Tudtam, hogy csak belém akar taposni újra és újra, de az volt a baj, hogy részben sikerült is. Részben elérte a célját, mert engem tartottak bűnösnek és hiába is próbálkoztam volna elmagyarázni nekik az igazat, talán végig sem hallgattak volna. És fájt, szörnyen fájt, hogy ebbe a helyzetbe kevert bele a saját testvérem, aki ezek szerint végig csak gyűlöletet táplált irántam és mindenki iránt. A világ iránt. Sajnáltam őt, mert egyáltalán nem így kellett volna élnie az életét, de megmenteni nem akartam. Talán sokkal jobb volt addig, míg nem emlékeztem rá, a múltunkra, a gyerekkoromra. Persze, Darren miatt talán jó volt emlékezni, hiszen ő egy jó szereplője volt az életünknek, de Astrid szemében talán ő is csak egy szálka volt. Az a fiú mindent, sőt, bármit megtett volna a testvéremért, de azt hiszem, hiába is próbálkozott volna.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a hozzám vágott kérdéseit, mert nem akartam, hogy befolyásoljon. Nem akartam semmit meghallani abból, mégsem tudtam elmenni amellett, hogy azzal vádolta meg Blairt, miszerint nem csak a fivéreit, hanem Zacket is ő ölte meg. Abszurd volt. Sőt, nevetséges. Grimaszoltam, a fejemet ráztam. Nem voltam hajlandó bedőlni neki, a kisded játékainak, mint eddig. Már pontosan tudtam, hogy egy álnok kígyó, aki el akart szakítani mindentől, aki fontos nekem.
- Értelmetlen ez az egész. Nem hiszek neked. Többé… nem zavarhatod meg a fejem, Astrid Hastings – Még, hogy Fray. Elment az esze, mikor felvette Darren nevét?
A továbbiakra nagyot nyeltem, de elraktároztam magamban az infókat. Habár volt egy olyan érzésem, hogy a vezetők tisztában voltak mindig is Astrid létezésével, vagy legalábbis arról, hogy vannak, akik utálják őket.
Nem tudtam, hányan lehetnek, de Astrid magabiztosságából azt saccoltam, hogy többen, mint az elsőre gondolhatnám. Aggasztó volt. De… tudniuk kellett. Vissza kellett mennem az ötökhöz, de nem akartam. Még nem voltam felkészülve arra, ami ott várhatott rám. Féltem, hogy pontosan mi is lesz az.
Nem állítottam meg. Nem érdekelt, hogy mit mond még, vagy mit nem, egyszerűen csak hagytam, hogy elsétáljon, anélkül, hogy bármit tettem volna. Pedig talán rá kellett volna támadnom. Megpróbálhattam volna megölni. De az nem én lettem volna. Én sosem tudtam volna akkora szörnyeteggé válni, mint ő – mert igen, azzá vált. Gyerekként sosem gondoltam volna, hogy ilyen lesz majd. Mindig hittem abban, hogy ő jó, csak épp túlságosan zárkózott. Tévedtem. Mindenki tévedett, aki a jót látta benne. Még Darren is. Hiszen nem foghat mindent másra, nem igaz? Nem a világ borzalmas, hanem egész egyszerűen csak Ő maga.

Ugyanazok a hazugságok, újra és újra. Miért nem volt képes felhagyni velük? Én feltártam előtte minden lapot, nem volt több titok, sem pedig visszaút. Beindítottam a háborút, és innen már egyikünk sem hátrálhatott ki. A húgom azonban továbbra is a saját, naiv hülyeségeivel jött, és azt hitte, ezeknek majd kérdés nélkül bedőlök. Még hogy szerettek? Mégis melyik világban élt? Ennyire nem látott túl gyerekként a saját orrán? Próbáltam uralkodni a dühömön, de nehezen sikerült eltitkolnom, mennyire feldúltak a szavai. Már ránézni sem akartam, a körülöttünk elhaladó embereket figyeltem, míg fel nem tápászkodott a földről. Akkor is először csak a szemem sarkából pillantottam rá, mielőtt teljesen odafordultam volna. Az arcomon megjelent egy gúnyos mosoly, ahogy közelebb léptem hozzá.
