Két hónappal ezelőtt...

Villámlás világítja meg a teret, és halk, érhetetlen kántálás üti meg a fülemet. Levegőt is alig merek venni. Kezem a hideg falhoz nyúl és annak az irányításával indul el a hang felé. Túl nagy a sötétség, és az idegen szavak is rémisztőek, de valamiért nem tudom megállni, hogy arra menjek. Kisebb fényt vélek látni valami függönyszerűség mögött. Elengedem a falat, és megbabonázva indulok el az egyre hangosabb szavak felé. Kezem már idő előtt nyúl, hogy elhúzza a függönyt, ami mögött a sötétség utáni vakító fény fogad. Egy pillanatig csak pislogok, mire végre rendesen látok is. Egy körben csuklyás emberek ülnek, körülöttük tűz ég, ők mormolnak idegen nyelven. Olyan mintha egy szertartás lenne, varázslat, de valamiért olyan érzésem támadt, hogy nem kellene itt lennem, hanem futnom kellene. De a lábaim szép lassan egyre közelednek a tűzhöz, egyre melegebb és melegebb lett, lassan már égetően. Szemem végig a velem szembe ülő alakon, aki végül szép lassan felnéz rám, ahogy abba maradnak a szavak. Egy ismerős szempár néz velem szembe, de egy ismeretlen, gonosz arckifejezéssel. - Pont jókor, Freddie. - hallom a hangját is, majd szája egy széles, szinte őrült vigyorra húzódik, ahogy hirtelen éles fájdalom hasít belém. Valami hátraránt, de előttem továbbra is a tűz, és az a rémisztő vigyor, pedig esek, és esek, miközben valami szörnyen fáj...

Zihálva ébredtem a buszon, és kissé meg is ugrottam, amikor az ölemből lecsúszott a földre a könyv. Gyorsan felvettem a földről,  és körbenéztem, de szerencsémre senki nem nézett felém. Kissé megkönnyebbülve dőltem hátra, ahogy mély levegőket vettem és tekintetem az ablakon kifelé bámult, bár semmit nem látott. Sötét volt, és egyedül az eső cseppek halvány körvonalait láttam, semmi mást, de muszáj volt valamit néztem. Bár így is hiába való volt az erőlködésem a nézéssel, egyedül az álmom járt a fejemben. Bár éreztem, ahogy tellenek már csak a másodpercek is felejtem a részleteket. Egyedül a lehető legrosszabb képek és érzések ragadt meg bennem. Tűz volt, csuklyás alakok, és a bátyám nem önmagaképp, és persze féltem, hiszen mi mást is tehetnék egy rémálomban. Viszont valami fájt is, ami még mindig nem múlt el. Bár talán az üresség fájt csak, amit magamban éreztem, de nem is volt csoda. Alig egy hete volt a temetés, azelőtt körülbelül két héttel a baleset, a veszekedés a bátyámmal pedig szinte tegnap volt, mondjuk ezt igazából nem igazán tudtam. Egy repülőút, meg pár óra buszút állt már mögöttem. New Orleans-ból Mystic Falls-ba tartottam, hogy menekülhessek. Még pedig az elől, akinek a család körül éreztem magam, és az elől, amit megtudtam, bár azt se tudtam mi volt belőle igaz.
Mi boszorkányok vagyunk, Freddie. Csengett a fülemben az a pár szó, ami teljesen lesokkolt. Épp egy borzalmasan nagy vita közepén voltunk, amikor ezt benyögte. Már szinte alig tudom, hogyan jutottunk el odáig. De azzal kezdtük, hogy mérges volt rám, mert érzelemmentes voltam az egész balesettel kapcsolatban. Persze nagyjából tudtam miért, viszont az se segített a dolgokon. Úgy még sosem veszekedtünk azelőtt. Mondjuk nem tudom mi lett volna még, ha nem viharzok el. Persze nem hittem neki, miért is hinnék. A történelmet nem hiába tanultam az egyetemen, hogy be legyek csapva... legalábbis azt hiszem. A tények nem megváltoztathatóak, és igaz, rengetegszer előjött a múltban a boszorkányság, a varázslat, a mágia, szinte minden, de minden csak a félelem és a tudatlanság miatt született. Legalábbis minden porcikám ezt mondta...
Mély levegőt vettem, és hátradöntöttem a fejem. Még nem volt tiszta bennem minden, azt se tudtam mit higgyek. Bár tudtam, hülyeség lenne neki ilyet hazudni, de nem értettem hogyan is lehetne ez az egész a valóság. Valami más dolgokról is bézsélt ráadásul, de a részletek homályosak. Egyszerűen amikor kimondta azokat a szavakat az agyam szerintem leállt pár pillanatra működni. Ismét csak akkor láttam tisztán amikor már az utcán gyalogoltam hazafele, és végre felfogtam mit is mondtam neki. Nem akarlak látni többet! Őrült ez az egész család, és úgy látom rád is ragadt belőle! Már azt se tudtam, hogy ezt vissza akartam-e vonni, vagy sem. A legjobb barátomat vesztettem el, vagyis löktem el magamtól pillanatok alatt. Sőt, az egész eddigi életemet. Azt se tudtam ki vagyok már, mit akarok csinálni, és hova mehetnék. Most is csak az egyik egyetemi barátom jutott eszembe, és ezért ültem azon a buszon, amin.
Egy új város várt rám alig egy órán belül, de tudtam, nem fogok ott maradni örökre. Nem a legnagyobb város, és történészként meg fotósként nem éppen itt fogok elhelyezkedni a legjobban. Csak kellett egy kis szünet. Elvileg a városnak volt sok történelme, azzal lefoglalhattam magam egy időre. Egy időre, amíg vissza nem térek a városomba, ahol igazán otthon vagyok. Csak lehet már senki nem fog rám ott várni.


