Sosem fogom elfelejteni azt a tűhegyes harapást a nyakamon. Sosem fogom elfelejteni a vér ízét, sem pedig a szívem leállását megelőző pillanatot. Sosem felejtem el a halálfélelmet és a tudatot, hogy most meghalok. És sosem fogom elfelejteni, milyen halottnak lenni - hiszen mostantól az örökkévalóságig az vagyok. Sejtelmem sem volt a vámpírok létezéséről, amíg nem találkoztam személyesen is eggyel. A szépsége megbűvölt, levett a lábamról. Amikor a forgatás első napján a lakókocsijába hívott, azt gondoltam, a rendező lánya mi mást akarhatna tőlem? Nem az a fajta srác voltam, aki visszautasítana egy jó szexet holmi morális problémák miatt. Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy előrejussak a ranglétrán, és ettől csak jobban kívántam mindenkit, aki felajánlkozott. Természetesen eszembe sem jutott volna, hogy a testemre egy egészen új és vad értelemben vágyik... Azt mondta, azért nem öl meg, mert "kár lenne ezért a tehetséges, szép pofiért". Inkább megmutatja, milyen az, amikor mindent kitépnek az ember szívéből, ami igazán számít neki. Aznap, amikor vámpírrá változtatott, nem az életemet vette el, mégcsak nem is a jövőmet: a színészetet. Halhatatlanná tett, mellyel megpecsételte az egész karrieremet. Valaki, akinek az életét és a színészi pályafutását kölyökkora óta kamerák kísérik végig, valaki, akinek az arca ott szerepel minden címlapon... Az a valaki sosem fog megöregedni, ezáltal néhány év és el kell tűnnie a nyilvánosság szeme elől. Az arcát pedig sosem fogják elfelejteni, így aztán hiába osztozik az örökkévalóságon, sosem térhet vissza többé a kamerák elé. Ezt vette el tőlem aznap az a nő, megfosztott az egyetlen dologtól, ami valaha is számított. Megfosztott önmagamtól. John talált rám. Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem, csak a pusztító éhséget éreztem, marcangoló vérszomjat. Azt hittem, megölöm - ő is azt hitte. A mentősök is azt hitték. Szörnyeteg lettem, aki majdnem végzett a legjobb barátjával. John csodálatos felépülése ellenére úgy éreztem, az életem romokban. Azóta sem bírok még csak ránézni sem a vérére, rosszul vagyok, ha csak meghallom a szívverését. Arra emlékeztet, mivé lettem, és az elegáns, bűbájos felszín alatt mi vagyok a mai napig: szörnyeteg. Ha magamat nem is tudom megóvni tőle, a barátaimat meg fogom. Bármi áron.
Család:
Apám házasságon kívül született fia vagyok - a nevét megőriztem, mert jól cseng, és a színész szakmában fontos a hangzatos név, ami anyám megszokott, brit csengésével nem hangzott olyan jól. Ráadásul a halála után, az anyagi támogatást elősegítendő, Blackwellék hiatalosan is a nevükre vettek. Persze később, miután nagykorú lettem, leválthattam volna bármire a világon, de őszintén szólva nem gyűlöltem őket, így szükségét sem éreztem az elhatárolódásnak. Apám révén él valahol a világban két féltestvérem: egy húgom és egy öcsém. Néhány hónapja láttam őket utoljára, alkalomadtán váltunk egy telefonhívást vagy egy sms-t; tudunk egymás létezéséről, de kölcsönös az érdektelenség. Ha jól tudom, Lara jelenleg Denverben él. Felkerestem őt az átváltozásom után - majdnem letépte a fejem, a szó legszorosabb értelmében! Hát igen, nem csak az én életem vett drasztikus fordulatot: belőlem vámpír lett, belőle meg vadász. Szövetséget kötöttünk és segített rendbetenni az életem, azóta pedig néha rám néz. Szeret azzal viccelődni, hogy néhány év múlva már lehagy engem, és hivatalosan is betöltheti a nővéri pozíciót. Ilyenkor azzal vágok vissza, hogy már ha megéri... Az öcsénk, Shawn, kalitkában él, mivel sikeresen magára vonzotta egy démon haragját. Eddig nem igazán aggasztott a sorsa, hisz egyszerű halandóként mégis mit kezdhettem volna egy démon ellen, mióta azonban megszereztem a vámpír képességeimet, egyre gyakrabban üt szöget a fejemben a gondolat: talán valahogy segíthetnék. Milyen nehéz lehet levadászni és kinyírni azt a rohadékot? Igaz, hogy Larissának eddig nem sikerült, de hé, én meg maga Winston Blackwell vagyok...
