Liezel & Nate

call my name and save me from the dark

- Mentségedre szóljon, nagyon jól tartod magad. - Sosem voltam különösen finnyás mások korára, de hát a százhúsz év korkülönbség bárki agyát felrobbantaná. Volt azonban benne valami szexi. Igaz, megpiszkálta kicsit a kisebbségi komplexusomat, de hát Liezel nem tervezett hozzám jönni, ha meg egyszer mégis ott lyukadtunk volna ki, mindig is közelebb állt hozzám a papucsférj-szerep... Te jó ég, hogy lyukadtam ki itt? Férgek rágták bele magukat az agyamba az elmúlt fél évben? Lehet ezt valahogy egyáltalán teszteltetni?
- Nem mindig éltünk együtt. Többnyire egyedül voltam. - feleltem szelíd mosollyal, de csendesen. Theo, főleg a múltbéli kapcsolatunk említése még mindig érzékenyen érintett. Rettegtem, ha arra gondoltam, hogy értesítenem kell őt, de közben meg mégsem bírtam kivárni, hogy felkeressem. Örültem a második esélynek, ám egyáltalán nem voltam biztos benne, megérdemlem-e kettőnkre nézve. Sok dologban igaza volt kettőnkkel kapcsolatban. Nem voltam túl jó bátyja. Elkalandoztam kicsit, de aztán szerencsére megérkeztünk és az események felpörögtek, így már nem volt lehetőségem halálra aggódni magam (höhöhö, irónia!) a jövő dolgain.
Jól esett az érintése és a törődése is. Az aggodalmától az enyém valahogy enyhülni látszott. Mérleghinta-effektus; ha a másik fél félelmet mutat, ösztönösen meg szoktam keményíteni magam, átvállalva az erősebb fél szerepét. Még akkor is, ha most másztam vissza a sírból, magabiztosan Liezelre mosolyogtam, hogy érezze, tökéletesen vagyok.
- Persze, csak... Fáradtság. - legyintettem, mintha semmiség lenne, egy kicsit mégis aggasztott. Egyébként nem bántam volna, ha tényleg csatlakozik hozzám a zuhany alatt... Ezért a kommentemért viszont lekevertem magamnak egy mentális pofont, mielőtt utána indultam volna a fürdőbe. Közben azért a lakásban nézelődtem, a képeket, fotókat lestem, ha voltak, meg a berendezési és személyes tárgyakat. Minél többet meg akartam tudni a lányról, az életéről, a dolgokról, amiket szeret. Őszintén érdekelt minden, ami vele kapcsolatos volt, és közben annyira jól esett újra élők közt lenni, beszélgetni, mozogni!
- Köszönöm! Nem tudom, mennyire illik ilyesmit mondanom, de egy angyal vagy. Tényleg. - Hálásan mosolyogva követtem a fürdőbe a kezünket figyelve, aztán őt, ahogy elővette a törölközőt. Közelebb léptem hozzá és átvettem tőle.
- Szólok, megígérem. Meg azt is, hogy gyors leszek. Vedd le addig a ruháid, tudod, hogy... Ne fázz meg. - Zavartan hadonásztam, remélve, nem ért félre és nem tart tahónak, amiért vetkőztetném. Nagyot nyeltem, miután kiment és lefejeltem a törölközőt. Ahhoz képest, milyen népszerű voltam az előző életemben, ha szabadott így mondani, most mégis úgy viselkedtem, mint aki eddig csak fényképről látott nőt. Gyorsan kivertem a fejemből a gondolatot, ledobtam magamról a vizes ruhákat és beálltam a zuhany alá. A forró víz elképesztően jól esett, vagy ezerszer hálát adtam az általam ismert összes istenségnek és celebnek azért, hogy élek, és persze Liezelnek is, amíg leáztattam magamról a koszt. Meg sem hallottam, mikor nyílt ki az ajtó (a zuhanyfüggönyt hanyagul ugyan, de behúztam, csak azért, hogy ne fröcsköljem össze az egész fürdőt). Néhány percig még áztattam magam a víz alatt, aztán kiléptem, megtörölköztem és belebújtam a kapott ruhákba. Ahogy végignéztem magamon a tükörben, hirtelen belém hasított valami... Egy emlék, amiről azt hittem, elfelejtettem, és egy ígéret, amit még nem teljesítettem. Megszédültem és a mosdó szélének tántorodva megkapaszkodtam benne. Ahogy felnéztem a bepárásodott tükörbe, egyetlen pillanatra nem a saját arcomat láttam, hanem a fényben látott, ismerős vonásokat, és a hang újra felcsendült...
A gondolataimba merülve léptem ki a fürdőből. Megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, milyen találkozást hiúsítottam meg, és hogy nem nekem kellett volna visszajönnöm. Nem az én jogom volt... Próbáltam lerázni magamról a depressziót, de tudtam, hogy valahogy, valamikor fel kell majd hoznom Liezelnek a dolgot. Valóra kell váltanom az ígéretemet.
- Kész vagyok! Gyorsan fürödj meg te is. Rendeltél már pizzát? Rendelek, ha még nem. - megkerestem a lányt, bárhol is volt, és rámosolyogtam. Bűnösnek éreztem magam az egykori kedvese ruháiban, az egykori kedvese helyén... De igyekeztem leplezni, hogy ne keltsek még nagyobb aggodalmat. Mindenesetre ha elég közel értünk egymáshoz, még kinyúltam Liezel után és elkaptam a kezét.
- Liz... Tényleg nagyon hálás vagyok, mindenért. Köszönöm szépen. - Gyengéden megszorítottam a kezét, hogy éreztessem vele, mennyire komolyan gondoltam minden egyes szót.

