"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Játszani az átlagos lányt egyszerre volt könnyű és nehéz. Könnyű, mert alapvetően mindig is átlagosnak gondoltam magam, másrészt nehéz, mert vadász voltam és mágiával rendelkeztem, amivel igyekeztem leküzdeni a természetfeletti lényeket a magam módján. Szóval, igen, egyszerre volt az könnyű és nehéz. De elmerülhettem ezúttal a könyvek világában és bár megoldás után kutattam, közben mégis könnyed kikapcsolódásnak is bizonyult. Azonban az, hogy a könyvtárban nem voltam egyedül, sőt, egy csapat rajongóval találtam szemben magamat és Eve-vel, kicsit felpezsdítette az ittlétemet. Megvártam viszont, míg mindenki eltűnik és csak ezt követően merészkedtem oda a nőhöz. Nem akartam túl sokáig zavarni, csak kifejezni a rajongásomat, ahogyan mások is tették. Rámosolyodtam, de aztán meg is lepődtem a kedvességén. Mármint azon, hogy örömmel elvenne egy könyvet miattam, azaz nekem. - Ugyan, ez… mármint köszönöm, de ha ebből bármi baja lesz… - Szabadkoztam zavartan, majd a továbbiakra bólintottam egy aprót. Bár elpillantottam a könyvek felé, amiket összeszedtem, tulajdonképpen nem volt baj, ha elnapoltam kicsit a dolgot. – Rendben. Ha nem zavarom. – Néztem vissza rá, majd figyeltem, ahogy elindul szerezni valóban egy példányt nekem a kötetéből. Kedves volt, nem is tudtam, mivel hálálhatnám meg. Vajon minden rajongójával ilyen közvetlen? Viszont, amíg ő elment a könyvért, én magam is visszaléptem az asztalomhoz. Kissé összébb rendeztem a könyveket, ekkor ért vissza hozzám Eve. - Csak… egyfajta kutatást végzek. – Magyaráztam a kérdésére, majd rámosolyogtam. – Mondhatjuk azt is, hogy érdekelnek az ilyen témák. Mágia, boszorkányság… természetfeletti dolgok. – Aprót rándítottam a vállamon. Igazából nem lepett volna meg, ha tud az ilyesfajta lények létezéséről, de nyilván nem volt célom kiszedni ezt belőle, ahogyan magamat sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. De az, hogy érdekel az ilyesmi, az nem is olyan nagy dolog, nem? - Üljön csak le. – Mutattam az egyik székre, majd én magam leültem a másikra, vele szemben. – Amúgy… nem zavarná, ha… hagynánk ezt a magázódást? – Nagyot nyeltem. Alapvetően neki kellett volna ezt felajánlania vagy kérnie, de számomra kezdett túlságosan kellemetlen lenni ez a hangvétel.
Szeretem a rajongóimat, ehhez kétség sem fér, ugyanakkor minden egyes alkalommal az agyamra megy az a színjáték, amiben részt kell vennem. Tisztában vagyok vele, hogy a turnék fontosak a népszerűsítés és a rajongókkal való közvetlen viszony kialakítása miatt. Mégis gyűlölöm. Folyton mosolyogni kell, hagyni hadd meséljék el a kedvenc részüket vagy azt, hogy ők mit láttak bele a sorokba, ami nem is létezik. Minden az, ami kertelés nélkül. Semmi mást nem kell belelátni, csak olvasni úgy, ahogy van. Azokba a művekbe bele tettem szívem és lelkem, olyan, mintha egy-egy darabkámat tartalmaznák. Én magam vagyok minden történetben. Talán ezért mondhatta azt, hogy a regényem túlságosan érzékeny. Sosem vallanám be neki, de tisztában vagyok vele, hogy igaza van. Mindig igaza van és ezért mindennél jobban gyűlölöm, ami nálam kéz a kézben jár a szerelemmel. Szerencsére hamar véget ért a dedikálás, persze ez az eladás szempontjából nem a legjobb, de számomra elég jó hír. Egyetlen vágyam, hogy elbújhassak a könyvek között, majd ha megérkezett az autó haza menjek a kis menedékembe. Leüljek az íróasztal elé, kezembe vegyek a tollat és átadjam magam az érzésnek, ahogy a papír telis-tele lesz tintával. Az előttem lévő régi borítót tanulmányozva elkapott a nosztalgia. Emlékszem régen mennyi ehhez hasonló könyvet olvastam Michael hatalmas könyvtárában, melyeket bármikor használhattam. Gondolataimból egy ismeretlen hang szakított ki, felnéztem és egy fiatal lány állt velem szemben. Aranyos volt, zavarában