- "Blair és a többiek"? Mit tudsz te erről a Blairről, mondd? Mit tudsz bármelyikükről? Mert én mindent. Szeretnéd, hogy meséljek? Szeretnél tudni arról, Wallace hogyan ölte meg a saját szerelmét? Vagy hogy Lestrange hogyan hagyta hátra meghalni a saját testvérét? Blackwell nem is lehetne életben, ha nem ígéri el az öccsét egy démonnak? Ó, és Blair, a drága Blair, aki miatt mindkét fivére meghalt... És a te hőn szeretett Zacked is? Tényleg ennyire vakon hiszel bennük? - Szorosan előtte álltam meg, villámló tekintetem az övébe fúrva. Nincs az az isten, hogy meghátráljak vele szemben, vagy hogy feladjam ezt a várost. Keményen megdolgoztam érte, és ha tényleg azt hitte, hogy a Testvériség a helyi pindúrpandúrok, akkor ideje volt felvilágosítanom, hogy nem sokkal jobbak nálam.
- Ne aggódj, vannak mellettem sokan. Nem én vagyok az egyetlen, aki gyűlöli a vadászaidat. Több életet tettek tönkre, mint azt el tudnád képzelni. Úgyhogy tarts nyugodtan engem a főgonosznak, ha képtelen vagy kinyitni a szemed és meglátni az igazságot... - Egyik természetfelettinek sem kellett volna félelemben élnie, meghunyászkodva a városban. Ugyanannyi joguk volt szabadnak lenni, amennyi az embereknek is. Attól még, hogy a vadászok az emberek pártján álltak látszólag, az közel sem jelentette azt, hogy ők voltak a tökéletes, hibátlan, nemes harcosok, mindenki más pedig, aki nem értett egyet velük, halált érdemelt.
- Legyenek csak erősek, mi is azok vagyunk. Támogasd őket, ha annyira akarod. A te életed, rajtad áll, hogyan dobod el - Hátrébb léptem tőle és megszüntettem a varázslatot magunk körül. Nem akartam túl sok energiámat elpazarolni, főleg, hogy elég mérgesnek tűnt. Készen álltam rá, hogy megvédjem magam, ha esetleg rám támadott volna, és ehhez minden csepp erőmet meg akartam ragadni. Mégis csak egy beavatott vadászról volt szó, bármennyire is lenéztem őt emiatt.
- Most megyek, csak ennyit akartam. Ha a városban maradsz, hamarosan úgyis újra találkozunk. - Menni készültem. Nem éreztem szükségét tovább időzni és vitatkozni vele. A mély sebeket, amikért jöttem, sikerült a lelkébe karmolnom, cserébe pedig ő is felidézett néhány kellemetlen emléket bennem. Nem akartam még tovább maradni és még mélyebbre süllyedni ebben a gyűlöletben, s habár hiába figyelmeztettem, egy részem örült a makacsságának. Ha ennyire a saját vesztébe akart rohanni, talán pont ezt akarta tőlünk a sors. Talán végig erre voltam hivatott: hogy befejezzem, amit évekkel ezelőtt majdnem megtettem.

 ••• kredit

Nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban. Az, hogy évekkel ezelőtt ő volt az, aki elvette az emlékeimet, vagy az, hogy mindent elvett tőlem azzal, amit tett. Az emlékeim már annyira nem is érdekeltek az utóbbi időben, mert végre kezdtem… kezdtem boldog lenni, és Zack emlékét sem kergettem már annyira, de most elérte, hogy semmim sem maradjon. A testvériség árulónak titulál, ebben biztos voltam és abban is, hogy nem sok esélyem lenne elmondani azt, ami valójában történt. Meg aztán miért hinnének nekem? Senki sem tudott arról, hogy nincsenek emlékeim. Kivéve Blairt. De… de valamiért úgy éreztem, ő nem állna mellém többé. Ráadásul jogosan. Szétszakított szinte belülről a tudat, hogy mindent elveszítettem. És talán ekkor tudatosult bennem, hogy nagy eséllyel végleg.
Astrid magyarázata még mindig nem volt tiszta. Sírva néztem fel rá, s kiolvastam a gyűlöletet a tekintetéből.
- Sosem  mondtam, és sosem hittem azt, hogy bántasz… sosem ártottál nekem szándékosan annak idején, Astrid! Te voltál az, aki annyira zárkózott volt, hogy meg sem láttad azt, ami az orrod előtt volt – Sziszegtem, levegőért kapkodva. A sírástól kezdtem rosszul lenni. – Könnyű? – Mi lett volna annyira könnyű? Nem volt az. Sosem értettem, miért engem látnak annyira jónak, mikor neki ott volt a mágiája és gyönyörű volt, én meg… én meg mindig kevesebbre tartottam magam.
