Nem hittem a szememnek. Chelsea teljesen kifordult magából és nem tudtam, mi az oka – legalábbis mertem remélni, hogy nem Én okoztam ezt azzal, hogy úgy döntöttem, szabadon engedem őt és Christ is. De valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy igenis hozzájárultam a mostani állapotához. Nem tudtam mit reagálni a szavaira, annyira ledöbbentett a viselkedése. Az a tipikus hideg, számító, vérszomjas stílus. - Mi ez az egész, Chelsea? – Kérdeztem hitetlenkedve, de nem is vártam választ. Erre nem. Ahogy leesett neki, hogy tudom a nevét, nagyot nyeltem. - Hogy honnan tudom? Nem elég egyértelmű, hogy ki vagyok? – Habár nem tudhattam, mit váltok ki belőle az igazsággal, kár lett volna túl sokáig titkolóznom. Hála az alakváltás képességének egy csettintés útján felvettem Stephanie alakját, majd újabb csettintés után azt az alakot, amelyikben akkor voltam, amikor legelőször találkoztunk. – A legutóbbi énemet Stephanienak hívták… aki elhagyott téged. Titeket. Mondd, hogy nem ezért tartasz ott, ahol… - Nem féltem tőle. Tudtam, hogy kellene, de nem féltem. Annyi mindenen keresztülmentünk már ketten, aztán hárman, hogy nem akartam elhinni, hogy bántana engem. Pedig emiatt az érzelemmentes állapot miatt nem lehettem volna biztos. – Ez nem te vagy, Chelsea… te mindig is egy érzelmi iránytű voltál, egy két lábon járó lelkiismeret… mi lett veled? – Tettem fel azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott. Azonban nem voltam naiv, nem hittem, hogy bármire választ kapok.
Mióta magamhoz tértem, volt legjobb barátnőm hallucinált verziója mindig a legrosszabbkor bukkant fel, amivel jócskán elrontotta a bulit, de most valamiért mégis felszívódott. Ki tudja, talán kezd múlni a hatása annak a valaminek, ami megfertőzte a természetfelettieket, vagy egyszerűen csak nem tudom ilyen állapotban fenntartani a képzelgést és foglalkozni a vöröskével is, aki érthetetlen módon nem rohan világgá visítva abban a pillanatban, ahogy meglát. Vagy nem túl okos, vagy nem először lát ilyesmit – és az egyik nem zárja ki a másikat. Először fel sem fogom, hogy a nevemen szólított, túlságosan lefoglal, hogy ráijesszek, és mikor arról kezd győzködni, hogy ne bántsak senkit, élesen nevetek fel. – Rólad beszéltem, te ostoba – csóválom a fejem mosolyogva. – Ők még tudnak várni néhány percet, de neked meg kell tanulnod, hogy nem pofátlankodhatsz be egy bulira, amire senki sem hívott meg. Teszek felé pár lépést, de egyelőre nem támadok, előbb megvárom a reakcióját, kíváncsi vagyok, egyből megpróbál-e védekezni, vagy ki kell provokálnom, de valahogy furcsa a viselkedése, mintha nem egy éhes ragadozóval állna szemben, hanem egy neveletlen kismacskával. Miért akarna bárki is valakinek a lelkére beszélni, aki mások vérében úszik és azzal fenyegeti, hogy megöli? Ez a lány tényleg nem komplett. Viszont az már egészen biztos, hogy nem ismeretlen számára ez a terep, és próbálom kitalálni, hogy vajon mi is ő. Mivel a vámpírok újabban nehezen bírják uralni a vérszomjukat, ezt a lehetőséget egyből kizárom, különben már rávetette volna magát valamelyik megigézett áldozatomra. Vérfarkas aligha lehet, ahhoz túl megfontolt. Marad a boszi, ami lényegesen megkönnyíti a dolgom. Pár gyenge varázslat nem fog megakadályozni abban, hogy letépjem a fejét. Csak hogy biztos legyek a dolgomban, végigpörgetem magamban a korábbiakat, és most már nem kerüli el a figyelmem, ami az előbb igen: tudja a nevem. Ami csak azért fura, mert nem dúskálok barátokban, főleg mostanság. – Honnan tudod a nevem? – teszem fel a kérdést kissé kizökkenve a lelketlen ragadozó szerepből, és automatikusan a szívverésére koncentrálok, ami elárulja, ha hazudik. – Ki vagy te?