nevetett magán, egyből magam mellé ejtettem a kezemet benne a könyvvel és érdeklődve figyeltem a mondandóját. - Igen én vagyok és ezt örömmel hallom - mosolygok halványan, próbálom magam össze szedni. Egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, majd a lányra emelem a pillantásom. - Ezen segíthetünk, ha jól láttam egy tucat könyv van még a könyvtár elejében, észre sem vennék, ha egyetlen darab eltűnne - kacsintok rá, majd az órámra pillantok keserédesen - Még van egy órám indulásig, ha van kedved, akkor megvitathatjuk miért érintett meg - ajánlom fel neki a társaságom, ha él vele akkor ma van a szerencsenapja. Sosem szoktam ilyet tenni, talán azért sem, mert mindig csoportostul jönnek hozzám, amitől olyan érzésem lesz, hogy fojtogatnak. Ezernyi kérdés. Jelzek a hölgynek, hogy várjon egy percet, előre megyek a sorok között és míg senki sem lát elveszek egyet a novellás kötetből. Nincs kedvem a menedzserrel és a fejesekkel beszélgetni, kinőttem már ebből. Hatalmas vigyorral az arcomon mutatom fel a szerzeményem, hogy az asztalokhoz sétáljak vele, akkor pillantom meg a könyveket. - Megzavartam valamiben? - pillantok a lányra kezemben a nyitott könyvemmel. Ahogy megvizsgálom a borítókat mind mesékről szólnak, démonokról, mágiáról, csupa gyermekded butaságokról. Nem szabad letennem ezeket a dolgokat, hiszen az egyetemen találkoztam okkultistákkal és ezen tudományok szakértőivel.
"Igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és csont, sérülékeny és megfélemlíthető." ┃ az enyém se a legjobb
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Jún. 26, 2019 9:50 am
To: Eve Victoria Willson
szavak szárnyán
Figyeltem az írót, s a rajongókat. Mindenki arcán boldogság ült, mégis… az írónő fáradtnak is tűnt már a végére. Szerettem volna odamenni hozzá, kérdezni néhány dolgot a könyvről, de nem akartam én is zargatni. Összefontam magam előtt a karjaimat, azon gondolkodva, hogy talán nem pont ma volt a legjobb ötlet könyvtárba jönni, de a rajongók lassacskán elfogytak. Ahogy felpillantottam, még láttam elsietni a nőt. Felvontam a szemöldökömet, majd lassan utána indultam. Mikor megláttam, már egy könyv borítóját vizslatta. Néhány pillanat múlva eltűntem én magam is a polcok között, s sokáig csak kutakodtam. Aztán néhány démonokról szóló könyvet vettem magamhoz, majd mágiával kapcsolatos „meséket”. A meséknek mindig van egy cseppnyi alapja, nem? Mint minden másnak is. Ezekkel a könyvekkel lépkedtem ki a polcok közül és pakoltam le őket egy asztalra. Nagyot sóhajtottam, majd elnéztem újra Victoria felé. Nagyot nyeltem, majd a könyveket ott hagyva tettem felé néhány lépést. - Elnézést… Eve, igaz? Mármint, nyilván Ön az! – Nevettem fel zavartan, miközben még egy lépést tettem felé. Megálltam. – Olvastam a novelláit és nagyon tetszettek! Elég érzékeny vagyok, szóval mindegyik történet megérntett – Magyaráztam tovább, majd kiszélesedett a mosolyom. – Sajnos a könyv nincs nálam, hogy dedikálást kérjek, de… örülök, hogy találkoztam Önnel! – Fürkésztem, majd a hátam mögött összefűztem az ujjaimat. Jólesett most az egyszer teljesen átlagos lányként viselkedni. Olyan lányként, aki találkozik az egyik általa nagyrabecsült hírességgel. Néha vágytam arra, hogy valóban átlagos legyek. De az voltam… a mágiámat én magam intéztem el magamnak azzal, hogy a vadászok közé léptem. Bár tény, ami tény, ennek megvolt az oka. Az a fantom kép a fejemben, s az ismeretlen hang, ami folyton a fülemben csengett. A saját testvérem hangjára nem emlékeztem, sem az arcára, sem semmi fontosra vele kapcsolatban. Csak arra, hogy… létezett. Vagy… talán tévedtem volna? Lehet, mindvégig csak én képzeltem azt, hogy van egy testvérem? Képtelenség lenne. Nagyot sóhajtottam, majd gyengén megráztam a fejemet, így figyelve tovább Eve-t. Reméltem, hogy nem megyek az agyára.