Nem fért a fejembe mindaz, amit kiejtett a száján. Miért élvezi, hogy szenvedek? Én szándékosan sosem tettem ellene semmi rosszat.
- Gyűlölnek, igen… - Felmarkoltam a földről némi port, aztán el is lazítottam az ujjaimat. – Miattad gyűlölnek. De téged senki sem gyűlölt soha… sőt, valaki szeretett téged, jobban, mint gondolnád – Lehajtottam a fejemet, majd lassan elkezdtem talpra húzni saját magamat. Nem akartam rátámadni a testvéremre, nem érdekelt, miféle álnok kígyó vált belőle. Nem… nem is tekintettem rá többé testvérként.
- Ne tégy úgy, mintha aggódnál – A könnyeim elapadtak és dühösen néztem rá, mint aki képes lenne megfojtani itt és most. De persze nem tudtam volna neki ártani, bármit is tett ellenem. Hátrébb léptem. – Neked kellene eltűnnöd. Mert ez a város sosem lesz a tiéd… Blair és a többiek nem hagyják. Okosabbak, mint hinnéd. És erősek, együtt azok! Te kit tudsz felmutatni saját magadon kívül? – Nem érdekelt a válasz. Mérhetetlen csalódott voltam és üres legbelül. Nem maradt semmim és senkim. Csak az igazságérzetem.
Pontosan tudtam, mit kell tennem. Visszamennem és elmondanom mindent. Ha el is ítélnek, talán figyelmeztethetem őket Astrid mesterkedéseire. Nem hagyhattam őket újra cserben, akkor sem, ha már nem tartoztam közéjük.
A macska alakot viselő szimbólumra csúszott a kezem, megmarkoltam ott a felsőmet, majd nagyot nyeltem. Biztos voltam benne, hogy kitagadnak és visszaveszik, ami az övék. Aztán, ha meg nem is ölnek… elzavarnak.

Bármekkora elégedettséggel is töltött el a fájdalma, kezdett túlságosan látványos jelenetet csinálni az utca közepén. Egyre többen figyeltek fel ránk, amit egy-egy gyors oldalpillantásból meg tudtam állapítani, úgyhogy elmormoltam egy halk bűbájt és a tenyeremmel végigcirógattam magunk körül a levegőt, mire a tömeg körülöttünk látszólag elfeledkezett rólunk és úgy kerülgettek ki minket, mintha itt sem lettünk volna. Ezzel az egyszerű varázslattal elértem, hogy ezt higgyék, így a figyelmem ismét visszatérhetett Skylerre, aki idő közben a földön kötött ki. Nem léptem közelebb, csak zsebre dugtam a kezem és gyűlölködve figyeltem az agóniáját.
- Persze, hogy nem érted. Mindig is te voltál a jó gyerek. A "normális". A szegény kis Skyler, akit a gonosz, torz testvére folyton csak bánt. Te voltál a tökéletes gyerek mindenhol, mindenki szemében. Otthon, a szomszédok előtt, az iskolában... - Egy szusszanással elhallgattam. Még mindig dühített, pedig olyan régen volt... Nekem sosem segített senki. Engem soha nem próbált megérteni senki. Mindenért automatikusan engem tettek a felelőssé. Sokszor akkor is én kaptam ki, ha az iskolában piszkáltak a különcségem miatt - mert kiálltam magamért. Hamar megtanultam, hogy senki más nem teszi meg értem, senki nem fog megvédeni, és ezt az állítást azóta is tartom.
- Biztos könnyű volt. - tettem még hozzá. Hogyan is érthette volna, mit miért tettem, ha sosem kellett átmennie azon, amiken nekem? Még varázserőt is szerzett, pedig nem érdemelte meg. Még felnőttként is mindig mindenki neki segített és az ő pártjára állt - egészen mostanáig.
- Most már látod, milyen, ha minden a te hibád, pedig nem tettél semmit sem. Milyen, ha gyűlölnek ahelyett, hogy adnának neked még egy esélyt. Mert gyűlölnek, Skye... Az emberek már csak ilyenek. A szemüknek hisznek és csettintésre ellened fordulnak. - megvontam a vállam, mintha egyáltalán nem érdekelne a helyzete. Nem is érdekelt. Még mindig úgy hittem, megérdemelte, amit kapott, és eszembe sem jutott, hogy megpróbáljak segíteni rajta. Épp ellenkezőleg.