back to life ❖  

❖

Megmosolyogtatott a reakciója. Jobban mondva a hitetlenkedése, miszerint 156 éves vagyok. Halkan fel is nevettem, majd elismételtem.
- Ahogy mondtam: 156. Tudom, elég öreg vagyok már – Vállat vontam alig láthatóan. Engem nem zavart a korom, de tudtam, hogy neki azért nehéz lesz feldolgoznia az ő korában. Eszembe jutott az iménti csókunk is. Biztos voltam benne, hogy a korom tekintetében most elég érdekesen állhat hozzá. De inkább nem kérdeztem rá. Nem akartam ebből ügyet csinálni, hisz úgyis csak egy csók volt. Nem jelentett semmit, nem? Nathanielnek szüksége volt rá és megkapta.
- Nem könnyíted meg az ember dolgát, Nathaniel – A fejemet csóváltam, de magamban végül eldöntöttem, hogy pizzát rendelünk, meg üdítőt is fogok.
Akaratlanul is elképzeltem őt egy szál törölközőben, és a szavai ezt a képet csak még élesebbé tették a fejemben. Megköszörültem a torkomat.
- Az öcséddel éltél, ott meg is tehetted, nem? – Nagyot nyeltem. Nem tartottam annyira helyénvalónak azt, hogy elképzeltem őt úgy… mármint, nem zavart a korkülönbség, de azért tény, hogy elég öreg voltam, ő meg fiatal. Nem tudtam, ő hogyan áll ehhez így. – Oké, Nate, talán mégis akad egy ruha… - Eszembe jutott ugyanis, hogy megmaradt Kieran egyik ruhája nálam. Bár a szekrény mélyére rejtettem, jó állapotban volt.
Az ajtót sietősen nyitottam ki és előreengedtem, hogy utána egyből be is lépjek az épületbe. Az esővíz csak úgy csurgott a ruhámból…
- Mondjuk… - Fogalmam sem volt, melyik „feladatot” bízzam rá, de nem is volt időm átgondolni, mert a mellkasához kapott. Összehúztam értetlenül, aggódva a szemöldökömet. - …jól vagy? – Megérintettem a kezét, ami a mellkasán pihent. Aztán el is húztam tőle, nem akartam, hogy kellemetlen legyen neki az érintésem.
- De, persze, várj… mi? – A szavai és egyben a nevetése engem is nevetésre késztetett. – Ne viccelj. Gyere, megmutatom, hol a fürdő és adok törölközőt is. És utána megkeresem a ruhát, amit felvehetsz – Megfogtam újra a kezét és gyengéden húztam magam után a fürdőszobába. Odabent engedtem csak el és az egyik szekrényhez léptem. Előszedtem egy törölközőt. – Viszont ígérd meg, ha rosszul érzed magad, szólsz – Felé fordultam és odanyújtottam az előbb előszedett anyagot. – Bár egyszer úgyis bejövök… a te érdekedben mondom, hogy húzd be a zuhanyfüggönyt – Rámosolyogtam és egy pillanatra belefeledkeztem a látványba, majd megköszörültem a torkomat és magamhoz vettem egy fésűt, meg a hajszárítót. Azzal indultam kifelé a fürdőből.
Odakint leraktam valahova és a ruhák keresésére indultam. Olyan 2-3 perc után léptem be a fürdőbe, de csak leraktam oldalra az előszedett holmit. Nem mentem beljebb.

Liezel & Nate

call my name and save me from the dark

- Sajnálom. - Tényleg sajnáltam, nem őt, hanem hogy ennyi veszteség érte. Bizonyos szinten megértettem őt, hiszen apát és anyát is elég fiatalon elvesztettem, aztán Mattet, és ami Theo és köztem lezajlott az évek alatt, az sem volt kellemes érzés. Mégis maradtak még olyanok az életemben, akikre számíthattam, és szörnyű volt belegondolni, hogy Liezelnek nincs senkije. Tényleg aggódtam azért, mi lesz vele, így amikor megnyugtatott, csak értőn bólogatni kezdtem, míg le nem esett... - Százötven... Mennyi?! - Ez az infó valamiért elkerülte a figyelmemet, úgyhogy most tányér méretűre kerekedett szemekkel, döbbenten bámultam a lányra. Nőre. Asszonyra. Hogyan nevezünk valakit százötven felett? A tudat, hogy még a nagyanyám sem volt gondolatban sem, amikor Liezel már pólyában mászkált, lesokkolt. Persze, a teste fiatal volt, de a lelke bizarrul öreg az enyémhez képest, amitől először nem is tudtam, hogyan érezzem magam. Mintha az üknagyanyám korában lévő nővel smároltam volna... Aztán ahogy így emésztgettem a dolgot, rájöttem, hogy nem is zavart annyira, mint kellett volna. Tetszett a lelke függetlenül attól, hány év volt mögötte.
- Nekem bármi jó, tényleg. Úgy érzem, a füvet is meg tudnám enni, olyan éhes vagyok. Meg hát sosem voltam válogatós, gyerekként nem igazán volt miből, örültem már akkor is bárminek, ami jutott. - Az éhezés és a nélkülözés nem új fogalmak számomra, és azt sem akartam elfelejteni, hogy Liezel a házigazda. Nem állt szándékomban kienni őt a vagyonából vagy olyasmire kényszeríteni, amit utált. Meg hát egyszerű férfi volnék, a hasamon át engem bármivel le lehet nyűgözni.
Ahogy megállt alattunk az autó, kíváncsian fellestem az épületre. Azt próbáltam kitalálni, hol lakik ő, melyik ablak tartozik hozzá. A kijelentése hallatán felnevettem, kiszélesedő, kisfiús mosollyal sandítottam vissza rá.
- Nincs ellene kifogásom, otthon is mindig úgy mászkáltam... - A mosolyom kihívóvá, enyhén szemtelenné vált, mintha azt üzentem volna, inkább neked kell félned. Hiába tudtam, hogy flörtölni nem okos dolog a helyzetemben, más dolog volt tudni és más tudatosítani. Végül kiszálltam én is az autóból és azt megkerülve felzárkóztam Liz mellé. - Pedig amúgy szerintem az egyik hálóinged tuti passzolna rám. Még jobb, ha csipkés. - Csak ugrattam, szerettem volna jobb kedvre deríteni. Igaz, hogy a helyzetünkön semmi mosolyogni való nem akadt, mégsem bírtam ki, hogy szomorúnak vagy reményvesztettnek látom őt. Követtem őt, bármerre is mentünk. Az eső még enyhén szemerkélt és ismét fázni kezdtem, így mire kinyitotta az összes ajtót és beértünk a melegbe, már alig éreztem a lábujjaimat. Igyekeztem férfiasan tűrni és nem panaszkodni, de azért látszott rajtam, hogy nem vagyok túl jó bőrben.
- Mit segítsek? - vártam, hogy lepasszolja az előttünk álló feladatok valamelyikét. Törölközőt keresni, kaját rendelni, bármit... Ám ahogy megálltam mellette, a mellkasom feszíteni kezdett, oda kellett kapnom, mintha az érintésemmel enyhíthetném a hirtelen fájdalmat. Úgy éreztem, valami nincs rendben, valami bujkál bennem, és igen, megszoktam már a farkasomat, de ez valahogy más volt. Erősebb. Dühösebb. Éhesebb.
- Ami azt illeti, nem bánod, ha kezdetnek veszek egy fürdőt? Külön-külön vagy sem, azt már rád bízom, amíg a zuhannyal szexelhetek közben. - A lányra nevettem, viccel próbáltam leplezni a kimerültségemet és a különös rosszullétet is. Abban bíztam, ha felmelegszem, kicsit helyrerázódom és nem érződik majd ennyire idegennek lenni a saját testemben.