Már megszámolni sem tudom, hogy hányszor hallottam tőle azt, hogy hagyjam ott a francba az állásomat és annak szenteljem az életem, amire születtem. Valahogy azt mindig, előszeretettel elfelejti, hogy egyszer már megpróbáltam ezt a fajta életmódot és éppen tőle kaptam egy hatalmas visszautasítást. Igen, a kiadóm nyaggat a legjobban az írással, aki mostanra kinőtte magából ezt a szerepet és a legjobb barátommá vált. Fogalmam sincs, hogy bűntudatból tette vagy tényleg olyan jónak gondolta, de évek múltán megjelentetett pár novellámat. Meglepetésnek szánta, hiszen a műveimet is titokban csempészte ki az általa is ismert helyről. Először megtudtam volna fojtani egy kanál vízben, mikor megláttam a kemény borítású kis könyvecskét, ami az én nevemet fémjelezte. Azaz én nevem, mikor ezt realizáltam persze örömkönnyek közepette ugrottam a karjaiba. Aztán félve néztem meg melyik műveimet tartotta érdemesnek arra, hogy bekerüljenek abba az aprócska kiadványba. Legnagyobb meglepetésemre a legérzékenyebbeket választotta ki, mindazokat melyek a lelkem legmélyéről származtak. Azok mindegyik egytől-egyig én voltam, az életem darabkáit rejtette tökéletes burokban. Az alap történetek az életem egy-egy fejezetét tükrözték, persze átdolgoztam őket, hogy senki se jöjjön rá a szörnyű igazságra. Az első a gyermekkoromat jelenítette meg, szörnyű képeket festett le egy elnyomott anyáról és gyermekéről, akit az általuk annyira szeretett férfi napi szinten ütlegel. A veréseket és a testeken lévő véraláfutásokat olyan könnyedén írtam le, mintha csak egy tündérmesét vetnék papírra. Egyszerűen tettem az egészet, mégis a valóságot elkendőztem azzal, hogy a kislány szemszögéből mutattam meg mindezt, aki mesékkel vette körbe magát, így védve a gyermekded lelkét. Az egészben a csavar az, hogy ez mind csak az ő képzelgése az utolsó pillanatban, mikor kileheli a lelkét. Aztán ott van az egyetemista, aki a tanulmányai mellett prostitúcióra kényszerül az elit körökben. Ezzel bemutattam azt, hogy mi folyik azokban a körökben, amikben egykor én is forogtam, ugyanakkor ennek a műnek sem pozitív a kicsengése. A lányért legtöbbet fizető úriember egyik éjszaka hevességében megfújtja, miközben magáévá teszi. Szörnyeket mutattam be szemtelenül és szemérmetlenül lengén. A férfi szemén keresztül láttatva a helyzeteket a lányt piedesztára emeltem, míg narrátorként elítéltem a cselekedeteit. Végül a harmadik novellám, amiről fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Hiszen az a múltam egyik legfájóbb pontja, egy olyan sötét folt, aminek a létezését is kiakarom törölni magamból. Egy ki nem mondott fájdalom, aminek létezéséről a kiadóm is tud. Ez megölt belülről, mégis a hatására egy gyönyörű szerelmi történetet írtam, mi egy hatalmas kérdőjel még számomra is. Vajon a férfi és a nő valaha még találkoznak? Kimondják azokat a dolgokat melyekről képtelenek voltak beszélni? Fogalmam sincs. Tisztában voltam vele, hogy a mostani lesz az utolsó dedikálásom és befejeztem a turnét, persze ezt Ő akarja elfogadni. Nem, most nem szabad ezekre a dolgokra gondolnom. Mosollyal az arcomon nézek a következő rajongóra, aki izgatottan szorongatja a novellás kötetet a kezében. Mindenkivel váltok pár szót, majd névre szólóan dedikálom. Rutin feladatok ezek, amik sosem tartoztak a kedvenc időtöltéseim közé. Ahogy elfogynak az olvasók egyből hátra tolom a széket, felpattanok és a könyvtár egy csöndesebb zugába menekülök. Régi polcoknak dőlök, végül egy hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat. - Végre vége - suttogom alig hallhatóan, legalábbis én azt hiszem, hogy senki sem hall. Kihúzok egy poros kötetet a szemben lévő tartóról és elmélyedek a gyönyörűen megrajzolt borítóban.
"Igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és csont, sérülékeny és megfélemlíthető." ┃
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Jún. 07, 2019 4:06 pm
To: Eve Victoria Willson
szavak szárnyán
Ki akartam szakadni abból a közegből, amibe néhány éve belelöktem saját magamat. Kezdtem elveszíteni a hitem, mindenféle téren. Nem hittem, hogy fényt deríthetek a homályos elmém titkára, nem hittem, hogy valaha is emlékezni fogok arra, amit rejtélyes okokból elfeledtem. S azt sem hittem, hogy Zack halálának a felelősét megtalálhatom. Egyszerűen semmi nyomom sem volt, a többiek pedig, mintha őket… őket nem is érdekelte volna. Reményvesztettnek éreztem magam. Nem tudtam, merre tovább. Az is megfordult a fejemben, hogy ennyi, vége és nincs tovább. Kiválok a szervezetből, s átlagos emberként, tudattalanul, kételyek közt leélem az életem és… és ennyi. Ugyanis nem voltam vadásznak való. Még a múltkori démonnal sem tudtam elbánni. Sőt, elég egyenlőtlen volt a küzdelem ebből a szemszögből – ő erős volt, míg én… csak egy nyomorult kis kezdő vadász. Évek ide vagy oda. Zack tévedett. Nem voltam idevaló. Ez a gondolat pedig fájt, s marta a belsőmet. Hiányzott. Nem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Megérdemelte volna, hogy valaki… ott legyen vele. Segítsen neki. Sőt, megmentse. Ha visszamehettem volna az időben, én ott lettem volna vele. Az életemet áldoztam volna az övéért. Vagy… vagy talán együtt haltam volna meg vele. Egy nagyobb sóhajjal a táskámba nyúltam, s kotorászni kezdtem, mire megtaláltam a cigarettás dobozt. Akkoriban szoktam rá, mikor Zack itt hagyott minket. Azt hiszem, ez… ez igazán Ő rá emlékeztetett. A dohány füstje, amit olykor az arcomba fújt, miközben nagyon magyarázott valamit és annyira belemerült, hogy erre nem figyelt. Halványan elmosolyodtam, majd kiemeltem egy szálat és egy öngyújtót is előszedtem. Rágyújtottam, miközben beleszívtam, majd a füstöt kifújva néztem körbe. Épp egy zebra előtt álltam. Mivel nem jött sem jobbról, sem balról autó, így elindultam a másik oldalra. Történetesen a városi könyvtárat akartam felkutatni, hogy néhány könyvbe beleolvashassak. Talán… egy részem abban reménykedett, hogy itt megoldást találhatok valamelyik, avagy bármelyik gondomra. Persze ez naivság volt tőlem. De nem zavart. A gondolataimba merülve sétáltam, a földet figyelve, s a dohányt szívva. Percekkel később értem el az épületig, pont, mikor a cigaretta végére értem. Elnyomtam a kuka oldalán, majd kidobtam, ezután indultam befelé a könyvtárba. De… nos, meglepetésemre elég sokan voltak és először nem értettem, miért. Viszont hamar rájöttem, hogy azért, mert éppenséggel egy írói könyv dedikálás zajlik. A tekintetem megakadt a plakáton, amely a borítót jelezte, s az író nevét. Elmosolyodtam. Olvastam a könyvét, s tetszett is. Elpillantottam a kisebb tömeg felé, akik körbeállták az asztalát, de egyelőre nem szándékoztam közelebb merészkedni.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Szeretem a rajongóimat, ehhez kétség sem fér, ugyanakkor minden egyes alkalommal az agyamra megy az a színjáték, amiben részt kell vennem. Tisztában vagyok vele, hogy a turnék fontosak a népszerűsítés és a rajongókkal való közvetlen viszony kialakítása miatt. Mégis gyűlölöm. Folyton mosolyogni kell, hagyni hadd meséljék el a kedvenc részüket vagy azt, hogy ők mit láttak bele a sorokba, ami nem is létezik. Minden az, ami kertelés nélkül. Semmi mást nem kell belelátni, csak olvasni úgy, ahogy van. Azokba a művekbe bele tettem szívem és lelkem, olyan, mintha egy-egy darabkámat tartalmaznák. Én magam vagyok minden történetben. Talán ezért mondhatta azt, hogy a regényem túlságosan érzékeny. Sosem vallanám be neki, de tisztában vagyok vele, hogy igaza van. Mindig igaza van és ezért mindennél jobban gyűlölöm, ami nálam kéz a kézben jár a szerelemmel. 