- Menj el, Skye. Hagyd el a várost és ne is gyere vissza. Több értelme van, mint az Ötökkel megöletni magad. - Ha visszamenne hozzájuk, biztosan ez várna rá, ebben nem kételkedtem, és bár tartottam magam ahhoz, hogy fikarcnyit sem foglalkoztatott a sorsa, mégis jobb szerettem volna, ha inkább elhagyja a várost és önkéntes száműzetésben kóvályog valahol élete végéig. Inkább így akartam őt látni, mintsem holtan. - Nemsokára úgyis követnek.- tettem még hozzá, gonosz félmosolyra húzva a számat. Nem jósoltam túl hosszú életet a denveri vadászoknak.

 ••• kredit

Nem akartam idáig eljutni. Nem akartam gyűlölni őt, nem akartam csalódni benne, de minden, szó szerint minden szál hozzá vezetett: ha ő nem ad nekem hamis infót, akkor nem küldöm csapdába az Ötöket. Miatta, avagy … miattam veszett oda Hazel. Ezt nem tudtam sem neki, sem magamnak megbocsátani. Gyűlöltem ezt az egészet, legfőképp azt, hogy ezzel számomra vége volt mindennek. Nem mehettem vissza a szervezetbe, mert biztos voltam benne, hogy azonnal végeznének velem – hisz miért hagynák életben azt, aki miatt egy társuk meghalt? Ráadásul egy vezető.
A kérdésére hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Nem, semmit nem értettem, vagy csak sejtettem és nem akartam belátni. Hisz nem lehetett Ő az…
Nem vágytam arra, hogy hozzám érjen, de nem volt kedvem visszakozni sem. Ha ő vette el az emlékeimet, ha köze van bármiféle módon is hozzám… akkor meg kell tudnom, nem?
Ahogy lehunytam a szemeimet, pilláim alatt még utat talált magának egy-egy könnycsepp, ami az arcomon is végigfolyt lassan. A homlokomat érintette. Lehetett volna csapda is, de ezúttal kételkedtem abban, hogy újabb trükkel próbálkozna. Bántani akart és megvolt rá a lehetősége… és az eszközei.
Villámcsapásként ért, ahogy feloldotta a bűbájt… az emlékek elárasztottak, a képek csak úgy pörögtek az elmémben, minden valahogy a helyére került. Újra láttam a szüleim arcát, újra emlékeztem a hangjukra, újra hallottam a nővérem hangját… majd… majd az arcát. Mindenre emlékeztem. Mindenre. Elléptem tőle, hátráltam, nem egy, nem két lépést. Szinte rosszul voltam, ahogy túláradtak bennem az emlékek. A szám elé kaptam a kezemet, majd leguggoltam. Képtelen voltam állva maradni, azt hittem, menten összeesek. A könnyeim lassan újra utat találtak maguknak. Nem értettem az egészet, még így sem... biztos, megvoltak az indítékai, de számomra még mindig nem volt tiszta.
- Miért tetted ezt, Astrid? A testvérem vagy… - A földre ültem, onnan nézve fel rá, miközben patakzottak a könnyeim. A kezemmel végül megtámaszkodtam magam előtt a lábaim között. – Miért gyűlölsz? Mit… mit követtem el ellened? – Mélyre hajtottam a fejem és néhány oktávval biztos, hogy hangosabban tettem fel a kérdéseket. Fájt. Minden egyes emlék, ahogy a fejemben megtalálta a maga helyét… hogy kitöltse az űrt… fájt. A hajamba túrtam feszülten, szinte tépve a saját tincseimet. Miért csinálta ezt? Miért? Elvett tőlem mindent… Mivel érdemeltem ki a gyűlöletét? A testvérem, és én szerettem… sosem ártottam neki. Sosem.
Úgy éreztem, teljesen összeomlok.

Az arcomba vágott gyűlölete letörölte a mosolyomat, ám a legkevésbé sem rázott meg. Megkönnyebbültem, amiért végre tisztán látott velem kapcsolatban, nem gondolt annak a szent jótevőnek, aki önzetlenül segített neki a varázslataival. Gyűlölt, ahogy én is gyűlöltem őt; ennek így kellett lennie és örültem, hogy végre tiszta lapokkal játszunk. Soha többé nem akartam visszatérni a bájolgáshoz és a hazugságainkhoz. Minden oka megvolt rá, hogy utáljon, még ha ezek közül nem is mindegyikkel volt tisztában. Még...
