Szinte nekiestem a mosdónak, a hófehér kerámia a lágyékomba vájt, de csak a nyomást éreztem, a fájdalmat nem. Megpróbáltam támaszt találni a tükrön, de a tenyerem minduntalan elcsúszott, túl nedves volt, túl véres, az egész karom abban úszott, skarlát cseppek peregtek végig az alkaromon, hogy a könyökömnél megadják magukat a gravitációnak és a mosdókagylóba cseppenjenek. Összemocskolják, mint én az üveget. A kövér cseppekbe ugró véren túl láttam saját zilált ábrázatomat, a hajamban még ott volt a párna lenyomata, arcomat azonban nem csak a tükörben pettyezték vörös csíkok.

Tágra nyílt szemekkel figyeltem a férfit a párhuzamos világban, ahogy próbálja felismerni az alakot, aki ott áll vele szemben. Annyira lélegzethez akart jutni, hogy a száját is eltátotta, de nem segített, a levegő egyre kiszorult nehezedő mellkasából. Gyorsított a lélegzetvételén, mígnem fülét teljesen megtöltötte saját zihálása s a fülében dobogó szívverése üteme, keveredve azzal a sípolással.

Nem, nem sípolás volt az, hanem sikoly.

– ...A 911-et! – Nem hallottam a mondat elejét. Meg akartam fordulni, de nehezen jöttek a mozdulatok, a képkockák elcsúsztak egymáson. Nem akartam szembesülni a hálószobai látvánnyal, nem akartam újra látni Kelly semmibe meredő tekintetét, az egyre hűlő vértócsát, ami átáztatta a szőnyeget (imádta azt a szőnyeget, és nagyon mérges lenne rám) , és főleg nem akartam látni Teddy kétségbeesett arcát, ahogy az anyja mellett térdelt. Kiabált valamit felém, de nem hallottam, elnyomta a sípolás. – Hívd a mentőket, gyorsan!Ne, ne nézz ide! – Ez már nem nekem szólt. Teddy a húgával ordított, mert már tudta, hogy én használhatatlan vagyok, és el akarta küldeni, megmenteni attól, ami őt már egy életre megsebzett.

Meghalt. Kelly meghalt, mikor megígértem neki, hogy mindig vigyázni fogok rá.

Halványan hallom csak, hogy a távolban sziréna harsan, és közelednek a kék-piros fények.

– Megölted – morogja Teddy, az édesanyja élettelen testét szorongatva magához. Mindkettejük pizsomáját átitatta a vér. Azt hittem, az egyik betörőhöz szól, ám aztán a tekintete rám villan, ellenségesen, dühtől fűtve. Ahogy egy tizenéves fiú tudja csak. – Megölted...!

– Nem, nem én... – Csak dadogok. A gondolataim sem koherensebbek.

– Te ölted meg! Gyilkos vagy!

Ellenkezni akartam, de a tekintetem a kezemre vetült, amiben hirtelen ott volt a pisztoly. Hirtelen nem volt ott már álarcos rabló (s ha lett volna is, éreztem, a saját arcom nézett volna vissza az övékből), csakis én, a kezemben szorongatott fegyver, és a halott anyját szorongató fiú.

A fiú, aki torka szakadtából üvölötte, mutálás előtti hangját hirtelen felváltotta valami férfiasabb, valami olyan, amit manapság főleg telefonon keresztül hallok: – GYILKOS!

A kék fények már a ház előtt villódznak, aztán mintha már a szobában járnának. Le kell hunynom a szemem egy-egy pillanatra, hogy lássak; előbb a pisztoly tűnik el, aztán véres karmok tűnnek fel az ujjaim helyén. A következő pillanatban egy hatalmas, ordas farkas vicsorog rám a sarokból, és rám veti magát ragadozó-gyorsasággal. A kék fény akkor vakít el ismét, mikor már érzem a fogai közt rothadó hús bűzét.


* * *


Hirtelen térek vissza a testembe, szinte belecsapódok, a bőrömet csípi a valóság víztükrének ellenhevülése. Mint egy hatalmas fejes; egy olyan, amiket régen én is ugrottam, és amit rég nem kockáztatok, azóta semmiképp, hogy apa lettem.

Szemeim előtt még az álom-emlék képei villódznak, keverednek a valósággal a részletek, akár tinta a tejben, mígnem végül letisztulnak az élek. Egy szobában vagyok, a saját szobámban; a következő gondolattal oldalra fordítom a fejem, hogy bocsánatot kérjek, amiért minden bizonnyal felébresztettem Gwent a rúgkapálózásommal, amikor magamhoz tértem, ám ő már nincs ott.