Mystic Falls érdekes város volt, de New Orleans után annyira más, és kicsi. Bár a másság, és a történelem egy kicsit lefoglalt, de nem eléggé. Nem aludtam jól, és csak azon tudtam gondolkozni mi történt, és, hogy vissza kellene mennem bocsánatot kérni, viszont azt is tudtam, hogy nem bírtam volna megint hazugságok és titkok között élni kívülállóként. Válaszok kellettek, amit csak egy ember tudott megadni, de én jó messze voltam tőle.

Pár nappal ezelőtt...

Még mindig nem tudtam hol álltam. Annyi biztos, hogy már elolvastam mindent, mindennel kapcsolatban, de még mindig nem  kaptam tiszta válaszokat semmire. A rémálmaim pedig csak egyre rosszabbak lettek, nem is beszélve a fájdalomról, amit éreztem, ami csak rosszabb lett azalatt az egy nap alatt, amióta ismét otthon voltam. A lakásom, a város is kettős érzéssel töltött el. Idegen volt, de mégis az otthonom, amit ismernem kellett volna.
Aludni is alig tudtam, így hát pizsamában kiültem a kis erkélyemre, hogy nézzem az éjszakai életet, már ami volt hajnali kettőkor a környékemen. Az asztalomra tettem a gőzölgő teámat, törökülésbe erőltettem magam a széken, és egy darabig csak néztem az utcát, hallgattam a hangokat, majd előkotortam egy szál cigit és meggyújtottam. Mélyeket szívtam bele és próbáltam leállítani a folyamatosan pörgő agyamat. A sok gondolat egyre jobban kezdett megfojtani, mert csupa kérdés volt, válaszok nélkül.
A szemem sarkából mozgás láttam, és ahogy szép lassan a közeledő alakra tévedt a pillantásom, egy pillanatra megállt bennem a vér is. A közeledő alak a bátyám volt, vagyis valahogy hasonlóan nézett ki. Mire beért a lámpafénybe viszont rájöttem, hogy nem ő az, csak valaki hasonló. Felsóhajtottam, csak azt nem tudtam, hogy megkönnyebbülésből, vagy azért, mert akartam, hogy ő legyen az.
Gyorsan elnyomta a cigit, és inkább beköltöztem. Befeküdtem az ágyba, hátha eltudtam végre aludni, de nem ment. Az agyam most csak azon tudott dolgozni, hogy jó ötlet volt visszajönni, vagy sem. Bár tény, még nem feltétlenül álltam készen az itt létre, de hova mehettem volna még? Sok hely volt, amit megakartam látogatni, de tényleg az a megfelelő válasz, hogy menekülök, amikor megijedek? Mi van, ha most arra van szükségem, hogy ne itt legyen? De mi van, ha mégis az itthon biztonsága kell?
Addig járt az agyam, amíg el nem aludtam végül, bár korán ébredtem. Reggel csak elővettem a füzetemet és terveket kezdtem el bele írni arról, hogy mit tegyek. Végül úgy döntöttem utazgatok, néha maradok itt, amíg valahol végre úgy nem fogom érezni, hogy jó helyen vagyok.