Ha valamit megtanultam már az életem során azaz, hogy először is semmi sem állandó. Másodszor pedig még akkor is, mikor azt hiszed, hogy koránt sem lehetne rosszabb, mindig van egy mélyebb pont, amire eljuthat valaki. Egész életemben nem vágytam másra, minthogy otthonra leljek egy olyan helyen élhessek, ahol ténylegesen akarnak engem és nem csak a csekkért tűrnek meg pár hónapig, mielőtt rájönnek, hogy ez mégsem nekik való, vagy egyszerűen csak összegyűlik a pénz, amire gyűjtötték aztán pedig visszadobnak a rendszerbe, mint valami használati tárgyat. Persze ez még a jobbik véglet tekintve, hogy olykor ahhoz is volt szerencsém, hogy az egyik fazon, akihez kerültem előszeretettel égetett cigaretta csikkel. Megannyi sebet szereztem az életem során, amelyek azóta is kísértenek, hiszen nem hiába nem szeretem a szűk helyeket. Nem volt egyszerű gyerekkorom sem pedig életem.
A legfőbb szabály, amit az életem során megtanultam, hogyan kell meghúznom magam, mert soha nem akartam senkit sem magamra haragítani. Amikor egy új helyre kerültem mindent megtettem annak érdekében, hogy majd egyszer talán tényleg úgy tekintenek rám, mint családtagra. Ez azonban egyetlen egyszer sem történt meg. Mindig éreztem a levegőben, hogy nem voltam több egy megtűrt személynél. Mégis, mikor Rafael-el megismerkedtem végre egy kicsit kezdett értelmet nyerni az életem. Egyikünknek sem volt senkije, akire igazán számíthatott volna ez pedig összekovácsolt bennünket. Egy testvére leltem benne, egy családtagra. Érte aztán bármire képes vagyok, mert habár már feladta egy részem a reményt arra, hogy valaha is lesz az életemben valaki, akire családtagként tekinthetek, egy azonban teljesen biztos. Sosem engedném, hogy baja essen. A lelkemen viselem a sorsát.

Nem egyszerű úgy felnőni, hogy senki sem akar igazán. Idővel az ember bezárkózik és utána már arra sincs elég bátorsága, hogyha valaki a lelkének ajtaján kopogtat, hogy bátran beengedje. Túlságosan is egyszerű mások elől elzárkózni és menekülőre fogni, mintsem szembesülni azzal, hogy még igen is képesek vagyunk arra, hogy rengeteg fájdalom után, akarjunk valamit. A kérdés már csak az, hogy megéri-e vagy csak újonnan megégetjük saját magunkat.

Az egyetlen dolog, ami a biológiai családomhoz köt egy fotó, amit szinte mindig magamnál hordok. Az egyetlen dolog, amit tudok az anyámról az nem más, mint a neve: Seylah. Nem tudom, hogy hol van, azt sem tudom, hogy miért adott fel, de bármennyire is szeretnék az ajtaján kopogtatni, hogy a tömérdek kérdésemet, ami az elmémben cikázik minden áldott nap feltegyem neki. Talán, ha tudnám, hogy hol keressem megtenném. De egy fotó és egy név nem éppen elegendő arra, hogy megtaláljunk valakit. Főleg nem, ha egyik családról a másikra passzolnak le az egész életedben. Az ilyen helyzetekben nem igazán adatik meg az erőforrás arra, hogy felkeresse valaki a szülőjét, aki egykoron lemondott róla. Igazán csatolhatnának egy levelet, amikor lemondanak a gyermekről, hogy ne érezze már úgy, hogy az ő hibája, amiért létezik. De talán ez túlságosan nagy kérés lenne.