back to life ❖  

❖

Valamiért bíztam benne, pont ezért volt elég az a néhány szó, amit kiejtett a száján. Rámosolyogtam és ezzel le is tudtam a dolgot. Magam sem tudom egyébként, miért szavaztam neki bizalmat. Talán nem is teljesen bizalom volt ez, hanem erősen élt még bennem az, amit az ősi boszorkányok mondtak. Mégpedig az, hogy felelősséggel tartozom a lélekért, akit visszakényszerítettem a testébe.
Figyeltem, hogyan veszi át a telefont és tudtam, hogy nagyon gondolkozik, mégis kit hívjon fel, vagy kinek üzenjen. Azonban én magam nem tartottam túl jó ötletnek, bár beleszólni sem kívántam. Az ő dolga volt, hogyan akarja intézni ezt az egészet, de… de mégsem tudtam megállni azt, hogy ne szólaljak meg. Csak el akartam mondani a véleményemet.
Sejthető volt, hogy az öccse a lista elején lesz. Elmosolyodtam halványan, majd végighallgatva őt aprót bólintottam.
- Jól teszed, Nate. Személyesen tényleg jobb lesz. És hihetőbb is – Még egyet bólintottam, majd a kérdéseire kicsit meglepődtem. Még el is mosolyodtam valamelyest rajta.
- Ugyan, mégis kire gondolsz? A szüleim halottak. A testvérem… fogalmam sincs, hogy él-e még – Vállat vontam. – Nincs senkim, Nate, ez a nagy helyzet. A vőlegényem visszahozása éltetett eddig – Tettem hozzá halkabban. Barátaim pedig… maximum Rubyt sorolhattam volna ide, de ő viszont túl friss volt ahhoz, hogy bátran kijelenthessem. – Ha aggódsz, hogy nem tudom feldolgozni a történteket, kérlek, ne tedd – A szemem sarkából néztem rá. – Nem vagyok olyan törékeny, mint tűnik. Szép is lenne, ha közel 156 évesen elkezdenék sírdogálni. Túlleszek rajta – Bólintottam. Magamat győzködtem elsősorban, hisz tényleg nem tudtam, hogyan teszem túl magam a dolgon. A vőlegényem már biztos, hogy sosem térhet vissza. Azonban valami azt súgta, hogy Nate segíthet nekem összeszedni magam. Vagy csak hinni akartam ebben, mert nem tudtam, kihez fordulhatnék.
Elcsendesedtem és csak az útra figyeltem. Már nem voltunk messze a lakásomtól; de aztán Nate újra megszólalt, így meglepve néztem rá egy pillanatra. Halványan elmosolyodtam, aztán fel is kuncogtam az utolsó szavakra.
- Persze, külön-külön – Nevettem újra, majd elgondolkodtam. – Biztos, hogy elég lesz valami házhoz rendelt kaja? Pizzára gondoltál? Vagy rendelhetnénk valami étteremből is akár – Arra utaltam, hogy normális kaját. Hagytam gondolkodni, majd leparkoltam végül az egyik épület előtt.
- Megjöttünk – Pillantottam a férfira és kicsit rajta is felejtettem a tekintetem. – Hm. Mivel nem tartok itthon férfi ruhákat, így azt hiszem, törölközőben töltöd az est első felét – Felvontam a szemöldökömet, majd megráztam gyengén a fejem és kiszálltam az autóból. Bevártam őt is, majd lezártam a kocsit és az épület bejáratáig siettem. Ajtót nyitottam és előreengedtem.