Szárazan felnevettem, az ostobasága egyszerűen hihetetlen volt. Igaz, hogy megbabráltam a fejét, mégsem hittem volna, hogy ennyire képtelen lesz meglátni a fától az erdőt. Olyan naiv volt, olyan bosszantóan jóhiszemű, hogy csak tovább táplálta az iránta érzett haragomat. Ártani akartam neki, azt akartam, hogy szenvedjen és mocskosan megbűnhődjön mindenért.
- Még mindig nem érted? - Megjátszott hidegvérem semmivé foszlott, ugyanazzal a gyűlölettel néztem rá, amivel ő rám, ezúttal már nem fojtva mosoly mögé a haragomat. Kimutattam, mennyire idegesít minden egyes perc, amit a felvilágosításával kell töltenem, ahogyan azt is, mekkora örömmel tölt el, hogy sírni látom. És amikor végre leengedte a védelmét és hagyta, hogy megérintsem, ujjbegyeimet finoman letámasztottam a fejbőrén, hüvelykemmel egészen elöl érintve a homlokát, majd lehunytam a szemem és máris a gondolataiba vágtam. Egészen könnyedén megtaláltam sok szerelmes kacat mögött azt a gátat, amit én magam építettem az elméjébe évekkel ezelőtt. Szinte egyetlen csettintés volt lebontani, varázsütésre, aprót pattintva szakítottam fel benne a gátat, mely eddig homályba fedte a testvére arcát, annak a bizonyos, sötét napnak az emlékét. Ahogy semmissé tettem fejében a blokkoló varázslatomat, egyből vissza is húztam a kezem és elhátráltam tőle. Erre vártam. Ezért az egy pillanatért építettem fel mindent az elmúlt években: hogy lássam a felismerést az arcán, hogy tudja, emlékezzen rá, ki vagyok és mit tettem. Hogy itt álljak előtte és a szemébe nézhessek én, a szüleink gyilkosa, aki elvettem tőle mindent és vele is majdnem végeztem. És mégsem éreztem már az elégtételt, csak haragot és fájdalmat. A kettő közül valamelyik könnyeket szült a szemembe úgy, hogy észre sem vettem.
- Szia, húgi. - Ennyit tudtam kipréselni magamból szárazon, örömtelenül. A mágia ott vibrált az ujjaim közt, hogy ha esetleg nekem akarna esni, meg tudjam védeni magam. Én egyelőre nem támadtam, nem állt szándékomban, beértem azzal, hogy visszaadhattam neki az emlékeit, és ezzel együtt a fájdalmát is, minden súlyával együtt.

 ••• kredit

A legrosszabb az egészben az volt, hogy még csak nem is tagadta. Pedig jobb lett volna… szerettem volna azt hinni, hogy semmi köze nem volt a történtekhez. Hogy minden csak a véletlennek köszönhető egybeesés… de nem. Kegyetlenül az arcomba mondta, hogy igen, ő volt. A fejemet ráztam. Fogalmam sem volt, mit tegyek vagy mit mondjak. Gyűlöltem őt… nem akartam gyűlölni, de nem éreztem semmi mást abban a pillanatban, csak ezt.
S közben sírtam. Szánalmasnak tűnhettem és bizonyos szinten az is voltam. A gúnyos kérdésére ismét megráztam a fejem. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet.
- Gyűlöllek, Astrid… tiszta szívemből – A könnyektől már szinte nem is láttam. Érteni, tudni akartam, mi folyik körülöttem, de egy másik részem csak ki akart szállni. Hiszen tudtam, hogy ezzel vége. Én oda… többet nem mehetek vissza. Elárultam őket és ezt ők sem fogják másképp látni.
- Én? – Értetlenül néztem rá, letörölve a könnyeimet. Ráncoltam a homlokomat, ahogyan figyeltem. – Mit ártottam neked? Mindent megtettem, amit kértél. Vagy az a baj, hogy egyetlen egyszer kételkedtem benned? Azt hittem, megbeszéltük… - Nem gondoltam, hogy az az apróság lett volna az oka mindennek, de más… tényleg nem jutott az eszembe.
Nem akartam a közelében lenni, irtóztam a közelségétől, pláne az érintésétől.