Ide sorolandó még a menedzserem is, John, aki felkarolt és igazi sztárt faragott belőlem. Az összes nagy TV-s és mozis húzásomat neki köszönhetem, ahogyan a legtöbb fejmosást és szidalmat is. Ő tartja rendben az egész életem, nem csak a fizikai, lelki és mentális állapotomról gondoskodik, hanem a karrieremről is, a vér-utánpótlásról, a nőkről és férfiakról, az alkoholról és a drogokról, a józanságomról, az edzésemről, az interjúkról, a lakásomról, a kutyámról. Őszintén szólva Kit inkább már az ő kutyája, mint az enyém... És ide sorolandó még Mrs. Anderson is, a házvezetőnőnk, aki John megbízásából mindig jön és takarít a házamban, ebédet és vacsorát főz és a koszos alsóimat mossa - habár az ő szerepkörét gyakran John tölti be, úgyhogy az én szememben igazán összemosódik kettejük munkája.
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
- Figyelj, igazi seggfej vagy mostanában, úgyhogy szépítés nélkül a szemedbe mondom: abba kell hagynod a színészkedést. Úgy néztem Johnra, mintha tütüben és szőke parókában keringőzött volna a nappalim közepén. Mondjuk az túlzás, hogy néztem, a múlt éjjel elfogyasztott alkohol, drog és barna szemű prostituált után ugyanis nem sok mindent érzékeltem a körülöttem zajló világból. Persze ezt a kioktató hangnemet és az éles, szúrós pillantást még félholtan is felismertem volna - most meg aztán teljesen hulla voltam, ugyebár. Hah. - Ne kezdd már megint! - intettem le flegmán. - Nem értem, mi a bajod. Drogok, prostik, alkohol... Belehalni úgysem fogok. - Félresikerült viccemtől megfagyott a mosoly az arcán, pökhendi léptekkel az ajtóhoz sétált, és a létező legnagyobb önelégültséggel felkapcsolta a villanyt. A szobát vakító fény árasztotta el, mire egyből visszahanyatlottam az ágyra, haldokló retinám úgy tűnt, képtelen lesz felgyógyulni a sokkból, amit igencsak fájdalmas nyöszörgéssel adtam a tudtára. - John! Menj a francba! - A fejemre húztam a takarót és igyekeztem visszamenekülni az előző éjszaka álomvilágába. Ott nem volt kora reggel (délután kettőkor, de ki számolja?) rikácsoló menedzser, sem kötelesség, és semmi felelősség. John azonban makacsul az eszébe vette, hogy kicsinál, legalábbis a témát nem akarta ennyiben hagyni, ami nagyjából ugyanazzal ért fel a szótáramban. - Szóval csak azért, mert halhatatlan lettél, hirtelen lemondtál mindenféle emberi felelősségvállalásról? És mégis meddig óhajtasz dőzsölni? Hány év múlva kezdenek el gyanút fogni a rajongóid, hogy "jé, ez a faszi semmit nem öregszik, és az ott ketchup az ingén, vagy egy félholtra szipolyozott kurva lenyomata"? - Ne nevezd így, ez a munkája - dörmögtem, igyekezvén leplezni, hogy az ő szájából, a kifinomult modorával meg az élére vasalt öltönyével, mennyire zavarba tudott hozni a vulgaritás. - Különben meg, ha már itt tartunk, te is az én prostituáltam vagy. Válaszul megmarkolta a függönyt, és mire tiltakozhattam volna, elrántotta. Hiába kaptam magam elé a karom, már késő volt, a napfény végigszántott a bőrömön és sisteregve marni kezdte a húsom. Felkiáltottam a fájdalomtól, és John, összekaparva magát az első döbbenetből, azon nyomban visszarántotta a sötétítőt. - Cseszd meg, Winie! Hol van a gyűrűd?! Zavart, megilletődött nevetéssel próbáltam leplezni azt, milyen rohadtul fájt; megperzselődött karom lüktetett a kíntól, és a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hova tettem a gyűrűmet. Evéshez