Liezel & Nate

call my name and save me from the dark

Hálás voltam Liz segítségéért, azért, hogy nem hagyott még faképnél, sőt, a tragédia ellenére, amit ma átélt, ennyi mindent hajlandó volt megtenni értem. Az ötletére csak bólintottam, fel akartam ajánlani, hogy elkísérem, ha megvár a zuhannyal, de aztán rájöttem, hogy ez már nem opció. Nem lenne jó, ha meglátnának. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy a világ halottnak hisz, és ettől ismét elkenődtem.
- Az nagyon jó lenne, köszönöm! Ígérem, nem nyúlok semmihez, míg távol vagy. - Merész dolog volt látatlanban megígérni, hisz lehet, trambulinja van otthon, vagy tengerimalaca. Na akkor mégis hogy bírjak ki fél órát úgy, hogy egyikhez sem érhetek hozzá? A két legjobb dolog a világon!
Kissé idegesen vettem át Liezeltől a telefont, abban sem voltam biztos, hogy hangosan megköszöntem-e, vagy a feszültségtől csak magamban rebegtem el. Feloldottam a képernyővédőt, de csak bámultam a kijelzőt. Fogalmam sem volt, kit kéne először hívnom és mit kéne mondanom. Nem is igazán vitt rá a lélek, féltem bármelyik beszélgetéstől és bármit megtettem volna, hogy elodázhassam, de a kötelességtudatom hajtott. Szerettem volna azt hinni, a szeretteim szenvednek nélkülem, és minden egyes perc, amit hagyok, hogy gyásszal töltsenek, tovább mélyíti a sebeiket. Ha megtudhatnák most rögtön, hogy életben vagyok, miért hagynám őket még napokig szenvedni? Mégis, Liezel szavai nagyon is racionálisnak tűntek. Belekapaszkodtam az érveibe és visszaadtam neki a telefont.
- Az öcsémnek és az egyik barátomnak akartam írni, de... Igazad van, felkeresem őket személyesen, majd... Majd holnap. Igen, holnap. - Inkább magamat győzködtem, mint őt. A kocsiban kellemes meleg támadt, már nem fáztam annyira, ellenben a fáradtság egyre jobban rám zuhant, éreztem, hogy alig bírom nyitva tartani a szemem. Ez új volt. A halál után az ember nem álmos és nem is alszik sohasem. Furcsa volt újra érezni halandó testem határait.
- Neked van valakid, akit értesíteni lehetne a ma történtekről? Testvér? Szülő? - érdeklődtem, mert bár az ősei vették el az erejét, ki tudja, pontosan mennyire ősök. Reméltem, hogy Liezelnek nem egyedül kellett eddig megbirkóznia a vőlegénye halálával, hanem volt valaki, akire támaszkodhatott - egy rokon, egy barát... Bárki, aki esetleg most is tudna neki segíteni. Ugyan befogadott magához, mégis csak ismeretlenek voltunk egymás számára, ráadásul miattam történt az egész... Nem éreztem úgy, hogy én lennék az a támasz, akire most szüksége van.
Miközben beszélgettünk, a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem az ablakon túl. Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy életben vagyok és újra ezeket az ismerős utcákat fürkészhetem. Olyan volt, mintha el sem mentem volna soha. A tájról lassan Liezelre pillantottam, az arcát, vizes haját, átázott ruháját fürkészve lassan megcsóváltam a fejem.
- Amondó vagyok, hogy hagyd a fenébe a boltot és rendeljünk házhoz valami kaját. Csurom víz vagy te is, mindkettőnkre ráfér az a forró zuhany és a száraz ruha... Öhm, külön-külön, persze - tettem hozzá sietve, mielőtt még azt feltételezte volna, hogy már egyből szintet akarok lépni vele. Nem mintha a kijavítás által nem özönlötték volna el a képek a fejem, de ezt arra fogtam, amit ő is mondott: ilyen hosszú sírban fekvés után nem csoda, ha élénk a képzelőerőm a nőkkel kapcsolatban. Csakis erről lehetett szó. Ugye?

back to life ❖  

❖

Mások biztos őrültnek néztek volna, amiért ennyire átengedem magamat egy vadidegennek, aki ráadásul a sírból tért vissza. De szerencsémre senki sem volt a közelben, meg amúgy sem voltak barátaim, sem családom, hogy bárki is a fejemhez vághatta volna, mekkora idióta vagyok. Így csak visszacsókoltam, gyengéden és kissé beleveszve a pillanatba, nem törődve azzal, hogy épp bőrig ázunk. A zuhany már meg is volt ezzel a lendülettel.
Magamhoz húztam és visszaölelt, ez pedig némileg megmelengette a szívemet. Nem tudom, mi ütött belém valójában. Azt sem tudtam, miért nem utasítom el őt, vagy ezt az egészet. Meg egyáltalán miért segítek neki… magam mögött hagyhattam volna, hisz mindent elvesztettem azzal, hogy őt visszahoztam. Nem hogy a vőlegényem nem tért vissza, de a mágiámat is elvették. Voltaképpen nem maradt semmim. Talán pont ez lökött az ő karjaiba? Talán titkon azt reméltem, tud nyújtani valamit, amibe kapaszkodhatok? Magam sem tudom.
Az enyhe pír az arcán feltűnt, de csak azért, mert alapból falfehér volt egészen eddig a pillanatig, így ez az enyhe változás is szembetűnő volt. Felvontam az egyik szemöldökömet, majd megráztam a fejemet. Nem állt szándékomban megbántani, vagy őrültnek nézni valójában… hisz én is az voltam ebben a pillanatban, nem igaz? Ahogy nevetve odahúzott magához, elmosolyodtam és kicsit odabújtam hozzá. A karjai biztonságot nyújtóak voltak, vagy legalábbis én annak éreztem. Határozottan… jólesett.
- Nathaniel… - El akartam neki mondani, amit az ősök közöltek, de valamiért nem sikerült összeszednem magamat eléggé hozzá. Így csak egy mosollyal fogadtam az arcomra nyomott csókot és végül az autóhoz léptem.
- Köszönöm, Nathaniel, kedves vagy – Jegyeztem meg, mielőtt beszálltam volna. Figyeltem, miként száll be mellém, majd a vacogását látva azonnal bekapcsoltam a fűtést. Persze, könnyebb lett volna a mágiámat használva felmelegíteni őt, de nem volt már erre lehetőségem. Még morrantam is halkan erre a gondolatra, majd beindítottam az autót.
- Az üres hűtőből is tudsz vacsorát varázsolni? Szerintem elviszlek haza, utána pedig elugrok vásárolni. Addig te lezuhanyozhatsz és összekaphatod kicsit magadat. Mit szólsz hozzá? – Érdeklődtem tőle egy mosollyal, de csak a szemem sarkából néztem rá, miközben elindultunk. Az esőtől alig lehetett látni, így az ablaktörlőt is bekapcsoltam. Mély levegőt vettem.
- Ez az időjárás eddig tetszett, de most már kevésbé… - Megcsóváltam némileg a fejemet, majd a kérdésére elnéztem felé. Rá akartam kérdezni, vajon kit akar felhívni, vagy mit akar mondani, de végül csak elővettem csendben a mobilomat a kesztyűtartóból.  – Tessék – Odanyújtottam neki, majd merengve figyeltem hol őt, hol az utat, végül pedig nem bírtam ki, megszólaltam.
- Kit akarsz felhívni? Vagy… írni akarsz valakinek? Szerintem rossz ötlet. Mármint… személyesen kell megtudnia az illetőnek, hogy visszajöttél. Hidd el, úgy könnyebb megemészteni – Ez csak egy tanács volt, de titkon reméltem, hallgat rám. Nem akartam neki rosszat. De egy sms vagy egy telefonhívás… még hazugságnak is hiheti az illető az egészet, nem?