- Tényleg nem fair! Én a segítségedet reméltem… és cserébe bármit megadtam volna neked – Való igaz, hogy sosem beszéltünk róla, mi lesz a fizetsége, de semmiképpen nem hagytam volna annyiban a dolgot. Sokat segített nekem. Vagyis azt hittem, segít, de… talán igazam volt, mikor azt feltételeztem, hogy rosszban sántikál. A pokolba is! A megérzéseimre kellett volna hallgatnom. Nem értettem, mire utal. Nem vett el tőlem semmit, legalábbis nem tudtam róla…
- Hogy mit…? – Lefagytam a szavakra. Az emlékeimet? – De hát az… - Megráztam a fejemet és hátrébb léptem automatikusan. - …honnan tudsz róla, hogy…? Te vetted el?! – Nem, nem állt össze a kép. Még nem. Viszont, ha hozzám akart érni, ezúttal nem volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy ismét ellenkezzek. Az emlékeim mégis hogyan lehetnének „nála”, mikor őt csak az elmúlt hónapokban ismertem meg?
Hacsak nem… de az… képtelenség.
A testvérem?!
- Te…? – Lassan mértem végig, a szám elé kapva a kezem.

Hagytam, hogy elhúzódjon, bár örültem volna, ha előbb valami nyugodtabb környékre érünk, ahol kettesben lehetünk. De hát ha az utca közepén akart jelenetet rendezni... Túlságosan élveztem a szenvedését nézni ahhoz, hogy meggátoljam ebben. Mélységes elégtétellel öntött el. Minden kételyekkel, akadályokkal teli perc megérte az ide vezető úton. A dühe, a fájdalma, a zavarodottsága olyan édes volt, szinte démonként táplálkoztam a kínjából. Átéreztem minden cseppjét és elöntött az elégtétel; hiszen megérdemelte. Magának kereste a bajt, amikor szánalmas kis halandó létére több erőhöz akart jutni, és még jóval előtte, amikor úgy döntött, ellenem fordítja az egyetlen embert, aki számított. Életben hagytam őt aznap, és így hálálta meg? Móresre kellett tanítanom.
- Hát, igen. - tártam szét a karom mosolyogva, büszkén, mintha bókként éltem volna meg, amiért engem vádolt. - Bár nem lehet teljesen enyém a kredit, a végét nem egészen így terveztem. Nem kellett volna senkinek sem meghalnia ott. - Most még, legalábbis, az már a hosszú távú terveim egyike lett volna ugyanis, ezt azonban nem kötöttem egyelőre Skyler orrára. Volt fontosabb megbeszélnivalónk is. A könnyei láttán röviden felnevettem, túlzónak és megjátszottnak éreztem, viszont egyből megértettem, miért tudott olyan könnyen az ujjai köré csavarni mindenkit. Egészen ártatlannak és elbűvölőnek hatott, amikor sírt. Vajon, ha hagytam volna gyerekként, hogy mások lássák az én könnyeimet, engem is megszántak volna?
- Oh, szegénykém, brühühü... A nagy és erős Ötök már nem akarnak többet veled játszani? - gúnyolódtam, aztán zsebre dugtam mindkét kezem és megráztam a fejem. Nem lepett meg, hogy nem érti, miről szólt ez az egész, hiszen gondoskodtam róla, hogy ne emlékezzen semmire velem kapcsolatban, ami hátrányommá válhatott volna most, mégis olyan nevetségesnek tűnt, ahogy a sötétben tapogatózott. - Ők semmit. Te azonban, Skyler... - beharaptam az alsó ajkam és ingattam a fejemen, jelezve, elég sok minden nyomta a mérleg nyelvét az ő oldalán. Igaz, hogy a céljaim közt az Ötök egyeduralmának megdöntése is szerepelt, hiszen ezzel csábítottam magamhoz a követőimet is, de az elsődleges célom a bosszú volt. Minden a Skyler iránt érzett gyűlöletemből eredt.
- Igazad van. Nem fair, hogy nem érted. Nos, a célom egy részét elértem, úgyhogy nem látom akadályát, hogy nyílt lapokkal játsszak. - előhúztam az egyik kezem a zsebemből és Skyler arcához emeltem, de ha nem fogadta jól a közeledésemet, akkor elnéző mosollyal hozzátettem: - Ha bántani akarnálak, már rég megtehettem volna. Hadd adjak vissza neked valamit, ami már egy ideje nálam van! - Közelebb húzódtam hozzá, egészen közel, hogy suttogva folytathassam és rajta kívül ne hallhasson más minket az utcán. A kezem még mindig a feje mellett volt, vártam a lehetőségre, hogy ne ellenkezzen és megérinthessem.
