Az emberek életében a gyerekkor meghatározó jelleggel bír. Különösen a család. Egy apa példakép figura lehet, ahogy egy anya gondoskodása is figyelemreméltó lehet és meghatározó. A szeretet, amit tőlük kap a gyermek, szintén fontos tényező. Ám mi van akkor, ha a gyerek megkapja, s mégsem marad a jó ösvényen? Hiába szeretik, hiába adnak meg neki mindent, mégis letér az útról. Van olyan, hogy eredendően rossznak születik valaki? Lehetséges volna?
A válaszom az, hogy… hogy nem tudom. A gyerekkoromban semmi kivetnivaló nem volt; a szüleim szerettek és ott volt a legjobb barátom, Cornelia is, akivel a legtöbb időmet töltöttem. Mégis, mikor hiányzott az iskolából és magamra maradtam, képtelen voltam uralkodni magamon. Rengetegszer kerültem balhéba, veszekedtem másokkal, sőt, előfordult olyan is, hogy verekedtem. És a legrosszabb az volt, hogy élveztem; nem a fájdalmat, hanem azt, hogy a másik szenved. Nem értettem, mi a franc bajom van. Tényleg nem. De élveztem és ez egyszerre volt rémisztő, valamint izgalmas is. Teljes joggal mondhatnák rám, hogy őrült vagyok. De valójában nem.
13 éves voltam, mikor apám bejelentette, hogy Európába költözünk. Ott kapott valami jobb lehetőséget, meg egy régi cimborája is ígért fűt-fát neki. Nem volt más választásunk, mennünk kellett, de én… én nem akartam. Corni mellett akartam maradni. Úgy éreztem, ha elszakad tőle, az valami végzetest von maga után. Veszekedtem a szüleimmel emiatt, de rám sem hederítettek. Azt mondták, fiatal vagyok még és találok új barátokat amott. Cornival pedig tudom tartani a kapcsolatot az interneten vagy telefonon.
Elbúcsúztunk. Soha olyan fájdalmas nem volt még semmi, viszont egyben megkönnyebbülést is éreztem. Nem értettem, miért. Ahogy egyre távolodtam tőle, városról-városra, határról-határra, majd ahogy átszeltük repülővel az óceánt… felszabadultnak éreztem magam. Mintha elvágtak volna valamit bennem, vagy… nem is tudom, hogyan fogalmazhatnám ezt meg.
Akkoriban kezdtem el jobban belemerülni abba, hogy minél többet tanuljak. Nem, nem a sulis anyagokról… valamiért elkezdtek vonzani a démoni dolgokkal kapcsolatos anyagok. Nem hittem a létezésükben egy percig sem, mégis izgalommal töltött el minden egyes sor, amit olvastam róluk. A legendák, Arcadius története, a démoni erők… Aztán egy este, mikor a földön hasalva, magam előtt lapozgattam egy könyvet, akkor mutatkozott meg először az erőm. Hozzá sem értem a laphoz, de ahogy legyintettem a kezemmel, mintha szellő libbentette volna a lapot tovább. Először azt hittem, hogy nyitva maradt az ablak és tényleg a szél volt, de mikor felnéztem, azt láttam, hogy az ablak zárva. Lepillantottam vissza a könyvre és ezúttal szándékosan próbáltam úgy lapozni, hogy nem érek hozzá.
Nem ment. Azt hittem, hülye vagyok. Felkeltem a földről, majd újból próbálkoztam. S ezúttal sikerült. Pillanatokkal később a könyvet is felemeltem a földről az erőmmel és úgy raktam vissza az asztalra.
Aznap éjjel nem aludtam. Ráébredtem arra, hogy nem vagyok ember. Hogy talán, amiket olvastam, nem csak mesék. Mikor viszont elmondtam apámnak, kinevetett, mondván, egy 14 éves gyermek elméje túl élénk, s biztos, hogy csak a fantáziám műve volt az egész.
Rá pár hétre megtudtam, hogy a szüleim nem a valódi szüleim. Azt is megtudtam, hogy a valódi anyám belehalt a szülésbe. Apám kilétéről senkinek sem volt információja.
Hazugságban éltem 14 éven keresztül, s amikor erre rádöbbentem, valami elpattant bennem. Habár nem akartam a nevelőszüleimnek fájdalmat okozni, kifordultam magamból. A balhék rendszeresek lettek és az erőmet is egyre inkább próbálgatni kezdtem. S mindannak ellenére, hogy mennyire rossznak tűnhettem, a lányok rajongtak értem. Sosem értettem, miért.
Egyszer egy haverommal úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk életünk első tetoválását – valamiért egy démoni szimbólumot varrattam magamra. Akkor még nem tudtam, hogy az a démoni apám jelképe.
Néhány hónapja apám bejelentette, hogy visszatérünk Amerikába. A szívem egy része tiltakozott ellene… úgy éreztem, hogy végzetes lehet, ha visszamegyünk Mystic Fallsba. Nem írtam Corneliának az utóbbi években már nagyon, vagy ha mégis, akkor is szűkszavú voltam. Egyszerűen nem tudtam, mit írhatnék. Már nem az a srác voltam, akit ismert.
De most visszatértem.