Liezel & Nate

call my name and save me from the dark

Nem kételkedtem benne, hogy képes lett volna gond nélkül elintézni. Erősnek tűnt, rácáfolva ezzel arra, férfiként milyen törékenynek láttam. Kinevetett ugyan, de úgy tűnt, legalább nem ítél el annyira látványosan a tejszínhabos dolgaim miatt. Alig vártam, hogy legyen esélyem megmutatni neki - és minden kétkedőnek! - a tejszínhabos szendvics varázsát! Ahhoz azonban előbb épségben el kellett jutnunk a kocsihoz, ám egy kicsit belassultunk a célvonalban. Tudtam, hogy nem szabadna, mégsem tudtam ellenállni. Talán csak kifogást kerestem azzal, hogy erre az ellenállhatatlan, belső erőre kentem a dolgot - talán tényleg volt valami ősi, valami megfoghatatlan, ami Liezel felé hajtott. Az biztos, hogy a végén nem álltam tovább ellen neki, hanem megcsókoltam, és ez volt életem egyik legédesebb és legszebb csókja. Nem számított, hogy alig néhány órája másztam ki a sírból, hogy az egész világ számára még mindig halott voltam, nem számított az eső és a hideg sem: az egész tökéletes volt. Liezel tökéletes volt.
Féltem a reakciójától, így amikor magához húzott, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt és átöleltem. A röpke csókjával és a megjegyzésével utána sikerült kicsit zavarba hoznia, bár azt reméltem, a zilált megjelenésem miatt nem tűnik fel neki, hogy enyhén elpirultam.
- Ez úgy hangzik, mintha... Nem is tudom... - dörmögtem, de nem bírtam mosoly nélkül megállni. Azt hittem, sikerült letisztáznom magamban, hogy ez az egész így illetlenség és ennyiben kell hagynom, viszont tévedtem, a vágy, hogy újra megcsókoljam, megint élénken tombolt bennem. Ez valami kór, amivel a második életemben végig együtt kell élnem? Olyan jól esett az érintése, hogy kész voltam vállalni.
Feszülten hallgattam, vártam, hova lyukad ki, így a nem várt vallomására felnevettem végül. És még engem nevez őrültnek! Ő is legalább ugyanannyira bolond. Nevetve húztam oda magamhoz, átöleltem és a vállára hajtottam a homlokom. Nem zavart, hogy még mindig áztunk az esőben, már annyira mindegy volt, úgyhogy csak ölelgettem, amíg a nevetésem el nem csitult, aztán a nyakához fúrtam a fejem, végül nyomtam egy csókot az arcára és hátrébb léptem, kinyitva az autó ajtaját mellette.
- Parancsoljon, hölgyem. - Széles mosollyal befelé intettem, de addig nem mozdultam, míg be nem ült. Becsuktam neki az ajtót, aztán megkerültem a motorháztetőt és beültem mellé az anyósülésre. Most, hogy az eső kopogása megszűnt felettünk, ráeszméltem, mennyire fázom.
- Ja, egyébként ne aggódj a hűtőd miatt. Évekig minimálbérből éltem, agglegényként. Maradékokból lehet a legcsodálatosabb vacsorát alkotni! - Plusz, amilyen éhes voltam, bármit megettem volna. De tényleg. Bármit. Akkor is, ha nincs rajta tejszínhab. Lejjebb csusszantam közben az ülésben, fázósan összefontam a karjaimat. Nem akartam látványosan vacogni vagy dideregni, de nehéz volt megállni. Alig vártam, hogy hazaérjünk Liezelhez és beállhassak a forró zuhany alá...
Oldalra sandítottam rá és rajta felejtettem a pillantásomat. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék, hiszen mi más lehetne ez az egész? Egy gyönyörű amazon visszahozott a halálból... Eszembe jutott az öcsém és elgondolkodtam.
- Ha itt van nálad a mobilod, elkérhetném esetleg egy percre? - Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy készen állnék erre a beszélgetésre, mégis meg kellett próbálnom. Tudatnom kellett legalább Theóval, hogy életben vagyok.