- Az emlékeidet. - súgtam neki bizalmasan, kaján mosollyal. Jól tudtam, hogy ezzel a húzással fogom bevinni számára a kegyelemdöfést, és alig vártam, hogy lássam, mit szól.

 ••• kredit

Meghalt. Hazel halott volt és mindez az én… biztos voltam benne, hogy az én hibám. Odaküldtem őket. Megbíztam valakiben, akit nem is ismertem és odaküldtem a vezetőket, abba a rohadék barlangba és… és Hazel meghalt. Egy a vezetők közül, aki nem érdemelte meg. Valójában egyikük sem érdemelte meg a halált – még akkor sem, ha nem tudtam, köze van-e bármelyiküknek is Zack halálához. Ez már… nem is számított. Most nekem volt baromi sok közöm Hazel halálához. És ezért utáltam magamat. Nem tudtam, miképp kellene eléjük állnom. Tudtam, hogyha visszamegyek, engem okolnak majd és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Az igazat? Nyilván. De érdekelné őket? Nem, nem hiszem. Nem mentség, hogy engem is átvertek. Astrid… bíztam benne. Annyira őszintének tűnt, pedig… egy leheletnyit én magam is kételkedtem a szándékaiban. Furcsa volt, furcsa kérésekkel és végül megnyert a kedvességével. Kicsit olyan volt, mintha ismerném, de aztán a köd eloszlott és megláttam a valódi énjét. Az ártó szándékot. Az ő piszkos játéka volt minden, de az indítékaira végképp nem tudtam rájönni. Talán pont ezért, pontosan miatta nem hagytam el a várost és… igen. Blair miatt sem voltam képes elmenni. Kötődtem hozzá, jobban, mint valaha, de tudtam, hogy azzal, ami történt, elveszítettem. Még így, kimondatlanul is tisztában voltam ezzel – nem kellett ehhez egyetemi diploma. Elárultam őket. A tudtomon kívül. Blair ezt… kétlem, hogy valaha meg tudná bocsátani. Fájt ebbe belegondolni és abba is, hogy lényegében olyanná váltam, akit én magam üldöztem. Zack halálának felelősét kerestem és végül… rátaláltam magamra, akinek köze volt Hazel halálához.
Anélkül mentem előre, kerülgettem az embereket, hogy egyáltalán felfogtam volna. Nem tudtam, hová mehetnék, vagy hol találhatnám meg Astridot. Ha vissza nem is megyek, őt meg akartam találni és kérdőre vonni, miért tette. Mit ártott neki az Ötök Testvérisége? Úgy tűnt, hogy egy oldalon állunk. Mindvégig úgy tűnt. Átvert.
Ahogy belém karolt valaki, halkan sikoltottam fel, de aztán leesett, hogy ki az. A düh azonnal elöntött.
- Astrid… - Összepréseltem az ajkaimat, de nem tiltakoztam, hanem vele tartottam. Nem akartam ártatlanokat belevonni a kettőnk… akármijébe. – Engedj el! – Végül mégis csak ráripakodtam, és elhúzódtam tőle, ha kellett, erőszakkal. – Minden miattad van! – Vádlón néztem rá, miközben vele szemben álltam meg. – Miért tetted, Astrid?! – A tekintetem könnyektől csillogott. – Bíztam benned… és te… elárultál… és emiatt én is elárultam azokat, akik befogadtak engem – Értetlenül figyeltem őt, fogalmam sem volt, miért csinálhatta ezt. – Mit tettek ellened, hogy ezt meglépted…? – Nem érdekelt, ki hallja, vagy ki néz ránk érdekesen. Tudni akartam mindent.

Darren felbukkanása visszavetett az Ellenállásra vonatkozó ügyekben. Képtelen voltam másra koncentrálni, képtelen voltam kiverni őt a fejemből. A legkevésbé sem bosszantott jelenleg a bányáknál aratott vereségem, és nem örültem Skyler csapdába ejtésének sem. Mintha valami giccses, amerikai filmben lennék, a gondolataimat egyedül a fiú töltötte ki, a szavai, melyek teljesen felülírták azt, amit eddig róla hittem. Szerencsére a józanító pofon ezúttal sem maradt el az élettől. Én ostoba hinni akartam abban, hogy Darren igazat mondott és tényleg fontos vagyok, sőt, fontos voltam neki, ám ami a szemem elé tárult az utca túlsó feléről... Először hinni sem akartam a látványnak. Darren meg egy vadász... De aztán valami átkattant bennem és a helyére került minden. Túlságosan önhitt voltam. Ostobának tartottam a húgomat, amiért naivitása miatt képtelen volt átlátni a terveimen, miközben már rég tudta, ki vagyok és mire megy ki a játék; ezért bukkant fel Darren a semmiből. Beszervezte őt ellenem. Végig velük volt...
