoznom velük, mégsem tudtam ellenállni. Oké, az egy kicsit más volt, ők is ugyanúgy vágytak rám, míg Kai... talán nem voltam az esete, vagy egyáltalán azt se tudta, milyen az esete. Amilyen élete volt, nem is csodáltam volna. - Talán. Biztos a tényleges halálnak is megvan az előnye. Nincs több szenvedés, nem? Nem mintha erre vágynék, de aznap, mikor Stefan azt a tőrt döfte belém, egy részem megkönnyebbült. Nem úgy sült el, ahogy akkor gondoltam, de ezt már tudod, hiszen itt vagyok. Jobb is így. - bólintottam, hogy igazoljam saját magamat. Egy részem, valahol jó mélyen még most is azt kívánta, bár ne ide jutottam volna, a békében nyugvás valahogy szimpatikusabbnak tűnt. - Lehet, igazad van. Mindenki másképp olvas az emberekben. - újra csak néztem őt, próbálva olvasni benne, de valahogy nem ment. Megnehezítette, hogy ő nem sok mindent érez. illetve... talán egyre több mindent, csak észre sem veszi. Néha láttam megcsillanni valamit a tekintetében, ami arra utalt, érez ő, de hamar el is illant, mintha ott se lett volna. Az egyszer biztos, hogy nem segít, ha a családod kivet magából. Megtöri az embert, van, akit jobban, mint másokat. Csak felvontam mindkét szemöldököm a bosszantós részre, hiszen ahogy ő bosszantani próbált... nos, általában visszafelé sült el. A becenevek, a csábító mozdulatok, szavak... mind-mind kínos helyzeteket hoztak neki. Ugyanakkor néha tényleg tudott igazán bosszantó lenni, amolyan "meg tudnád fojtani egy kanál vízben" bosszantó. Nem volt szép tőlem, hogy így nekiszegeztem a kérdést, ezzel nagyon kiborítottam, elég volt csak az arcára nézni. Lefagyott, mintha arcon csapták volna. Aztán valami apró kaviccsal kezdett vacakolni, amit hirtelen a földről kapott fel zavarában. Már majdnem megsajnáltam szerencsétlent, de csak majdnem. Azért megérdemelte. Nem is feleltem neki a kérdésre, csak vártam, hátha mégis megered a nyelve, hátha mond valami használhatót. S így is lett. Csöndben hallgattam a szavait, kíváncsian, szinte alig tudtam ülve maradni a padon. Fel akartam állni, s odamenni hozzá, mégsem tettem, legalább egy kis teret adtam neki, ha mást nem is. - Nyugi, biztosan nem vagy ezzel egyedül. Igazából túlértékelik a szexet. De azért baromi jó érzés. Kipróbálhatnád... egyszer. - Majd' meghaltam, hogy kijelentsem, én szívesen beavatom, mégsem tettem. Már így is zavarban volt, úristen, de még mennyire! Nem akartam totálisan kiborítani, elüldözni meg pláne. Viszont ezt is megtudtam, ami azért elégedettséggel töltött el. Ráadásul baromi szexi volt így, ebben az állapotában, már szinte láttam, mi van az álarc alatt, milyen a valódi Kai Parker. Következő szavai, valamint a hátat fordítása miatt viszont felpattantam, s egy gonoszkás mosollyal fordultam hozzá. - Meggondolatlanság? Az annak számít, ha a szexről faggatom az egyik démonomat, s konkrétan kikezdek vele? - kérdeztem viccelődve, hogy oldjam kicsit a feszültséget, mégse úgy menjen el innen, hogy kínosan érzi magát. Akkor talán nem tolná ide a csini pofiját, pedig nem csak azért kell nekem, mert nézegetni akarom. Aztán valami eszembe jutott. Igen. Dupla vagy semmi. Úgy tűnt, érdekli a dolog, felkeltette az érdeklődését, aminek hangot is adott. - Az, hogy... nagylelkű vagyok? Vagy az, hogy unatkozom. Esetleg az agyamra ment a szexmegvonás. Amelyik jobban tetszik. Mégis mit veszíthetsz? Egy próbát megér, hátha kapsz egy trónt a formás feneked alá. - cukkoltam azért kicsit, teljesen nem lehetek vele normális. Az nem én lennék. Igazi indokot nem adtam ugyan neki, de így is elgondolkodtató volt az alku. Számomra is. A behódolás részét tényleg nem gondoltam komolyan, a királyság fele már más kérdés. Még mindig foglalkoztatott, milyen lenne vele uralkodni, ugyanakkor elég hataloméhes voltam ahhoz, hogy ne menjek bele. Elfoglaltságnak jók voltak ezek a fogadások, még ha nem is tartottuk be az alkut. - Szóval? Mit kapok cserébe? És a fogadás tárgya? - elindultam felé, félúton megállva. Ettől is függött, mi lesz a végén.