A legkevésbé sem érdekelt, hogy a világban romokban volt. Tényleg nem. Rég nem az a lány voltam, aki hősként kiállt volna a világért, vagy bármi egyéb. Sokkal inkább a bátyám érdekelt, akiről már pontosan tudtam, hogy életben van. És láttam, de aztán már nem… zavaros volt, nem is kicsit. Tisztán emlékeztem dolgokra, de utána napok estek ki a fejemből és erre a káoszra ébredtem, ami a világban uralkodott. Nem tudtam, hol kereshetném a bátyámat, vagyis már abban sem voltam biztos, hogy tényleg láttam őt. Pedig, mikor öngyilkos lettem, őt láttam. Neki kellett lennie. De volt még valaki vele. És után… A gondolatmenetemet valami különös érzés szakította félbe és egy ismerős hang. Pont emiatt léptem be végül a Pub-ba. A látvány viszont, ami fogadott, teljességgel elborzasztott. A homlokomat ráncoltam, ahogy realizáltam magamban, hogy Chelsea az. És hozzám beszélt. Vagyis nem, nem hozzám, azt hiszem. Hisz Stephanie halott volt, én halott voltam a számára. Valami nem stimmelt. Ahogy felém hajította a kést, kitértem előle, de azért eléggé meglepett. - Én… én csak… - Kezdtem volna magyarázkodásba, de lassan összeraktam a képet. Azt, hogy mi is van tulajdonképpen Chelseával. – Kikapcsoltál, ugye? Chelsea, ez… - Nem akartam lebuktatni magam előtte. De így, hogy kikapcsolt, vajon volt más választásom? – Ne öld meg. Nem tett semmi rosszat ellened, ebben biztos vagyok. Hagyd őket békén – Más esetben nem érdekelt volna egy halandó sem, hisz én is tapostam el másokat, miközben a célom felé haladtam, de ez most más volt. Chelsea nem ilyen volt, nem szabadott elveszítenie a kontrollt. Mégis mi a fene történt vele, hogy eldobta az érzelmeit? Miért nincs vele Chris? Együtt kellett volna maradniuk. Ezt akartam. Mármint azt, hogy nélkülem békés, nyugodt, boldog életük legyen. De a mellékelt ábra minden volt, csak nem boldog, s főképp nem nyugodt.
– Ugye tudod, hogy a tűzzel játszol? Ha valami vadász vagy a várost védelmező farkasok megsejtik, hogy mit művelsz itt... Stephanie szemrehányó hangja zavarja meg a szórakozásom. Elengedem a lányt, aki már percek óta nincs eszméleténél, mert nem álltam le időben és közönyösen figyelem, ahogy nem túl kecsesen elterül a padlón, majd felpillantok Stepanie-ra. Mikor először bukkant fel, nem mondom, egy kissé meglepődtem, de most már tudom, hogy nem támadt fel és nem is szellem, csupán képzelgés. Annak is egy bosszantó formája. Bármi is okozza, nyilván köze van ahhoz, ami a világgal történt, de az érzelemmentes énem nem ég a vágytól, hogy megoldja ezt a rejtélyt, inkább kihasználja a káosz adta előnyöket. Mert vannak előnyei. A figyelem most másra irányul, így van időm bepótolni azt, amit a nevetséges érzelmekből fakadó erkölcseim miatt elnyomtam magamban, szabadjára engedhetem a lényem sötétebb oldalát. Felszabadító. Az egyetlen, ami elrontja, az a hallucinált Stephanie, aki majdnem olyan idegesítő, mint az igazi volt. – Fogd be, Stephanie – vetem oda és lecsusszanok a bárpultról, ahol eddig ücsörögtem. Átlépem a lány élettelen testét, és szemügyre veszem a maradék három embert, akik az igézésem miatt mozdulatlanul, némán ülnek egy-egy asztalnál. – Te nem ilyen vagy, Chels... – Azt mondtam, fogd be... – sziszegem a fogaim közül, és mint aki vérszemet kapott, Stephanie arcába bámulva kezdem el a jól ismert mondókát. – Ecc, pecc, kimehetsz... – minden szónál rámutatok valamelyik szerencsétlenre, azt akarom, hogy megértse, már nem vagyok olyan. Hogy nem számítanak ezek az emberek, csak játékszerek. De vajon a képzelt Stephanie-nak akarok bizonyítani, vagy magamnak? Mert ha ő az én elmém szüleménye, az azt jelenti, hogy saját magamat próbálom meggyőzni mindkét oldalról. – Chels... – Hallgass, Stephanie! – ragadom meg az első kezem ügyébe akadó tárgyat – ami történetesen egy kés –, és felé hajítom. Nem találom el, mivel nincs is ott, de