back to life ❖ Liz  

❖

Elgondolkodtam, ahogy visszamondta szinte, amit mondtam. Mármint azon, hogy mi lett volna, ha tényleg nem őt, hanem egy vadállatot szabadítok a világra. Kissé talán komolyabbra váltott az arckifejezésem.
- Ha sorozatgyilkos lennél, már nem élnél… - Ejtettem ki komolyan a szavakat, majd elmélkedve folytattam. – Gyanítom, hogy az ősi boszorkányok sem hagytak volna téged életben. – Ingattam némileg a fejemet, majd figyelemmel kísértem a gondolatmenetét. Kötelék? Akaratlanul is elmosolyodtam halványan. – Tényleg van egy kötelék köztünk, hiszen… - Ekkor lefagytam. Beugrott valami, amit az egyik ősi mondott. Nem feltétlenül a kötelékről, hanem sokkal inkább Nathaniellel kapcsolatban. Változáson fog keresztül menni? Ezt vajon hogy értette az a boszorkány? Megköszörültem a torkomat. Mellette maradok, bármi is történjék. Nem tudom, miféle csapások érhetik ezt a férfit, de bármi is fog történni, az miattam lesz… és helyre kell hoznom. Nate szimpatikus volt, nagyon is, így ha akartam volna sem tudtam volna hátat fordítani neki.
A nevetés, a témákon való tovább gördülés kicsit visszarántott engem is a földre. A jelenbe, ami egyrészt keserű volt, másrészt boldog is. Úgy éreztem, Nate megérdemli ezt a második esélyt. Az életet. Jólelkű volt és aranyos.
- Hogy micsoda? – Ekkor esett le, mit mond. – Tejszínhabbal? Az édes dolgokra jó, de… ne mondd, hogy a szendvicsre is raksz, vagy… ilyesmi… - Pislogtam, de sejtettem a választ. Nevettem rajta. – Lökött vagy, Nathaniel – Lányosan vállba is csaptam volna, ha nem épp őt támogatom a kocsi felé.
Aztán valami történt. Olyan meghitt volt az egész pillanat. Az esőcseppek, ahogy a kocsin kopogtak, vagy amint földet értek. A nedvesség érzése az arcomon, vagy Nate tekintete rajtam. Nem gondolkodtam, hagytam, hogy tegye, amit szeretne. Én is akartam. Viszonoztam a csókját, az autónak döntve némileg. Nagy eséllyel hiba volt ez a csók, de mindketten bűnösök voltunk. Az érintésétől magamon, a bőrömön, szinte megborzongtam tőle. Jólesett. Nagyon rég nem ért hozzám már valójában senki. Így nem, mint ő.
Fordított a helyzeten és így már én voltam az autónak dőlve, de nem bántam. Egyik kezemmel az arcát simítottam, majd a tarkójára csúsztattam, hogy aztán lazán a vizes hajába túrhassak. Másik kezemmel a hátát érintettem, meg-megmarkolva rajta a vizes anyagot. A csókom olykor szenvedélyesebbé vált, máskor gyengéden, szelíden ízleltem az ajkait. Aztán elszakadt tőlem, szinte utána is kaptam, hajoltam, de már nem értem el.
A tekintetem ködös volt, az ajkaim pedig mozdulatlanná dermedtek, ahogy ránéztem. Nate tekintete megbabonázott, eleinte a szavai sem jutottak el hozzám. A hátán nyugvó kezemmel megöleltem, ezzel közelebb húzva magamhoz.
- Nem tolakodtál – Gyors, rövid csókot leheltem az ajkaira, ahogy felhajoltam hozzá. – Ennyi idő után érthető, ha vágysz egy nőre. Nem haragszom rád, és… én is akartam. – Megköszörültem a torkomat. Nem szakadtam el tőle, amúgy sem tudtam volna, hisz előttem állt. A ruhájába kapaszkodtam a hátánál, míg másik kezemmel újból megsimítottam a tarkóját, végül a nyakszirtjét. – Akinek bocsánatot kell kérnie, az én vagyok. – Jegyeztem meg komolyan, majd lassan visszahúztam a kezeimet és magam mellett, a derekamnál, az autón támaszkodtam meg. – Ugyanis elfelejtettem bevásárolni mára… szóval csak tegnapi maradék van. Sajnálom – Behúztam a nyakamat bocsánatkérőn és ártatlanul néztem rá. Oldani akartam a kissé kínossá vált szituációt. Végül rámosolyogtam és felkuncogtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém.

Liezel & Nate

call my name and save me from the dark

Ahhoz képest, mennyi mindent veszített el Liezel néhány perc alatt, tetszett, hogy képes máris viccelődni. Tetszett a humora, a lazasága, mert tudtam, hogy hozzám hasonlóan ő is így leplezi a fájdalmát, így próbál magába erőt önteni. Legalábbis én mindig ezt csináltam és valahogy ő is hasonlónak tűnt. Lehet, hogy ezért tudott ilyen könnyen feltámasztani? Nem csak útban voltam, hanem valahogy sikerült összekapcsolni a lelkünket? Á, ez elég hülyén hangzott még a fejemben is, mintha egy amerikai romantikus vígjátékból szedtem volna elő, így inkább eltereltem a gondolataimat másfelé.
- Az öröm kölcsönös. Mármint, hogy nem egy sorozatgyilkost hoztál vissza helyettem. Meg hogy én sem vagyok az. - megráztam a fejem. Semminek nem volt értelme, ami elhagyta a számat. Talán csak túl nagy hatással volt rám, amit mondott; nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy igaza van. - Azt hiszem, ez kiépített köztünk valami köteléket. Mármint, nem minden nap hoznak vissza embereket a halálból... - Azon töprengtem, vajon tényleg létrejöhetett-e köztünk valami, vagy amit érzek, az teljesen mástól van, esetleg csak a helyzet szentimentalitására adott reakcióm? Ah, semminek sem volt többé értelme. Tényleg rám fért, hogy felmenjünk hozzá és rendbe szedjem magam.
- Akkor bajban leszünk. - nevettem. - Ugyanis én is pocsékul főzök. De hé, tudtad, hogy minden kaja szuper jó lesz, ha nyomsz rá egy kis tejszínhabot? - Úgyhogy mindegy, milyen rosszul főz, teszünk rá egy kis tejszínhabot, az tuti megmenti majd. Máskülönben éhen halunk. Ebből is látszott, hogy ez nem egy romantikus film, hisz nem tudtuk elvarázsolni egymást a főzőtudományunkkal; legalábbis én csak igazán alap dolgokat tudtam elkészíteni, a többi... Nos, ott jött képbe a tejszínhab.
Ahogy a zuhanyzást említette, végigszaladt rajta a pillantásom és a gondolataim elkalandoztak kissé. Te jó ég... Oké, hogy elég hosszú időt töltöttem a sírban, meg előtte is baromi sokáig voltam egyedül, de azért ez már sok. Elszégyelltem magam a bűnös gondolatok miatt, mégsem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg. Olyan gyönyörű volt! Képtelen voltam megállni, az első fantomérintés után közelebb húzódtam és megcsókoltam. Meglepett, hogy nem tiltakozik, vagy inkább az, hogy viszonozza a csókot. A törékenysége ellenére nagy szenvedéllyel sodort neki az autónak, én meg magamra húztam, hevítve kissé a csókunkon. Két tenyerem a derekán kötött ki, ahogy felsimítottam a hátára, a bőrére tapadó, vizes felsőjét is feljebb gyűrtem kicsit. Forróság öntött el a csókjától, a közelségétől, a kivillanó bőrének érintésétől a derekán. Már egyáltalán nem fáztam, sőt, lángolt mindenem, egy halk hang pedig figyelmeztetett a fejemben, hogy nem lesz jó vége, ha nem állunk le.
Mégsem tettem, inkább fordítottam magunkon egyet és most én döntöttem neki az autónak. Oldalt váltottam a fejünkön, így csókoltam tovább, egészen hozzásimulva. Nem zavart, hogy tényleg bőrig ázunk közben, csak a puha, édes ajkak mozgására figyeltem, szinkronba hoztam őket a sajátjaimmal. Kezem felsiklott az oldalán, át a karjára, a nyakát érintettem fekete tincsei alatt, ujjaim megpihentek a tarkóján, majd lassan feltörtem a csókot. Elemeltem a kezem a bőrétől néhány centire, de nem húztam vissza.
- Ne haragudj. Én nem... - Mi nem? Nem akartam kihasználni. Nem akartam rámászni. Nem akartam udvariatlan lenni. Nem akartam elkapkodni. Nem akartam, hogy azt higgye, ezt a varázslata váltotta ki belőlem, vagy az egyszerű nőhiány. Mégsem húzódtam el, képtelen voltam rávenni magam, hogy elszakadjak tőle. - Nem akartam tolakodni. - Most gyászolta a vőlegényét, aki helyett visszajöttem, és máris letámadtam? Nagy tuskónak éreztem magam.