„A Katherine is megteszi.” Szinte leutánoztam, tátogva a szavakat, miközben grimaszoltam is hozzá. - Kitkat – Vágtam rá utána, majd a szavakra összeszűkültek a szemeim. Aztán vállat vontam. – Már ültél az ölemben, oszd be az elkövetkezendő száz évre és utána visszatérhetünk rá, már ha még aktuális lesz a dolog – Nevettem. Amúgy sem értettem, miért akarna az ölembe mászni. Egyébként is, mikor ez megtörtént, az talán csak a pillanatnyi öröm hevében történt. Vagy talán akkoriban egészen más volt a kapcsolatunk a nőstény ördöggel. Ki tudja? De nem érdekelt. - Nyilván nem. Ezért sem bízunk egymásban, ugye? – Érdeklődtem őt fürkészve, csillogó tekintettel. De tényleg, mindketten tudtuk, hogy a másik nem teszi azt, amit kérünk tőle. De ő mégis arról papolt nekem, hogy bizalom így, meg úgy és amúgy… A megjegyzésére felvontam a szemöldökömet, de nem kérdeztem rá, hogy ezt hogy érti. Nem érdekelt ugyanis, hogy mit gondolt rólam. Mondhatta, hogy érdekes vagyok, vagy unalmas, netán őrült, vagy akármi. Nekem aztán mindegy volt. Csak az az egy szó bántotta a fülemet az imént, de az sem miatta, hanem az átkozott Parker család miatt. Láttam, miként harap a saját szájába és ez elgondolkodtatott egy fél pillanatra. Mi ütött belé? Felnevettem kínomban. Furcsa volt ez az egész beszélgetés köztünk, mintha valahova máshova eveztünk volna lassacskán. Fogalmam sem volt róla, hová akar végül kilyukadni. - A tiéd hamar meglesz – Közöltem magabiztosan, mert tényleg őszintén hittem, hogy kiderítem a gyengepontját. Ki tudja, talán tök egyértelmű az egész… csak én vagyok túl vak, hogy lássam. De ami késik, nem múlik. - Neked lehet könnyebb, mert nem vagy képes másképp átlátni az ellenségeiden, de nekem viszont érzések nélkül egyszerűbb. Nincsenek felesleges dolgok a képletben, nőstény ördög – Magyaráztam okoskodva, de úgy voltam vele, hogy hiába mesélem el ezt neki, nem fogja megérteni. Lehet, állítása szerint sok mindenben hasonlítottunk, de legalább annyiban különböztünk is. A módszereink talán nem, de míg benne ezernyi érzés tombolt, ami mozgatta, úgy bennem csak a bosszú volt, az érzéseket pedig rég elfelejtettem. Nem volt rájuk szükségem. A családom elérte, hogy ne akarjak érezni semmit. - Remek, akkor le is zárhatjuk a témát – Sürgettem kissé, de végül csak nem sikerült lezárnunk ezt a ki fekszik le kivel és kivel nem dolgot. Nem tudom, miért kattant ennyire rá, de már azon voltam, hogy iderángatok neki egy ostoba démont és bedugom őket egy ágyba. Aztán kufircoljanak, ameddig csak akarnak. - Ahogy te bosszantasz, úgy teszek én is – Morogtam őt figyelve, majd összevontam a szemöldökömet. Valahogy éreztem, hogy újabb kínos kérdésekbe botlunk majd bele és voilá: igazam volt. A pokolba már. Összepréseltem az ajkaimat és lefagyva figyeltem néhány pillanatig, majd elfordultam tőle. - Mintha ez számítana bármit is – Nyögtem ki első körben ennyit, majd felkaptam valamit a földről és azzal kezdtem lekötni legalább a kezeimet, ha már a gondolataim százfelé kezdtek száguldozni. – Amúgy is, mi a fenéért kattantál rá erre a témára? – Fordultam vissza, a földre dobva idegesen a tárgyat. Vagy követ. Nem is tudom, mi volt, amit az előbb felvettem. – Sosem érdekelt senki, sosem voltam senkivel, mert sosem volt rá lehetőségem és… a pokolba. Ehhez semmi közöd – Felhúzott, talán zavarba hozott, de ez az érzés idegen volt tőlem. Ostobám éreztem magam. – Volt fontosabb dolgom is, mint a szex, oké? – Vetettem oda még ingerülten, feszülten, majd hátráltam és sarkon fordultam. Már