valaki mást kis híján igen. Egy vöröshajú lány bukkan fel az ajtóban, ahol egy pillanattal ezelőtt még hallucinált barátnőm ácsorgott. Biztosan csak képzeltem, de úgy tűnt, mintha ő szólított volna a nevemen. – Te meg ki a fene vagy? – mérem őt végig. Ismerősnek tűnik, de lehet, hogy ezt is csak képzelem. Vagy már láttam korábban, nem olyan nagy ez a város. Talán a kórházban? Igen, az lehet. A tekintetem kissé zavaros lehet, ahogy újra végigjárja az áldozataimat – az élőket és a holtakat is –, majd ismét megállapodik a vörös lányon. – Nem kellett volna idejönnöd. Most meg kell ölnöm.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Azt állítja a pultos fiúról, hogy meleg. Összezavarodva vetek felé még egy pillantást, mire ő rám kacsint. Talán tényleg igaza van. Hatszáz év tapasztalata ellenére nem mondhatnám, hogy a meleg radarom a legpontosabban működik. Vállat vonva pillantok vissza a nőre. Lehet, hogy igazad van. Az is lehet, hogy mindkettőnkre játszik. Akármit is gondol rólunk a srác, valószínűleg sokkal messzebb áll az igazságtól, mint azt hinné. Igazán én sem tudom, hogy éppen mik vagyunk egymásnak Adelaide-del. Barátok nem, de ellenségek sem, talán egy kicsit tényleg az a teóriám látszik megvalósulni, hogy ő az anyósom. És hát az anyósával mindenki jóban akar lenni, főleg, ha olyan befolyásolható a párja, mint az enyém. Forgatom egy pillanatig ezt a kifejezést… a párom… annyira hülyén hangzik a mi helyzetünkben, hogy inkább elvetem. Sokkal jobban hangzik, hogy ő a Desim. Az enyém, a tulajdonom. Igen, így jó lesz. Ennél csak szörnyűbb beceneveket találhatok ki, hidd el nekem. Nem lep meg, valamiért nem tűnik annak az fajtának, aki két feles után összeborulva örömködik, és mindenkivel életre szóló barátságot köt. Ja, meg ne próbáld már elhitetni velem, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint te, soha nem volt szerelmes. Esetleg ember életedben? Biztos van valami sztorid… Lehet, hogy csak nem akarja az orromra kötni és ezt teljesen meg is érteném. Nem hiszem, hogy a legmegbízhatóbbnak tűnök. De kíváncsi vagyok, mi a története. Hiszen nem létezik, hogy évszázadokig segített kutatni utánam, és közben nem hisz a szerelemben. Az túl sok idő, hogy minden önös motiváció nélkül belevágjon. Ha más nem szerzünk neked valakit. Biztosan sorokban állnak a pasik neked, csak le kéne vetköznöd ezt a jégkirálynő arcot. Nem mintha nem állna jól de kicsit megközelíthetetlen vagy tőle. Vajon miről gondolom, hogy feljogosít arra, hogy szerelmi tanácsokat adjak? Pont én, akinek a szerelmi élete finoman szólva is siralmas. Azért élvezem, hogy kicsit kiélhetem rajta a „meleg legjobb barát” fantáziáimat. Legközelebb vásárolni is elviszem. Nem tehetek róla, amióta tudom, hogy Desinek volt valakije, akire támaszkodhatott, csak az jár az eszemben, milyen lehet, ha van a démonnak barátja. Ha más nem alkohollal és designer cipőkkel fizetem le. Azért szórakoztatóak vagyunk. Én legalábbis jól szórakozom. Nyithatnál óvodát, biztos remek lennél benne. Vagyis – azt hiszem mégse, nem tudom kinézni belőled, hogy lenne türelmed a visító kis korcsokhoz. Az is lehet, hogy megint a saját gondolataimat vetítem ki felé. Még ha valaha is lehetőségem lett volna, hogy gyereket neveljek, felfordul a gyomrom a gondolattól. Az alteregóim gyerekeit is mindig magasról leszartam, és valljuk be, ahhoz sem vagyok elég érzelmileg stabil, hogy magamról gondoskodjak, nemhogy még egy totyogó rémálomról. Ade, Addie, Adelaide próbálom a neveket. A nap végére találni fogok valamit, ami megragad. Te még nem ittál eleget. Nem áll keresztbe a szemed. ahogy lehúzza az italt máris a kezébe nyomom a következőt. Kíváncsi vagyok, milyen lehet igazán részegen. Talán sikerül belőle titkokat kihúznom Desiről. Nem, Atlas, nemhátsó szándékkal jöttél ide, életedben először tényleg lesz egy barátod!