back to life ❖ Liz  

❖

A nevetését hallva úgy éreztem, hogy talán mégsem ítéltem meg jól a helyzetet. Azt hittem, hogy nincs jóban az öccsével, de akkor miért is nevetett volna így? Vagy csak a helyzet iróniáján? Nos, a ki nem mondott kérdésemre hamar választ adott ő maga. Kaotikus. Elhúztam némileg a számat, így figyelve őt, majd halványan elmosolyodtam.
- Látod? Itt az ideje mindent rendbe hozni vele. Van rá lehetőséged. – Jegyeztem meg, még mindig a kezét fogva és kissé meg is szorítottam. – Egyébként a testvéri viszonyok sosem egyszerűen, én már csak tudom – Bár sosem volt kimondott kapcsolatom a bátyámmal, de a családunk élete, hát… beillett volna valami drámába.
- Hmm, szeretem az ígéreteket… főleg, ha betartják azokat – Mosolyogtam rá, a tekintetem mégis komoly volt. Azt akartam, hogy tényleg kihasználja az esélyét. Élhetett. Lehet, hogy semmit sem folytathatott úgy, ahogyan volt, de mégis… visszakaphatott valamit, amit elvesztett. Az öccsét. Ez pedig már jó kezdés, nem? Reméltem, hogy sikerül rendezniük a viszonyukat és Nate boldog lehet, ha már én… én nem lehetek az teljesen.  Néha a kezünkre pillantottam, miközben beszélgettünk. Valamiért jólesett a közelsége. Fogalmam sem volt ugyanis, mikor értem hozzá bárkihez is.
- Teher? Ne viccelj – A tekintetébe fúrtam a magamét. – Mármint, nem hiszem, hogy valaha teherként gondolnék rád. Nem tudom, miért, ez csak… - Elgondolkodtam, még a homlokomat is ráncolni kezdtem. - …megérzés. Másrészt örülök, hogy nem egy őrült sorozatgyilkost hoztam vissza az életbe. Veled jól jártam – Tettem hozzá játékosan.
A nevetése kicsit megmelengette a szívemet, s talán pont emiatt, egy kicsit jobban karoltam magamhoz, miután felsegítettem a földről. A köszönetére már csak mosolyogni tudtam. Nem vártam hálát… komolyan. De azt hiszem, ő ilyen volt. Hálálkodó.
- Jól, amíg meg nem kóstolod a főztömet – Vallottam be mégis, amit az imént elhallgattam, aztán kiléptünk az esőbe. Bőrig áztunk pillanatok alatt, de valamiért nem érdekelt. Már nem. Elég volt a sírásból és a szenvedésből, s furcsa lehetett, hisz annyit… annyit készültem erre a napra. Arra, hogy Kierant visszahozzam, de most, hogy az utolsó reményem is szertefoszlott, talán úgy éreztem, hogy ideje elengedni ezt az egészet. A megjegyzésére a tusfürdőről, felnevettem. Aztán csak nevettem, s álltam, élvezve az esőt, ahogy az arcomat mosta.
- Nekem már ez a zuhanyzás – Lehunyt szemekkel álltam néhány hosszabb pillanatig. Hideg volt minden egyes csepp, ami rám esett, de nem zavart. Aztán erőt vettem magamon és előszedtem a kulcsomat. Bocsánatot kértem tőle, amiért elkalandoztam kissé.
- Nathaniel… - Nem tudtam, valóban ismeri-e az érzést, de azt tudtam, hogyha igen, akkor kicsit hasonló lehet hozzám. Nem mondtam semmit, csak figyeltem őt, az autónál állva. Volt benne valami vonzó és nem, nem az, hogy egy sírból most kelt ki. Nem is a maszatos arca, vagy az a szempár, ami magával ragadta a figyelmemet. Nagyot nyeltem, ahogyan egymást néztük. Egyikünk sem nézett félre és ez már felért egyfajta flörtöléssel is a mai köznyelvben. A bocsánatkérését nem tudtam valójában mire vélni, de aztán leesett.
- Ja, öhm. Semmi baj, én… - Ismét nyelnem kellett. Figyeltem, ahogyan odalép hozzám, egészen szorosan. Felemeltem a fejemet, hogy ismét elkaphassam a tekintetét. Sejtettem, hogy mire készül és leállíthattam volna, de ahogy közelebb hajolt, minden tiltakozni kívánt idegszálam elnémult. Nem akartam tiltakozni. Egyáltalán nem akartam.
Éreztem, ahogy az ajkai lassan az enyémre simulnak, majd viszonozni kezdtem lágyan a csókját. Eleinte csak ismerkedve, s meglepett, hogy mennyire finom ajkai vannak. Lassan a férfi vállára csúsztattam az egyik kezemet, majd onnan inkább a mellkasára, végül a derekára. Közelebb léptem hozzá, s szinte nekidöntöttem az autónak. Sőt, végül neki is döntöttem, ahogy bátrabbá vált a csókja. Én kissé hevesebb voltam a kelleténél. Nem akartam elszakadni tőle, annak ellenére, hogy sejtettem, ez csak fellángolás, vagy épp a pillanat heve a részéről. Vagy a hálája. A szívem egyre hevesebben vert, úgy, mintha most térne belé vissza az élet. Vagy épp… belém.