Háttal áll nekem, sziluettjét megvilágítja a hajnali gyér fény tisztasága, ahogy szinte művészien kalkuláltnak tűnő mozdulatokkal kapcsolja be a melltartóját. Már nadrág van rajta, a haja pedig talán boszorkány-praktikától állt tökéletes formájába, még mielőtt vágyódó kezeim összegubancolták volna az éjszaka folyamán. Csupán az összegyűrt lepedő és a fejformáját még némileg őrző párna tanúsítja, hogy egyáltalán feküdt mellettem. Az, meg a melltartója csipkéjén fellelhető szakadás, amiért már kaptam is a fejemre. Túl hevesen akartam, az pedig drága darab volt, gondolom.

Még visszhangzik egy női sikoly az elmém mélyén, de még távolabbra nyomom, és a friss emlékképek mögé szorítom. Lejátszom magam előtt a tegnap éjszakát, meg az azt megelőző ezret, és próbálok nem törődni szapora pulzusommal. Régen rengeteg rémálmom volt, miután ide költöztünk, egyre kevesebb, mikor pedig mellettem aludt, szinte soha. Sosem mertem rákérdezni, vajon az bűbáj-e; olybá tűnt, hogy körülötte minden az.

Más, ésszerű magyarázatot nem tudtam kitalálni arra, mi volt ez a forrón égő vágyódás, amit egészen a csontjaimban éreztem, ez az örökké kutató üresség, amikor nem volt mellettem. Ez az égető szükség, ami minduntalan az Ő nevét kántálta, beéve magát a bőröm alá, mint holmi édes méreg.

Mert ez volt Ő; a legédesebb méreg, amit valaha kóstoltam, de akkor is csupán méreg. Halálos.

– Maradhatnál reggelig – ajánlom fel neki, ahogy feljebb tolom magam az ágyon, susog körülöttem a takaró huzata, mígnem félig ülő helyzetben dőlök neki az ágytámlának, hogy egyik kezem a fejem mögé helyezve figyeljem ténykedését. Könnyű volt a semmire gondolni, ha ilyen látvány tárult elém; és szerettem a semmire gondolni.  – Észveszejtően jó palacsintát csinálok. Még áfonya is van.

Tényleg egészen megemberesedtem főzés terén, mióta... Mióta muszáj volt. Szerettem azokat a lopott perceket, amikor a közös megegyezés alapján legfinomabbnak kinevezett juharszirupos-fahéjas-mogyorókrémes palacsintahalmon nyammogva anélkül kérdezgethettem volna a kölyköket az iskoláról, hogy nyaggatásnak vették volna. Nem utólag kérdeztem, mi volt a suliban; előre, a jövő reményeivel telve.  Teddy (aki már rég nem engedte, hogy így szólítsam, de a gondolataimat még ő sem módosíthatja) persze ezekre sem volt hajlandó válaszolni; most meg már egyetemista. Azt hiszem. Nem sokat beszélünk.

Mindenesetre, Jessie egy barátnőjénél aludt, az ikrek pedig tanulmányi kiránduláson voltak. Különben eszem ágában sem lett volna bárkinek is ajánlgatni, hogy aludjanak itt, még Neki sem, pedig Gwent életem végéig is ideláncolnám, ha tudnám.

De nem tudom.

Már azelőtt tisztában vagyok a válasza elutasításával, hogy felcsengene az a csilingelő, mégis ördögi kacaj, mintha valami mulatságosat mondtam volna. Ezt már átrágtuk párszor, valahogy így szól mindig a fáma. Sosem ígértem mást. Mindig ugyanazok a kulcsmondatok; kinevet, mikor megkérem, hogy legyen a barátnőm, akkor pedig méginkább, mikor egy részeges-mámoros estén egyenest közlöm vele, hogy azt szeretném, legyen a feleségem. Öreg vagyok én neked. Nagy falat.

Egy évtized eltelt, mégis nehezemre esik felfognom, hogy amit életem első harmincöt évében hittem, valójában hazugság, egy szépen felépített színjáték, ahol épp csak a szerencse, a véletlen, meg néhány túlbuzgó tartja egyensúlyban a szálakat. Nézem Őt, a háta ívét, a lábait, ahogy rásimul a szoknya, az ismerős, apró anyajegyekkel tarkított puha bőrt, ami még magán viseli az éjjel nyomait, legalábbis amíg a blúza vissza nem simul rá, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy idősebb volna, mint a tulajdon nagyanyám.