az sem érdekelt, hogy ezek után miket motyogott. Eddig sem érdekelt, de most még inkább arra vágytam, hogy felszívódjak a közeléből. - Remek, akkor most, hogy ezt tisztáztuk, én mentem. Te meg keríts magadnak valakit és vidd ágyba, mielőtt valami meggondolatlanságot csinálsz – A szemeimet forgattam, majd ténylegesen elindultam, de tovább beszélt és végül meg is torpantam. Dupla vagy semmi? Miről fecseg? Nem fordultam meg, hanem magam elé nézve hallgattam végig a nőt. Lassan fordultam meg és emeltem rá a tekintetemet. - Én nem tartottam a szavam. Mi a garancia arra, hogy te betartod a fogadás rád eső részét? – Ez volt az első kérdésem, hiszen valljuk be, igazam volt. Én elbuktam a fogadást, mégsem lettem Katherine talpnyalója és nem, egyáltalán nem hódoltam be neki. Pedig ő „csak” ennyit kért tőlem. Ő pedig jelenleg a koronával dobálózott, de kételkedtem benne, hogy betartja a szavát. Mégis tenni akartam egy próbát. Csábított a hatalom és az, hogy talán nyerhetek minden gond nélkül. Csak a fogadás tárgyát kellett kitalálnom, így el is kezdtem törni a fejemet. Olyat kellett találnom, amit biztos, hogy én nyerek meg.
A szemforgatására csak egy édes mosollyal feleltem, szavakkal én sem fejeztem ki magam, ahogyan ő sem tette. Még jó, hogy anélkül is megértettük egymást. Valami bizonyára járt a csinos kis fejében, ám nem kérdeztem rá, mi az, valószínűleg úgysem kaptam volna őszinte választ. Hozzám hasonlóan ő sem szívesen nyílt meg másoknak, meg is értettem őt teljes mértékben. - A Katherine is megteszi. - szorítottam össze az ajkaimat, majd egy sóhajjal engedtem ki az elhasználódott oxigént. Azután egy csöppet ledöbbentem, ő általában nem ejtett ki hasonlót a száján, nem flörtölt velem, de ahogy hunyorogva rápillantottam, észrevettem, hogy kapcsolt. Na igen, furcsa is lett volna, ha nem javítja ki magát. - Az előbbi ötleted jobban tetszett. Miért gondoltad meg magad? Ha már osztoznom kellene veled, szívesen ülnék az öledben. - Nem hagyhattam annyiban, végre találtam fogást rajta, ilyenkor meg kellett ragadnom az alkalmat. - Teljesen mindegy, mit várok el tőled. Úgysem azt teszed, amit akarok. Szerinted én azt tenném, amit te akarsz? Vicces vagy. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha bántották volna a szavaim, vagy talán csak egyetlen szócska, de aztán ez a valami eltűnt az arcáról. Elgondolkodtam azon, amit mondott, s egy kicsit homályos választ adtam neki, vagy legalábbis neki biztosan az volt. - Érdekes partner lehetsz. - Szerelmi partnerre értettem, pasira, nem tudtam, ez neki vajon leesik-e, vagy sem. Igazából nem tudom miért gondolkodtam el ezen. Egy kicsit Damonre emlékeztetett a fiú, csak egy kicsavart, érdekesebb verzióban. Bizonyára vele is roppant érdekes lehet együtt lenni. Ilyen szempontból tényleg hasonlíthatott Damonre, bár ezt nem tudhattam, sőt, gondolom senki más sem tudhatta. Meglepett volna, ha mégis. Szerintem Kai nem foglalkozott ilyesmivel. Ahogy megnyalta a száját, én beleharaptam a sajátomba. Az isten verjen meg, Kai! Nehezen fogtam vissza magam, hogy ezt ne mondjam ki hangosan is. Nem is tudom, mikor kezdett a szememben vonzó lenni. Igazából már az elejétől fogva láttam, de sosem tekintettem rá úgy. Valószínűleg nem is ő az oka ennek az egésznek, hanem a... megvonás. - Ó, nem! Nem mondtam, hogy nincs. De van akié sosem derül ki. - nevettem el magam végül. Így volt, ahogy mondta. Mindenkinek volt, nekem is nyilván, hiszen a drága Cade-et is el tudták pusztítani, én azonban okosabbnak tartottam