Liezel & Nate

call my name and save me from the dark

A kérdésére elnevettem magam, ami még számomra is furcsának tűnt - mármint nevetni. Azok után, mi minden történt, valahogy szokatlanul csengett a vidámság a hangomban. Nem mintha annyira vidám témára tapintott volna rá, épp ellenkezőleg, de a halálom tükrében valahogy szórakoztatott a kérdés.
- Kaotikus. El sem tudom mondani, mennyire. Azt hittem, gyűlöl, de miután meghaltam, tartottak egy szeánszot... Fogalmam sincs, hogy érez irántam, de én nagyon szeretem. Mindig is imádtam. Ő az én büszkeségem. - felszegem kissé az állam, büszke mosollyal idézem fel magam előtt Theodore-t, amikor még kisebb volt, aztán az első iskolás napjait, aztán az egyetem... Igen, csomó hülyeséget művelt, komoly hülyeségeket, de ettől még a kisöcsém volt, a szemem fénye.
Liezel vigasztalása jól esett, bár talán nekem kellett volna vigasztalnom őt, de azért hálásan rámosolyogtam. Nem akartam túlságosan ráakaszkodni, mégis muszáj volt, szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok egy kicsit, aki segít összetartani, egyben tartani, míg elég erőm nem lesz hozzá, hogy a saját lábamon álljak. Ezt jelentette most Liezel, és meglepett, hogy a kapocs köztünk milyen erős annak ellenére, hogy alig tudtunk bármit is egymásról.
- Ki fogom! Még nem tudom, hogyan, de nem lesz hiábavaló, amit tettél. Megígérem. - Ha csak ezzel az egy céllal is jöttem vissza, szándékomban állt betartani a szavam és maximálisan eleget tenni az ígéretemnek. Még ha nem is mutatkozhattam nyilvánosan, ki kellett találnom, hogyan élhetném a legteljesebb és leghasznosabb életet - és nem ártott volna kivizsgáltatnom, mi a helyzet a szívemmel, mert ha ugyanolyan tropa maradt, mint volt, akkor az azt jelentette, hogy a második esélyem időtartalma meglehetősen lekorlátozódott.
- Nem láncolsz magadhoz, önként maradok. Persze, csak addig, amíg nem vagyok teher. - Elmondhatatlanul jól esett fogni Liezel kezét. Azt hittem, azért, mert ő az első emberi, élő érintésem ki tudja, milyen régóta, de ennél sokkal többről volt szó. Az érzéseim mélyebbről fakadtak, különös vonzódásból. Nem igazán értettem őket.
A nevetésére én is elnevettem magam, és ahogy átkarolt, közelebb húzódtam és átfogtam a vállát. Kénytelen voltam rátámaszkodni kicsit, de arra ügyeltem, hogy ne nehezedjek rá túlságosan. Még ő is gyenge lehetett az ájulása miatt.
- Köszönöm.  - Érdeklődve hallgattam a programtervét. Már épp tiltakoztam volna, hogy igazából nem érzem magam túlságosan éhesnek és nem tudom, képes lennék-e lenyelni bármit is, ám az étel gondolatára a gyomrom hangosan megkorrant. Kicsit belepirultam az önkéntelen reakcióba, aztán el is nevettem magam. - Oké, jól hangzik. - ismertem be végül, aztán mély levegőt véve kiléptem vele az esőbe. Éltem. Tényleg éltem. A hűvös cseppektől kellemetlenül bizsergett a bőröm, az elázott, cafatokban lévő ruha a bőrömre tapadt, a víz lemosta rólam a koszt. Kidugtam a nyelvem és ittam pár cseppet, de nem időztem sokáig, nem akartam, hogy Liz túlságosan elázzon, így igyekeztem minél gyorsabban az autóhoz érni vele.
- Zuhany? Minek az. Majd kiállunk egy flakon tusfürdővel az esőbe. - vigyorogtam, aztán figyeltem, hogyan áll és ázik az esőben. Volt benne valami, ami miatt képtelen voltam levenni róla a pillantásom, így ahelyett, hogy leutánoztam volna, csak álltam ott és figyeltem. Ahogy feleszmélt, én is feleszméltem és kissé zavartan félrenéztem. Szemem nem talált fókuszpontot, egyik fáról a másikra vándorolt, végül megállapodott a lányon.
- Ugyan. Ismerem ezt az érzést. - Együtt érzőn mosolyogtam rá, mintha pontosan tudtam volna, mi járt a fejében, miközben az eső mosta az arcát. Természetesen nem tudhattam, de a mögötte megbújó érzést, a magányt, a fájdalmat jól ismertem. Elhúzódtam tőle, hogy elő tudja keresni a kulcsát és figyeltem, hogyan nyitja ki az autót, de mivel nem szállt be, én sem tettem. Azon kaptam, hogy engem néz, úgyhogy álltam a pillantását és én is fürkészni kezdtem. A haja teljesen összetapadt és kisimult a víztől, a ruhája egységes masszává olvadt össze, a bőre fényesebbnek és sápadtabbnak tűnt. Előbb csak az arcát érintettem meg, de aztán el is rántottam a kezem, ijesztően hidegnek tűnt - nem voltam benne biztos, hogy én voltam ennyire átfagyva, vagy ő.
- Bocsánat. - szabadkoztam és átgyúrtam az ujjaimat, rájuk leheltem, de ilyen szakadó esőben semmit nem ért, a tekintetem meg végig Liezel fogságába esett, szóval fel is adtam inkább és közelebb léptem hozzá. Szorosan elé álltam, le sem véve róla a szemem, és ha nem húzódott el, ha nem próbált közénk ékelni távolságot, akkor lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Egyelőre nem értem hozzá máshol, csak a mellkasunk feszült kissé egymásnak, arcomon éreztem haja vizes érintését, ahogy őt is csiklandozhatta az én hajam. Ujjaimmal ellentétben ajkunk meglepően forrónak tűnt, így egyre bátrabban csókoltam, egyre hevesebben, lassan a dereka köré fonva a karom.

back to life ❖ Liz  

❖