Merengj el idegen emlékeim tengerében, nyíljon meg szemed, s lásd, mit mutatni engedek…

Múltba vesző emlékképek, nehezen nyíló elme ez. Egy lány. Fiatal még, épp csak a nővé érés küszöbén tart. Zokogásban tör ki, arcán keserves könnyei potyognak, mint apró kis ékkövek. De senki sem figyel rá, senki sem törődik vele. Mindenki az eretnekre szegezi a tekintetét és a nőre, ki ítéletet mond felette. A nővérem felett. A saját nagynénénk.
- Helena Van Selm! Megszegted a coven tanításait, beszennyezted magad! Tisztátalan lett tested, nem méltó egy hold madárhoz! Takarodj! Menekülj, míg nem gondolunk másként és vájjuk ki szíved a helyéről! - hangzanak el a kemény szavak. Édesanyám arcizma megremeg, hatalmasat nyel, de semmi érzelmi megnyilvánulás nem tükröződik arcán. A könnyeim megállíthatatlan folyammá válnak, de nem tehetek semmit, mintha a lábaim a földbe lennének betonozva. Így csak keserűen nézem, amint félholtra vált nővérem összekaparja a maradék erejét és kibotorkál az épületből. Elűzték, kiátkozták őt, aki szinte a legjobb barátnőm volt egész életemben. És én nem megyek szembe a covennel, nem állok ki mellette, riadt kismadárként meghátrálva, a tömeg közé rejtőzve itatom csupán az egereket. Gyáva vagy Amarilla! De mit tudnék tenni, ha még az édesanyánk és Lena vőlegénye sem hajlandóak megvédeni őt? Amint hazaérünk, anyám két tenyerébe fogja az arcom.
- Amarilla! Ne okozz csalódást nekem a jövőben! Te ne mocskold be családunk nevét! - azzal végigsimít kipirosodott orcámon, majd felküld mosakodni és feküdni.
Ezen mondatok visszhangoztak a fejemben minden egyes átkozott nap. Ne okozz csalódást! Így éltem világ életemben.
Azon az éjjelen szemernyit sem aludtam, nem tudtam lehunyni szemeim, zaklatott voltam, egész éjjel csak forgolódtam, töprengtem, zakatolt az agyam, s nem voltam képes megálljt parancsolni neki. Végül könnyeim ringattak álomba.

Nedves avar illata. Máskor jóleső, most mégis rideg. Nem látok semmit a sötétben, de érzem. Tudom, hogy követnek. Mezítláb rohanok a nyirkos leveleken, csoda, hogy el nem csúszok. Hűvös ujjak ragadják meg a karom és rántanak be az egyik fa mögé, majd egy tenyér tapad a számra. Még sikítani sincs időm, érzem, ahogy a fa kérgéhez dörzsölődik a hátam. Egy ismerős, ám mégis ismeretlen szempár tekint le rám. Fekete szemfehérjébe bújtatott sárga íriszek. Hibrid??? A szívem a torkomban dobog, ölelem a természetet, hívom, szólítom az erőt, miközben görcsös ujjaim a fa kérgére tapasztom. Aztán kitisztul a kép, megérzem a férfias arcszesszel átitatott, ismerős illatot. Ronan Scadding?? Az egy évvel felettem járó srác tekintete immár ismét a régi. Nem különösebben kedveltük egymást eddigi gimis pályafutásunk során és még finoman fogalmaztam. Tudtam, hogy valami nincs rendjén vele, de azt legmerészebb álmaimban sem képzeltem, hogy ennyire. Mocorogni kezdek, mondani akarok valami, de a tenyér és tulaja nem ereszt.
- Shhh!! - csitít és védelmezően öleli körbe a testem. Moccanni sem merek, még a lélegzetem is visszafojtom. Már amennyire ez lehetséges. A vérszívókat viszont nem tántorítja vissza semmi. Hirtelen a feje tetejére áll a világom. Megtámadnak bennünket, Ronan küzdeni kezd az egyikkel, míg a másik kettő megragad. Valamit akar tőlem, de nem értem a nyelvét. Talán románul követelőzik? Minden esetre nem hagyom magam. Jöjjön, aminek jönnie kell. Egy Van Selm soha nem hátrál meg, nem lenne méltó dolog egy ipswichitől. Mágiát akar látni? Megkaphatja!
- Túléltük Ronan! Megcsináltuk! - fáradtan, talpig véresen, de örömmel bújok az ölelő, vértől maszatos karok közé. Meleg, pajkos mosolyra húzódik a szája. Ölelésébe több érzelem szorult, mint a családi fészekbe, ahol lakom. Valami megváltozott. Hosszúra nyúlik az ölelés, s mire feleszmélek, már lágyan csókolják a számat. Viszonozom Ronan csókját, kellemes bizsergés járja át egész testem. Átadom magam a pillanat varázsának és a srácnak, akit mindez idáig megvetettem. Az anyaföldön egyesül a testem az övével, a józan eszem és azzal együtt az ártatlanságom is tovalibben az álmos hold kíséretében. Pirkadni kezd.

Elkövettem egy hibát. Tudtam, hogy hatalmas hiba volt. De nem bírtam neki ellenállni. Nem vagyok képes ellenállni neki. Így hát elkövetem ismét. Nem egyszer, nem kétszer. Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd olyasmit művelek, ami talán pont ugyanarra az útra taszít engem, mint Lenát. Olyannyira egy húron pendül a testünk, mintha a kirakós két összeillő darabkái lennének. Csodálatosan passzolunk, varázslatos, felperzselő minden egyes érintése, minden egyes egymás karjai között megélt pillanat. Nem vagyunk együtt, mégis együtt vagyunk. Furcsa egy kapcsolat ez. Hogy lehet valakit gyűlölve szeretni? Vagy szeretve gyűlölöm? Két össze nem illő egyén. Mint a kínai Yin és a Yang. Mint a föld és az égbolt. Mégis, csak együtt tesznek ki egy egészet. Ám a Sors, a Végzet kiszámíthatatlan. Mindennek megvan a maga ára.