magam nála. Engem nem tudna egy csinos pofi elvarázsolni olyannyira, hogy leengedjem a pajzsomat. - Részben egyetértek veled. Ugyanakkor... könnyebb kiismerni az ellenségeidet, ha tisztában van az érzelmekkel és jelentésükkel. - vontam vállat. Nem hittem a fülemnek. Akaratlanul is nevetni kezdtem, ha nagyon elengedtem volna magam, bizonyára még a könnyem is kicsordul. Ennek ellenére is eltávolodtam tőle, féltem ettől az új vonzalomtól, ami kialakult bennem az irányába. Mindenesetre vicces volt a reakciója, nehezen esett le neki a tantusz. - Erre utaltam, igen. Ámbár sosem állnék le olyannal, akinek a birodalmamra fáj a foga, és a trónomra. Szóval ne aggódj, távol maradok tőled. - forgattam a szemeimet, nem mintha ő tényleg számításba jöhetett volna. Helyes volt, és a testi adottságai is rendben voltak, de hát ő volt Kai Parker! Aki sosem kerülhet fel erre a listára. Újabb nevetéshullám bukott ki belőlem, tényleg nem hittem el mindezt. Nem értette egy utalásomat sem, ha értette volna, talán még nekem is ront, megfenyeget, megpróbál felégetni, vagy valami hasonló. Nagy nehezen megfékeztem a nevetőrohamot, s a padon ülve keresztbe vetettem a lábaimat. - Ezt nem részletezném. Viszont ha nem akarod, hogy piszkáljalak, nem kellene ilyen becézésekkel illetned. Vagy talán direkt csinálod? Mert akkor nagyon gonosz vagy! - lebiggyesztettem az ajkaim, majd kis idő után abbahagytam a színészkedést, és felsóhajtottam. - Amúgy nem ők voltak az egyetlenek. Mindegy is, nem várok el tőled ilyesmit. Viszont valami nagyon érdekel. Te egyáltalán vonzódsz a nőkhöz? Vagy a másik csapatban játszol? Esetleg... senki sem érdekel úgy? - Nem akartam megbélyegezni szavakkal, így csak körülírtam a dolgokat, de ez már egy ideje érdekelt. Kíváncsi voltam a reakciójára is, szerettem volna egy kicsit provokálni. A padról viszont nem keltem fel, nem akartam újra kísértésbe esni, vagy úgy egyáltalán bármit is érezni ebben a pillanatban, az ő közelében. Ő viszont hátrált egy lépést, nyilván nem tetszettek neki a korábbi szavaim. Nem csodálkoztam rajta. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva a hasonló ingerekhez, a közeledésemhez pedig végképp. Eszembe jutott, hogy korábban volt egy jelenet köztünk, mikor közel vont magához. Nem hiszem, hogy átgondolta, mit művel, vagy hogy nemrégiben miféle szavak csúsztak ki a száján. A szavak, amik leírták azt a bizonyos ölbe ültetős jelenetet. Érdekesnek tartottam mindezt, de valahogy akkor sem éreztem hasonlót. - Valóban? Még szerencse, hogy engem más emberek nem érdekelnek. - mosolyodtam el, s oldalra billentettem a fejemet. - Vagy, tudod mit? A legjobb emberekkel igenis „baj van”. Akivel nincs semmi baj, az unalmas. - ajkaimat lefelé biggyesztettem egy fura, nemtörődöm grimaszba. - Komolyan veszlek én. Hidd el, tudom, hogy mindezt komolyan mondod. Tudom, mit szeretnél elérni, de te se becsülj alá engem! Ezt le kell rendeznünk egymás között. Dupla vagy semmit ajánlok. Egy újabb alku. Tiéd a fele királyság, én pedig behódolok neked, ahogy korábban neked kellett volna tenned. Tiéd az utolsó szó, te döntesz a fontos dolgokról, és a többi. - Hogy komolyan gondoltam-e mindezt? Nem. Ó, dehogy! Meg akartam leckéztetni. Ő egyszer már átvert engem, veszített, mégsem kaptam meg a jussom, most rajta volt a sor. Már ha sikerül nyernie. - Mit ajánlasz cserébe? - egyik lábamat leemeltem a másikról, s mindkettőt kinyújtottam magam elé.
words: 879 ❖ note: Imádlak ám! Csak jól titkolom... vagy nem ❖
Kezdőlap
Csak jól titkolom... 