mindig levettem, és ezek szerint a nagy szórakozásban elfelejtettem utána visszarakni. John persze megint egy lépéssel előttem járt, mintha a másik felem volna - az értelmesebb és életképesebb felem -, felkanalazta az éjjeliszekrényről a kis tárgyat, elegánsnak nem nevezhető mozdulattal hozzám vágta, majd elviharzott az elsősegélydobozért. - Hagyd csak, idővel begyógyul! - kiáltottam utána, de meg sem hallotta. Amilyen mérgesnek tűnt és amilyen pocsékul éreztem magam a saját felelőtlenségem miatt, nem is erőltettem tovább az ellenkezést. Felhúztam az ujjamra a gyűrűt és a karomat fájlalva kikeltem az ágyból. Figyeltem, hogyan siet vissza hozzám, az öltönyét hanyagul a kanapéra hányva elém térdelt és parancsolón kezébe vette sérült alkaromat. Ijesztően komornak tűnt, így lenyeltem minden felkívánkozó viccet és beszólást; mint a megszidott gyerek, úgy hagytam, hogy lekezelje az égett bőrt. - Ez így nem mehet tovább - szólalt meg csendesen, és kivételesen semmivel sem vágtam vissza rá.
"És most következzék Winston Blackwell, a hatalmas rajongói táborral rendelkező fantasy sorozat, a Vastrón legünnepeltebb sztárja!"
Görcsbe szorult a gyomrom, mint minden élő interjú előtt. Az előre felvett talkshow-kat szerettem a legjobban, hiszen ha hibázik is az ember, utómunkálatokkal könnyen menthető a dolog. Az élő adások bakijaitól azonban senki a világon nem menthetett meg, sem a vámpír képességeim, sem pedig John, aki britekhez illő nyugalommal igazgatta a dzsekimet, annak ellenére, hogy egyébként amerikai. - Semmi poén a drogokról. Sem alkoholról. Sem női prostituáltakról. Komolyan bólogattam. - Csakis a filmről és férfi prostituáltakról. A poénom nem teljesen a várt hatást érte el, hiába villantottam rá teljes fogsoromat, csak egy megvető pillantással felelt, ami lelohasztotta egyből a jókedvemet. Eltoltam a galléromnál matató kezét, és az operatőr intésére kisétáltam a színpadra. A közönség őrjöngeni kezdett, én pedig már a lehengerlő Winston szerepét játszottam: magabiztosan mosolyogtam és integettem még akkor is, amikor szívem szerint visszarohantam volna a menedzserem szoknyája mögé. Bocs, John. - Winston William Blackwell - konferált fel a műsorvezető, mire enyhén megrándult az ajkam. Gyűlöltem a teljes nevem. Anyámra emlékeztetett, ő hívott folyton így, ha valami rosszat csináltam - s mivel bajkeverői pályafutásom nem a vámpírvérrel együtt került a szervezetembe, nyilván elég balhés gyerek voltam már régebben is. - Köszönjük, hogy eljöttél! - Köszönöm a meghívást. - A lehető legelbűvölőbb mosolyommal csókoltam kezet a nőnek, és a szemem sarkából láttam, hogy John elégedetten feltartja a hüvelykujját. Helyet foglaltunk egy-egy karosszékben, és a műsorvezető rögtön belecsapott a szokott kérdésekbe. Milyen karaktert játszom a sorozatban - a fattyú örököst, aki birokra kel Északért -, mit várhatunk az új évadtól - sok-sok izgalmat, könnyet és megható búcsúkat, többet nem mondhatok, kedves -, mit várhatunk a karakteremtől - nehéz döntéseket és váratlan fordulatokat, sablon válasz, természetesen -, itt születtem-e Amerikában - igen, de anyám angol volt -, mióta színészkedem - tizenhat éves korom óta -, mik a terveim a Vastrón után - megkaptam David Wilson polgárháborús filmjének a főszerepét, igen, alig várom, köszönöm -. Már kezdtem elunni magam, szórakozottan forgattam a napfénygyűrűt az ujjamon, mikor a vörös ruhás