– Maradj – ragadom meg finoman a csuklóját, mikor a táskájáért nyúl az éjjeli szekrényen. Hüvelyujjam kört ír le a fedetlen bőrön, és érzem, hogy megborzong, még ha az arcán semmi jelét sem adja.  Közelebb hajol, és hirtelen úgy érzem, Ő a nagyobb.

Könyörögj, kisfarkas.

Hirtelen egy másik világba csöppenek, valahol majd' négy évtizeddel ezelőtt...


* * *


Apa nem szerette, ha a fészerben játszom, állítólag azért, mert túl sok ott az éles szerszám, de pont emiatt olyan volt, akár egy vár tömlöce, igazán izgalmas helynek tűnt. Mégis, tudtam, hogy nem szabadna ott lennem; ezért mikor az izzadó tenyeremből kicsúszott az üveggolyó, s megállíthatatlanul kezdett lefelé gurulni a feljárón, tudtam, hogy hatalmas bajban leszek.

Apa állt ott a végén, egy nővel. Sosem láttam azelőtt, és azóta már az arca is megfakult, de az a benyomás nem, amit rám tett. Nagyon szép nő volt, szőke, és olyan kékszemű, amire a tanárok biztos azt mondták volna: kökény, bár akkor még fogalmam sem volt, mi az.

Ismerték egymást valahonnan, és veszekedtek. Ezért nem látták meg, mikor magamra húztam a fészer ajtaját.

–... Megmondtam neked, hogy nem jöhetsz ide!

– Akkor megyek és oda, ahová kedvem szottyan.

– De nem ide, nem a családomhoz...!

– Semmit sem akarok a családodtól. De muszáj volt lássalak...

– Köztünk már nincs semmi!

– Nem úgy, te isten átka! Beszélnünk kell. Fontos. A falka érdeke...

Sosem tudtam meg, milyen falkáról lehet szó, mert ekkor a golyócska odaütődött a nő cipőjéhez, mire mindketten odafigyeltek, épp eléggé ahhoz, hogy úgy tehessek, mint aki a rododendron mögül szalad elő, nem pedig a fészerből.

Gyorsan szedtem a lábaimat, de néhány méterre megtorpantam. A nő lehajolt, és végiggörgette az ujjai között az üveggolyót, aztán rám emelte átható tekintetét. Nem emlékszem rá pontosan, a szeme formájára, vagy a parfümje illatára, ahogy közelebb lépett. Csak arra, hogy valamiért egyszerre megfélemlített és megbabonázott.

A térdére támaszkodott és félmosollyal az arcán hajolt le hozzám, közelebb nyújtva a golyót. – Ez a tiéd?

Nem jött ki hang a torkomon, csak bólintottam, és nyúltam volna, hogy elvegyem tőle, ám ekkor hirtelen visszahúzta a kezét, marka összezárult a játékom fölött. – Nem-nem. Kérdd, kisfarkas!

Akkor nem értettem, mire célzott. Az emlék pedig egészen mostanáig nem jutott eszembe.


* * *



Mire visszatértem a jelenbe, Gwen már felöltözött, és bosszantóan incselkedő csókot küldött az ajtóból. Nem vette magára, hogy elkalandoztam; fáradtan hajlamos voltam, bár az igazi fáradtság egészen addig nem nehezítette el a tagjaim, amíg nem hallottam becsukódni a bejárati ajtót, cipője sarkainak kopogása pedig lassan elhalt az utcán.

Az éjjeliszekrényen lévő óra hajnali fél ötöt mutatott. Sóhajtva hajtottam vissza a fejem a párnára, elnyúzottan dörgölve meg az elmúlt évek során növesztgetett szakállam. Mielőtt feje tetejére állt volna a világom, mindig ügyeltem arra, hogy alaposan megborotválkozzak, azóta viszont már nem igazán érdekelt. Nem tudom, tudat alatt volt-e valami behatása rá a sztereotípiáknak.

Végül nem aludtam vissza, kivetett magából az ágy, és egyébként sem baj, ha a fiúknál előbb érek be a műhelybe. Azt viszont már akkor sejtettem, mikor benyomtam a kávégép gombját a konyhában, hogy az az üveggolyós emlék nem fog hagyni nyugodni a mai nap során.