Hát a családom... mit is mondhatnék róluk! Nehéz erről beszélni, mivel mondhatni teljesen egyedül vagyok, és bár anyám él, elhagyott minket mikor 3 éves voltam. Azóta nem hallottam felőle, de már nem is akarom megkeresni, voltak rá kísérleteim tizenéves koromban, de nem akadtam nyomára, és mindezek után apám temetésére se jött el, így már hallani se szeretnék róla! Igen, apám sincs már velem, megölték pár évvel ezelőtt. A gyilkos a mai napig sincs meg, és azt se tudom pontosan mi történt vele. Senki nem volt hajlandó mondani bármit is halálának körülményeiről, se a kórházban, se a rendőrségen. Volt az életemben egy férfi. Peter volt a neve... gyerekkorom óta ismertem, és az egyik legközelebb álló személynek hittem. Érzéseim felé egyre jobban erősödtek az utolsó időszakban... akár a többéves barátságunkat is feltudtam rúgni! De aztán megtörtént az amire nem számíthattam. Apám halála előtti napon láttam utoljára... utána hiába hívtam telefonon. Egyik pillanatról a másikra omlott össze körülöttem minden! Teljesen egyedül maradtam, és ha nem lenne a barátnőm Lily, nem is tudom mi lenne velem. Ő rángatott ki a szarból apám halála után... úgy éreztem mindenki elhagyott, magamban kerestem a hibát, és hiába mondhatta volna nekem akárki, hogy nem tehetek róla én nem hittem el! Azóta próbáltam össze szedni magam, és úgy érzem már jól vagyok. Munkával próbálom elterelni a figyelmem, sokat olvasok, de társaságba a mai napig se nagyon járok. De úgy érzem itt az ideje annak, hogy ezen is változtassak. Mert csak így jöhetek teljesen helyre. Ami lehetetlennek hangzik, mert olyan fontos emberek hiányoznak az életemből, akiknek még bőven jelen kéne lennie! De ilyen a sors, el kell fogadni, és én ezen leszek. Mert ez az egyetlen esélyem arra, hogy normális életet tudjak élni újra!
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
2017. októbere Nagy volt a sürgés-forgás a házban. Apám épp lufikat fújt, Lily díszítette a nappalit, és a falon ott figyelt hosszú szalagon a bűvös 20-as szám. Ez a látvány terült elém mikor leértem az emeltről, mivel két órára felzártak a szobámba, hogy úgymond feltudjanak készülni a "meglepetésre". Arcom rögtön kivirult, és egy széles mosoly terült el rajta. - Boldog szülinapot! - Kiáltottak fel mindketten és léptek elém, hogy jól megölelgessenek. - Peter? - Kérdeztem picit reménykedve. - Nem tudott eljönni. - Kaptam választ kérdésemre, ami miatt picit csalódott lettem. Elképzelésem sincs merre járhat, délelőtt beszéltem vele telefonon, már akkor mondta, hogy nem tud eljönni, és valami családi ügyre hivatkozott, de azt már nem volt hajlandó megmondani mi a baj. Egész délelőtt fúrta is az oldalam ez a kérdés, mivel szinte mindent elszoktunk mondani egymásnak. Egy szülinapomat se hagyta még ki, ezért is volt furcsa, hogy mi jöhetett közbe. De gyorsan elhessegettem gondolataim, és a többiekre figyeltem inkább. Nem is olyan sokára leültünk, hogy felvágjuk a tortát. Apukám kiment érte, de üres kézzel érkezett vissza. Hirtelen nem értettem, de elkezdett énekelni Lily-vel együtt, és besétált a szintén éneklő Peter egy tortával a kezében, ami tele volt pakolva gyertyákkal. Hatalmas meglepetésként ért a dolog, mivel már teljesen letettem róla, hogy lássam ma már. Lerakta elém a tortát. - Kívánj valamit! - Jelent meg egy széles vigyor arcán. Gyorsan próbáltam átgondolni a kívánságom... nem is volt nehéz. "Azt kívánom, hogy örökké velem legyen a családom!" Hisz ők hárman voltak a családom. Ők jelentettek nekem a mindent, ez nem volt kérdés! Elfújtam a gyertyát és már álltam is fel, hogy megölelhessem Peter-t. - Boldog szülinapot... - Nyomott egy puszit arcomra, és búgta bele fülembe ezeket a szavakat. - Köszönöm! - Mondtam miközben öleltem. Boldog voltam, minden tekintetben, jobb szülinapot nem is kívánhattam volna!