nő, combjait keresztbe fonva egymáson, végre feltett egy érdekes kérdést. - Winston, köztudottan rengeteg női csodálód van. Szoktál rájuk külön figyelmet fordítani? Volt már esetleg, hogy egy rajongód elrabolta a szíved? - A kamerák mellett észrevétlenül Johnra sandítottam. Tagadólag megrázta a fejét. Helyezkedtem, úgy tettem, mintha megfontolnám a választ, zavartan nevetve a kérdés kínosságán. - Természetesen nagy öröm és megtiszteltetés találkozni a rajongókkal, nemtől függetlenül. Sajnálom, hogy néha csak egy gyors aláírásra és fotóra futja, és nincs időm egyesével elbeszélgetni mindannyiukkal. Annyira csodálatosak, meg tudnám zabálni őket... - Nevetésbe fojtottam burkolt megjegyzésem, és ahogy a kulisszák felé pillantottam, John masszívan lóbálta a középső ujját felém. Ettől a nevetésem csak még őszintébbre sikeredett, szerencsére kettőnkön kívül senki másnak nem szúrt szemet a dolog. - Még egy utolsó kérdés. Úgy hallottuk, most épp Mystic Fallsban forgattok. Ha jól tudom, te ott töltötted a gyermekkorod nagy részét. Milyen érzés visszatérni a szülővárosodba? Felhagytam a gyűrűm birizgálásával és hátradőltem a székemben. A kijelzőn láttam, hogy a kettes kamera vesz épp egész közelről, szóval abba pillantva eresztettem meg egy széles mosolyt. - Nosztalgikus, természetesen, és nagyon jó. Alig várom, hogy megismerjem az ottani rajongóimat is. Mystic Falls csodás város, ahol mindig történik valami váratlan. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok egy percig sem unatkozni... A műsorvezető megköszönte a jelenlétemet, a színpad szélén pedig a menedzserem egy nagy sóhajjal végignyúzta a tenyerével az arcát. Én is, John, én is... Végre itthon vagyok, és a móka igazán csak most kezdődik.
but tonight you're a stranger or some silhouette
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Ápr. 09, 2019 3:12 am
Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime
Shootingstar
Kedves Winston!
Már akkor nagyon kíváncsi voltam erre a karakterre, mikor még csak meséltél róla, avagy a terveidről. Mindig szeretem hallgatni, miféle ötletekkel állsz elő, s mikor levésed a történetet, csak még jobbá válik az a bizonyos összkép. Habár a PB nem a kedvencem, nos, ehhez a történethez igazán passzol, azt kell, hogy mondjam! Szóval... egy sztár, huh? Azt mondják, a sztárok már attól halhatatlanok, hogy filmvászonra kerülnek, s ezáltal megmaradnak akár évszázadokon át is az emberek számára. De te... kérlek... másféle értelemben is halhatatlan vagy. A menedzserednek igaza van: nem fogod tudni az örökkévalóságig (hah xD) titkolni azt, ami vagy. Fel fog tűnni másoknak, hogy nem öregedsz, s faggatózni kezdenek majd... az arcodat pedig világszerte ismerni fogják, sőt, ismerik. Így aztán elbújni a kíváncsi szemek elől nem igazán lehet. Veszélyes játékot űzöl, így hát azt tanácsolom, jól vigyázz. Apropó, Larissa rokona vagy, most esik le! Nos, akkor végül is van egy jó hírem. Az Ötök testvériségével szemben talán védett vagy, de más vadászok attól még könnyedén rád találhatnak. S végezetül... nem, ha mi nem vagyunk képesek végezni egy démonnal, akkor Neked, kedves barátom, semmi esélyed.
Nos, videót az istennek se találtam rólad, így hát ebből most sajnos kimaradsz, pedig nálam már hagyomány, hogy mindenkinek keresek valamit... Irány a foglalók tömkelege, aztán várom, mit alkotsz a játéktéren, Mr. Filmsztár!
Kezdőlap