Az épület falának vetettem a hátam, szomjasan kapkodtam a levegőt, mintha mérföldeket futottam volna. Nem akartam túl sokáig ácsorogni és bámulni őket. A mellkasomra feszítettem a tenyerem és próbáltam megnyugodni, csitítani azt a rengeteg haragot és csalódottságot, ami felgyülemlett bennem. A mágiámmal felborítottam egy szemetest, nekicsaptam dühömben a sikátor szemközti falának, aztán vissza. Tomboltam és sírtam, képtelen voltam lenyelni az árulást, a törést, hogy mégis csak nekem volt igazam. Most éreztem csak, mennyire szerettem volna, ha tévedek és a világ mégsem akkora fertő, mint azt hittem. De hát az élet ennél kegyetlenebb. Ők teremtették ezt a szörnyet, ami lettem, és már semmi okom sem volt nem rájuk ereszteni.
Darren után akartam menni, bosszút akartam állni rajta, amiért átvert, de valami visszatartott. Tudtam, ha ilyen feldúlt állapotban kell beszélnem vele, a múlt meg fogja ismételni önmagát. Le kellett nyugodnom, és ehhez időre volt szükségem, ezért egy váratlan és egyáltalán nem tervezett ötlettől vezérelve sarkon fordultam és a másik irányba indultam. Volt nálam valami, amit egy ideje már őrizgettem és nem hozzám tartozott; egy darab Skylerből, az emlékeiből, melyet sosem akartam visszaadni neki. Élveztem, hogy gyötörhetem, most azonban úgy gondoltam, sokkal nagyobb fájdalmat okozok neki azzal, ha visszaszolgáltatom a kirakós hiányzó darabjait. Hadd emlékezzen rá, ki vagyok és mi mindent vettem el tőle. Hadd legyen ez egy figyelmeztetés, mi minden mást fogok még... Ahogy elvette tőlem Darrent, úgy fogom megfosztani mindentől, ami fontos számára.
Ezzel a tudattal csaptam fel a boszorkányingát és kipróbáltam egy lokalizáló bűbájt. Tudtam, hogy az Ötök is keresik, tehát védi magát, rajtam azonban nem járhatott túl. Sikerült beazonosítanom, hol volt, és egyből arrafelé vettem az irányt. Az utcán járkálók és a kora délutáni tömeg miatt nem támadhattam rá nyíltan, de nem is akartam. Beértem azzal, ha megtalálom és felfedhetem előtte a lapjaimat. Végre sort ejthettünk egy valódi beszélgetésre, ahol nem kellett többé megjátszanom a gondoskodó barátnőt. Ahogy a tömegben elvegyülve sétáltam, folyamatosan az embereket lestem, kerestem őt. A bűbáj szerint valahol itt kellett lennie... Már majdnem ismét elővettem az ingát, amikor végre kiszúrtam őt. Elmosolyodva kikerültem az előttem haladókat és megszaporáztam a lépteimet. Háttal volt nekem, ami egyelőre nekem kedvezett; felzárkóztam mellé és azzal a lendülettel belekaroltam.
- Ha el akarsz vegyülni, fontolóra vehetnél egy hajfestést. Mondjuk a várost is elhagyhattad volna, az Ötök mágiája erős.... Persze nem annyira, mint az enyém, ha képtelenek voltak megtalálni. Kerestek egyáltalán? - Csevegő hangnemben, csacsogósan magyaráztam, mintha azt ecseteltem volna, merrefelé shoppingoltam a hétvégén. Még rá is mosolyogtam, ahogy oldalra sandítottam rá. - Miért is kerestek volna? Lefoglalja őket a gyász, gondolom. Olyan lassan ocsúdnak fel... - Rosszallón csóváltam a fejem, mintha bántana, pedig csak szántam őket emiatt. Nem csoda, hogy Reedet sem tudták megmenteni azok után, milyen összeszedetlenül működtek csapatként. Nem akartam lebecsülni őket, ám a helyükben egészen biztosan más stratégiát választottam volna az Ellenállással szemben.

 ••• kredit