2018. szeptembere A kórház folyosóján ültem a padlón, teljesen összeomolva. Az előbb közölte velem a rossz hírt az orvos... apám meghalt. Nem akartam elhinni, először csak azt hittem rosszul hallom. Mikor felhívtak, hogy jöjjek be, nem volt szó róla, hogy életveszélyben van... nekem senki nem mondott ilyet. Ez biztos nem igaz! Nem lehet az! Szépen lassan zokogásban törtem ki. Elvesztettem azt az embert, aki végig velem volt. Aki biciklizni tanított, aki gondoskodott rólam, aki próbált megtanítani az élet apróbb dolgaira. Akinek egyedül kellett helyt állnia, mint szülő... és most nincs többé!
***
Egy hét telt el apám halála óta. Ültem az ágyamon és végig néztem fekete ruhámon. Lily most engedte ki az utolsó vendéget a temetés utáni megemlékezésről. Én már nem voltam képes tovább ott maradni, egyszerűen nem bírtam lelkileg... ez túl sok volt nekem. Nagyon hiányzik, és most kezdem csak igazán felfogni, hogy nincs többé, és nem fog bekopogni reggelente az ajtómon, hogy jó reggelt kívánjon nekem. - Minden rendben? - Kopogott be az ajtón Lily. Kizökkentett gondolat menetemből, kicsit talán értetlenül néztem fel rá. - Persze... - Suttogtam és egy mosolyt erőltettem arcomra, míg kézfejemmel letöröltem könnyeim. Bólintott egyet és kiment. A telefonomra pillantottam, hátha hív Peter, de semmi. A temetésre se jött el, és apám halála óta nem is láttam. A telefonja kivan kapcsolva, az üzenetekre nem válaszol... esélyem se volt elérni. Nem értem mi történt, értetlenül állok az egész előtt, mivel ilyet sose csinált. Nagy szükségem lenne rá most, de ő sehol... elhagyott. Én tehetek róla, lehet megijedt, hogy elkezdtünk közeledni egymáshoz jobban, és ezért hátat fordított most nekem talán örökre...
Napjainkban Felöltöztem valami egyszerűbb ruhába, ami alkalmas utcára, és már indultam is. Kávézni indultam egy közeli kávézóba, úgy éreztem már kicsit ideje lenne kimozdulni. Bezártam lakásom ajtaját, és már úton is voltam. Néha muszáj vagyok kimozdulni, mivel nem valami nagy a lakásom. Eladtam apám halála után a házat, és inkább beköltöztem a belvárosba, egy kisebb lakásba. De nekem megfelelő, ide legalább nem köt semmilyen emlék. Jobban érzem magam mióta egy éve ide költöztem. Régen hiába voltam társasági ember, most ez nem mondható el rólam, de igyekszem visszatérni a régi énemhez. A közvetlen, kedves lányhoz, aki voltam. Kikértem szokásos kávémat és leültem meginni. Ezzel is szoktattam magam, hogy többet legyek emberek között, és igyekeztem szóba elegyedni másokkal, ami néha sikerült is. De már pozitívabban gondolkodom, és próbálom összeszedni régi énem megmaradt darabjait, ami úgy érzem hamarosan sikerülni fog!
but tonight you're a stranger or some silhouette
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Okt. 09, 2019 1:59 pm
Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime
Delilah C. Andrews
Üdv a fórumon! Nem egyszerű a lánykád élete, egyáltalán nem, de azok a legerősebbek, akik sokak szenvedtek. Ezt tapasztalatból tudom, ami nem öl meg, az valóban megerősít (sőt!). A szülők elvesztése az egyik legnehezebb dolog, ráadásul édesapád gyilkosság áldozata lett, így neked még nehezebb. Nőből vagy, szóval biztos vagyok benne, hogy végül össze fogod szedni magad, jó úton haladsz már most is afelé. A keresettedre nagyon is emlékszem egy másik oldalról, szóval tudom előre, miféle érdekes történetet találtál ki Peternek és magadnak. Remélem, hamar elkel majd a meghirdetés után, s nem csak a karaktered, de te magad is megtalálod itt a helyed köztünk Hadd jegyezzem meg azt is, mennyire tetszik a választott neved, igazán különleges, s az avatar alanyod is igencsak bűbájos!
Foglald le a lefoglalni valót, s érezd jól magad nálunk!
Kezdőlap