Csak egy év telt el azóta, hogy egymásra találtunk Ronannel. De a világ ismét 180 fokos fordulatot vett körülöttem.
Igények. Elvárások. Folyamatosan ezeknek kívántam megfelelni, az anyám, a családom, a covenem elvárásainak. Nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, fejlesztettem magam, mert erősebbé akartam válni. A magam és a családom érdekében is. És mégis mire volt jó mindez?
Az anyám keze lendül, csattan a pofon. Igen, ebben a családban így működik ez. Ha nem a kívánalmaknak megfelelően viselkedsz vagy teszed a dolgod, a simogatásból könnyen pofon válik. Megtudta. Hogy egy tisztátalan hibriddel "háltam el a nászom". Ebben a covenben nem tűrik a kihágást. A szabályokat szigorúan betartatják. És az egyik ezek között, hogy a tested nem a tiéd, hanem az Ősöké. Az Ősök szellemei majd eldöntik, ki méltó arra, hogy termékeny talajod felszántsa és elvesse a magját benne. De mindenféleképpen boszorkánynak kell lennie az illetőnek. Boszorkány csak boszorkánnyal hálhat, más nászt nem ismernek el Ipswich boszorkányai. Még akkor sem, ha a férfiak alsóbbrendű személyek ebben a covenben. De ez megint egy másik szabály.
- Amarilla, te szégyentelen cafka! Azt hittem, te más vagy, mint a mocskos nővéred, de látom egyikőtök sem rám ütött! - csattan a pofon párja a másik arcomon. Némán tűröm, mert részben igaza van. De nem érti. Nem tudja. Honnan is tudhatná, mi megy végbe bennem, mi mozgat? Hisz szinte semmit sem szoktunk megbeszélni egymással. Olyanok vagyunk, mint két idegen. Hogy honnan ered a pofon? Hogyan derült fény bűnös kis titkomra? Úgy, hogy színt vallottam, miután Lena egykori jegyese, Tarquin Blackwood a jussát követelte. Jobban mondva Lena helyettesét. Engem. Mivel az Ősök szelleme őket egymásnak teremtette. De kiderült, hogy Lena elszívó boszorkány. Aztán az események gyorsan felpörögtek, a nővéremből pedig eretnek vált. A mai napig nem értem a miérteket. Anyám persze a hátam mögött titokban lezsírozta, hogy miután elvégzem a középiskolát, Lena helyett majd én leszek a termékeny asszony, aki majd új boszorkányokat hoz háza holdvilágára. Az ügy elsimítva. Csak azzal nem számolt, hogy majd egyszer én is merek élni, hogy belekóstolok egy tiltott gyümölcsbe és a függőjévé válok. Azzal pedig én nem számoltam, hogy ez az önző függőség a rothadás útjára taszít. Nem minden történet ér véget boldog befejezéssel.

Itt állok megsemmisülve a Salvatore Bentlakásos Iskola kapui előtt. Amerikában. Állítólag ez a legbiztonságosabb hely, ahol el tudok rejtőzni a coven szemei elől. Elvegyülve a sok diák között. Már most érzem, hogy nem tartozom ide. Hogyan is kerültem én az óceán másik felére egy isten háta mögötti kisváros bentlakásos iskolájába? Úgy, hogy szabadulnom kellett. Nem volt más megoldás, ha élni akartam. Tarquin Blackwood halott. Általam került át a szellemi világba. Megöltem, miután rám támadt és a jussát követelte rajtam. Nem adtam meg neki, amit kívánt. Önvédelem volt, mégis bűnös vagyok. Egy boszorkány vére tapad a kezeimhez. Marjorie dédnagyi szelleme és Lena segítettek megszökni. Egy szó nélkül tűntem el Ronan életéből is, nem volt könnyes búcsú, ígéretek, semmi. Nem tudhatja, hol vagyok, de ez így van rendjén. Meg kell szakítanom vele ezt a romboló, bűnös, átkozott köteléket, mielőtt mindkettőnk számára késő lesz. A mi sztorinkban nincs happy end.
Meg sem álltunk Ipswichig. Igen, a felmenőink úgy gondolták, jó lesz a tenger túloldalán is angolnak maradni és felépíteni hőn szeretett kis városkájuk mását. De a szabályok megváltoztak a boszorkányüldözések után ezen a településen. Nem úgy, mint otthon, Nagy-Britanniában. Lena is itt telepedett le, miután kiátkozta a coven. Az amerikai Ipswichben soha nem keresnék, mivel a két coven már nem tartja a kapcsolatot elvbéli különbségek miatt. A Danvers család jóvoltából kerültem be a Salvatore suliba. És bár az erőmet már tudom kezelni, fejleszteni soha nem árt Mrs. Danvers szerint. Ebben igazat adok neki. De a lényeg, hogy biztonságot, védelmet kínál az iskola, amire most hatalmas szükségem van. Senki sem tudhatja meg, nem derülhet ki, honnan jöttem és milyen titkot őrzök. Már így is többen tudják a kelleténél. Az iskola vezetősége. Mától a nevem Amarilla Danvers , én vagyok az amerikai Ipswichi boszorkány. Azért a brit akcentusomat nem árt majd levetkőznöm, ha nem akarom, hogy a hazámhoz kössenek…