Ha valaki egy héttel ezelőtt közli velem hogy itt fogok ülni New Orleans egyik bárjában Meneassal az oldalamon akkor nem hiszen hogy tudtam volna hogy sírjak vagy nevessek hirtelen. Valószínűleg az utóbbi és csak szimplán körberöhögöm, de ha jobban belegondolok az előbbi sem kizárt. Abban a pár napban nagyon magam alatt voltam, nem tudtam hogy melyik cselekedetemmel mikor és kinek teszek jót, vagy mikor rontok el éppen mindent végleg. Amikor felkerestem Meneast, vagy éppen Phoenix arcába nyomtam az igazságot, holott előtte ígéretet tettem hogy ez nem fog megtörténni. Mégsem tehettem mást amikor ott állt előttem és kerek perec rákérdezett a dologra. Úgy éreztem hogy egy kicsit mindkettejüket elárultam. Aztán Phoenix jött a jó hírrel miszerint egymásra találtak, szent a béke közöttük. Sok időt töltöttek együtt, én pedig bezárkóztam a bérelt szobánkba és nem voltam hajlandó kijönni. Dühös voltam amiért először nem hitt nekem és be akarta bizonyítani hogy tévedek, amit máskor nagyra értékelnék de ezúttal nagyon is tudtam hogy igazam van. Másrészt pedig végtelen szomorúságot és félelmet éreztem. Megígérte hogy nem fog elhagyni akkor sem ha jól alakulnak a dolgok köztük. A szívem mélyén tudtam hogy nem lenne rá képes, én mégis tartottam tőle hogy tényleg fogják magukat és boldogan ellovagolnak a lemenő nap fényében. Éppen ezért ért váratlanul amikor egy nap Meneas megjelent és közölte hogy szedjem össze magam mert megyünk inni. Akármilyen kényelmes is volt az önsajnálat, egy ilyen ajánlatot nem utasíthattam vissza, így történt hogy most itt ücsörgök egy pub-ban, enyhén illuminált állapotban és nézem ahogy Meneas hozza az asztalunk felé a következő kör rövidet. A ruhám és a hajam természetesen tökéletesen elrendezve mint mindig. Ahogy mondani szoktam, mindennek meg kell adni a módját. Az előzőre visszatérve még annyit, hogy amikor megérkeztünk, közöltem vele hogy hazaúton én vezetek, mert "Drakula halott és élvezi" alapon nem szeretnék még jobban megmurdelni mint amennyire most vagyok. -Nem mondtam én ilyet egy szóval sem. A srác meg nagyjából annyira heteró mint te. Még a végén fel akar majd szedni.- súgom a fülébe amikor leül mellém. Szegény már annyira jól áll hogy szerintem még a döglött madarat sem tudná megkülönböztetni. Nem mintha én nem éreztem volna meg a piát, de nem vagyok még olyan vészes állapotban. -Először is, ha lehet inkább maradjunk az Addie-nél, de ha szeretnél kitalálhatsz bármi más becenevet. Másodszor, ha a szerelmi életemre vagy kíváncsi, az olyan szinten elcseszett hogy nincs is.- húzom el a számat egy kicsit. Nem igazán szeretem ha becéznek, az Addie-t is sokáig tartott megszoknom, de ha valami elfogadhatóval rukkol elő, hát állok elébe. A szerelmi életemről nem hazudok, tényleg nincs. Voltak kalandjaim, nem is egy, de komoly kapcsolatban még nem volt részem, mondjuk nem is igénylem. -Természetesen igen. Nem is értem hogy tudják mások enélkül leélni az életüket. Egyszerűen szörnyű...- nevetek fel és egy bólintás kíséretében elveszem tőle a poharat és le is húzom. Bevallom őszintén, amikor beállított hozzám nem gondoltam volna hogy ilyen jól alakul.
