A gyomrom diónyira szűkül az idegességtől. Mindegy, hány tucat fellépés van mögöttem, ugyanúgy elfog az izgalom minden egyes színpadra lépés előtt. Már kiskoromtól kezdve a tánc és a zene az életem tüzelőmotorja, belőlük nyerem minden energiám, minden szenvedélyem. A kávé mellett ez a két dolog az, ami a legrondább reggeleken is ki képes varázsolni az ágyból. Fogalmam sincs, a tyúk lehetett-e előbb, vagy a tojás: akkor döntöttem el, hogy énekes szeretnék lenni, amikor a harmadik születésnapomra egy játék mikrofont és egy játék gitárt kaptam aputól, vagy az ajándékok hatására ragadt meg a fejemben az álomkép? Amikor iskolába mentem, megkaptam életem első szintetizátorát, és vele együtt elkezdtem zenét tanulni. Életem legszebb és legboldogabb időszaka volt.
Aztán persze ahogy a hercegkisasszonyok felcseperednek, rájönnek, hogy királyi felmenők nélkül nem többek a hánytatott sorsú Hamupipőkénél. A világ nem fizeti ki helyetted a számláidat csak azért, mert szépen énekelsz. A világ nem fedezi az énekórák költségét, sem egy saját zongorát csak azért, mert elhivatott vagy (a szüleid igen, de sosem éreztem jól magam ennek tudatában. Nem akartam mások hátán magasra törni, a saját erőmből szerettem volna elérni mindent. Idővel persze kényelmessé vált a támogatásuk, úgyhogy már csak sodródtam az árral és hagytam, hogy apuci és anyuci kényük-kedvük szerint kényeztessenek.). De megmondom, mit tesz veled a világ ezer örömmel: elvesz mindent, ami kedves számodra; megfertőz minden jót, amit ismersz; a padlóra lök, és akkor rúg beléd a legnagyobbat, mikor a kezed nyújtod felé. Ezt jelentette számomra, mikor kiderült, hogy vérfarkas vagyok - aztán pedig az, hogy apu halálos beteg. Mintha tőle vettem volna el az életet, amit nyertem. A drága ruhák, a márkás hangszerek hirtelen értéküket és értelmüket vesztették. Nem maradt más, csak a rideg valóság.

Zeneiskolás éveim alatt volt néhány fiúm, de valahogy egyikükkel sem működött igazán. A vagyonos hátteremet okolták, az elkényeztetettségemet, az oroszlán csillagjegyemet; ha százszor nem vágták a fejemhez, hogy egy "hozzám hasonló liba" csak arra jó, hogy ágyból ágyba másszon, akkor egyszer sem. Annyit hallgattam sértett büszkeségük generálta beszólásaikat, hogy idővel kezdtem igazat adni nekik. Mármint, ha életed párjai ennyire tartanak téged, akkor minek erőlködtem volna, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét? A szerelem eddig sem jelentett számomra semmit, hiszen egyszer sem éreztem komolyabban vagy erősebben, így olyan lettem, amilyennek tartottak: játszottam. Én voltam a vihar, mely darabokra tépett mindenkit, aki elég közel ért. Én voltam a királynő, aki ha megunta az adott parasztot, tovább lépett - persze sosem ígértem semmi többet. Nem hitegettem, nem hazudoztam, nem ígérgettem, egyszerűen csak átvonultam rajtuk, mint egy tornádó, törött szíveket és törött páncélokat hagyva magam után.
Azzal senki sem törődött, hogy bennem milyen károk keletkezhettek közben. Mindig én voltam a hibás fél: mégis ki keresi a gonoszban a veszteséget?

Apa betegsége óta átértékeltem az életemet. Félretettem a zenét, hogy a családomra tudjak koncentrálni. Alkalmi munkákból (főként szállodákban takarítok és bárokban lépek fel) tartottam fent magam és a saját mystic fallsi albérletem, hogy ne a szüleim pénzén kelljen tovább élősködnöm - persze apu ettől még mindig támogat anyagilag, akár akarom, akár nem. Azt hiszem, az apák már csak ilyenek; mindent megtesznek, hogy gondoskodjanak a gyermekükről, nem igaz? A lényeg, hogy a tanulmányaim mellett nem jutott volna elég időm rá, hogy otthon legyek velük, ezért inkább félbehagytam az Akadémiát. Jobb ez így. Boldog vagyok.
Tényleg.

Most pedig szolid taps kíséri fel a lépteim a színpadra. Az izgalom még szorongatja kicsit a gyomrom, mégis elönt valami különös melegség, ahogy a színpad közepén felállított bárszékhez sétálok. Ez az a hely, ahol a legjobban szeretek lenni az egész világon. A gitár ott lóg a nyakamban, a kezembe fogom, ahogy helyet foglalok a széken és a számhoz igazítom a mikrofont.
- Jó estét, Mystic Falls! Készen álltok rám? Mert én alig várom, hogy nektek zenélhessek... - Alkoholtól és jókedvtől ködös, mosolygós szemek néznek vissza rám. Félig üres poharak emelkednek a magasba, halkan morajlik fel előttem a közönség. Lehunyom a szemem, veszek egy jó mély levegőt, majd megpendítem a húrokat, halkan rákezdve az első dalra: I float in a boat...