Amikor Desi felvetette, hogy igazán eltölthetnék egy kis időt Adelaiddel, nem hiszem, hogy pontosan erre gondolt. A harmadik tálca felest hozom vigyorogva éppen a pulttól, amit a bartender srác csak úgy szívjóságból nekem ajándékozott, mert annyira meggyőző vagyok. Mit mondhatnék, sok alkohol kell ahhoz, hogy ránk természetfeletti lényekre hasson. De akkor kezdjük az elején. Desi éppen a harmadik éjszakát töltötte nálam egy huzamban, amikor megemlítette, hogy nem szeretné, ha Adelaide elhanyagoltnak érezné magát. Már nem először említi, hogy örülne neki, ha a legjobb barátja és én jóban lennénk egymással. Valójában még mindig kicsit orrolok a nőstényvámpírra, amiért csak elmondta a titkom Desinek. Persze emlékeztetnem kell magam arra, hogy ha nem tette volna, talán még most is bujkálnék előle. Szóval így ígértem meg, hogy igyekszem majd minőségi időt tölteni a nővel, hogy megismerjem. Ez valahogy úgy kezdődött, hogy el akartunk húzni Denverből, mert minden bár, ami szimpatikus volt hemzsegett a vadászokkal – és úgy végződött, hogy tizenkét órát ültünk egy lopott Porsche-ban még New Orleansba értünk. Azt hozzá kell tennem, hogy New Orleans tizennyolc óra vezetésre van Denvertől, tehát azt, hogy nem haltunk meg útközben csak annak köszönhettük, hogy valójában már mindketten halottak vagyunk. Amikor megérkeztünk az első dolgom volt küldeni Desinek egy képet magamról és Adelaideről, ahogy a Bourbon Streeten vigyorgunk már félrészegen, de sose tudtam meg mi volt a reakciója, mert a telefonom nagyjából azonnal lemerült. Szóval így vagyunk, most éppen. Adelaide és én, fényes nappal, egy bár közepén, kétezer mérföldre otthonról, olyan részegen, hogy az egy embert már régen megölt volna. Igazából róla nem tudok nyilatkozni, de az egészen biztos, hogy nekem nincsen szükségem több alkoholra – és ezzel le is huppanok mellé nevetve mutogatva a szerzeményem. Látod, nem csak az igézéssel lehet magad jól érezni. Az a pultos srác szinte biztosan heteró, és mégis lehúztam róla egy kör piát. Ah, Atlas és az ő gyönyörű arca. Kezdem magam igazán kényelmesen érezni a bőrében. Mesélj nekem Ade kezdem, miközben elpusztítok még egy felest. Azt hiszem valahol a második üveg whisky után kezdtem el Ade-nek szólítani. Van egy ilyen rém idegesítően szokásom, hogy mindenkinek kényszeresen beceneveket adok. Nem olyan meglepő, hogy neki is jutott egy, tekintve, hogy én vagyok a világon az egyetlen, aki Phoenix-t Desinek szólítja. Te mindent tudsz rólam és az elcseszett szerelmi életemről, most rajtad a sor. Magam is meglepődök azon, hogy valóban érdekel a nő élete. Szinte biztos voltam benne, hogy hosszútávon elviselni csak Desi miatt leszek képes. De nem hiszem, hogy lehetséges tizenkét órát ülni egy autóban anélkül, hogy legalább kicsit megkedvelnéd a melletted utazót. (Vagy meggyűlölni, ha már alapból kedvelted egy kicsit.) Gondolom mindig is úgy képzelted el az életed, hogy két hatszáz éves pasit fogsz bébiszittelni. megemelek egy poharat, ami valami színes löttyel van töltve és felé nyújtom. Kicsit szánalmas lenne, ha Ade teljesen józan lenne, még én részegen vigyorgok, mint valami eszelős. Bár, nem hiszem, hogy ezen a ponton bármi is, ami elhitetné Ade-del, hogy minden kerekem a helyén forog.
Jamie N. Butler által megnyitott és vezetett pub, ahol minden este ő maga szolgálja ki a vendégeit.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."